JACK OLSEN
A szörny
Sport – Budapest, 1968
A
mű eredeti címe: THE CLIMB UP TO HELL
Fordította: Vitray Tamás
*********************************************************
A
műről:
A "Svájc tetejének"
is
nevezett Jungfrau közelében meredezik az ég felé az Eiger,
amelynek északi falánál ádázabb ellensége hegymászónak nincs.
A ködbe, sötét felhőkbe burkolózó, málladozó sziklákon
kőomlások, lavinák zúdulnak a mélybe, miközben viharos szél
kutatja át üvöltve a szakadékokat. Évszázadokon át nem is
merészkedett a szörny közelébe senki. Az 1930-as évektől kezdve
azonban számtalan vakmerő alpinista próbálta meghódítani, ám a
kísérletek többsége tragédiával végződött. Aztán egy nyáron
négy bátor férfi elhatározza, hogy legyőzi a szörnyet.
Hihetetlen megpróbáltatásokon mennek keresztül. Végül a
segítségükre siet egy mentőcsapat, tagjai azonban kevés sikerrel
kockáztatják életüket. Miféle dráma játszódott le azon a
szörnyű falon? Mikor és miként derül fény a számtalan
rejtélyre?
"Az
Eiger falán lejátszódott tragédia az előzményektől kezdve
egészen a drámai végkifejletig telis-tele volt rejtéllyel és
titokzatossággal."
Heinrich
Harrer, a Hét év Tibetben szerzője
Első
fejezet
2016 méter magasságban, a
Svájci-Alpokban
Fritz von Almen, a harminckilenc éves, komoly külsejű,
konzervatívan öltözködő tulajdonos kisétált családi
szállodájának kis oldalverandájára, s leült a rétek fölé
meredező, hegynek szegezett, forgatható látcsöve elé. Vasárnap
délelőtt volt. 1957. augusztus 4. Az idő, csakúgy, mint az előző
napon kedvezett von Almen kedvenc időtöltésének, az Alpok
megfigyelésének. A tűző nyári napsütés biztató jel volt:
tudta, meleg napokon a zergék a sziklafal aljában kószálnak, hogy
élvezzék az állandóan lefelé tóduló hűvösebb légáramlatot,
ezt a természet alkotta légkondicionálást. Von Almen reménykedve
pásztázta végig kétcsövű, hetvenkétszeres nagyítású
Zeiss-távcsövével a sziklafal törmelékkel borított alját, majd
a műszert lassan irányította felfelé, a szakadékon, repedéseken,
kőpilléreken és hómezőkön keresztül. Néhány száz méterrel
feljebb három pompás zerge alakja rajzolódott ki a hófoltos
háttérre. Von Almen néhány percig figyelte a fürge, hegyi
antilopokat, átadta magát annak a csendes örömnek, amit csak
állatmegfigyelők és égitestek kémlelői ismernek. Elégedetten
nyugtázta ezt a jó óment a nap további részére, aztán
visszament a szállodába, hogy belemerüljön az igazgatás szürke,
mindennapi ténykedésébe, úgy, ahogy családjának tagjai tették
immár 117 év óta.
Gyakori
véletlen, hogy szörnyű katasztrófák sokszor a
leglélegzetelállítóbb szépségű környezetben játszódnak le.
Grindelwald és Lauterbrunnen lankás völgyeiben, Fritz von Almen
szállodája alatt messze nyúlik a fűvel borított lejtők élénk
zöldje. Az évszaktól függően csak itt-ott tarkítja
százszorszép, boglárka, lóhere, kövér pitypang, fehér sáfrány,
hóvirág és ibolya. A völgy mélyétől a felső erdőhatárig a
fák a zöld valamennyi árnyalatában pompáznak, a majdnem
feketétől a sárgáson át a ragyogó almazöldig. Ezek a színek
élénk foltokban villannak elő a tűlevelűek sötét vonalai
közül. A sziklák letörései fölött itt is, ott is kis vízesések
törnek a völgy felé. Némelyik még a levegőben megsemmisül,
vagy a felszáguldó szélben válik párává, mielőtt megtenné a
hosszú utat a völgy mélyéig. Akad olyan is, amelyik eltűnik a
hegy belsejében, majd jóval lejjebb előbukkan és ismét elbúvik,
hogy végül a völgy mélyén, kis patak alakjában törjön elő a
földből. Lenn valamennyi két folyócskába torkollik: a
Fekete-Lütschinebe és a Fehér-Lütschine-be, amelyek aztán kis
folyóvá egyesülnek. A folyó - amely tejszerűvé válik a jégár
őrölte kőtől — szünet nélkül hordja a törmeléket, amit a
szél meg a víz morzsol le a magas hegyekből.
Itt Berni-felföldön, a
Svájci-Alpok szívében nem
feltűnő az emberi kéz nyoma. A dombok tetejéből csak néhány
parcellányi sík területet hasítottak ki a kitartó parasztok, és
vad elszántsággal művelik azt. A völgyből fogaskerekű vasút
indul, kanyarogva halad a von Almenéhez hasonló síhotelek mellett,
és a Felföld legmagasabb hegyének, a Jungfraunak 3454 méter
magasan fekvő nyergében épített szállodáig visz. A kicsi
vonatok, fújtató acéltolattyúval, nyögve, zakatolva és kattogva
hagyják el a csillogó hegyi patakokat, a hegyoldalban meghúzódó,
képeskönyvbe illő faházikókat, pásztorkunyhókat, és mérföldes
alagutakban furakodnak a hegy belsejébe.
Ha
felfelé haladva elhagyjuk a kilátást korlátozó alsóbb
hegyvonulatot, egyszerre szédítő panoráma tárul szemünk elé.
Egy pillantással összefoghatjuk a völgyek szelíd szépségét, a
Jungfrau-vonulat fenséges nagyszerűségét. Az Eigcr közel két
kilométer magas északi fala ijesztő komorsággal tekint le ránk.
Szikláin kevés a hó és a jég. Ezekből több van a Mönchön, s
a távolabbi Jungfrau szintén teljesen beburkolódzik nevéhez illő,
ezüstfehér palástjába. Az erdőhatár felett törpefenyők
csoportját láthatjuk.
Alig néhány hüvelyknyiek, de
tökéletesen kialakultak, olyanok, mint a miniatűr japán
mesterművek. Agyagos, palás sziklapadok rajzolnak óriáspáfrányhoz
hasonló alakzatokat a hegyre. Aztán eltűnnek az utolsó
tűlevelűek, majd a sziklától borított hó és végül az örök
hó öve következik.
A
tűlevelűek és az örök hó öve között terül el a havasi gyep
sávja, ahol a sovány talajon is megélő, mostoha időjárási
viszonyokhoz hozzáedződött gyep és virág terem. A szűkösen
termő növények miatt az itt élő állatfajok száma is kevés. Az
ismertebb állatok közé tartozik a nyúl nagyságú, kedves,
játékos mormota, amely veszély esetén éleset füttyentve,
pillanatok alatt eltűnik földbe vájt járataiban.
Alpesi
szimbólummá váltak a kecses termetű, elegáns mozgású, kampós
szarvú zergék. Amikor békés legelészés közben valami
megriasztja őket, futásnak erednek, és káprázatos ügyességgel
ugranak le, vagy szökellnek fel a legmeredekebb sziklákon is. Az
Alpok állatainak von Almenhez hasonló kedvelői - ha távcsövükkel
a sziklák felé figyelnek - igen nagy szerencsének tartják, ha a
ritkán látható kőszáli kecskét megpillantják. Ez a vad hegyi
juh egy fajtája, amelyet a század elején sikerült betelepíteni.
Kecsessége, mutatványszámba menő mozgása a zergééhez hasonló.
A vadászoktól 1500 frankos bírság védi őket.
Lejjebb,
az erdők övében él a közismert és közkedvelt mókus, amely
annyira megszokta az embereket, hogy néhány méterre meg is
közelíti őket.
A négylábúakon kívül
rendkívül érdekes még az Alpok madárvilága is. Fent a levegőben
csodálatos madarak szállnak: havasi varjak, amelyek bámulatosán
repülnek, sokszor egyenesen a vihar közepének tartanak és a
széllökés hullámain játszanak.
Műrepülésben
csak a fecske hasonlítható hozzájuk. A havasi poszáták száz
méter magasra fúrják fel magukat a levegőben, aztán énekelve
egy ponton köröznek, majd hirtelen vitorlázva leereszkednek, és
áriájukat csak akkor hagyják abba, amikor földet érnek. Az
alpesi madarak a legmagasabb sziklás csúcson, a repedésekben, a
felszínen — ahol szabad szemmel az életnek semmi nyoma sem
fedezhető fel - pókokat, rovarokat kutatnak. Ezeknek a madaraknak a
természet adott mászóvasakat: kis hegyes karmokat, amikkel úgy
tudnak kapaszkodni, mint a macskák. Ezért néha irigykedve nézik
őket a hegymászók.
A
völgy mélyéből felfelé vezető útszakasz felénél, a vonat
hirtelen kibukkan a kilátást addig elzáró előhegység és a
sziklák fölött. A Bernifelföld uralkodó jellege félelmetes
módon az utas elé tárul. Talán Európa leghíresebb hegyei
állanak itt kékesfehéren, jégpáncéljukban örök hóba
burkolózva. A változatlanság jelképeként meredezik a Wetterhorn,
a Blümlisalp, a Bietschorn, a Schreckhorn, a Finsteraarhorn.
Valamennyi közül legszembetűnőbb a Jungfrau vonulatának
masszívumából kiemelkedő, égbe nyúló, hatalmas, hármas
hegycsúcs: az Eiger (3975 méter), a Mönch (4105 méter) és
Jungfrau (ez a legmagasabb 4167 méter).
A három közül legalacsonyabb
a gyilkos. A híres német hegymászó Anderl Heckmair az Eigert „az
Alpok
utolsó nagy problémájának" nevezte. Az interlakeni barátok
- bár a hegyre sohasem merészkedtek — évszázadokkal ezelőtt
ösztönösen gonosz helynek tartották. A triumvirátus másik két
hegye szelíd nevet kapott: Mönch (szerzetes) és Jungfrau (szűz).
A mellettük meredezű harmadik piramisnak azonban az „emberevő
óriás" nevet adták a szerzetesek.
Az
Eiger északkeleti fala nehéz, de nem rendkívüli hegymászó
problémát jelent, az északra néző oldal, az 1800 méter magas
fal azonban olyan, mint egy élére állított csészealj, máladozó
kőzettel, vízesésekkel, függő jégmezőkkel és meredek
sziklafalakkal, amelyeket évezredeken át simára csiszoltak a
lavinák. A Jungfrau csoport hegyei egy hatalmas,
délnyugat-északkeleti irányban magasra felgyűrött azoikus
rétegből álló platón vonulnak, amelybe északnyugati irányból
mezoikus juramész nyomult be. Ezen a platón, a Breithorntól a
Mönchig húzódik Európa fő vízválasztója.
A
Jungfrau és a Mönch szürke gneiszből áll, az Eiger tömege
juramészből képződött. A nagy plató délkeleti része
kristályos pala, amelynek egyes rétegei változatos formákban a
hegység közepéig hatolnak be. Anyaga is változik a kristályos
palától az agyagpaláig. De a természet mintha egy
kőzetgyűjteményt óhajtott volna itt összeválogatni, az
eddigieken kívül még gránitgneisz, phylit amphibolit és
jurakorszaki szedimentumok gyűrődtek össze több száz millió év
során. Ezek vagy a mélyben rejtőznek meg, vagy kibukkantak már a
felszínre is. Ha valami óriás simára csiszolná a felszínt, ezek
a hol eltűnt, hol kibukkanó kőzetek úgy hatnának, mint valami
ezerszínű ágytakaró szeszélyesen elszórt tarkabarka
színfoltjai.
Észak-Európából
a délnek zúduló viharok az Eiger függőleges északi falának
törnek, és a természet erői erre a falra „írták" a világ
hegymászóinak a legveszélyesebb
kihívást.
A
sziklafal alsó feléről úgyszólván teljesen lemorzsolódott a
lágy, máladozó mészkőréteg, és az eredmény sima, fogás
nélküli, rendszerint jéggel bevont meredélyek sorozata. A felső
részén még most is a málladozó burkolat dudoro-dik ki, amit a
fagy és az eső lassan leválaszt és legörget a falon. Az Eiger
tehát „él": szünet nélkül háborog, lüktet, alakul és
akarva-akaratlanul gyilkol. Az alázúduló kövek halálát
okozhatják még annak is, aki megáll a sziklafal alatt, és felnéz
az árnyékba burkolódzó sziklákra, hószakadékokra, jégmezőkre
és vízesésekre. Nincs a világon még egy olyan hegy, szikla,
szirt, amely ennyire tele lenne a hegymászók által objektívnek
nevezett veszéllyel - lavinával, sziklaomlással, hógörgeteggel
-, amelyen a legügyesebb hegymászó sem képes úrrá lenni. Meleg
időben a „hegyi tüzérségi tűz" fülsüketítő
sortüzekben dübörög, majd a csúcsról harsogva zúdul le - több
száz métert ugorva -, akadálytalanul esik le a hegy lábához
számtalan tonna halált hozó, fojtogató lavina. A sziklák között
elektromos töltésű felhők kavarognak, beborítják a
hegymászókat, szikrát csiholnak ki jégszegeikből, s fejüket
elektromos kisülések fényével övezik. Közben az egész
hegyoldal zúg és üvölt, mint valami roppant áramfejlesztő. Az
éjszakázás a falban létért folyó küzdelemmé válik. A
hegymászó gyakran kénytelen függőleges sziklafalon, lógó
lábbal, ülő helyzetben aludni, és a lezuhanástól egyedül a
sziklához jól-rosszul odaerősített kötél védi. Rosszabb
esetben egész éjszaka, viharos szélben a hegyfalhoz lapulva, egy
keskeny sziklapárkányon kell állnia. És másnap reggelig valahogy
ismét erőt kell gyűjtenie, hogy újra felvehesse a küzdelmet az
északi fal különleges problémáival: a három meredek jégmezővel,
amelyen oldalt, hosszú harántozással lehet haladni; a lecsiszolt,
meredek sziklákkal, amelyeken lehetetlen megkapaszkodni, mert szinte
alig van rajta olyan repedés, amelyikbe szöget lehetne verni; a
függő jégmezővel, amely összegyűjti, aztán újból elosztja a
felsőbb szint összes lavináit; a szűk sziklakéményekkel,
amelyeken a mászóknak felszereléssel megrakottan, centiméterről
centiméterre kell felküzdeniük magukat, a jegesen alázuhanó
vízzel és végül a hegytető hómezőjével, amely ugyan enyhébb,
ötven fokos szögben lejt, de nagy tömegű hó csuszamlásának
veszélyét rejtegeti. Ez már sok hegymászó halálát okozta
olyankor, amikor a győzelme már biztosnak látszott.
Évszázadokon
át senki sem mászta a magas hegyeket, őrültek kedvtelésének
tartották volna. De amikor a hegymászás már népszerűvé vált,
és a kalandvágyó
angol, német sportolók fel-küzdötték magukat az Alpok hegyeire,
az Eiger északi fala akkor is érintetlen maradt. Ha gondoltak is
arra, hogy megkíséreljék a megmászását — volt közöttük nem
egy hegymászó szaktekintély - csak egy pillantást vetettek rá és
kimondták: lehetetlen. A zürichi Sport még az 1930-as évek
közepén ezt írta:
Az Eiger északi falának
megmászása tilos. Nem a berni közigazgatási szervek hozták ezt a
tilalmat. Maga az Eiger mondta ki ezt hangtalan nyelvén, amelyet
azonban mindenkinek meg kell értenie. Ha valaki mégsem érti meg
ezt az üzenetet, az süket, és megérdemli, hogy úgy vezessék
el a veszélyes területről, mint egy vak embert a villamossínekről
a járdára.
A
megmászhatatlanságot, az életveszélyt hirdető közvélemény
ellenére néhány év múlva két bátor müncheni hegymászó ütött
tanyát egy tehenészházban, az alpigleni réteken, a sziklafal
alatt, és tanulmányozni kezdte, hogy milyen útvonalon lehetne a
hegyet megmászni. A két német, Max Sedlmayer és Karl Mehringer
volt. Mindkettő gyakorlott hegymászó, a német alpinisták
élvonalának képviselői, akik „szakmájukat" a
legkörültekintőbb gondossággal
gyakorolták.
1935.
augusztus 21-én, hajnali kettőkor Sedlmayer és Mehringer megkezdte
rohamát a hegy ellen a csúcs esésvonalában. Hajnalhasadáskor a
von Almen-féle Kleine Scheideggi hotelek vendégei távcsöveikkel
megtalálták a hegymászókat, és látták, hogy szépen haladnak.
Az első nap alkonyára a puha, mállékony mészkőfokok hosszú
sorozatának megmászása után a két német 800 méter magasra
jutott fel a falon. Másnap simára csiszolt, 90 méteres, függőleges
sziklatöréssel találták szemben magukat. Ahogy lassan felfelé
másztak, a hegyi tüzérség működni kezdett, és lent a
megfigyelők látták, amint időről időre hátizsákukkal és
kezükkel védték fejüket, miközben a gyilkos sziklagörgetegek
elsüvítettek mellettük. Még aznap megmászták az első óriási
jégmezőt, de akkor már a fáradtság jelei mutatkoztak rajtuk.
Harmadik nap lassan, nehézkesen haladtak előre, szinte percenként
megálltak, hogy védjék magukat a lezúduló kövektől. Aznap
éjjel az idő váratlanul megváltozott - ami teljesen megszokott
jelenség az Eiger északi falán -, és a mászók eltűntek a
viharban. Csak a kísérlet negyedik napjának delén szakadoztak fel
a felhők annyira, hogy a hegyoldal ismét láthatóvá vált.
Csodálatos módon Sedlmayer és Mehringer ismét előbukkantak,
amint egy másik jégmezőn küzdöttek át magukat. Ha a távcsöveken
át kémlelő turisták nem is, de a tapasztalt hegymászók előtt
mindenesetre nyilvánvalóvá vált, hogy túlságosan kimerültek
ahhoz, hogy a csúcsot elérjék, vagy hogy visszaereszkedjenek a
most már tükörsima jéggel bevont sziklákon. Éjszaka újabb
vihar tört ki, és a falon minden emberi tevékenység megszűnt.
Hetekkel később a német Ernst Udet, az első világháború híres
pilótája átrepült az Eiger oldala mellett, hogy megkísérelje
honfitársai testének megtalálását. Amint veszedelmesen közel
repült - gépét ide-oda dobálták a szeszélyes léglökések -, a
híres német repülő egy sziklafalhoz fagyott, álló helyzetben
levő két test körvonalait vélte látni. A két hegymászó álló
helyzetben fagyott meg. Ezzel 1935-ben befejeződött minden
kísérletezés az északi falon.De azokban az években egy furcsa,
wagneri őrület uralta Németországot. A fiatal emberek egy része
boldogan vetette magát rendkívüli próbatételek elé a haza
dicsőségéért. Sedlmayer meg Mehringer példája, akiket a halál
már örökre a sziklafal jegéhez szegezett, tovább ösztönözte
őket, hogy egyre magasabban keressék saját pusztulásukat.
1936-ban ismét két müncheni érkezett az Eigerhcz: Albert Herbst
és Hans Teufel. Május volt, és egyetlen pillantás a hegyre
meggyőzte őket arról, hogy még túl korai lenne megkísérelni a
hegyoldal megmászását, vagy szülővárosuk két halottjának
felkutatását. Úgy határoztak, hogy megmásszák a közeli
Schneehornt, egy jéggel és hóval borított hegyet, amely távolról
sem okoz olyan próbatételt, mint az Eiger. Fel is jutottak a
csúcsra, visszafelé majdnem 200 métert sodorta őket egy lavina.
Teufel meghalt egy sziklapárkányon, Herbstet megmentették. Ez a
baljóslatú kezdet sem rettentett vissza néhány kiváló, ifjú
hegymászót. Egy hét sem telt el, és két másik osztrák, Edi
Rainer és Willy Angerer vert sátrat a Kleine Scheideggi szállókhoz
közel eső réten, hogy új útvonalat keressen az északi fal
tetejéhez.
Hamarosan két német, Toni Kurz
és Andreas Hinterstoisser, egy elit hegyi vadászegység két tagja
csatlakozott hozzájuk.
Július 18-án, éjszaka két órakor a négy vakmerő alpinista
megkezdte a rohamot. Valóban sikerült új utat találniok a
hegyoldalon, amelyet aztán később eredményes hegymászók is
követtek. A kötelet és falikampót ügyesen használó
Hinterstoisser átharántozott egy látszólag leküzdhetetlennek
látszó, 40 méteres, kifelé lejtő, keskeny párkányon, amely -
mint kiderült - a hegy megmászásának első kulcshelye volt. A
traverz túlsó oldalán kötelét odaerősítette egy újabb
szöghöz, úgy, hogy a másik három mászó át tudott
jutni ezen a létfontosságú szakaszon. Ekkor követték el a
végzetes hibát. A jól odarögzített kötelet felhúzták maguk
után.
A
Kleine Scheideggi látcsöveken lelkes, jó erőben lévő mászókat
lehetett látni. Egymás után győzték le a nehéz, meredek
részeket, hágóvasaikkal átjutottak az első jégmezőn, és
elértek a második jégmezőhöz vezető Vörös-Falhoz. Ekkor a két
osztrák, Rainer és Angerer, hirtelen megállt. Kurz és
Hinterstoisser, aki már fent volt a keskeny párkányon, kötelet
eresztett le, és felhúzta a másik kettőt. Az egy kötélen haladó
négyes már a fele utat megtette a falon, és ez egyetlen nap alatt
kiemelkedő esemény. De látszott, hogy Angerernek valami baja van,
alig tudja felküzdeni magát a csúszós sziklákon. Másnap a kis
csapat ismét feljebb haladt, de már sokkal lassabban. Minduntalan
megálltak, hogy ápolják Angerert, akinek - úgy látszott -a feje
sérülhetett meg. Következő reggel feladták a küzdelmet, és
megindultak lefelé. Óvatos mozdulatokkal ereszkedtek le a kettős
kötélen, és mire beesteledett, elérték az első jégmezőt. Most
már csak azon a harántozáson kellett visszamenniük, amelyen
Hinterstoisser tört elsőnek utat, majd le kellett volna ereszkedni
a Nehéz-Repedésen, és a többi már viszonylag egyszerűnek tűnt.
Július 21-én, a hegyen töltött negyedik nap elérkeztek
Hinterstoisser traverzéhez, és ott rádöbbentek, hogy az Eiger
északi fala kiszámíthatatlan módon teljesen megváltozott. A
hőmérséklet hirtelen lecsökkent. A hegyoldalról addig
vízesésként aláhulló víz most ráfagyott a traverz meredek
falára. Látni
lehetett, amint a bátor, ügyes Hinterstoisser egész nap újból és
újból támadásba indul a szikla tükörsima jege ellen, de
támadásai mindig sikertelenek maradnak. Végül, amint a
távcsöveken megfigyelték, a négy alpinista megkísérelte, hogy
egyenesen leereszkedjék a meredek falon, a 200 méterrel lejjebb
fekvő, könnyebb terepre. Amikor a délutáni köd sűrűbbé vált,
a körzet vasúti őre kinyitotta a hegy belsejébe vezető vasúti
alagút falba kivezető aknájának súlyos ajtaját, és kikiáltott
a falon, bár csak
csekély reménye lehetett, hogy valamelyik mászó válaszol.
Legnagyobb csodálkozására azonban meghallotta a négy férfi
jódlizását. Az egyik azt kiáltotta:
- Jövünk lefelé. Minden
rendben!
Az
őr bement, hogy forró teával várja őket.
Eltelt néhány
óra és nem érkeztek meg. Az őr ismét kinyitotta az ajtókat és
bekiáltott a ködbe. De most már sem vidám jódlizást, sem
bizakodó kiáltozást nem hallott. Toni Kurz elhaló hangja
válaszolt:
- Segítség! Segítség! A
többiek mind meghaltak! Csak én vagyok életben. Segítség!
Az
őr a telefonhoz rohant, és mentőket kért Wengenből, a közeli
hegyi faluból. A hívásra különvonattal három kiváló vezető
érkezett: Hans Schlunegger és a Rubi fivérek: Christian és Adolf.
Az alagútnyílás ajtaján át léptek ki a hegyfalra
és lassú, veszélyes oldalozással elérkeztek egy pontra, amely
kb. száz méterrel volt lejjebb, mint az a hely, ahol Kurz egy
kötélhurkon függött. A síkos jégen képtelenség volt tovább
menni, és az éjszaka közeledett.
Odakiáltottak Kurznak:
- Mi történt?
-
Hinterstoisser leesett, egy kőlavina a mélységbe sodorta - felelte
Kurz. - Rainert a kötél egy karabinerig rántotta fel. Ott
megfagyott.
Angerer is halott, alattam függ,
zuhanás közben megfojtotta a kötél.
Ekkor
a vezetők kénytelenek voltak megmondani
Kurznak, hogy nem tudnak tovább menni a jeges szakadékon.
-
Alulról nem tudtok megmenteni! - kiáltotta az agyongyötört
német. De a svájci vezetők tudták, hogy már csak üggyel-bajjal
tudnak visszajutni a biztonságot jelentő alagútbejárathoz is.
Kurznak megmondták,
hogy ki kell tartania egyedül, minden viszontagságnak kitéve, még
egy éjszakán át.
- Nem! - kiáltotta Kurz. -
Nem! Nem!
Amint
visszafelé haladtak, egész úton kísérték őket Kurz kiáltásai,
ahogy hol kérlelve, hol szitkozódva bizonygatta, hogy már nem
bírja tovább a nulla fok alatti hidegben. Mégis bírta.
Kesztyűtlen bal keze megfagyott, azt egyáltalán nem tudta
használni. A testén megolvadt víz hágóvasa szögein hosszú
jégcsapokat képzett. De még élt, amikor a vezetők a hajnali
derengésben felküzdötték magukat mintegy 40 méterrel Kurz állása
alá. Ekkor egy jéggel borított áthajláshoz értek, amely
jégpáncél nélkül is alaposan próbára tette volna a legügyesebb
hegymászókat. Itt megálltak és odakiáltottak Kurznak, akit a
felettük lévő áthajlás eltakart:
-
Le tudsz ereszteni egy kötelet? Ahhoz hozzáerősítenénk minden
szükséges felszerelést.
Kurz közölte, hogy nincs
kötele. Christian Rubinak ekkor hátborzongató ötlete támadt.
Szólt Kurznak, hogy másszon Angererhez és vágja el a kötelet,
amely Angerer testét
a falhoz köti. Ha ki tudja bogozni a fagyott kötélcsomókat,
esetleg sikerül megmenteni annyi kötelet, amennyi leér a
mentőcsapathoz. Ez az egyszerű művelet a fél ép kezével, a
jégcsákányával és a fogaival küzdő Kurznak hat órájába
került. Mégis sikerült annyi kötelet nyerni, amit le tudott
ereszteni mentőihez. Rubiék ehhez két kötelet, falikampókat,
karabinereket és egy kalapácsot erősítettek, mindent, amire
Kurznak szüksége lehet, hogy a kötélen le tudjon ereszkedni. Kurz
felhúzta a felszerelést, majd utána egy óra hosszat azzal
bajlódott, hogy egy szöget fél kézzel a falba verjen, hogy az új
kötelet ráerősíthesse. Ezután a derekán lévő kötélgyűrűt
egy karabinerrel a kötélre kapcsolta, és lassan ereszkedni kezdett
lefelé. A vezetők lent biztatták és várakoztak. Hosszú
várakozás után megpillantották Kurz bakancsának talpát, amint
felettük himbálódzik, majd megáll. A karabinerben, amivel a
mentőkötélhez erősítette magát, megakadt a két kötelet
összekötő csomó és megszorult. Toni Kurz egy ideig küszködött
a jégtől kérges csomóval, majd alig néhány méterrel a mentők
felett egyszercsak felnyögött:- Végem van!
Összecsuklott és meghalt.
Toni Kurz halála azóta is
élénken él a hegylakók emlékezetében, mivel egyike volt annak a
néhány utolsó esetnek, amelynél honfitársaik,
a svájci vezetők hajlandók voltak életüket kockáztatni mentési
akciókban. Vagy talán azért a néhány méter különbségért,
amely az életet és halált akkor elválasztotta, de lehet, hogy
azért a bátor küzdelemért, amit a fiatal Kurz vívott az
életéért.
-
Ott függött kötélen, a viharban hánykolódva, de
eltökélten, hogy nem adja meg magát - írta sir Arnold Lunn. - És
nem is adta meg magát! Meghalt. A hegymászás története ennél
hősiesebb kitartást nem jegyzett fel.
Mintha
a szörnyű tragédia visszarettentette volna a hegymászókat,
1936-ban senki sem kísérelte meg a fal legyőzését. 1937-ben
azonban Mathias Rebitsch osztrák és Ludwig Vörg német - mindkettő
igen jónevű - hegymászó a legnagyobb titokban elindultak a falba.
Rebitsch
- aki később, az Andok csúcsain végzett régészeti kutatásaival,
világszenzációt keltő, az inkák kultúráját feltáró
felfedezéseivel, és 6000 méter fölött egyedül végzett
ásatásaival vált világhírűvé - nagy tapasztalatú, óvatos és
meggondolt ember volt. A Hinterstoisser-harántozásnál
otthagyta az általa kifeszített kötelet, gondolt a visszavonulásra
is.
Olyan
magasra jutottak fel a falon, mint addig még senki, a rossz idő
azonban visszafordulásra kényszerítette őket is. De most a csapda
ajtaján ott feszült az otthagyott kötél, és a gondos tervezés
meg az óvatosság eredményeként négy napos hősi küzdelem után
egészségesen kijutottak az addigi összes próbálkozót
megsemmisítő falból. Rebitsch példája nyomán azóta a
Hinterstoisser-harántozásnál minden mászó-együttes otthagyja
kifeszített
kötelét, nehogy egérfogóba kerülhessen.
A
következő év július 22-én - minden feltűnést kerülve — két
osztrák, Fritz Kasparek és Heinrich Harrer indult el a fal
legyőzésére. Vállalkozásukat szinte tudományos felkészülés
és gondos tervezés jellemezte. Kasparek már 1934-ben Brunhuber
nevű társával - akivel eredetileg akarta meghódítani a falat - a
Grosse-Zinne még néhány éve szintén megmászhatatlannak tartott
Jiszaki falának ..tetejére jutott. És 1938 telén — edzésül —
ugyanezt a falat mászta meg - elsőnek télen
- ugyancsak Brunhuberrel.
Már második napja voltak a
falban, s már túljutottak a felén, mikor legnagyobb meglepetésükre
észrevették, hogy egy újabb kötélegyüttes közeledik alulról
feléjük. Anderl Heckmair és Ludwig Vörg, a német hegymászók
két kiválósága,
akik felhasználva az elölmászók bevert szegeit és Vörg előző
évben szerzett helyismeretét, gyorsan feljutottak hozzájuk. Ettől
kezdve felváltották egymást az elölmászásban, hogy közben
mindegyikük pihenhessen. A nehézségeket egymás után küzdöttek
le, sokszor az emberi teljesítőképesség határáig jutottak.
Egy jéggel fedett beszögellés
leküzdése alkalmával Heckmair kétszer is leesett, társa azonban
jól biztosította, kötéllel mindkét alkalommal megtartotta, és
megmentette a halálos zuhanástól.
Közben alulról
már felfedezték őket, s az újságírók bérelt repülőgépen
többször is felszálltak, s a fal mellett elhaladva figyelték és
fényképezték őket.
Négyszáz méterrel a csúcs
alatt - leküzdve az állandóan eléjük tornyosuló nehézségeket
-egy párkányra jutottak fel,
amely alatt 1400 méterre tört le a fal. Ezen a párkányon
harántozva jutottak el a Pók néven ismert hómezőhöz. A párkányt
- amely a klasszikus felfogás szerint is páratlanul szép és
rendkívül kitett, szellős - az első hegymászók az Istenek
Traverze névre
keresztelték.
A fal egyik
legveszélyesebb helye a Pók.
A
minden irányból ideirányuló hószakadékok ide zúdítják a
fentről lejövő havat és jeget. Az Eiger itt akarta lesöpörni
magáról a betolakodó apró kis lényeket: hólavinát zúdított a
védtelen hegymászókra, s csak a jó szerencse mentette meg őket a
lesodrástól. Kasparek kezét azonban eltalálta egy kődarab és
súlyos sebet ejtett rajta. A megbénult kezű Kasparek ettől kezdve
már nem volt teljes értékű társ, s ezért a két kötélpáros
egy kötéltársasággá
alakult.
Sehol
a világon nem olyan természetes az önfeláldozó bajtársi
segítség, mint a hegymászók között. Ök sohasem versenytársak,
nem ellenfelei egymásnak. A hegymászók az elemekkel, a
természettel vívják hősi harcukat, s minden törvény, minden
kötelező előírás nélkül segítenek egymáson, ha kell, még az
életüket is kockáztatják.
Háromszáz
méteres magasság, még egy keserű, fagyos éjszaka a falban,
szüntelenül tartó hóvihar és állandóan lezúduló lavinák
tömege várt még rájuk. Az emberi akarat azonban végül mégis
diadalt aratott. A négy hegymászó megcáfolta a fal
megmászhatatlanságáról szőtt legendát. A gondos felkészülés
és tervezés, az acélos akarat, a bajtársiasság - no meg a jó
szerencse - meghozta a világraszóló eredményt.
Sajnos, ezt a tényt sokáig
nem úgy értelmezték, ahogy kellett volna. Az első megmászás
dicsősége már nem csábított senkit. Ezért néhány évig nem
akadt vállalkozó, aki a fal veszélyeinek leküzdésére
vállalkozott volna. Később pedig a nagy világégésben valamennyi
nemzet fiatalságát felfalta a háború szörnyű molochja. Ezért
az ötvenes évekig csend volt a fal körül.
Közben
azonban új fiatalság nőtt fel, a technika és a felszerelés
tökéletesedett, a nagy hegymászóproblémákat sorra megoldották,
s az új nemzedék egyre kevésbé hitt a természet
legyőz-hetetlenségében. Sokan a nehézségeket lebecsülték,
saját képességeiket pedig túlértékelték, és a túlzott
önbizalomnak ebben az atmoszférájában ismét a szörnyű fal felé
fordult az érdeklődés.
1962-ig még tizenöt
kötéltársaság jutott fel a falon,
de még 12 fiatal életet elpusztított a Szörny. A tragédiával
végződött megmászások között szinte detektívregénybe illő
izgalmak és rejtélyek játszódtak le az 1957. évi, Nothdurft,
Mayer és Longhi halálával végződött megmászás alkalmával,
amelyre az egész
világ felfigyelt.
Második fejezet
A
Berni-felföld lakói személy szerint bármilyen mély tisztelettel
is adóztak Toni Kurz bátorságának, nem akarták, hogy az ilyen
virtuskodás megismétlődjék. Ezt részben egyszerű önvédelemnek
lehetett tekinteni a részükről: aki az Eigert meg akarta mászni,
az nemcsak saját életét kockáztatta, hanem a svájci vezetőkét
is, akiknek esetleg utánuk kellett menniök. Ebből a szempontból a
Felföld lakóinak álláspontja teljesen logikus. De volt itt egy
másik szempont is, amit már kevésbé lehetett ésszerűnek
nevezni. A helybeliek elit hegymászókkal szembeni haragja ugyanis
nem kis részben a külföldiekkel szembeni idegenkedésből eredt.
Még olyan „külföldiektől" is idegenkedtek, akik csak
néhány mérfölddel laknak arrébb.
A gleccserek
és hegyek elszigetelt világának lakói évszázadokon át parányi
parcellákból csikarták ki a legszükségesebbet a puszta
megélhetéshez; fent az alig megművelhető hegyoldalakon
legeltették teheneiket, a legkezdetlegesebb eszközökkel védekeztek
a lavinák és viharok
ellen.
Svájcot
a hegyek különben is elszigetelik Európától, de a Berni-felföld
még Svájc többi részétől is elszigetelődik. Schweizerdeutsch,
a német nyelvnek az a változata, amit Svájc legnagyobb részén ma
is beszélnek, az elszigeteltség terméke. A felföldiek azonban még
csak nem is az általában használt schweizerdeutschot beszélik. A
kicsiny falvakban leélt hosszú évek, amelyek során legfeljebb a
szomszédos faluval érintkeznek, és azon túl megszűnik minden
kapcsolat, egyfajta lecsökkent tempójú beszédet
alakított ki, egy lelassult nyelvet, amely az emberek lassú,
gyötrelmes életmódjához igazodott.
A
Berni-felföld lakóit saját hegyeik tartották fogságban. A
környező természet szörnyű erőivel nem lehetett tréfálni: nem
engedhettek meg maguknak semmi könnyelműséget.
Amit a Felföld lakói felfogtak
és magukévá tettek, az az egész helvét állam létének alapja,
a függetlenség volt, ami különösen a Berni-felföldön
érvényesült. „Nekünk jutott a világon a legtöbb szabadság"
— mondogatják büszkén a Felföld lakói.
A katonai és szövetségi hatóságoknak nagy erőfeszítésükbe és
idejükbe került, amíg bármilyen törvényt be tudtak vezetni a
Felföldön. Nem mintha az emberek nem lennének nagyon is
törvénytisztelők, hanem egyszerűen azért, mert minden törvényt,
minden rendeletet, minden előírást függetlenségük
megcsorbításának tekintettek.
Például
valaha nem volt sebességkorlátozás a Felföldön. Ezért az Európa
más részeiből összesereglő nyaralók a helybeliek életét
veszélyeztették, amikor nagy sebességgel behajtottak valamelyik
faluba. Ennek ellenére évek teltek el, amíg a hatóságoknak
sikerült a helyi sebességkorlátozó rendeletet bevezetni a
lakosság védelmére. Alig akadt a falvakban olyan, akinek volt
autója, vagy valaha is szándékában lett volna vásárolni, de
a lakók
azt akarták, hogy semmi se korlátozza szabadságukat, hogy olyan
gyorsan hajtsanak, ahogyan csak tudnak, ha valaha mégis lesz
autójuk. A svájci törvény értelmében a lassú járműveket - a
kecskekordélyokat, bicikliket — vörös macskaszemmel kellett
felszerelni, hogy azok is védjék a lakosokat a kanyarokban és a
meredek dombokon az éjszaka száguldozó vezetőktől. A
Berni-felföldön ezeket az igazán nem drága biztonsági
rendszabályokat is csak nehezen tudták bevezetni. A Felföld
minden lakója ragaszkodott a függetlenségéhez, akár gyalogolt,
akár sétált, akár kordélyon utazott. A gépkocsivezetőnek az
a dolga, hogy vigyázzon. A helybeliek úgy gondolkodtak, hogy a
svájci törvény már elég védelmet nyújt azzal, hogy a
járművezetőket teszi felelőssé a gyalogost ért minden
balesetért, attól függetlenül, hogy ki annak az oka. Ez a
felföldiek függetlensége: arrogáns, makacs, erőszakos
függetlenség, amellyel mintha csak azt akarnák kifejezni a
látogatóknak: „Ez az én völgyem, az én utam, az én vidékem,
ezek az én hegyeim. Alaposan meg kellett küzdeni érte, még az
őseimnek is. Te nem tartozol ide."
Ilyen
fogadtatással találták magukat szemben a Németországból,
Ausztriából, Olaszországból, Franciaországból és Angliából
érkező hegymászók, akik azért jöttek a Felföldre, hogy
megvívják hősi küzdelmüket a magas hegyekkel és a természet
erőivel. De a külföldiek iránt egyébként érzett általános
idegenkedést is felülmúlta az Eiger megmászóival szemben táplált
neheztelés. A hoteltulajdonos von Almen dinasztia egyik tagja,
Kaspar von Almen
ezt így magyarázta:
— Itt
az emberek mélyen vallásosak, és mindig is úgy érezték, hogy a
hegymászóknak nem lenne szabad megengedni, hogy életüket, amelyet
Istentől kaptak, kockáztassák. Azt tartják, hogy amit így
nyerhetnek, egyáltalán nincs arányban a rájuk váró
veszélyekkel. Meg aztán az volt a véleményük, hogy az északi
falnak nekivágók többsége kérkedő. Az északi fal - a
klasszikus alpesi színház függőleges színpadával - mindenki
számára nyitva áll, akinek jó szeme és távcsöve van.
Kétségtelen, hogy ez a fal már sok bátor embert, sok világhírű
hegymászót vonzott, de még sokkal több kérkedőt,
reklám-hajhászót, sőt egyszerű bolondot is.
Még
a Kurz-csoport szörnyű halála előtt az északi fal megmászói
elleni helyi ellenszenv nyilatkozatra késztette Grindelwald
hegyivezetőit (Grindelwald egyike a Lütschinen-völgy azon két kis
városkájának, ahol az Eigerre vagy a környező hegyekre igyekvő
csoportok vezetőket fogadhatnak). A nyilatkozatban ez állt:
Az ember nem nézheti komoly
nyugtalansás, nélkül az Eiger
északi falának megmászására tervbe vett kísérleteket. Ezek
világosan mutatják, mennyire megváltozott a hegymászás
sportjában uralkodó felfogás. Fel kell tételeznünk, hogy az
ilyenfajta kísérletekre ideérkezők tudják, milyen veszélyeknek
teszik ki magukat, de senki sem várhatja el, hogy hegyivezetőket
küldjünk ki kedvezőtlen feltételek közt, mentési akciókra,
amennyiben újabb szere?tcsétlenségek történnek az Eiger északi
falán... Nincs módunk arra, hogy vezetőinket olyan akrobatikus
mutatványokra kényszerítsük,
amelyekre mások önként vállalkoznak.
Sedlmayer,
Mehringer, Kurz és a többiek halála után az Eigeren történő
kísérletek elleni felháborodás tetőpontjára ért, és a
helyzetet még csak súlyosbította Angerer és Rainer vállalkozásuk
előtti kijelentései, amelyeket haláluk után széles körben
idézgettek. A fiatalság meggondolatlanságával és a kiváló
hegymászók magabiztosságával eltelt két ifjú osztrák
mindenkinek azt felelte, aki megkérdezte tőlük, hogy miért vágnak
neki az északi falnak: - Valakinek meg kell mászni a falat, és
maguk, svájciak nem hajlandók erre. - Ilyen megjegyzéseket -
bármennyire is tréfának szánták - a felföldi mentalitás
nem tűrhetett el. így aztán az Eiger alatti völgyek vezetői
kijelentették, hogy a falból történő mentésekben
nem vesznek részt. 1937 júliusa elején a berni kanton
kormányzata az alábbi nyilatkozatot adta ki:
-
Az északi falat megmászni akaró csoportokat a mentőállomásoknak
és vezetőknek ki kell oktatni, mielőtt útnak indulnának. Főleg
arra kell felhívni a figyelmüket, hogy szerencsétlenség esetén
semmiféle mentési műveletté nem számíthatnak.
Samuel
Brawand, egykori hegyivezető - aki Fritz Amatter és Fritz Steuri
vezetőtársaival és a japán Juko Makival elsőnek mászta meg az
Eiger Mittellegi-gerincét, majd később egyetemi tanár lett és a
svájci parlament tagja - így nyilatkozott a Neue Zürcher
Zeitungnak adott interjúban:
— Ha
odafönt emberek kiáltanak segítségért, és a vezetőknek módjuk
van arra, hogy segítséget nyújtsanak - mondotta -, akkor magától
értetődően mindenkor meg is teszik. Csak akkor nem nyújtanak
segítséget, ha a veszély olyan nagy, hogy nyilvánvalóan semmi
esély sincs a mentési kísérlet sikerére.
Brawand megjegyezte, hogy a
berni hatóságok egyszer betiltották az északi falra való
mászást, majd hamarosan visszavonták a tilalmat.
- És ez így is helyes -
mondta -, hiszen az öngyilkosságot semmiféle formájában sem
lehet eltiltani.
Ezután
- intelmét közvetve azoknak a forrófejű fiatalembereknek szánva,
akik újabb rohamokra készen, éppen akkor is ott
táboroztak a hegy lábánál - Brawand hozzátette:
-
Vannak fontosabb feladatok is a világon, mint az Eiger északi
falának megmászása. Magam is részt vettem már az első
megmászásokban, és tudom, milyen rendkívüli elégtételt érez
az ember ilyen sikerek után; de azt is tudjuk, hogy ezek csak
lépcsőfokok az emberi fejlődésben.
A
zürichi Sport feltette a kérdést: — Helyes-e vagy szükséges-e,
hogy a természet roppant erőinek, eme birodalmába olyan lények
törjenek be, amelyek, nem szárnyaló hegyi sasnak, vagy
kúszónövénynek, hanem embernek születtek? A siker utáni vágy
nem lehet ok arra, hogy önmagukat elpusztítsák. Könnyű ezt
sporttevékenységnek nevezni, de egy sportteljesítmény nem jelenti
szükségszerűleg a teljesítmény felső határát. Elég ha
emlékezetünkbe idézzük
a régiek elvét: ép testben ép lélek.
A
hegyoldal alatti réteken táborozók azonban nem filozófusok, hanem
fiatal, kitartó hegymászók voltak, az alpinisták gyorsan fejlődő
új iskolájának előharcosai, akik lenézték a klasszikus,
hagyományos hegymászást, és az olyan félelmetesen nehéz
sziklafalakat keresték, mint a Dru nyugati fala, a Walker-pillér a
Grandes-Jorasseson, a Nyugati-Zinne északi fala, a Civetta
északnyugati fala, a Piz-Badile északkeleti és az Eiger északi
fala. Lenézték a könnyű utakat a csúcsokra. A veszélyes, nehéz
utakat megmászták, majd visszamentek a völgyekbe és újabbakat,
még veszélyesebeket kerestek. Hátukon csörgő hátizsákokat
cipeltek, tele fémszerszámokkal, falikampókkal - amelyeket addig
vertek a sziklarepedésekbe, míg tiszta zenei hangot adtak -; éles,
horgos hegyű, hosszú jégszegekkel; tizenkét ágú hágóvasakkal
- a jégen való előrejutáshoz -; rugós karabinerekkel, -
amelyeket a falszegekbe akasztottak, és így különféle
műveleteket tudtak végrehajtani a kötelekkel -. Akadtak a
szerszámok között alumínium hágcsók, jégfejszék és
kalapácsok is. Ez az időszak jelentette az alpinizmus úgynevezett
vaskorszakának kezdetét, amelynek akadtak ellenzői is. A
hegymászás klasszikus, purista irányzata szerint ugyanis a
hegyeket természetes módon, a nehézségeket kikerülve kellett
megmászni, gondosan és ésszerűen kiválasztott, logikus és
természetes útvonalakon. A klasszikus irányzat képviselői éppoly
bátrak és ügyesek voltak, mint a vasszerszámos iskola bármelyik
légtornásza, azonban a legnagyobb oktalanságnak és a hegymászás
eltorzításának tekintették az objektív veszélyekben -
lavinákban és sziklaomlásban - bővelkedő hegyek és sziklák
megrohamozását. Úgy érezték, hogy ilyen hegyekre felmászni
olyan, mintha az ember az életét kínálná tétként egy
kockajátékban.
Emellett helytelenítették a mesterséges felszerelés, a
karabinerek, szögek és kötélhágcsók túlzott használatát.
A klasszikusok nagyjai közé
tartozott dr. Hans Laupert, aki 1932-ben mászta meg az Eiger
északkeleti falát. Teljesítménye a gondos tervezés és
kivitelezés magasiskolája volt. A természetes útvonalat
választotta, amely próbára tette minden hegymászó készségét
és erejét, de elkerülte az objektív veszélyeket. A vaskorszak
alpinistái azonban, miközben az újságokban Lauper diadaláról
olvastak, úgy érezték, hogy ez a siker nélkülözte azt az
izgalmat, amit csak az északi fal megmászása szerezhet. Nekik
szólt, amit a purista dr. Günther Langes mondott: - Az új
útvonalak úgynevezett „feltárása" olyan méreteket öltött,
ami szinte teljesen értelmetlen
már, mert nem az a cél, hogy új és megfelelőbb útvonalakat
fedezzenek fel, hanem az, hogy valahol a sziklán egy utolsó szabad
sávot új útként jelöljenek meg, és nevüket úgy örökítsék
meg, hogy elsőnek jutottak el oda. De ki tudná megszámlálni azt a
sok változatot, ami nem más, mint letérés a természet által
adott, helyesen választott útról.
Egy
másik purista és a The Alpine Journal szerkesztője, E. L. Strutt
ezredes, a következőket írta:
- Az Eiger még meg nem mászott
északi fala továbbra is rögeszmeként
vonzza szinte minden nemzet elmebetegeit. Az, aki elsőnek mássza
meg, biztos lehet benne, hogy a hegymászás történetének kezdete
óta a legbolondabb variáns az övé.
A
világtörténelem ismerői számára nem lesz meglepő, hogy az
1930-as évek közepén a
németek és osztrákok jártak élen az ilyen „bolond variánsok"
keresésében.
James
Ramsay Ullmann népszerű regényében, a Fehér torony-ban így
elmélkedik erről:
-
Mi svájciak - no meg az angolok, franciák és az amerikaiak is -
sportként űzzük a hegymászást.
A németek nem. Nem tudom, miért másszák a hegyeket, de annyi
biztos, hogy nem sportból.
Az
1930-as évek közepén a legtöbb német valóban nem a sport
kedvéért űzte a hegymászást. A Vaterlandért tették. A
„hegymászás korában" Ullmann később ezt írta:
- A barna-
meg feketeinges fiatal hegymászók, akiket a náci fasizmus
filozófiája fűtött, s hazájuk kardcsörgetői és demagógjai
buzdítottak, versenyre keltek egymással abban, amit ők hőstettnek,
bravúrnak hittek. Minden vagy semmi - győzelem vagy halál, ez volt
a jelszavuk. Ha dicsőséget szerezhetnek vele a Vaterland-nak, nem
számított, hogy nagy-e a kockázat vagy esztelenség-e, amit a
hőstett követel...
Mai
szemmel visszatekintve mégis nehéz őket elmarasztalni. Túlnyomó
többségükben annak a zsarnokságnak és sovinizmusnak voltak korai
áldozatai, amely később milliókat gyilkolt meg; nem geopolitikus,
intellektuális óriások, hanem egyszerű, bátor emberek voltak,
akiket esztelen cselekedetekbe hajszoltak egy szörnyű, bűnös ügy
szolgálatában.
Abban
az időben elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ifjú német
alpinista figyelme ne forduljon az Eiger északi fala felé. Minden
haláleset után propagandaszólamok özöne buzdította a világ
legalattomosabb hegyfalának leendő legyőzőit.
- Egy hegymászó lezuhant -
harsogta az egyik ilyen
szónoklat. - Támadjon holnapra száz másik! Háborúinkat mindig a
hegyekben folytatjuk, és a hegymászás szenvedélyesen űzött
kultusza, amely egyre inkább terjed ifjaink között, fiatal
generációnk harci felkészültségét segíti elő.
Hitler kijelentette, hogy
aki elsőnek mássza meg az Eiger északi falát, az aranyérmet nyer
az 1936-os berlini olimpiai játékokon.
A
svájciak csak figyelték a dolgokat és megpróbálták megérteni.
Egy svájci lap - szokatlan részvéttel adózva a Toni Kurz-féle
csoport szörnyű halálának
- így írt:
-
Lehet, hogy ezeknek a fiatalembereknek nincs mit veszteniük... Mi
lesz abból a generációból, amelynek nem nyújt társadalmi létet
a társadalom? Amely csak egy célt láthat maga előtt, egyetlen nap
dicsőségét, egyetlen óra hamar elhomályosuló dicsfényét. Egy
kicsit belekóstolni a hős, a katona, a sportember, a csúcsdöntő,
a gladiátor szerepébe, győzni egyik nap, és elbukni a másikon...
Az Eiger északi falának legutóbbi négy áldozata szánalomra
méltó emberi lény volt... Persze nem viseltettek ilyen
szánalommal a hegymászók egy másik fajtájával, az
álalpinistákkal szemben, akik reklámhajhászásból és önmaguk
felmagasztalásáért indultak neki az északi falnak, vagy — ami
még ennél is rosszabb — eljöttek a völgyekbe és fennen
hirdették, hogy meg akarják mászni a hegyet, de valójában
eszük ágában sem volt ilyesmi. Egyik vacsorameghívásnak a másik
után tettek eleget, mindenütt elhencegték terveiket, és nagy
szerényen elhárították a bókokat.
A
megmászásra készülők élharcosai közt akadtak azonban sokan
olyanok is, akik nem ál-alpinisták, nem rohamgárdisták, nem
reklám-hajhászók, hanem egyszerű, bátor hegymászók voltak,
akik nem értettek egyet azzal, hogy az Eiger északi falának
megrohamozása ellentétes a klasszikus hegymászó szellemmel.
Inkább úgy érezték, hogy ez a hegymászó ügyességének végső
próbája. Ez csábította, vonzotta, izgatta őket. Tudták, hogy
oktalan rögeszme rabjai, hogy rendkívül nagy veszélybe kerülnek,
de az osztrák újságíróval, Kurt Maixszal együtt azt vallották,
hogy a hegymászás „a legfenségesebb oktalanság". Az északi
falon végzett kísérleteket az alpinvállalkozások
megkoronázásának tekintették. Húsz évvel később a francia
hegymászó, Maurice Herzog, amikor megtudta, hogy az Annapurna
legyőzéséért kéz- és lábujjainak elvesztésével
kell fizetnie, könnyekben tört ki, és azt mondta az expedíció
egy másik tagjának:
- Most már sosem
próbálkozhatom az Eiger-rel, pedig annyira szerettem volna.
Nem egy nyugodt, rendes ember
kezdett szép csendesen tervezgetni, hogy megmássza a hegyet, nem
törődve azokkal a vádakkal, hogy reklámot vagy hírnevet keres
csupán. Leslie Stephenre, a klasszikus hegymászóra emlékeztették
az embert, aki így felelt egy hasonló vádra:
- Szeretem az olajbogyót, és
ha erre valaki azt állítaná, hogy csak affektálásból
szeretem, válaszul egyszerűen enném tovább.
Végül
az Eiger bűvkörében élők széles skálájához tartoztak az
idegbetegek, akiket valamiféle kényszerképzet hajtott az északi
fal felé; nem a Vaterlandért akarták megmászni, nem is a kaland
vagy az erőpróba klasszikus célja lebegett szemük előtt, sőt
még csak nem is reklám, a pénz vagy a hírnév kérdése; mentek,
mert egyszerűen úgy éreztek, hogy menniök kell. Jellemüknek, a
lélek titkos mélységeiben lappangó fogyatékossága
kényszerítette ezeket az embereket, hogy nekivágjanak, akár elég
ügyesek voltak, akár nem. Végső fokon ők voltak önmaguk és
mások számára is a legveszélyesebbek.
1957.
augusztus 5-én, egy hétfői reggelen Fritz von Almen ismét
odalépett erős távcsövéhez, hogy megkeresse annak a három
zergének a nyomát, amit az előző nap fedezett fel. De állatok
nyoma helyett jégbe vágott, mély lépcsőket pillantott meg.
Lassan, izgatottságtól remegő kézzel feljebb irányította a
nehéz Zeiss-távcsövet. Nem messze a Hinterstoisser-traverztől
négy embert látott a hegyfalon.
Harmadik fejezet
A
halál hűséges kiskutya módjára járt Claudio Corti nyomában. A
Comoi-tóhoz közeli Lecco szomszédságában fekvő, nyomasztóan
szürke faluból, Olginateből származott. Olginate és Lecco vidéke
az olasz alpinisták kitűnő gyakorló terepe: itt vonul el a Crigna
hegylánca, meredező szirtjeivel, és itt terülnek el az
Olasz-Alpok fűrészfog rajzolatú előhegységei. Akik ezeknek a
hegyeknek az árnyékában élnek, hamarosan hozzáedződnek a hegyi
szerencsétlenségekhez. Itt minden évben meghal egy-két olasz
hegymászó, úgy, hogy leesik a Crigna szirtjeiről, sziklatűiről.
De a próbálkozás csak folytatódik! Nem azért, mert az
észak-itáliaiak szeretik a halált, vagy mert az élet nem drága
nekik, hanem egyszerűen csak azért, mert a hegymászás az egyetlen
helyi szórakozás, és azt mondogatják, az Isten már úgyis
eldöntötte a sorsunkat, így aztán nem számít, hogy otthon
fekszenek-e az ágyban, vagy fenn kúsznak a meredek falon, amikor
eljön az órájuk. Hasonló meggondolásból úgy hajtanak, mint az
őrültek, és a
legforgalmasabb országutakon tologatják gyerekeiket a babakocsiban.
A
német ifjakhoz hasonlóan, akik a Vaterland miatt zuhantak a mélybe,
talán Észak-Olaszország egyszerű hegymászói is áldozatok
voltak. Olginateben, Corti falujában, nyoma sem volt a csöpp bajor
falvak vagy a svájci völgyek festőiségének, hangulatának.
Piszkos volt és unalmas. A falu ötszáz lakója műhelyekben
dolgozott, láncokat, lámpákat, szögeket, fonalat, drótot és
kartont gyártott. A római katolikus egyház földjéből bérelt
kis telkeken gazdálkodtak. A falu legmódosabb gazdájának egyetlen
tehene volt. Hogy nagy nehezen fenntartsák magukat, a legtöbben kis
földjüket művelték, néhány nyulat tartottak, és végezték a
lélekölő robotot a gyárakban. A társadalmi élet abból állt,
hogy elbeszélgettek
a keskeny utcákon, megálltak a trattoria körül, sört vagy
grappát iszogattak, és hallgatták a vakációzó külföldiek
Lecco felé száguldozó luxus sportautóinak hangját. Olyan élet
volt ez, ami sok embert késztetett arra, hogy a hegyekbe menjen,
hogy legalább ott megszabaduljon az egyhangúságtól.
De
Claudio Corti számára a hegymászás több volt, mint egyszerű
menekülés. Rögeszme volt.
Gyerekkorának
jelentős részében apja mint kőműves Svájcban dolgozott sok más
északolasszal együtt, akiket olcsó munkaerőként küldtek oda.
Ifjú korában Ciaudio azzal szórakozott, hogy halászott a Comoi-tó
felé kanyargó folyóban. De ezt hamarosan megunta, többre vágyott.
168 centiméter magas, 70 kiló súlyú, erős, izmos fiú volt.
Izomzata, túlméretezett ujjai és keze sokkal magasabb férfinak is
becsületére vált volna. A hegymászás kezdettől könnyen ment
neki. Nemegyszer roppant erejének köszönhette, hogy kivágta magát
olyan helyzetekből, amelyek más hegymászónak a halált
jelentették volna. Bár elsajátította a hegymászás fortélyait
is, valójában mindig a nyers erejére támaszkodott. Tizenhét éves
korára hatos nehézségű - az alpinisták osztályozása szerinti
legnehezebb - feladatokat hajtott végre, sőt néhány új útvonalat
is megmászott (egyesek „bolond variáns"-nak minősítettek
volna azokat) a Lecco körüli alacsonyabb hegyekben. Egyik társa, a
leccoi Carlo Mauri, számos nemzetközi expedíció tagja, aki
gyakran mászott Cortival egy kötélen, régi barátjáról a
következőket mondta: - Az alpinizmushoz, mint minden művészethez
született tehetség is kell, és Claudióban az meg is van. Nem elég
azonban csak tehetségesnek lenni. A tehetséget állandóan
fejleszteni, edzeni és csiszolni kell, hogy még magasabb fokra
fejlődjünk. És ezt Claudio nem tette. Ösztönös hegymászó
maradt: úgy gondolta, hogy semmi mást nem kell csinálnia, csak
mászni, és az erő minden. Fizikailag szinte minden feladatra képes
volt, de elméletileg nem. Aztán nemcsak az alpinizmus iránti
szeretet vezette. Nekem mindig úgy tűnt, hogy Claudio a hegyekben
olyan, mint egy gyerek, természetes adottsággal és félelmetes
erővel megáldva, de mégis gyerek, aki meg akarja mutatni az
apjának, hogy nem fél. Corti gyakran társult Riccardo Cassinnal
is, aki nem egy olasz hegyfalat mászott meg elsőnek. Az ő
véleménye szerint Corti jó hegymászónak számított, de nem volt
elég intelligens. Ereje volt, de nem tudta figyelembe vermi a hegyek
adottságait. Esztelenségekre is vetemedett, például nem volt
hajlandó szögeket használni olyan helyeken, ahol azok
elengedhetetlenül szükségesek. Elképesztő erejével
azonban így vagy úgy, de valahogy mindig kivágta magát. És
szerencséje is volt. Annál szerencsétlenebbek voltak Corti
hegymászó társai.
1952-ben
Corti, aki akkor 27 éves volt, meg akarta mászni a Piz Badilet, egy
3308 méteres csúcs hatos nehézségű, nyolcszáz méter magas
északkeleti falát. Mászótársával, Felice Battagliával
zivatarba kerültek. Corti érezte, hogy a kettőjüket összekötő
kötél hirtelen kissé meg-rándult, és ugyanakkor majdnem
megvakította egy mellette lecsapódó villám fénye. A kötél
meglazult; a villámcsapás Battagliát érte, a kötelet kettévágta,
és a szerencsétlen eltűnt a mélységben. Corti egyedül tette meg
a nehéz és veszélyes utat vissza, míg végül rátalált társa
tetemére, akinek lába eltörött, mellkasa szétzúzódott.
Corti meggyászolta Battagliát,
de a haláleset más hatással is volt rá. Eddig is az volt a
meggyőződése, hogy le tudja győzni a hegyeket, de most a bajtársa
halálát úgy fogta fel, hogy őrá a gondviselés különösen
vigyáz a csúcsokkal folytatott harcaiban. Barátainak ezt így
magyarázta:
-
Amit érzek, az nem bűntudat. Bánatot érzek, de bűntudatot nem.
Szerintem balszerencse okozta Felice vesztét, de ugyanakkor én
magam kevésbé félek. Ez az eset inkább tovább ösztönöz.
Két
évvel később Corti Carlo Maurival és Carlo Rusconival alkotott
kötélegyüttest a Crigna-hegységben. A csapat élén Rusconi
haladt, mögötte a többiek. Hirtelen felkiáltott:
-
Zuhanok! - és közvetlenül Corti mellett a mélybe hullt. Cortit
azonban ez sem riasztotta vissza a hegyektől.
Ugyanazon a nyáron az
olaszországi
és ausztriai Dolomitokba indult motorbiciklijén, amelyre a
teherautó-vezetőként megkeresett heti negyvenöt dolláros
fizetéséből kuporgatta össze a pénzt.
1955-ben edzés céljából a
franciaországi Petit-Drun, Európa egyik legnehezebb falában
éjszakázott. Egy
évvel később visszatért a Drura Annibale Zucchival. A két mászó
kötélegyüttese már háromszáz métert tett meg a sziklafalon,
amikor felettük egy jégtömb recsegve levált. Egy darabja Corti
arcába csapódott és hátravágta. Corti az egyensúlyát vesztve
fogával kapott a falikampó felé, de egy hajszállal elvétette.
Aztán szaltozott a levegőben, arcán, mellén lecsúszott egy
hószakadékba egészen a fal aljáig, nyomában Zucchival. Corti,
aki belső sérüléseket is szenvedett, vérben úszó arccal
Zucchihoz fordult és dühtől remegő hangon megkérdezte: - Na,
indulhatunk vissza? - Zucchi olyan súlyosan megsérült, hogy
válaszolni sem tudott. Corti emberfeletti erejének végső
megfeszítésével hátára emelte Zucchit, és két óra hosszat
vitte a hóhatár alatti kiindulópontig. A szemébe csurgó vértől
félvakon elbukdácsolt Montenvers faluba, ahol egy vezető karjában
összeesett.
Zucchi
és Corti kórházba kerültek, ahol Cortinak bőségesen lett volna
ideje, hogy gondolkodjon. De meggyőződése, hogy a hegymászókat
fenyegető halál őt nem sújthatja, tovább erősödött benne, és
gondolatai egyre inkább az északnyugatra fekvő, baljóslatú,
halált osztogató hegy felé fordult, az Európa-szerte hírhedt
hegy, az Eiger felé, amit olasznak még nem sikerült meghódítani.
Chamonix-ban, a kis francia városban találkozott egy svájcival,
mielőtt a Petit Dru ellen indult, és a svájci órákig mesék neki
a Berni-felföld gyilkos csúcsáról, sőt megajándékozta egy, a
sziklafalat ábrázoló képeslappal is. Ekkor Claudio elhatározta,
hogy meghódítja az Eigert. Forrongó gondolataiban testet öltött
az északi fal, úgy jelent meg előtte, mint valami gonoszul lesben
álló szörnyeteg: mindazoknak a hegyeknek az összegezése,
amelyeket addig megmászott. És míg sérülései lassan gyógyultak
- először a Chamonix-i kórházban egy, majd további négy hónapig
Milánóban pihent -, Cortiban egyre ellenállhatatlanabbul nőtt a
szenvedély: meg kell másznia a hegyet. Bámulta a képeslapot,
nézte a hómezőket, a függő jéglejtőket, a sima pilléreket, a
vízeséseket és szövögette gyengén indokolt terveit.
Pedig felkészületlenül menni a hegyre: igen nagy hiba.
Elérkezett
1957 tavasza, és Corti tervének megvalósítását váratlan
akadályok nehezítették meg. Udvarolni kezdett egy fekete hajú,
barna szemű lánynak, Fulvia Losanak. Ez a telt idomú, intelligens,
falusi szépség meglátta Claudióban a szelídséget, a merész
tettek mélyén rejlő kisfiús lágyságot. És Corti a hegyektől
távol valóban rokonszenves volt. Jóképűnek csöppet sem lehetett
tekinteni. Fekete haja gyérült, és a homloka feletti kopaszodó
fejbőrt sziklákon szerzett hegek szántották keresztül-kasul.
Első pillantásra úgy tűnt, hogy arca állandó megvetést fejez
ki, de Fulvia csakhamar rájött, hogy ez csak arcának, nem pedig
jellemének a vonása. Óriási kezén vastag ujjak voltak, körmén
pedig a munkával együttjáró állandó feketeség látszott. Az
asztalnál nem tudott viselkedni. Túl sokat tartózkodott a hegyek
között, ezért gyakran előfordult, hogy az asztalnál
megfeledkezett magáról és fogával úgy tépte fel a cukorzacskót,
mintha valamelyik jéggel borított
hegyfalon lenne, ahol egyik kezével a sziklába kell kapaszkodnia.
Beszéde hadaró motyogásnak hallatszott, nem sok köze volt az
olasz nyelvhez. A lombardiai dialektust, a beavatatlanok számára
szinte érthetetlen, zagyva nyelvet beszélte. Szerencsére Fulvia
otthonos volt a lombard nyelvben is, bár azon ritka falusiak közé
tartozott, akik kitűnően beszélnek olaszul, precízen és
nyelvtanilag jól fogalmaznak. Mint a legtöbb olasz parasztember,
Claudio sem avatta be titkos rögeszméjébe szerelmét. De kedves
volt hozzá és figyelmes, a lány pedig csodálta nyugodt
természetét, munkabírását, ahogy heti ötven órán át vezette
a teherautót, hogy eltarthassa idős szüleit, akikkel együtt élt.
Claudio,
a maga egyszerű módján viszonozta ennek a csinos, mosolygós,
barna, mélytüzű szemű lánynak a szerelmét. Elhatározták, hogy
összeházasodnak. Az egyetlen probléma az volt, hogy Fulvia éppúgy
gyűlölte a hegymászást, mint amennyire Claudio szerette. Ezért
az Eiger északi falán tervezett próbálkozást titokban kellett
tartani.
A feladatot
- Claudio szempontjából - megnehezítette, hogy sehogysem talált
magának társat. Akárhová ment, mindenütt megelőzte a híre,
hogy vele jár a halál. Ahányszor belépett a leccói
hegymászóklubba, hirtelen mindenki elhallgatott; még a vasárnapi
edzéseihez is nehezen talált társat a Crignán. Amikor a
teherautón naponta rótta az utat Milano, Torino, Como, Bergamo és
Olginate között, erős kezében biztosan tartotta a kormányt,
sokszor tekintett észak felé, az Oberland irányába, ahol tudta,
hogy várja a gonosz hegy. Ilyenkor csak azon járt az esze, honnan
keríthetne magának partnert. Maurira nem számíthatott, az már
túl sokat tudott róla. Cassin egész sor ragyogó első megmászást
végzett, megválasztották a Club Al-pino Italiano leccói részlege
elnökének; ő kinevette
volna, ha azzal áll elé, hogy olyan csiszolatlan mászóval
kockáztassa az életét az Eigeren, mint Corti. Zucchival
elvesztette a kapcsolatot a Petit Drun történt esés óta. Russoni
és Battaglia meghaltak.
Ahogy
újból elővette az északi falat ábrázoló, gyűrött képeslapot
- amit mindig ott hordott a tárcájában -, egyre elkeseredettebbé
vált, egyre inkább nőtt benne az elfojtott harag.
Elérkezett 1957 áprilisa is,
és Corti már odáig jutott, hogy hétvégi kirándulásain egyik
hegymászótól a másikhoz ment, és kérdezgette
őket, nem mennének-e vele a nyáron az északi falra.
Egyik vasárnap magányos alakba
botlott a Crignán. Stefano Longhiba, aki a Club Alpino Italiano
leccói részlegének, a Ragninak egyik tagja volt, Corti alig
ismerte, de ez csöppet sem zavarta abban, hogy neki is feltegye a
szokásos kérdést. Csodálkozására a negyvennégy éves Longhi
beleegyezett. Így jött létre Cortiból és Longhiból - „Kurtából"
és „Hosszúból" - egy képtelen társulás.
Stefano Longhi nem
dicsekedhetett különösebb mászóteljesítményekkel, és szinte
semmi tapasztalata sem volt a jégen. Az európai hegymászók
átlagához képest súlyos férfinek számított száznyolcvan
centiméteres magasságával és majdnem 90 kiló súlyával.
Kizárólag hétvégeken foglalkozott hegymászással, egyébként
egy drót- és kábelgyárban dolgozott. Szinte mindig mosolygott,
Leccóban igen szeretetre méltó ember hírében állt. Ö sem volt
túl intelligens, akárcsak Corti; hirtelen elhatározása, hogy
csatlakozik, azzal magyarázható, hogy már nem volt éppen fiatal,
és még sosem mászott
meg 3000 méternél magasabb hegyet. Egyetlen és bizony nem sokra
értékelhető előnye, amivel az Eiger meghódításához
hozzájárulhatott, hogy Leccóban megismerkedett néhány svájci
hegymászóval és megtanulta kicsit a schweizerdeutschot. De Corti
számára - akit már teljesen tűzbe hozott az a gondolat, hogy ő
lesz az északi fal első olasz megmászója -, Longhi teljesen
megfelelő társnak tűnt.
Az
első délutánon összedugták a fejüket a Crignán, és elkezdték
a tervezgetést. Elhatározták, hogy az Eiger északi falán tett
komoly kísérletek tradíciói szerint teljesen titokban tartják
vállalkozásukat. Húsz napon át edzenek kora reggel munka előtt,
szombaton meg vasárnap egész nap, de teljesen külön és más
hegyeken. Megállapodtak, hogy közben nem mutatkoznak együtt.
Három héttel
később találkoztak egy kávéházban, megvitatták egymás
képességét, kérdezgették egymást a jégmászásban szerzett
tapasztalataikról. Az edzés betetőzéseként ötnapos útra
indultak együtt júliusban. Corti kivette a nyárt szabadságát, a
csupakönny Fulviának azt mondta, hogy teljesen biztonságos, könnyű
túrára megy a közeli hegyekbe. Longhi addig ügyeskedett, míg
sikerült két hét szabadságot szereznie azzal az ürüggyel, hogy
apja egy hónappal előbb meghalt.
Augusztus 1-én, Svájc nemzeti
ünnepén, vonattal érkeztek
Interlakenbe, átszálltak a Lütschinen-völgy felé, majd
Lauterbrunnenben arra a vonatra ültek fel, amely az alsóbb
vonulatok közt vezet fel az északi fal lábánál elterülő
mezőkön keresztül a Kleine Scheidegg szállodái felé. Végül
itt átszálltak arra a csöpp fogaskerekű vasútra, amely a
Jungfrau nyergében fekvő vasútállomásig visz. Mielőtt befutna
az Eiger és a Mönch belsejébe vágott, több mint hat kilométer
hosszúságú alagútba, a vonat megáll az északi fal közelében,
az Eigergletscher nevű kis szállodánál. A két olasz itt
leszállt, hegymászó felszerelésével és élelmiszerkészletével
betért a szállóba egy jót aludni. Másnap délután Corti és
Longhi - minden feltűnést kerülve - áthaladt a gleccseren és a
törmelékmezőn. Elhelyezték teljes felszerelésüket a fal aljánál
levő rejtekhelyen. Órákig kóboroltak a hegyfal sziklákkal
tarkított lábánál ide-oda, keresték a legalkalmasabb utat
felfelé. Naiv nekirugaszkodásukban és a vak ösztönüktől
vezetve még az sem jutott eszükbe, hogy a hegyoldalról készített
több tucat különböző térképből — amelyen valamennyi sikeres
és sikertelen útvonal látható - legalább egyet megvegyenek. -
Úgy gondolták - Corti elképzeléséhez híven —, hogy a nyers
erő éppúgy leigázza ezt a hegyet is, mint a többit. Az olyan
hegymászóknak, akik ilyen izomzattal rendelkeznek, nincs szükségük
térképekre vagy más különleges segédeszközökre! És talán
nem bizonyosodott be, hogy bármi is történjék egy hegyen, Claudio
Corti megússza élve?! Az sem baj, hogy Longhi pocakos és
középkorú, és a legidősebb, aki
valaha is kísérletet tett az északi falon: Corti majd megvédi
társát a kötélen.
Claudio ezek után hevenyészett
ceruzavázlatot készített az általa választott útvonalról, majd
mindketten visszatértek a kis, vasút menti hotelbe, hogy
elfogyasszák a penzióval
járó borsólevest, berni kolbászt és erős kávét. Amikor
leszállt az este, átadták tárcáikat és útleveleiket a
portásnak és lefeküdtek. Hajnali négykor felvették hegymászó
ruháikat és csendesen megindultak a hegyfal felé. A még
Olaszországból hozott élelmiszerkészletük a következőkből
állt: három halkonzerv, három dzsemkonzerv, két doboz méz, két
doboz gyorskávé, négy csomag tea, két kiló cukor, fél kiló
sonka, fél kiló zsír, egy kiló aszaltszilva, fél kiló datolya,
öt csomag keksz, fél liter konyak, meg egy kis szeszfőző kb. egy
liter üzemanyaggal. Hegymászó felszerelésük tizenöt jégszögből,
huszonöt falikampóból, harmincöt karabinerből, két
jégcsákányból, három, egyenként 40 méter hosszú
nylonkötélből, két hálózsákból, két pár hágóvasból és
egy kis készlet gyógyszerből állt. Az északi fal megmászásához
ez éppen csak a legszükségesebb, no persze a nem mindennapi
ügyességgel, szerencsével és kedvező idővel együtt.
Ezen a szombati napon a hajnal
még alig derengett a keleti égen, amikor a két olasz már óvatosan
haladt a szikla aljánál sorakozó kőhalmok, szakadékok között,
majd átkelve a jégár szélszakadékán megindult a hegyfalon.
Eleinte könnyű volt az út a fokozatosan meredekebbé váló
emelkedőn, amelyet simára kopott sziklatömbök és kisebb
repedések tarkítottak. De később a fal egyre függőlegesebbé
vált. Ekkor a két mászó biztatónak vélt jeleket pillantott meg:
rozsdás, öreg szögeket, amelyeket elődök hagytak a hegyfalbán.
Néhány méterrel feljebb egy hegymászó bakancsra és egy
jégcsákány darabjára bukkantak, és ebből arra következtettek,
hogy a helyes úton haladnak.
Valójában
pontosan a csúcs esésvonalában voltak, azon az úton, amely
Sedlmayert és Mehringert a halálba vitte: az egyszerű, csábító
és végzetes útvonalon: a hegyoldal közepén. A megtalált
falikampókat huszonkét évvel ezelőtt pusztulásra ítélt emberek
verték a sziklákba. A hegymászó bakancs és a jégcsákány
viszont a hegy magasabb pontjáról, az Eiger valamely másik
tragédiájakor esett oda.
Ahogy
a nap előbbre haladt, egyre nehezebbé vált felfelé haladni.
Végül meg kellett állapítaniuk, hogy lehetetlen feljebb mászni.
Este hétkor berendezkedtek éjszakára a sziklafalban.
Másnap reggel, amíg Fritz von
Almen felfedezte a három zergét alattuk, a két olasz
visszamászott. Átvágtak nyugati irányban, és éppoly
véletlenül, mint ahogy a rossz útra tévedtek, most megtalálták
a jót. Enyhe havazás közben, még az éjszaka beállta előtt
sikerült elérniük egy éjszakázásra alkalmas sziklapárkányt,
majdnem a Hinterstoisser-traverznél. Itt is, ott is sziklába vert
falszegeket láttak, s így megbizonyosodtak, hogy a helyes útvonalon
járnak. Bizakodva tértek nyugovóra. Hétfőn hajnalban, a hegyen
töltött harmadik napjukon, meggyújtották szeszfőzőjüket, és a
sziklapárkányon nekiültek a kekszből, dzsemből és kávéból
álló reggelinek. Alig kezdtek az evésnek, amikor meglepő látvány
tárult a szemük elé. Azóta, hogy egy éve két német vesztette
életét a falon, Corti és Longhi volt az első, aki megkísérelte
megostromolni az Eiger északi falát. És most, 1957. augusztus
5-én, már négyen voltak! Az olaszok alig akartak hinni a
szemüknek, ahogy lentről közeledni látták a gyorsan haladó
kétszemélyes kötélegyüttest.
Negyedik fejezet
Günther
Nothdurftot a kitűnés, feltűnés keresése vitte a hegyekbe. Nem
konok düh és nem is az a hazafiaskodó Todeslieb vezette, ami
honfitársait a háború előtt. Fiatalember volt, aki a hegyekhez
úgy közeledett, mint valami megoldásra váró problémához,
szinte mintha valamilyen függőleges keresztrejtvényt próbálna
kibogozni; aztán gyorsan és határozottan haladt előre, felesleges
hajsza nélkül. Így is élt. Egy háború által megtizedelt család
legfiatalabb gyermeke volt, 75 éves apja megvakult, két bátyja
meghalt. Nothdurft mindenekelőtt „valaki" akart lenni, úgy
érezte, ez a legkevesebb, amivel megkísérelheti kárpótolni
szüleit szomorú sorsukért. Huszonkét éves korában szabadult fel
mint kereskedősegéd, és az 1957. évi nyári vakációja után
műszaki főiskolára készült, textilmérnöknek. Alacsony volt,
vékony és izmos, 170 centi magas, 62 kiló. Egy nagy bozontban
viselt, egyenes szőke haját egészen mélyen baloldalt választotta
el. Elálló füle, kiugró orra, ferde vágású szeme volt.
Egészben véve szomorú, túl komoly fiatalember benyomását
keltette, ez azonban csak a látszat volt; szívesen nevetett és
értette a tréfát.
Első
nagyobb hegymászását Walter Seeger-rel, egy fiatal építésszel
egy kötélen végezte, aki éppúgy, mint Nothdurft, Pfullingenben,
egy Rottweil nevű délnémet ipari város kis külvárosában
lakott. 1954-ben, amikor a két „berg-kamerád" még nem volt
egészen húszéves, igen nehéz mászásokat hajtottak végre az
ausztriai Wilde-Kaiser csoportjában, a hírhedt Toten-kirchlen és a
hegycsoport többi, igen nehéz mászásokat nyújtó csúcsain.
Ezután is több sikeres, hatos nehézségű hegymászást végeztek
a Dolomitokban, a Grosse-Zinnen és a dél-franciaországi, jeges
Mont Blanc hegycsoportban. Rövid idő alatt Nothdurft túlszárnyalta
barátját, Seegert hegymászó erényekben, és Németország- meg
Ausztria-szerte az új alpinista generáció egyik legkiválóbb,
tagjaként ismerték el, bár még
alig múlt húszéves.
-
Egyetlen tempót ismert - mondta Seeger -, a teljes sebességgel
történő előrehaladást.
Nothdurft a legtöbb
hegymászóval ellentétben egyáltalán nem idegenkedett attól,
hogy a nehéz mászásokat teljesen egyedül végezze, falikampóin
és
jégcsákányán kívül kizárólag saját ügyességére
támaszkodva. Egyszer egyedül mászta meg a Piz Badile északkeleti
falát. Ezt a teljesítményt előtte csak egyetlen ember — a nagy
német alpinista, Hermann Buhl - hajtotta végre, négy és fél óra
alatt. Amikor lejött, a többi hegymászó vállára emelte
csodálatában. Nothdurft három óra alatt iramodott fel a
hegycsúcsra. A rendkívül nehéz és törékeny Sárga-Pillért a
Kleine-Zinnen egyedül, szinte hihetetlennek tűnő rövid idő
alatt, háromnegyed órán belül mászta meg. Valamennyit gondos
tervezés és hasonló körülmények között végrehajtott, hetekig
tartó edzés előzte meg. Günther Nothdurft-nak nem állt
szándékában a hegyekben meghalni.
Persze elkerülhetetlen volt,
hogy ne akarja összemérni erejét a valamennyi közt
legveszedelmesebb
heggyel, az otthonától, Pfullingentől 208 kilométerre fekvő
Eiger északi falával. De Nothdurftnak ez nem volt sürgős.
Csiszolta tudását, egyre növelte sikereinek sorát, egyre nagyobb
hírnevet szerzett, majd 1957-ig várt. Amikor betöltötte
huszonkettedik életévét, akkor látogatott először az Eigerre.
Június volt. Útban a hegy felé, Nothdurft a motorjával megállt
Luzernben, és ellátogatott a barátjához és hegymászó társához,
Max Eiselinhez. A két fiatalember az északi falról is
beszélgetett. - Megkérdezte tőlem - emlékszik vissza Eiselin —,
hogy jók-e a viszonyok az évnek abban a szakában. Én meg azt
mondtam, hogy még túl korai az idő, még túl sok jég van a
falon.
Nothdurft elmesélte Eiselinnek,
hogy megvitatta a mászást Hermann Buhllal, aki majdnem otthagyta
a fogát 1952-ben, amikor tíz tagból álló nemzetközi
kötélcsapatot vezetett az északi fal tetejére. Nothdurft
kijelentette, hogy mindketten úgy találták, legcélravezetőbb, ha
egyedül megy, „gyorsan és biztosan", a mindkettőjükre
jellemző tiszta stílusban.
- Szerettem volna megmondani neki, hogy nekem más a véleményem -
mondta Eiselin -, de nem mertem tanácsokat adni Nothdurftnak. Nem
szokás tanácsokat adni olyanoknak, akik nálunk jobb hegymászók.
Nothdurft neki is indult egyedül
az Eiger-nek azzal a
szándékkal, hogy csupán tanulmányozza a hegyoldalt, megmászik
néhány alacsonyabban fekvő meredélyt, és előzetes felderítést
végez egy későbbi, végső támadáshoz. Egy péntek reggelen
megérkezett a grindelwaldi völgybe, felült a fogaskerekű vasútra,
és amint felért, azonnal nekikezdett a mászásnak. Olyan ügyesen
és olyan ütemben haladt, hogy hamarosan messze fölért a falba.
Feltörtetett a Nehéz-Repedésen, és úgy mászta meg a
Hinterstoisser-traverzet, mintha csak Pfullingen főutcáján kellene
átmennie. Átkapaszkodott az első jégmezőn, majdnem eljutott a
másodikig, aztán kényelmesen elhelyezkedett éjszakára. Hajnali
háromkor felkelt és egy kicsit feljebb akart kapaszkodni. Épp inni
akart egy üvegből, amikor hirtelen törött üvegcserepek zúdultak
rá. Egy zuhanó kő épp csak hogy elkerülte a fejét, és
darabokra törte az üveget. Az óvatos Nothdurft ebben intő jelet
látott. Visszafordult, átvágott lefelé a jégmezőn,
visszamászott a Hinterstoisser-traverzen annak az erős
kenderkötélnek a segítségével, amit feljövetelkor gondosan a
helycn hagyott és visszatért a völgybe. Még szombat délután
átmotorozott Luzernén keresztül és ismét betért Eiselinékhez.
Szokatlanul sokat csevegett az északi fal nehézségeiről.
- Nem találtam éppenséggel
kellemesnek a mászást - mondta. - Laza
a szikla és rengeteg az objektív veszély. Úgy tűnik, hogy az idő
pillanatonként változik. Nagyon kellemetlen túra volt, és semmi
kedvem sincs visszamenni. Nem, nem megyek többé az
Eigerre.Eiselinnél hagyta a hosszú, olcsó kenderkötelet, ami csak
segítségül használható az olyanszerű harántozásoknál, mint
amilyen a Hinterstoisser-traverz is, mondván, hogy többet úgysem
lesz szükség rá. Aztán motorján továbbment az északi kantonba,
Szent Gallenbe, és útban hazafelé ellátogatott egy
lányismerőséhez. Münchenben benézett a Schuster sportboltba,
ahol a tulajdonosnak egyszerűen kijelentette:
- Voltam az Eiger északi
falán, de ott a halál az úr ...
Ezután Nothdurft néhány
gyakorló hegymászást végzett egy másik huszonkét éves
alpinistával, a közeli Rottwilben lakó,
szőke, kerekarcú, erős felépítésű Franz Mayerrel, aki
vakolóként kereste meg a kenyerét. Mayer sokat ígérő hegymászó
volt, kitűnő teljesítményt nyújtott, amikor előző télen a
Totenkirchl nyugati falát mászták meg Nothdurfttal. Eiselin így
jellemezte:
- Nem volt olyan jó hegymászó,
mint Nothdurft, de Nothdurfthoz hasonló nem is sok akadt.
Mayer
egyébként kellemes társ volt, és Nothdurft olyan jól érezte
magát a társaságában, hogy az ő kedvéért időnként lemondott
arról is, hogy egyedül másszon.
Július 20-án
egy hónappal azután, hogy virtuóz módon eljutott az Eiger
hegyoldalának közepéig, Nothdurft lapot írt Eiselinnek, amelyben
érdeklődött az Oberlandon, főképp az Eigeren uralkodó viszonyok
felől. Eiselin azt válaszolta, hogy a hegyet még jég borítja.
Ekkor Nothdurft kijelentette, hogy felhagy minden kísérlettel az
Eigeren, legalábbis az 1957-es idényben, s ehelyett kéthetes
szünidei túrát tervezett Mayerrel a Francia-Alpokba. A két ifjú
alpinista előreküldte személyes poggyászát Chamonix-ba, és
szobát foglalt
egy kis fogadóban. A két fiú Nothdurft „Puch" motorján
indult délnek. 1957. augusztus 4-e volt, vasárnap, kora reggel.
Fritz von Almen még nem látta meg a három zergét. Claudio Corti
és Stefano Longhi ekkor ereszkedett lefelé a falon, keresve a
helyes utat
az előző napi elhibázott helyett.
A
Chamonix-ba vezető út Luzernen vezet keresztül. Ezért Nothdurft
és Mayer rövid látogatásra benézett Max Eiselinhez. Vasárnap,
ebédidőben érkeztek. Eiselin éppen egy oberlandi kiránduláson
vett részt. Édesanyja fogadta a vendégeket, és megkérdezte,
elképzelhető-e, hogy összetalálkoznak útközben Maxszal. A
válasz igenlő volt, és így a mama megkérte őket, adják át
fiának egy távirat tartalmát, amely egy bécsi alpinistától
érkezett aznap reggel. A néni felolvasta az üzenetet:
Viszonyok
Berni-felföldön kitűnőek. Most másztam meg a Fiescherhorn északi
falát. Holnap megyek Alpiglenbe.
Mayer roppant ideges lett, és
izgatottan magyarázni kezdett Nothdurftnak. Alpiglen említése csak
egyet jelenthet: a bécsi hegymászók az Eiger északi
falára készülnek. Semmi más oka nem lehet, hogy valaki a csöpp
Alpiglenbe menjen, ami minden útvonaltól messze fekszik. Teljesen
megmagyarázhatatlan módon a mindig gondosan tervező Nothdurft most
lelkesen reagált Mayer javaslatára: használják ki a jó időt, és
másszák meg az északi falat! Günther Nothdurft egész életében
nem cselekedett még ilyen hirtelen, ilyen végzetesen. Még azt is
elfelejtette, hogy magával vigye a két hónappal korábban
Eiselinéknél hagyott biztosító kenderkötelet. A két ifjú német
búcsút mondott Frau Eiselinnek és továbbszáguldott dél felé.
Az
éjszakát egy alpigleni panzióban töltötték. Itt vettek egy
képeslapot, amin a szokásos útvonal látható. Nem sokkal éjfél
után útnak indultak. A kora hajnali hűvös órák alatt ügyesen
és pontosan haladtak felfelé, a megfelelő útvonalon. Napkeltekor
túljutottak a Nehéz-Repedésen, és nagy meglepetésükre nemsokára
két embert pillantottak meg felettük, a Hinterstoisser-traverztől
kissé nyugatra. A két német felmászott a sziklapárkányra,
üdvözlésre nyújtotta ki kezét, majd jelekkel és néhány olasz
meg schweizerdeutsch szóval megtudakolta, hogy a másik kettő
kicsoda és mi járatban van. Nothdurft elővette a hegyoldalt
ábrázoló képeslapot, majd a négy férfi összedugta a fejét és
úgy tanulmányozta az útvonalat. Ezután a négy hegymászó -
közben Fritz von Almen már figyelte őket lentről - aznap, tehát
hétfőn reggel, elindult a Hinterstoisser-traverz felé.
Másnap reggel Lionel Terray a
grindelwaldi camping területén felvert sátrában az álom és
ébrenlét határán
bizonytalan bosszúságot érzett. A belga akcentus néha sérti a
franciák fülét, és most az a belga beszéd, ami álmából
felverte, különösen ellenszenvesnek tűnt neki.
-
Nézze csak - mondta egy hang -, ott vannak! Ott a nagy hómezőn,
közel a sziklához.
- Á,
most már én is látom őket - hangzott fel egy másik hang -, de
hárman vannak. Nem látja a harmadikat?
Terray
megfordult, fejére húzta a hálózsákját, de így sem tudta
kirekeszteni a növekvő bá-' béli hangzavart, a sátor körül
több nyelven, izgatottan beszélők hangját. Azon tűnődött, mit
nézhetnek ezek az emberek, és ahogy lassan az álom utolsó
szikrája is kiment a szeméből, eszébe jutott, hogy előző nap -
hétfőn - egy svájci vezetőtől hallotta, hogy egy kötéltársaságot
láttak az északi falon. Terray felrázta
két holland társát, Tom de Booyt és Kees Egeiért, majd mind a
hárman kimásztak a sátorból. Különös látvány tárult eléjük.
- Úgy látszik, itt van egész
Grindelwald - szólt Terray -, pedig még csak reggel nyolc óra van.
Nemcsak a falubeliek, hanem száz
meg
száz turista, hegymászók, campingezők, féltucat idegen nyelven
társalgó ember nyüzsgött ott, messzelátókon és zsebtávcsöveken
az északi falat bámulva.
Terray maga is gyorsan a
hegyoldal felé irányította látcsövét, és hamarosan meglátta a
négy mászó hóra
rajzolódó körvonalát. És ahogy figyelte őket, egyre inkább
úrrá lett rajta a megdöbbenés: sehogysem értette, mi mehet végbe
a felfelé kapaszkodó, hangyáknak tűnő emberek agyában.
Hihetetlen lassúsággal haladtak előre, ami teljesen érthetetlen
volt Terray számára, aki tudta, hogy a viszonyok a hegyoldalon jók,
legalábbis amilyen jók egyáltalán lehetnek. A 45 fokos lejtésű
jégmezőt szilárd hó fedte, amin viszonylag biztosan megvethették
a lábukat. Tíz évvel azelőtt Terray és társa, Louis Lachenal,
legalább kétszer ilyen gyorsan vágott át ugyanezen a jégmezőn,
és az északi fal felett aratott diadalukat klasszikus módon
végrehajtott kétnapos mászással érték el. Ez volt addig a
második sikeres mászás az északi fal történetében, a csak két
emberből álló kötélcsapat számára pedig az első. Terray a
siker ellenére semmi mást nem érzett az Eiger iránt, mint
egészséges tiszteletet. Pályafutása során négyszer volt az
Andesekben, négyszer a Himalájában, olyan csúcsokat mászott meg,
mint a 8078 méter magas Annapurna, a 8470 méteres Makalu, a
patagó-niai Fitz-Roy és az Alpok igen sok híres hegyfala. Most, 36
éves korában bevallotta magának, hogy valamennyi teljesítmény
közül csak kettő van, amire nem lenne hajlandó újból
vállalkozni, és ez a Fitz-Roy meg az Eiger északi fala. Bár
Lachenal meg ő úgy „szaladtak" fel az Eigerre, ahogy azt a
tankönyvek megírják, mégis olyan gyötrelmet álltak ki, mint a
szakadatlan, csontukig hatoló jeges eső, a lezúduló kövek
sortüze és egy olyan szörnyű égiháború, amely arra
kényszerítette őket, hogy napközben egy helyen állva, minden
védelem nélkül várják ki az ítéletidő végét. A vihar elült,
a veszély elmúlt, de a híres chamonix-i vezetők testületének
olyan kiváló tagjai is, mint Terray és Lachenal, ugyancsak nehezen
bírták volna, ha még tovább
tart.
A
látványt még érthetetlenebbé tette, hogy a négy hegymászó -
ahogy Terray megfigyelte - látszólag mit sem törődött azzal,
hogy az ég színe megváltozott. Az utóbbi néhány nap mély-kékjét
lassan felváltották a völgy felől tornyosuló, súlyos fekete
felhők. Még mindig volt any-nyi idő, hogy a négy férfi
tekintélye csorbítása nélkül takarodót fújjon, és máskor
próbálkozzék a hegyfallal. Ehelyett azonban keserves lassúsággal
haladtak felfelé, a viszonylag biztonságos lejtőkön úgy másztak
át, mintha görkorcsolyán
harántoznák a meredek jeget. A legmagasabb, az utolsó ember a
kötélen különösen nehézkesen mozgott. Terray társaihoz
fordult:
-
Nem értem... Igazi dicsőséget úgysem jelentene, hiszen
végeredményben már a tizenharmadik sikeres mászás lenne a
falon.
Terray
ismét a felhőkre pillantott, aztán újból a vánszorgó
kötélcsapatra irányította távcsövét, amely most közeledett a
harmadik jégmező felé vezető sziklafalhoz.
- C'est de la graine de
Macchabée. Ezek hullák - mondta halkan.
*
Az apró termetű
Max Eiselin, akiről azt hitte volna az ember, hogy még a mászócipőt
is alig tudja felemelni, fáradhatatlanul rótta szülővárosa,
Luzern környékét, most járatta a Felföldön új kocsiját. Itt
is, ott is megállt, rövidebb túrákra, és felkereste néhány
régi barátját.
Azon a kedd reggelen, amikor Terray a többiekkel együtt értetlenül
figyelte a hegyfalat, Eiselin megérkezett Grindelwaldba, ahol
hallotta, hogy mászókat láttak a Hinterstoisser-traverz felett.
Kikeresett egy jó helyet ahonnan megfigyelhette a négytagú
kötélcsapatot, amint neki is csigalassúnak tűnő tempóban halad.
A második jégmezőn mentek; ha ilyen ütemben másznak - gondolta
magában -, sosem érik el a csúcsot. Világos, hogy vissza kell
fordulniok. Még néhány órán át folytatta az aggódó figyelést,
aztán a Grindelwald-Grund vasútállomásra ment, és megpróbálta
megtudni a mászók személyazonosságát. Az állomáson ismerős
motort pillantott meg. Lehet, hogy Günther Nothdurft piros Puchja?
Eiselin biztosra vette, hogy nem.
Nothdurft és mászótársa,
Mayer,
ebben a pillanatban valahol a Mont Blancon jár, jó pár
kilométernyire délen. Hiszen erre az évre lemondtak az Eigerről.
A ragyogóan mászó Nothdurft és a kitartó Mayer nem lehet ilyen
lassan és ügyetlenül haladó kötéltársaság tagja. De azért
jobb, ha megbizonyosodik. Eiselin kiszállt kocsijából és
szemügyre vette a motort. Nothdurfté volt. Eiselin növekvő
aggodalmában az egész napot a többi megfigyelővel töltötte.
Látták, hogy a kötélegyüttcs eléri a második jégmező felső
peremét, amely az egész falmagasságnak körülbelül felét teszi
ki, majd nekivág a harmadik jégmezőhöz vezető, Vasaló nevű
meredek bordának. Távcsöveiken keresztül figyelték, hogy a négy
mászó egész délután küzdött a bordán. Amikor beállt az este,
elnyelte őket a sötétség, nem messze a Halálbivaktól, ahol
Sedlmayer és Mehringer megfagytak. Másnap reggel azonban Eiselin
örömmel látta, hogy a kötélcsapat rendes tempóban halad a
harmadik jégmezőn keresztül.
Ebben
az időben Dr. Jerzy Hajdukiewicz vezetésével egy lengyel csapat
edzett itt. Egy Himalája-expedícióra készültek, s most
Eiselinnel együtt a camping területéről ők is az északi falat
figyelték. Mindnyájan úgy látták, hogy a mászók most jó
ütemben haladnak. Biztató jel volt az is, hogy a fekete felhők
váratlanul eltűntek, és most a reggeli nap sugarai beragyogták a
havas hegycsúcsokat. A lengyelek előkészületeket tettek, hogy a
hegy könnyebb, nyugati oldalán felsiessenek, és száraz ruhával,
meleg itallal és hagyományos pezsgővel várják a diadalmas
csapatot. Eiselin a vasútállomásra hajtott és üzenetet
firkantott egy lapra. „Szívből gratulálok az Eigerhez - írta. -
Remélem hamarosan találkozunk Luzernben." Az üzenetet a Puch
kormányára tűzte, majd barátai sikerén felbuzdulva, maga is
nekivágott egy gyors túrának a közeli Engelhörneren.
Ugyanazon
a szerdán, az olaszok útjának ötödik és a németek útjának
harmadik napján, Fritz von Almen és néhány barátja fenn a Kleine
Scheideggben örömmel figyelte a csapat meggyorsult haladását. A
hotel teraszán az automata teleszkóp előtt sorbaálló turisták
százait vonzotta a sziklafalon folyó élethalál viadal. A négytagú
alpesi zenekar polkát és skót dalokat harsogott a vakációzok
fülébe, feketekabátos pincérek aperitiffel és csirkés
szendvicsekkel száguldoztak. A csapat sikeres előrejutása ünnepi
hangulatot teremtelt, és az előző nap levertségét reggel a
bizakodás váltotta fel. De csak reggel. Kora délután az ég
szürke lett, a mászók megint az előző nap keserves lassúságával
haladtak, a még hátralevő néhány nappali óra alatt mindössze
pár kötélhossznyit tudtak csak megtenni a sziklákon, amíg
elértek egy éjszakázó helyet. Amikor a sötétség leszállt a
hegyre, és észak felől eldördült az első néhány nyugtalanító
mennydörgés, von Almen katasztrófát sejtett.
Ötödik fejezet
Néhány órával azután, hogy
szerda éjszakába
a Kleine Scheideggi távcsöveket letakarták, csinos fiatal pár
kopogtatott a közeli Wetterhorn egyik menedékházának ajtaján. A
berni vezető, aki a menedékház bérlője volt, épp egy hosszú,
dühös kirohanás kellős közepén tartott, amit csak addig hagyott
abba, amíg a jövevényeket beengedte. A házaspár, Robert Seiler
alpinista és felesége az Interlaken környéki Böningenből jött.
Az asszony szintén ügyes hegymászó hírében állt. Csak az
éjszakát akarták a menedékházban tölteni, hogy másnap reggel
folytassák rövid szünidei hegymászásukat. De alvásról a
feldühödött vezető szitkozódása mellett szó sem lehetett. -
Sötét alakok! - ordította a menedékházban levő turistáknak. -
Ahogy mondom! Sötét alakok!
A
zömök, izmos Seiler súlyos szemhéjával olyannak tűnt, mintha
mindig álmos lenne. Most udvariasan, de megkérte a menedékház
gondnokát, hogy vigyázzon egy kicsit a nyelvére, mivel nő is van
köztük. A vezető azonban növekvő mérgében egyre cifrább
kifejezéseket használt. A gondnok Seilerhez fordult:
- Hiszen még azt sem
tudja, miről beszélünk - kiáltotta -, és legjobb, ha a maga
dolgával törődik.
-
Csak kérem, hogy vigyázzon a nyelvére! - felelte Seiler. - Egy
hegyivezetőhöz nem illik ilyen beszéd.
A
vezető azonban nem is figyelt rá.
- Ezek a külföldiek csak
jönnek
és nekirontanak az északi falnak! Sötét alakok! Egytől egyig!
Figyelmeztetjük őket, nem törődnek a jótanáccsal. Aztán a
saját életünket kockáztathatjuk, hogy megmentsük őket. Hát
pedig énrám ne számítsanak! Figyelmeztettük őket, most már
csak viseljék a
következményeket!
Most
kezdett csak derengeni Seilernek: úgy látszik, mászók vannak az
Eigeren, és ezért szitkozódik a vezető. Azonban hiába próbált
tőle megtudni valamit, a vezető nem hagyta abba a káromkodást.
Végül Seilert annyira kihozta a sodrából, hogy
ráförmedt:
-
Mit beszél annyit olyasmiről, amit meg sem ért?
-
És maga mit ért ehhez? Maga nem vezető. Talán bizony kockára
tenné az életét úgy, mint mi, hogy lehozzuk ezeket az embereket a
hegyről?
- Azt hiszem igen, és biztos
vagyok benne, hogy jobban megállnám a helyemet az északi falon,
mint maga.
A
vezető gúnyosan nevetett.
- Maga könnyen beszél.
Magának sohasem kell erre a pokoli helyre mennie. Talán még azt
sen tudja, merre van.
- Még ha nem tudnám, hogy hol
van, akkor is jobban kiismerném magam rajta, mint maga - felelte
Seiler.
Robert
Seiler hét évvel korábban már megismerte az utat az Eigerre,
amikor három svájci társával meghódította az északi falat
annak ellenére, hogy a mászás negyedik napján dühöngő
hóviharba kerültek. Tizenkét órai keserves mászás után,
szögről szögre kapaszkodva érték el a csúcs felől leereszkedő,
forradásokhoz hasonló kijárati szakadékon át a hegy csúcsát.
Akkoriban Seiler is megismerte a Berni-felföldön lakó honfitársai
éles nyelvét, és érezte azt a megvetést,
amit itt az északi falon próbálkozókkal szemben éreznek.
Néhány
héttel a sikeres mászás előtt Seiler elindult a falon, de
hamarosan viharba került. Valahogy átvágta magát a Stollenlochig
- a fogaskerekű vasút alagútjának egyik kijáratáig -, bement
rajta és végre biztonságba került. Hálát adott magában, hogy
ha nehezen is, de sikerült megmenekülnie, és elindult a síneken
lefelé az Eigergletscher állomás felé. Egy körzeti pályaőr
megállította, és amikor megtudta, mi történt, ráparancsolt a
kimerült emberre, hogy menjen felfelé a síneken az eigerwandi
állomáshoz, és várja meg a következő vonatot. Ott pedig -
Seiler tiltakozása ellenére, hogy kevés a pénze - betessékelték
egy első osztályú fülkébe. És hogy csúffátevését
betetőzzék, a kalauz nem volt hajlandó figyelembe venni, hogy
Seiler is a Bernifelföld lakója: nem adta meg neki a helybelieknek
automatikusan járó 25 százalékos kedvezményt. Azóta Seiler
azokkal érez együtt, akik útnak indulnak az Eigeren, akár
diadallal, akár halállal végződik is az ilyen út, és nem
azokkal, akiket - szerinte - a kicsinyes előítélet vezet. Seiler
mindenki másnál jobban tudta, hogy a Lauterbrunnen- és a
Grindelwald-völgyek vezetői, bár őseik hősies tradícióin
nevelkedtek, csak kevés mentésben vettek részt az Eigeren, sok
életben jártak
sikertelenül, és néhány éve teljesen hátat fordítottak a
hegynek.
Felesége mellett a wetterhorni
menedékházban Seiler a Felföldre rontó vihar szelének süvítését
hallgatta. Nyugtalanul hánykolódott hálózsákjában, gondolatai
újra meg újra visszatértek
a fal szédítő magasságában küszködő hegymászókhoz.
Felébresztette feleségét és kijelentette, hogy hajnalban
elindulnak az Eigerre.
Szemerkélt
az eső, amikor Seilerék csütörtökön elérték a Kleine
Scheidegg hoteleket, és csatlakoztak a Fritz von Almen látcsövein
keresztül figyelőkhöz. De a várt vihar ismét elvonult, a látási
viszonyok jók maradtak, kivéve egy átvonuló zápor idején.
Seilert azért nem tette túl bizakodóvá az időjárás. Tudta,
hogy az ami a völgyben csak kis köd, az fergeteges vihart jelenthet
a hegyoldalon; a síhotelek teteje fölött könnyedén lebegő
felhőcsomók gyakran nekiütődnek az Eiger falának, és heves,
miniatűr égiháborúkban szabadulnak meg havazást vagy ólmos esőt
hozó terhüktől. Míg von Almen duplacsövű messzelátóján
keresztül kémlelte
a hegyet, Seiler nyugtalanul latolgatta a mászók esélyeit.
A
hegymászók lassan haladtak előre. Most olyan helyre értek, amely
vízeséseivel és szűk mászókéményeivel kemény próbára
kényszerítette őket. Seiler tudta, hogy már legalább ötödik
napja vannak a hegyen, hogy négy vagy annál is több kényelmetlen,
fagyos éjszakát viseltek el, nem egy eső vagy hóvihar áztatta
már őket bőrig, és időnként a metsző hidegtől is szenvedtek.
A napok múlásával minden mászó csapatnak - akármilyen képzett
és tapasztalt is - egyre csökkennek az esélyei. És ami a
legnagyobb gondot okozta, közeledtek a hegyoldal legnehezebb
problémájához, az úgynevezett Fehér-Pókhoz. Seiler tudta, hogy
akik ilyen le-gyengülten érkeznek ehhez a rendkívül meredek
jégmezőhöz, szinte a biztos pusztulással néznek szembe. A Pók
az Eiger valamennyi veszélyének gyűjtőpontjává vált. Mint
tenyérbe az ujjak, úgy futnak össze itt a hosszú hószakadékok,
és ezekben a vályúkban zúdul le minden lavina és sziklagörgeteg
a Pók „testén" keresztül. A hó és a jég időnként
labilis egyensúlyi helyzetben halmozódik fel ezen a helyen, és egy
mászó egyetlen lépésétől megbomolhat az egyensúly, s a
lezúduló hó és jéglavina a lesodort hegymászókat 1500 méter
mélységbe viszi magával.
A Pókot azonban lehetetlen
kikerülni. Voltak, akik mellette balra, egyenesen felfelé másztak,
és akármilyen kilátástalannak is látszott, abban reménykedtek,
hogy arra feljutnak majd a csúcsig.
Ezek
a reménységek azonban szertefoszlottak a függőleges és
átboltozódó hatalmas felszökések által alkotott óriás
börtönfalakon. A hegymászók számára az egyetlen járható út
az, ha átvágnak a Pókon, a bizonytalan hó- és jégtömegen
keresztül, fel a kijárati szakadékokig, amelyek, mint egy fűtőtest
bordái futnak fel egymás mellett a csúcs hólejtőjéig. A
kijárati szakadékok megmászása sem mindennapos feladat. Hét
évvel azelőtt Seiler és kötéltársai már kis híján életüket
vesztették itt. A kőomlások szünet nélkül zakatoltak a
sziklafolyosókban. Nem lehetett elrejtőzni, legfeljebb
betakarhatták a fejüket, odalapultak
a szakadékok oldalához, és bíztak a jó szerencsében.
Amint
a mászókat figyelte, Seiler feltette magának a kérdést: van-e
annyi szerencse a világon, ami átsegíti őket a veszélyeken.
Addigra már tudta, hogy közölük kettő, Günther Noth-durft és
Franz Mayer elsőrangú bajor alpinista. De ki lehet az a
vöröszubbonyos férfi, a kötélcsapat első tagja, aki gyakran
rossz irányba indul, és ezért ilyenkor mindig vissza kell
fordulnia? És ki a másik vöröszubbonyos, aki utolsónak mászik,
méghozzá kétségbeejtő lassúsággal,
akit állandóan a többieknek kell segíteni és biztos helyre
felhúzni? Seiler a feleségével átgyalogolt a hegyfal lábáig és
megpróbálta kinyomozni, ki lehet az a két másik ember. De sem
sátrakat, sem más nyomokat nem találtak. Visz-szamentek a
szállodába és
szóltak von Almennek, hogy otthon találja őket Böningenben, ha
segítségre lenne szükség.
Fritz von Almen egész délután
aggódva figyelt. A kötclcsapat majdnem teljesen megállt. Ahogy von
Almen megszámolta, egész nap alig pár kötélhossznyit tett meg a
négy,
szemmellát-hatólag kimerült ember. Késő délután a híres
alpesi pilóta, Hermann Geiger kis Piper gépén elrepült a fal
mellett. Jelentette, hogy a mászók integettek neki, és úgy tűnt,
hogy jó állapotban vannak. Ennek ellenére von Almen, aki az északi
falon szinte minden mászást végignézett és elemezett, és aki
maga is kiváló alpinistának számított, arra a következtetésre
jutott, hogy a kötélcsapat elérte azt a pontot, ahol az esélyei
szinte a nullával egyenlőek. De mit lehetne tenni? Tudta, mi a
helyi vezetők és a berni kormányzat álláspontja az északi falon
végzett mentésekkel kapcsolatban. A grindelwaldi mentőosztag
vezetője, Willi Balmer, számtalanszor kijelentette, hogy semmit sem
tehetnek a má-szókért. Csak az olyan bátor amatőrökben lehetett
bízni, mint
Seiler. Von Almen bement irodájába és feltárcsázta Böningent.
- Seiler? - kérdezte, amikor
az a vonal másik végén jelentkezett. - Szükség lesz a
segítségére.
— Rendben van - mondta Seiler
-, akkor lássunk hozzá!
Ekkor hatórás maratoni
telefonbeszélgetéssorozat
kezdődött, Seiler megpróbálta összeverbuválni az ismerőseit,
és más élvonalbeli alpinistákat. A legtöbben szabadságon
voltak. Az egyiket Chamonix-ban, a másikat Marseilles-ben érte el,
a többieket Svájc különböző üdülőhelyein. A hívásra egy
emberként hagytak ott mindent, hogy csatlakozzanak Seilerhez másnap
reggel az interlakeni repülőtéren, ahonnan a Svájci Légi
Mentőszolgálat felviszi majd őket helikopteren a hegyoldal alatti
mezőre. Végül Seiler még német és osztrák hegymászó
kluboknak táviratozott,
röviden vázolta a problémát és segítséget kért.
Néhány
órai alvás után, péntek hajnalban kocsival robogott a néhány
kilométerre levő, hajnali ködbe burkolt interlakeni repülőtérig.
Társai egyenként megérkeztek, csak a gép nem volt sehol. Több
kilométeres körzetben minden repülőtér működését
megbénította a kedvezőtlen időjárás. Az Eiger északi oldalát
a felhők teljesen eltakarták. A csoport aggódva várta a repülőtér
mellett a mentőgépek érkezését.
Ugyanezen
a péntek reggelen egy vállalkozó szellemű berni újságíró, P.
W. Bonnot, elolvasva és átgondolva a Kleine Scheidegg szállodákban
tartózkodó riporterek hézagos jelentéseit, ugyanarra a
következtetésre jutott, mint Fritz von Almen: külső segítség
nélkül a kötélcsapat elpusztul. Érintkezésbe lépett Seilerrel
és társaival az interlakeni repülőtéren, s így megtudta, mi a
tervük. Bonnot örült a vállalkozásnak, és elismeréssel adózott
a Seiler-csapat bátorságának, de ugyanakkor elgondolkozott azon,
mire juthatnak. Nekik sem volt egyebük, mint a sziklamászók
szokásos kötele és vasszerszáma. Lehet, hogy nekik sikerül
feljutni az Eigerre a könnyebb útvonalon, a nyugati oldalon, de
utána az a szörnyen nehéz feladat vár rájuk, hogy lejussanak a
négy emberhez pár száz méterrel a csúcs alatt, és valahogy
felvigyék őket oda, ahol már biztonságban vannak. Ez még soha
nem sikerült senkinek, sőt sohasem kísérelte meg senki. Bonnot
szerint ez még a legkedvezőbb időjárás esetén is egyértelmű
lenne az öngyilkossággal. Kérte Seilert, hogy maradjon
készenlétben, majd többször telefonált, míg végre sikerült
összeköttetést teremtenie az Interlakenhez közel fekvő Thunban
Erich Friedlivel, a mentőszolgálat tapasztalt vezetőjével, és a
mentési berendezések szakértőjével. A flegmatikus, bátor
Friedli - minden svájcira jellemző módon - jobban szeretett
mindent úgy csinálni, ahogy az elő van írva, sorjában. Azt
mondta Bonnotnak, felelőtlenség lenne tőle, ha olyanoknak adná
kábeleit, rádióit és egyéb mentési berendezéseit, akik nem
értenek a kezelésükhöz, és csak növelnék a katasztrófa
méreteit. Kijelentette, csak akkor adja át a berendezést, ha a
thuni gyakorlott mentőcsapatot segítségül hívják. Abban
állapodtak meg, hogy Bonnot kocsiján Thunba megy, felveszi a
berendezést és az interlakeni repülőtérre robog vele, ahol
Seiler a többiekkel felrakja a Svájci Légi Mentőszolgálat
gépeire, amelyek elviszik a fal aljáig. Míg Bonnot úton volt,
Seiler felhívta Friedlit a repülőtérről, és megkérdezte,
hajlandó-e segíteni.
- Természetesen - válaszolta
Friedli -, de ragaszkodom ahhoz, hogy saját huszonnégy
főnyi csapatomat vegyék igénybe a mentési berendezés
használatához.
-
Kész örömmel - mondta Seiler -, de azt meg kell mondanom, hogy
pénzt vagy a költségek térítését nem ígérhetem. Saját
erőnkből vállalkoztunk a dologra, és magunk viseljük a
költségeinket.
-
A pénzzel nem törődünk - hangzott Friedli válasza. A
beszélgetés végén megegyeztek, hogy Seiler később újból
telefonál és megbeszéli Friedlivel, hol találkozzon a két csapat
a mentés megkísérlésére. Nem sokkal később Bonnot megérkezett
Thunba, berakta a kábeleket, a dobokat és a csörlőt a kocsijába,
majd elhajtott a repülőtérre. Saját embereire várakozva Friedli
felhívta kollégáját, a grindelwaldi mentőrészleg vezetőjét. A
kagylót Willi Balmer felesége vette fel:
- Grindelwald nem tesz semmit,
mert a hegyen lehetetlen a mentés.
Pénteken
már az ötödik napja látták a négy mászót a hegyoldalon. Egész
Európa ezt a drámát figyelte, még a New York Times is közölte,
hogy négy hegymászó - köztük kettő feltehetőleg német - bajba
került a hegyfalon. Újságírók rajzottak von Almen távcsöve
körül, feljegyzéseket vetettek papírra, és versengve szállták
meg a szálló halijában levő két telefonfülkét, ahonnan színes
tudósításokat diktáltak. Svájc minden pontjáról turisták
özönlöttek Grindelwaldba, a Kleine Scheidegg szállodákba, hogy
figyeljék a halál előjátékát; ott nyüzsögtek a mező körül,
és zsúfolásig megtöltötték a szálló teraszát.
Hatodik fejezet
Németországban riporterek
keresték fel Günther Nothdurft apját.
- A fiamnak sikerülni fog. -
Csak ennyit
sikerült a vak öregből kiszedniük. Ő is készülődött
Grindelwaldba. Olginateban Fulvia Losa elolvasta az első
jelentéseket az Eigeren bajba jutott mászókról, és hálát
adott az Istennek, hogy Claudio biztonságban van valahol a közeli
hegyekben.
Négy nappal
korábban, hétfőn reggel, Claudio Cortiban vegyes érzelmek
támadtak a kétszemélyes német kötélegyüttessel kapcsolatban,
akik követni készültek őt és Longhit a Hinterstoisser-traverz
ostromában. A hegyek között nem mindig örülnek a társaságnak:
Corti két, egymás technikáját és képességét jól ismerő
személyre építette tervét, és nem akarta, hogy mások gondjai
ezt megzavarják. Másrészt csodálattal figyelte a két német
előrehaladását. Kampóverő munkájuk pontos és biztos volt,
fáradhatatlanul és lenyűgöző technikával mászták meg egymás
után a nehéz letöréseket. Ráadásul szerény, barátságos
fiatalembereknek látszottak. Az egyik, akiről megtudta, hogy
Franznak hívják, beszélt egy keveset olaszul; Longhi elboldogult
azzal a néhány szó schweizerdeutschcsal, amit tudott,
és mindegyikük meg tudta magát értetni a hegymászók nemzetközi
jelbeszédével. Még megnevettetni is sikerült egymást egy pár
tréfás megjegyzéssel és füttyel a pirkadatban, amikor
találkozásuk reggelén ott álltak együtt Cortiék
éjszakázóhelyén. Megállapodtak
abban, hogy úgy folytatják a mászást, ahogy az Eigeren már
tradícióvá vált olyan esetekben, amikor veszélyben nem lévő
csapatok találtak egymásra, azaz külön kötélen. Corti és
Longhi haladt elöl. A Hinterstoisserhez érve látták, hogy azt nem
fedi jég, és kevesebb problémát okoz, mint hitték. Corti társa
által biztosítva négy szögből álló utat vert a sziklába, majd
Longhi követte a karabinereken átfűzött kötélbe kapaszkodva. Az
olaszok otthagyták a bevert szögeket az utánuk jövő németeknek.
A két kötélpáros
hétfőn egész nap egymás közelében folytatta útját, de külön
kötélen. Ebben a szakaszban még mindegyik jó erőben volt, és
mivel egyik csapat sem érzett semmi hajlandóságot arra, hogy
értelmetlen, esztelen versenyfutással is fokozza a hegy
veszedelmét, együtt maradtak. Óvatos mászással feljutottak a
Traverz végén lévő húszméteres kéményen, amely felett a
Fecskefészekhez jutottak, majd hágóvasaikat felvéve átkeltek az
első jégmezőn. Megmásztak egy kötélhossznyi, függőleges,
törékeny nehéz falat, majd néhány vízmosásos lejtőn keresztül
este nyolckor eljutottak egy olyan alkalmas helyre, ahol az éjszakát
el tölthettek. Corti rámutatott egy sziklapárkányra, amely elég
nagy volt ahhoz, hogy a németek elhelyezzék rajta kétszemélyes
Zdarsky-zsákjukat. Két méterrel arrébb a két olasz három
szöggel a falhoz erősítette hálózsákját, belebújt és
megpróbált állva aludni. Néhány falatot ettek, majd amikor
lenéztek az alattuk tátongó 600 méteres mélységbe, Longhi
bevallotta, hogy bizony már eszébe jutott, nem túl sok-e,
amire vállalkozott, vajon lesz-e benne kitartás, lépést tud-c
tartani a nála fíatalabbakkal. Nem mintha félne, tette hozzá
óvatosan. De talán jó lenne, ha gondolnának a visszavonulásra.
Corti azzal érvelt, hogy visszamenni épp olyan veszélyes lenne,
mint
feljutni a csúcsra, és Longhi nem tudott vitázni ezzel a nem éppen
meggyőző állítással. Még tett egykét ellenvetést, aztán
szemmel láthatóan elszánta magát, hogy továbbmenjen. Longhi
hamarosan félálomba merült a kimerültségtől, és nemsokára
Corti is követte
példáját.
Kedden
hajnali háromnegyed négykor a má-szók felkeltek, és a németek
sziklapárkányán összegyűltek reggelizni. Corti két kampót vert
be a sziklákat borító jégbe, és erre tette a spiri-tuszfőzőt,
hogy elkészítse a kávét. Longhi dzsemet és kekszet vett elő, és
a két olasz falatozni kezdett. A párkány másik végén a két
német ült és nézte őket. Eltelt néhány perc, és a németek
még mindig nem mozdultak, hogy reggelit készítsenek. — Hát ti
nem esztek? - kérdezte tőlük Longhi.
- Nem - válaszolta Maycr.
- Nincs mit. - Tört szavakkal, több nyelven, kapkodó párbeszédben
és Nothdurft némajátékával sikerült hamarosan megállapítani,
mi történt. Nothdurft, mielőtt elaludt, hálózsákja alá tette
az élelmiszeres zacskót, hogy vízszintessé tegye a lejtős
sziklapárkányt.
Éjfél körül úgy érezte, hogy fázik, és felkelt, hogy kicsit
mozogjon. Ekkor észrevette, hogy az élelemmel teli zsák lecsúszott
a párkányról. Ezt a legnagyobb hidegvérrel mesélte el. Mintha
nem is számítana az egész, mintha olyan gyorsan tudnának a
tetőig feljutni, hogy akár evés nélkül is meglennének, de
legfőképpen úgy, mint aki nem akar terhére lenni a most szerzett
társaknak. Corti csak ennyit mondott: — Nesze — ezzel egy mézzel
megkent kenyeret nyújtott át a németeknek és erős kávét öntött
a csészéjükbe. Fél órával később a két páros megindult a
második jégmező felé. Ismét Corti és Longhi ment elöl; elsőnek
érkeztek a hegyre is, de hiszen volt ott bőségesen hely, hogy a
németek eléjük kerüljenek, ha éppenséggel az a szándékuk.
Longhi határozottan lassabban haladt aznap. Úgy tűnt, retteg a
faltól, feleslegesen nagy lépcsőket vágott a jégbe és végtelen
óvatossággal kereste az útját.
Corti
türelmetlen volt. Ha ezt a könnyű jégmezőt ilyen lassan hagyják
maguk mögött, hogyan tudják majd legyőzni a fai sokkal nagyobb
nehézségeket rejtegető felső részét. Szükségük lesz minden
erejükre és a homorú hegyoldalon töltött minden óra csak
fokozza az egyre növekvő fáradtságot, ami éppen olyan veszélyes
az északi falon, mint a hóförgeteg, a lavina vagy a sziklaomlás.
A
németek jó erőben indultak, kitartó tempóban haladtak a szilárd
havon. De nemsokára Corti meglepetten látta, hogy teljesen
lelassultak. Lehetséges, hogy ez ugyanaz a két fiú, akik előző
reggel úgy száguldottak fel a hegyoldalon, mint két futóbajnok?
Corti - miközben a jégmező alsó részén vezette Longhit - egyre
azon tűnődött, mi történhetett. Fél hatkor, egy órával
azután, hogy aznapi útjukat megkezdték, Mayer előrekiáltott és
integetett, hogy Noth-durftnak fáj a feje, és nincs rendben a
gyomra. Corti és Longhi erre mérsékelt iramban haladt tovább,
hogy a gyengélkedő német kettős közelében maradjanak. Lassan
átvágtak a jégmezőn. Délutánra elérték a harmadik jégmezőhöz
felvezető sziklafalat. Itt Nothdurft és Mayer már segítséget
kért. A négy mászó egy kötélre kötötte magát, majd hat
órakor a kiszögeílés tetején az éjszakához készülődtek. A
sebtében kiválasztott hely a vízpróba szörnyűségeit tartogatta
számukra. A négy férfi egy huszonöt centi széles párkányon
állt, amelyen csak részben adott védelmet egy kissé áthajló
sziklatömb. Itt álltak egész éjszaka bőrig ázva, vízzel
színültig telt bakancsban, a sziklatömbön keresztül
szakadatlanul ömlő vízben. Ebben a borzasztó helyzetben jéggé
dermedve, kötéllel, szöggel a falhoz bilincselve megbeszélték a
feladatokat. Corti ismét azzal érvelt, hogy semmi értelme sem
lenne visszafordulni, akármilyen rosszul is érzi magát Nothdurft.
Könnyebb és biztonságosabb, ha tovább másznak, magyarázta nekik
úgy, mint előzőleg Longhinak.
Reggel ismét négytagú
csapatként kötötték
magukat egymáshoz kötélen. Corti ment elsőnek, utána Mayer
következett, majd Nothdurft lett a védett harmadik, és a 90 kilós
Stefano haladt a végén, mint biztos horgony. Nothdurft majd csak
jobban lesz, Corti adott is neki gyógyszert és a gyomorgörcsök
sem tarthatnak
örökké. A két bátor német ráállt, hogy továbbmenjen.
Szerdán
reggel az alattuk fekvő völgyeket teljesen elzáró ködtenger
fölött kezdték meg újra az utat. Hamarosan jói benne voltak a
harmadik jégmezőben, a köd is felszállt, és már-már úgy
látszott, Cortinak igaza volt. Noth-durftot ugyan időnként elfogta
a görcs, de azért kitartóan mászott. Amikor azonban elhagyták a
jégmezőt, és egy magas falba ékelt keskeny hasadékban kezdtek
mászni, Nothdurft erősebb rosszullétet érzett, mint valaha. És
hogy a helyzet még súlyosabb legyen, Longhin a teljes kimerültség
jelei kezdtek mutatkozni. A hegyen töltött öt nap nagyon
megviselte a negyvennégy éves férfit, megszokott mosolya és
jókedve eltűnt. Corti megállást javasolt.
A szerda éjszakai táborozás
egy letörés
tetején, a hegy kétharmadának magasságában, egy vízesés
mellett még rosszabb volt, mint az előző. A felettük elterülő
hómezőről rájuk csepegő vízhez még hozzájárult, hogy
időnként eső is esett, a vízesés meg oldalról fröcskölte
rájuk a zuhanyt, miközben szorosan egymás mellett kuporogtak, hogy
melegítsék egymást a végtelen hosszúnak tűnő éjszakán át.
Csütörtök
reggel hétre Nothdurft belázasodott és fájdalmai jelentkeztek.
Corti több csésze erős, édes kávéval itatta. A fáradt Longhi,
aki már nem sokkal érezte magát jobban, mint a beteg német,
kijelentette, hogy kész az indulásra, így a csapat nekivágott a
vízeséses kéménynek, ami harminc méteres mászást jelentett a
rájuk zuhogó jeges vízben. Tíz óra volt, mire az utolsó ember
is átjutott a fagyos fürdőn. A vízesés felett, míg Corti száraz
ruhába öltözött, azon kapta magát, hogy már ő is kételkedik
az esélyeiket illetően, de azért ezt a többieknek nem vallotta
be. Még előttük volt egy nehéz harántozás, majd a rettegett
Fehér-Pók, a kijárati szakadékok, valamint a hómező a hegy
tetején. Minden centiméterért a legkeményebben kellett
megküzdeniük, úgy, hogy egyik társuk állapota egyre
rosszabbodott és a másik teljesen kimerült.
Délre
készen álltak, hogy átvágjanak a Pókhoz vezető szakaszon.
Igyekezetükben, hogy magasabb szinten érjék cl a maidnem
függőleges jégmezőt, és így valamennyire kikerüljék a
lavinaveszélyt, magasabbra kerültek a szokásos útvonalnál, az
Istenek-traverzénél, mint az eddigi mászók. Arra kényszerültek,
hogy hetvennyolcvan fokos lejtésű, eljegesedett sziklabordát
harántozzanak keresztül. Négy óra múlva még csak hat
kötélhosszt sikerűit teljesíteni. Egyszer csak repülőgép
zúgott el a fejük felett. Mivel semmi okosabb nem jutott eszükbe,
bágyadtán integetni kezdtek. Már látták a Pókot, süvöltő
szél fütyült a hegyoldalon és arcukba vágta a havat. Egészen
közel, tőlük jobbra, hallották a Pók közepén lezúduló hegyi
sortűz dübörgését. A halott sápadt, ziháló Nothdurft időnként
a gyomrát fogta és felnyögött. Longhi kapkodva, nehezen
lélegzett, amint a többiek után mászott a falon. Corti
elhatározta, hogy korán abbahagyják a mászást, hogy egy kicsit
pihenjenek, és talán aludjanak is a másnapi utolsó, nehéz roham
előtt. A kiválasztott hely rossz volt, de nem annyira, mint az
előző éjszakákon, legalább volt annyi helyük, hogy ülni
tudtak. Mínusz tíz fokra csökkent a hőmérséklet. Longhin fagyás
mutatkozott. Az éjszakai hidegben, alig 300 méterre a csúcstól, a
keskeny párkányon kuporgó Corti és Mayer órákon át alkohollal
masszírozták társuk meggémbercdett kezét. A sápadt, didergő
Nothdurft kicsit távolabb ült egyik oldalon és minduntalan
összegörnyedt a fájdalomtól.
Péntek
reggel hat órakor a derék Longhi - alaposan legyengülten és a
hidegtői még mindig meggémberedett kézzel - elfoglalta helyét
utolsónak a kötélen. Nothdurft két szíverősítő Coramin után
kijelentette, hogy mehetnek. De alig telt el néhány perc, Corti
látta, hogy a csapat ereje végéhez érkezett. Longhit szinte
állandóan figyelni kellett, ahogy a Pók felé kúsztak és
kapaszkodtak. Odakiáltoít Cortinak, hogy nem érzi a kezét,
ügyetlenül bajlódott a karabinerekkel, és szinte alig tudta
elvégezni egyszerű, de igen fontos feladatát: hogy kiszedje a
szögeket a falból, amikre égető szükségük lesz később, a
kijárati szakadékokban. Nothdurft panasz nélkül küzdötte magát
keresztül a jéggel borított harántozáson, de a láz és a görcs
legyengítette, s így néha még ahhoz is segítségre volt
szüksége, hogy egy karabinert kikapcsoljon. Most már minden
centiméter nagy erőfeszítésükbe került. Maga Corti is belátta:
nem sok reményük lehet. Képzeletben maga elé idézte az előző
nap felettük elszálió repülőt. Olyan váratlanul tűnt fel, hogy
sem idejük, sem elég lélekjelenlétük nem volt, hogy jelezzék:
bajban vannak. Corti reménykedett, hogy erőtlen integetésüket
segélykérésnek értelmezik, bár nem nagyon hitt ebben.
Mindenesetre azt mindenki tudta, hogy a svájci vezetők már nem
vállalkoznak mentési akcióra az északi falon. Corti végső
nekirugaszkodásként összeszedte minden erejét, bár még az ő
erőteljes izmai is lankadni kezdtek. Talán, ha sikerül átjutni a
Pókon, akkor ő meg Mayer, aki még bírta valahogy, eljutnak a
tetőre és segítséget hozhatnak a többieknek. A kötéltársaság
fehér felhőbe burkolva vánszorgott lassan tovább.
Hetedik fejezet
Az alpesi mentések első
számú szaktekintélye ebben a percben éppen borotválkozott kis
lakásában, Münchenben. Ludwig Gramminger már vagy harminc éve
hozta le az élőket és halottakat a hegyekből. Tucatjával találta
fel a mentő-berendezéseket: a csörlőkből, a kábelekből álló
készüléket, amivel a mentés résztvevőit leengedték a
hegyoldalakon; a fékeket és emelőcsigákat a leszállás
szabályozására; a Gramminger-ülésnck nevezett, háton hordozható
szerkezetet, amellyel sérült vagy eszméletlen hegymászókat
szállítottak a mentés során.
Gramminger
és emberei huszonkét évvel ezelőtt már jártak az Eigeren,
amikor Sedlmayer és Mehringer ottpusztult, de a mentési.akciót a
hófúvás miatt abba kellett hagyniok. Két évvel később
félhivatalos mentőcsapatként ismét visz-szatértek a hegyre, mint
a falban lévő osztráknémet kötéltársaság segédcsapata.
Gramminger
most ötvenegy éves volt, ő vezette a leghíresebb alpesi
mentőcsoportot, a Német Vöröskereszt müncheni Hegyi Mentőit.
Alacsony, félszemű, vidám embernek ismerték, hosszú őszesbarna
sörénnyel és a mestermászók dagadó lábizmaival. Egész életét
mások mentésére fordította. Európa minden részét bejárta kis
Volkswagen kombiján, amelynek oldalán ott volt a vöröskereszt.
Szinte semmije nem volt, minden találmányát a Hegyi Mentőknek és
a Vöröskeresztnek adta, ingyen tartotta előadásait és
tanfolyamait az alpesi mentés technikájáról. Nem törődött
azzal, hogy a megmentettek közül sokat saját oktalansága
juttatott bajba. Nem egy barátja kinevette, mondván, hogy a
hegymászók nem érdemlik meg a segítséget.
Amikor
a tükör előtt állva reggelre kinőtt szakállát borotválta,
figyelmesen hallgatta a bajor rádió híreit. Kezében megállt a
borotva, amikor a bemondó hírül adta, hogy négy hegymászó bajba
jutott az Eiger északi falán. Az időjárási viszonyok a hegyen
rosszak - folytatta a hang -, és nincs remény arra, hogy a két
kötélpárost meg tudják menteni. Gramminger már nemegyszer
hallotta ezeket a szavakat, ő azonban más mértékkel mért,
mielőtt ilyen következtetést vont le. Amikor mások kijelentették:
„nincs remény", rendszerint abból indultak ki, hogy a
hagyományos módon történő mentés - utat törni a hegyen
kampókkal és hágóvasakkal, és hordágyon lehozni az áldozatokat
- kilátástalan. De Gramminger tudta, hogy kialakultak már modern
módszerek is, és a Hegyi Mentők szervezetének
gyakorlott tagjai értenek ezekhez a módszerekhez. Félig borotvált
arccal a telefonhoz rohant és feltárcsázta a rádióállomást.
Honnan kapták ezt a jelentést, és kinek a véleménye, hogy nincs
remény? Az állomás Willi Balmert nevezte meg, a Svájci Alpin
Klub grin-delwaldi mentőállomásának vezetőjét. Gramminger
Grindelwaldot hívta, ahol megerősítették, hogy a közlemény
valóban Balmertől származott.
- Szeretnék odamenni az
embereimmel és megnézni, mit tehetnénk, de természetcsen csak
akkor, ha ön is engedélyezi - mondta Gramminger Balmernek.
A
hegyi mentőcsoportok sohasem versengtek egymással. Számos példa
volt már arra, hogy az önkényesen próbálkozó hősködők
csoportjai a legegyszerűbb mentéseket is vérfürdővé
változtatták, a megmentendők és mentők vesztét okozták.
- Majd értesítem - felelte
Balmer. ígérem, hogy visszahívom és tudatom a döntést.
Abban
a reményben, hogy segítségét örömmel fogadják, Gramminger a
telefonnál maradt, készültségbe hívta a Hegyi Mentők tagjait és
intézkedni próbált, hogy mielőbb átjuthassanak Svájcba. A Német
Légierőknek van repülőterük Memmingenben, közel a svájci
határhoz. Gramminger tudakozódására azt a választ kapta, hogy a
svájci határon történő átrepülés megoldhatatlan politikai
nehézségekkel jár.
- Akkor kérem, könyörgök,
próbálkozzék feljebb! - kérte Gramminger a légierők emberét,
aki megígérte, hogy megpróbálja teljesíteni a kérést. Egy óra
múlva csengett a telefon. Balmer jelentkezett és nem nagy
lelkesedéssel közölte: a Hegyi Mentők megkísérelhetik a
mentést. Szerinte
semmit sem lehet tenni a bajba jutottakért, de ha a németek meg
akarják próbálni, ám legyen...
Nem
sokkal később Gramminger lényegesen biztatóbb párbeszédet
folytatott a Svájci Légi Mentő Szolgálat egyik vezetőjével, aki
hírből ismerte Grammingert, és azonnal hajlandó volt két gépet
küldeni az Altén Rhein nevű határvárosba, ahol felveszik a Hegyi
Mentők embereit és az Eigerhez szállítják őket. Gramminger
elrohant a gyárba rádiókészülékeinek végső ellenőrzésére.
Délelőtt u-kor egyik társa, Alfréd Hellepart és még több tag
megérkezett a Hegyi Mentők központjába, és megkezdték a
felszerelés berakását a Volkswagenbe. Egy órakor a félszemű
Gramminger beült a volánhoz, és a kocsi elszáguldott Münchenből
Memmingen felé. Útközben felvették még a mentőcsapat három
tagját, Lindauban még egyet, majd keresztülhajtottak a svájci
határon és megérkeztek Altén Rheinbe. Ott a Svájci Légi Mentő
Szolgálat képviselője várta őket, de rossz hírrel. Ugyanaz az
alacsony felhőmennyezet és ködréteg, ami megakadályozta, hogy a
svájci gépek felvegyék Seilcrt és embereit Intcrlakenbcn,
lehetetlenné tette, hogy a Mentőszolgálat gépei a Hegyi Mentők
szállítására vállalkozzanak.
- Gyertek! - kiáltotta
Gramminger. - Majd felvisz minket a jó öreg kombi a hegyhez.
Az
egyre sűrűbb ködben és az eleredő esőben nyaktörő sebességgel
száguldottak a Berni-felföldre vezető hágók irányába.
Ugyanezen
a pénteken reggel, miközben Gramminger Münchenben sürgölődött,
és Seiler türelmetlenül várakozott az interlakeni repülőtéren,
Claudio Corti erőtlen kötélegyüttesét a Pók felé vezető,
síkossá vált traverzen vezette cs Fritz von Almen egyre figyelt a
távcsövével. Egyik óra a másik után telt el, és a sűrű
ködben semmit sem lehetett látni. Délután azonban a ködtakaró
pillanatnyi hasadásán át láthatóvá vált, hogy von Almen sötét
jóslata beigazolódik. A távcső egy mászó elmosódott képét
mutatta. A magas férfi, aki délelőtt még olyan keserves
lassúsággal mászott a kötél végén, egészen egyedül ült egy
párkányon, majdnem 1500 méter magasságban, a Pókhoz vezető
hosszú párkány, az úgynevezett Istenek-traverze alatt. Fölötte,
nyugati irányban, a kijárati szakadékok aljánál, a Pók felső
szélén, vöröses Zdarsky-zsák volt látható, mellette fekete
zubbonyt és csuklyát viselő férfi ült.
Hermann Geigcr sível felszerelt
könnyű
gépein mindenféle viharban repült már. Nem törődött a
bizonytalan időjárással, újabb felderítést kísérelt meg a
hegyoldalon. Amint a hegyfal felső szakasza mellett elsuhant, látta
a nagy darab férfit, amint kétségbeesetten lobogtatta vörös
ingét. Feljebb a másik ottrekedt hegymászó integetett
elkeseredetten, és úgy tűnt, hogy valamit kiabál. Az életnek
semmi más nyomát nem lehetett felfedezni a nagy falon.
Lionel
Terray, a francia hegyivezető és a két hegymászó, akiknek
vezetője volt, a holland Tom de Booy és Kecs Egeler,
visszatértek a szomszédos hegyekből Grindelwaldba, kétnapos
mászótúrájukrol. Úgy tervezték, hogy a fogaskerekű vasúton
felmennek az Eigergletschcr Hotelba, majd onnan újabb túrára
indulnak a Mönch szikláin. De az idő rossz volt, és amíg
pénteken Grindeíwaldban őgyelegtek, ismét eszükbe jutott az a
négy mászó, akiknek felfelé tapogatócl-zását három nappal
ezelőtt figyelték.
- Azt hiszem, már a csókák
táplálékai - mondta Terray társainak.
Távcsöveiket a hegyre
irányították, de
a felhők között semmit sem láthattak. Amikor a késő délutáni
vonatra felültek, és az Eigerglct-scher szállóba igyekeztek, a
többi utastól megtudták, hogy látták a mászókat. Azok élnek,
de szemmel láthatólag nem tudnak tovább menni, a grindelwaldi
vezetők testülete
pedig kijelentette, hogy megmentésük lehetetlen.
A
három férfi még nem tett le arról a tervről, hogy megmássza a
Mönchöt. Ezért a szakadó esőben kiszálltak az Eigergletscher
szállónál. Elhatározták, hogy megvacsoráznak, egy-két órát
alszanak, és ha az idő javul, éjjel egykor elindulnak a Mönchre.
Hallgatagon láttak neki a szerényr vacsorának. Mindegyik a maga
módján próbált hozzászokni ahhoz a nyugtalanító gondolathoz,
hogy csak néhány száz méterrel távolabb négy férfit ostromol a
vihar a keskeny sziklapárkányokon. Egeler - a három közül a
legkevésbé tapasztalt - csak annyit mondott, hogy csinálni kellene
valamit, de belátta, hogy ő nem alkalmas erre. De Booy, az erős
amatőr mászó, aki később sok nehéz „első" mászást
hajtott végre Peruban, attól a
Terraytól várta a jeit, aki korábban segédkezett Maurice Herzog
megmentésénél az Annapurnán, és még sok veszélyes hegyi
mentésben részt vett. Terray azonban furcsa módon hallgatott,
gondolataiba merült és mogorván elterelte a társalgást - már
amennyire társalgásról szó lehetett - az Eigeren folyó
tragédiáról.
- A hegymászók világa nem
olyan hibátlan, mint ahogy sokan hiszik - mondta magában Terray. -
Tele van féltékenységgel.
Az a dráma jutott eszébe, ami
egy évvel korábban játszódott le az otthona, a Chamonix felett
tornyosuló Mont
Blancon. Két mászó a csúcstól nem messze elakadt. A chamonix-i
Hegyi Mentő Szervezet vezetője tanulmányozta a helyzetet és
megállapította, hogy lentről nem tudnak segítséget nyújtani. A
hatóságok katonai helikoptereket vetettek be a mentési műveletbe.
Amikor az egyik
helikopter körözni kezdett a két bajba jutott felett, a légcsavar
hóförgeteget kavart fel, az elkápráztatta és megvakította a
pilótát, a gép nekicsapódott a hegynek és ösz-szetört. Katonai
egység mászói érkeztek a helyszínre, elhelyezték a két
legyengült alpinistát a roncs helikopterben, biztonságos helyre
vezették a pilótát és társát, s megígérték, hogy másnap
visszajönnek a két legyengült hegymászóért. Terray a balsikeres
művelet közben érkezett Chamonix-ba, és nem titkolta
csodálkozását, hogy nem alakítottak mentőcsapatot a völgyben.
Gyorsan összetoborozta saját embereit és nekiindult a csúcsnak.
Addigra újabb katonák kerültek bajba és újabb mentőcsapatokat
kellett küldeni a mentésükre. Kínos éjszakázás után Terrayt
és embereit a rossz idő visszatérésre kényszerítettc. A
kudarc végeredménye a helikopterben várakozó, két hegymászó
halála volt. Ezt pedig cl lehetett volna kerülni.
- Gyászol a hegymászók tábora
- mondotta Maurice Herzog.
Terray
azt tapasztalta, hogy éppen azok a vezetők, akik lovagiasan
átengedték a katonaságnak saját, hagyományos kötelességüket,
támadják és rágalmazzák őt azért a hősies erőfeszítésért,
amellyel segítséget próbált: vinni a két haldoklónak. Azt
mondták, Terray reklámhajhászásból ment a hegyre.
Mindez átfutott
az agyán az Annapurna jó angyalának, miközben komoran ült a
vacsora asztalnál az Eigergletscher szállóban. Addigra már tudta,
hogy folyamatban vannak a mentési kísérletek. Róbert Seiler és a
thuni mentőállomás csapata már mozgásban voltak, és már mások
is útnak indultak. A hegymászók között jó-hírű Seiler maga is
berni volt. Terray jól tudta, milyen érzelmekkel viseltetnek a
hegylakók a külföldiekkel szemben, épp ezért Seiler a megfelelő
ember mentési kísérlet vezetésére, és úgy gondolta, hogy ő,
Terray okosabban teszi, ha távol tartja magát ettől.
De
vajon ez lesz-e a végső döntése? Terray újból elkezdte
lelkiismeretének és józan eszének kínzó vizsgálatát. És
hirtelen minden alól felmentette társai határozott szava. Egeler
így szólt:
- Azt hiszem, Lionelnek
csatlakoznia kellene a mentéshez. Ott van a helye köztük.
De Booynak is ez volt a
véleménye.
- Menned kell, Lionel, köztük
a helyed. Seilerrel kell tartanod.
- Rendben van - mondta végül
Terray -, de nem úgy, hogy odatolakszom. Csak akkor megyek, ha
igazán szükségük van rám és ha hívnak.
De Booy a telefonhoz ment és
felhívta Seilert.
- Lionel Terray van itt az
Eigergletscher szállóban - mondotta. - Gondolja, hogy tudna
valamiben segíteni?
Seiler gondolkodás nélkül
felelte:
- Nagy örömmel venném a
segítségét.
Nyolcadik fejezet
Seiler
és Friedli számára a pénteki nap a sikertelenség és zűrzavar
jegyében telt cl. Seiler héttagú csoportja a délelőttöt azzal
vesztegette el az interlakeni repülőtéren, hogy várta a svájci
mentőszolgálat gépét, amely azonban a sűrű ködben nem tudott
leszállni. Délután feladták a reményt és autón a
lauterbrunneni állomásra mentek, ahonnan fogaskerekű vasút, ha
lassan is, de felviszi őket a hegyre. Már éppen fel akartak
szállni az utolsó vonatra, amikor Friedli és huszonegy főnyi
legénysége is megjelent és a két mentőcsoport itt egyesült.
Amikor a vonat zakatolva haladt
a hegyoldalon felfelé, a Kleine Scheidegg szállók irányába, a
kupéban összezsúfolódva, Seilernek és Friedlinek olyan döntést
kellett hoznia, ami az egész
vállalkozás sikerét vagy kudarcát meghatározhatta.
Leegyszerűsítve, mindössze arról volt szó, hogy hol szálljanak
majd le a kisvasútról. Az ugyanis Scheideggtől felmegy az
Eigergletscher állomásig, eltűnik az Eiger és a Mönch belsejébe
vájt hosszú alagútban, és a Jungfrau nyeregnél bukkan ismét elő
3 és félezer méterrel a tenger szintje felett.
Két
választásuk maradt, mindkettő más nehézségekkel járt. Az
egyik, hogy leszállnak Eigergletschernél, és felmásznak 1650
méterre az Eiger nyugati oldalán a csúcsig. Normális időben ez
az út nem különösen nehéz. Ez a hagyományos „könnyű út",
amelyen az üdvözlők az északi fal legyőzőinek fogadására
pezsgővel megrakodva felsietnek. Általában nem meredekebb 45
foknál, és csak helyenként számít nehéznek.
A másik lehetőség
az volt, hogy továbbmennek a vonattal a végállomásig, a Jungfrau
nyergéig, így 1100 méterrel magasabbra jutnak, mint az
Eigergletschcr magassága, viszont körülbelül 3 kilométerrel
távolabb kerülnek délnyugati irányba. Innen északkeleti irányba
kellene menniök, visszafelé a Jungfrau vonulatának gerincén, át
kellene harántozni a Mönch oldalán, és végül, közel 400 métert
kellene mászni az Eiger nyergéből a csúcsig.
Jó
időben egy percig sem gondolkoztak volna, hogy mit tegyenek.
Leszálltak volna az Eigergletschernél, és megmásztak volna a
nyugati falat. Most azonban ömlött az eső. A nap folyamán az
alacsony nyomású légrétegek és a „Föhn" szél magasabb
hőmérsékletet hoztak magukkal; a megolvadt hó és jég dél óta
mennydörögve lezúduló lavinákat indított el a nyugati
hegyoldalon. A sziklákat csapkodó záporok még jobban
meglazították a köveket, és Seiler meg Friedli nem tudták
elképzelni, hogyan tehetnék meg a súlyos mentőfelszereléssel
megrakott embereik az objektív veszélyekben bővelkedő utat, még
akkor is, ha csak negyvenöt fokos emelkedőt kell megmászniuk. A
Jungfraujochtól az Eiger csúcsáig vezető út viszont
kétségtelenül hosszabb és helyenként alattomos terepen vezet
keresztül, harántozással jár, amelynek szintkülönbsége nem
sokkal kevesebb, mint a másik útnak,
de mivel végig a gerincen haladnak, nincsenek kitéve a lavina- és
a sziklaomlás veszélyének.
- Nem nagy a választék -
mondta Seiler.
Gyorsan kellett dönteniük. A
Kleine Scheidegg állomáson a vonat csak arra várt, hogy utolsó
esti menetét megtegye a Jungfrau-hágóig. Ha megállnak Kleine
Scheideggen és lekésik a vonatot, a helyzetük még azzal is
nehezül, hogy át kell gyalogolniok a vasúti alagúton a mászás
kiindulópontjáig, ami így megrakottan nagyon fárasztó lenne,
feltételezve, hogy a makacs vasúti tisztviselők
egyáltalán engedélyt adnak erre. Ebben Seiler és Friedli
egyáltalán nem volt biztos. A régi svájci szólás szerint
„kabátujjukból rázták ki a döntést": úgy határoztak,
hogy végigmennek a vonattal, és megkockáztatják a hosszú
harántozást. Késő este megérkeztek a Jungfrau nyergében
meghúzódó csöpp vasúti állomáshoz és szállóhoz. Innen még
egyszer felhívták Willi Balmert, aki végső döntésként közölte
velük, hogy a grindelwaldi vezetőknek nincs szándékukban
megpróbálkozni a mentéssel. Seiler még rövid beszélgetést
folytatott de Booy-val telefonon, aztán az egész svájci csapat -
öszesen 29 ember, szakértő alpinistáktól kezdve a rövidhullámú
rádiósig, aki addig még csak könnyebb mászásokban vett részt -
betért a szállóba néhány órai alvásra.
Mikor Terray maradék kételyei
is eloszlottak a mentési kísérletben való részvétellel
kapcsolatban, elhatározta, hogy vonatra száll Eiger-gletschernél,
és Jungfraujochnál csatlakozik a svájci csapathoz. Kiderült
azonban, hogy az utolsó vonat is elment. Kacérkodott a gondolattal,
hogy különvonatot kér a vasúttól, de azt gyorsan el is vetette.
Tudta, hogy az Oberland vasutasai az egész mentési akciót dőre
vállalkozásnak tekintik: szerintük csak szépen mász-szanak le a
hegyről az ottrekedtek, ugyanúgy, ahogy felmásztak.
- Át is mehetnél az alagúton
- javasolta Egeler. - Nem egészen hat és fél kilométer a
Jungfraujochig.
De
Terray már ismerte a bernieket és Jungfrau vasútjukat. Lehetetlen
végigmenni az alagútban úgy, hogy az ember ne találkozzék
legalább egy körzeti őrrel, és ezek a barátságtalan fickók
ilyenkor ráparancsolnak a betolakodókra: forduljanak vissza és
hagyják el az alagutat, bármilyen célból is mentek oda. Ez volt a
szabály, és ők ragaszkodtak hozzá, főleg azért, mert az
megegyezett saját előítéleteikkel és véleményükkel.
Terraynak azonban valahogy mégis
fel kellett jutnia a Jungfraujochra.
- Talán tudnánk egy
rendkívüli engedélyt szerezni, hogy átmenj az alagúton -
ajánlotta ele Booy.
- Megpróbálhatjuk - válaszolt
Terray.
Az
eszes és megnyerő modorú de Booy, aki mellesleg több nyelven
beszélt, felkereste az Eigerglctscher állomás alkalmazottait, és
saját svájci-német nyelvükön kért tőlük engedélyt.
- Szó sem lehet róla -
mondták a vasút emberei. Ellenkezik a szabályzattal.
-
Kitől lehetne ilyen engedélyt
kérni? - kérdezte de Booy.
A vasutasok közölték, hogy a
központ Bernben van, semmi akadálya, hogy megpróbálja, de már
most megmondhatják, hogy kár a fáradságért. De Booy felhívta
Bernt, több vasúti hivatalnokkal beszélt, majd végül eljutott
egészen az igazgatóig.
- Szó sem lehet róla!™
jelentette ki az igazgató. A szabály az szabály! Nem
változtathatunk a szabályzaton semmiféle mentési akció
kedvéért.
-
Ez a végső álláspontjuk? - kérdezte de Booy.
-
Végső és hivatalos.
De Booy beszámolt Terraynak. A
francia csöppet sem volt meglepve.
-
Tipikus berni felfogás - jegyezte meg. -Nincs más hátra, mint
lefeküdni, és majd reggel megpróbálunk csatlakozni a
mentőcsapathoz.
- De hiszen addigra már
elindultak a hegygerincen át - vetette ellen de Booy.
- Akkor egyedül másszuk meg a
nyugati falat - vágta rá Terray.
A
három férfi a berniek makacssága iránti ellenszenvtől és a
falba szorult alpinisták iránti szánalomtól áthatva hajtotta
álomra fejét éjfélkor.
Aznap, pénteken, már leszállt
az este,
amikor Ludwig Gramminger és a vele tartó müncheni Hegyi Mentők
elhatározták, hogy a kombin utaznak Grindewaldba. A túlterhelt
mikrobusz zuhogó esőben haladt Zürich felé, merészen vette a
kanyarokat.
- Hallod-e, Wiggerl -
szólította meg Hellepart Grammingert becenevén -, kész vagyok
szembenézni a halállal az Eigeren, de ha egy mód van rá, nem
szeretnék szörnyethalni az országúton.
- Nyugodj meg - felelte
Gramminger a volán fölé hajolva, egyetlen szemével az alig
átlátszó ködöt kémlelve -, nincs szándékomban
meghalni sem itt, sem máshol, de ha nem érünk a hegyre minél
hamarabb, akkor már késő és hiábavaló lesz az egész.
- Csak ugratni akartalak,
Wiggerl - mondta a szeretetre méltó Hellepart, egy jól
megtermett, 90 kilós férfi, aki már sokszor csüngött a
Gramminger-féle kábelek végén, parancsnokuk ügyességére és
leleményességére bízva életét.
Hamarosan maguk mögött hagyták
Zürich és Luzern fényeit, és elérkeztek a Brünig-hágóhoz,
amely északról kanyarodik be a Felföldre. Hellepart becsukta
szemét és
szundikálni próbált, miközben Gramminger a kombival a sűrű
esőfüggönyön keresztül száguldott, és úgy vette Brünig
hajtűkanyarjait, mintha síneken haladna. Keresztülmentek az alvó
Interlaken városán, és éjfélkor Grindelwaldba érkeztek. A falu
sötét volt. A hegyre felvivő utolsó vonat már rég
visszaérkezett, és éjszakára a kocsiszínbe tolatták. A
müncheniek tűnődtek, mitévők legyenek. A hegyen emberek
haldokolnak, de Grindel-wald lakóit ez nem zavarta éjszakai
nyugalmában.
Max Eiselin aznap jött meg az
Engelhörner-ről,
és éjszakára egy szállodába tért be. Szobájában bekapcsolta a
rádiót, s megdöbbenve arról értesült, hogy a két kötélegyüttes
elakadt az Eigeren, és megkezdődtek a mentési munkálatok.
Pizsamájára kapkodta átázott hegymászó ruháit, a telefonhoz
rohant, és felhívta anyját Luzernben. Igen, közölte anyja, egy
Róbert Seiler nevű ember már többször kereste Maxot. Valami baj
van az északi hegyoldalon. Eiselin gyorsan befejezte a beszélgetést,
elrohant a szállóból és új kocsiján Grindelwaldba indult. A
völgy kis üdülőhelyén minden mozdulatlan volt. Az összes
szállodát alvó turisták töltötték meg. Sokan csak azért
jöttek, hogy tanúi legyenek a hegyen folyó élet-halál
küzdelemnek. Eiselin leparkolt a vasútállomásnál, és az első
ülésre kuporodva megpróbált néhány órát aludni, mielőtt
elindult az első reggeli vonattal. Éppen elbóbiskolt, amikor
közelgő gépkocsi zaja riasztotta fel. Kinézett az ablakon és egy
mikro-buszt pillantott meg, oldalán vöröskereszttel. Leállította
és nagy megkönnyebbülésére Ludwig Grammingert, és a müncheni
Hegyi Mentők sok más híres tagját ismerte fel.
- Nincs semmiféle különvonat?
- kérdezte Eiselint Gramminger.
- Miféle különvonat? -
mondta Eiselin.
- Hát ami felvisz bennünket a
hegyre. Tudták, hogy jövünk. Ma reggel kaptam meg Willi Balmer
engedélyét.
- Ha tényleg jól értetted,
hogy különvonatot kaptok, akkor furcsállom a dolgot - szólt
Eiselin. - Láthatod, az állomást bezárták éjszakára.
- Telefonáljunk Balmernak -
mondta Gramminger -, és lássuk, mi a helyzet.
A telefon hosszú perceken át
csengett, de senki sem vette fel Balmer lakásán.
- Menjünk oda és verjük ki
az ágyból! - indítványozta Eiselin. - Ha tudta, hogy ide jöttök,
egész biztos, hogy legalább szállodai szobáról
gondoskodott.
Bepréselték magukat a most már
valóban
zsúfolásig megtelt kombiba, és úgy tették meg a rövid utat
Balmer házáig. Töbszöri erélyes kopogtatásra végre megjelent a
mentési testület vezetője hálóingben és álmosan dörzsölgettc
a szemét.
-
Itt hozom a müncheni Hegyi Mentőket - köszöntött rá Eiselin.
- Hogy állnak a dolgok?
- I' weiss nüt - mondta Balmer
a felföldiek tájszólásán. - Nem tudok semmit.
- Úgy érti, hogy még csak
nem is gondoskodott éjszakai szállásról ezeknek az embereknek? -
kérdezte Eiselin.
- I' weiss nüt - ismételte
Balmer. - jöjjenek vissza reggel, és akkor meglátjuk, mit
tehetünk.
Miközben
visszakocsiztak Grindelwald központjába, Eiselin csalódottságot
és zavart érzett. Megértette a grindelwaldi vezetők magatartását
(bár nem értett velük egyet). Kívülálló nem mondhatott
ítéletet azokról, akiknek már rég elegük volt az Eiger
feltűnést kereső má-zóiból, akik már rég elhatározták, hogy
ülősztrájkkal rettentik vissza azokat, akik szerintük nem
egyebek, mint öngyilkosjelöltek, ezért tehát nem hajlandók részt
venni a hegyoldalon semmiféle mentésben. De ez nem magyarázza
Balmer viselkedését a müncheniekkel szemben. A svájciak illemtana
is azt követelte, hogy előzékenyen fogadják a vendégeket, még
akkor is, ha csak azért jöttek, hogy megnézzék a tájat. Senki
sem kérte Balmert, hogy felmenjen
a hegyre, és furcsa volt, hogy nem vette fel a telefont, nem foglalt
szobát, és még csak nem is intézte el, hogy a vonat felvigye a
münchenieket irgalmas küldetésük színhelyére.
Eiselin értetlenül vonta meg a
vállát.
Még
négy órájuk volt az első reggeli vonat indulásáig. Mindnyájan
kimerültek - Eiselin azért, mert egész nap az Engelhörnert
mászta, a Hegyi Mentők meg a hosszú úttól, amit Münchentől
megtettek. Gramminger és emberei már meggyőződtek arról, hogy az
összes szálloda megtelt turistákkal és szájtátókkal.
- Gyertek - mondta Eiselin. -
Valami eszembe jutott.
Az
volt a terve, hogy a vasúthoz közeli Hotel Glacierben kér egy kis
helyet, néhány pamlagot az előcsarnokban vagy valamelyik folyosón,
ahol kiteríthetnék hálózsákjaikat. De akárhogy dörömböltek
és kiáltoztak, képtelenek voltak felverni a portást. Körbejárták
a szállodát és hátul néhány nyitott ablakot találtak. Eiselin
felmászott az egyik müncheni vállára és benézett. Valamiféle
hálótermet látott, ahol cserkészlányok csoportja aludt néhány
felnőttel.
Atlépett az ablakpárkányon és az egyik alvó gyomrán kötött
ki. Amikor a zűrzavar elült és mindent elmagyaráztak, az
expedíció fáradt tagjai egymás után bemásztak az ablakon, és
összekuporodva lefeküdtek a néhány üres ágyra.
Augusztus 10.-e volt, szombat,
majdnem három óra. Gramminger hat órára állította be ébresztő
karóráját.
Kilencedik fejezet
Pénteken
kora reggel a Fehér-Pókhoz vezető keskeny, jéggel borított
szegélyen egyensúlyozva, Corti kampósort vert be a sziklába, bár
nem nagyon bízott sem a málladozó kövek szilárdságában, sem
abban, hogy a beteg Nothdurft és a fagyott kezű Longhi sokáig
tudja még tartani magát. Már majdnem a Pók szélénél beverte az
utolsó szöget, karabinert csattantott rá, betette a kötelet a
karabinerbe, átvetette bal vállán, hogy biztosítani tudja a
feléje közelgő németet. A mászók a következő sorrendben
haladtak: Longhi, Nothdurft, Mayer, Corti.
A németek mintegy öt
méternyire közelítették meg Cortit, aki ekkor odakiáltott
Longhinak, hogy verje ki a falból az utolsó kampót,
és másszon előre a következőig. Idősebb társát nem láthatta,
mert egy kisebb kiugró eltakarta, de Longhi betartotta az utasítást.
Corti a kötél lazulásán lemérhette Stefano előrehaladását.
Centiméterről centiméterre vonta be a kötelet, s már vagy három
méternyit húzott fel a melle köré csavarva. Ekkor - szinte
ugyanabban a percben, amikor Ludwig Gramminger bekapcsolta a hétórás
híreket Münchenben - Corti sikoltást hallott.
- Volo! Repülök! - Majd:
Tieni mi! Tartsál!
Corti ösztönösen nekifeszült
a kötélnek.
Az belemart bal vállába, és olyan erővel hasította végig a
kezét, hogy még a vastag kesztyűn keresztül is mély
horzsolásokat égetett a tenyerén. A csúszó kötelet teljes
erejével és súlyával szorította sérült kezében, amíg a
csúszás lelassult és végül megszűnt. Óvatosan, szinte
lélegzetvétel nélkül hátrafordította a fejét és lenézett a
mélységbe. A második falszög alatt vagy harminc méterre
tehetetlenül, nagy ívben himbálózva látta Longhi testét. Corti
erősen tartotta a kötelet, majd amikor az ingázás véget ért,
megerősítette. Ezután odaszólt a németnek, hogy biztosítsák a
kötéllel, amíg visszakúszik a traverzen a tehetetlen Longhi fölé.
Amikor látótávolságba ért, megkönnyebbült, mert hallotta társa
kiáltását:
- Claudio! Eresszél le! Itt
van egy párkány alattam. Eresszél le a párkányra!
Corti
égő kezével lassan lefelé engedte a kötelet, amíg az lazává
vált.
- A párkányon vagyok! -
kiáltotta Longhi. Most az volt a probléma, hogyan hozzák fel.
- Mi történt Stefano? - szólt
le Corti a magasból.
- Megfagytak a kezeim. Nem
tudtam velük markolni.
- És most hogy vagy?
-
A kezeim dermedtek, nem érzem őket. Megfagytak. Még a
kötelet sem tudom a sziklához erősíteni.
Corti odaszólt a két németnek,
akik a kötelet fogták, hogy tartsák meg, ha esetleg
kiesne gyenge állásából. Megpróbált leereszkedni Longhihoz.
Megindult a jéggel bevont lejtőn lefelé. Ez a vállalkozás az
első perctől kezdve mindnyájuk számára veszélyes volt.
Nothdurft kétségbeesetten próbálta tartani magát a néhány
centi széles párkányon;
Mayernek állandóan ügyelnie kellett társára, mert többször úgy
érezte, hogy nemcsak Cortit, hanem Nothdurftot is biztosítania
kell, mert az már többször a kötélre nehezedett. Corti lemászott
egy kiszögellésre vagy tizenöt méterre Longhi fölé. Innen
azonban
csak szabad függeszkedéssel lehetett volna továbbjutni, de a
lebegő súlyt az igazán hősiesen viselkedő Mayer sem tudta volna
megtartani.
- Vigyél fel, Claudio! -
könyörgött Longhi.
- Ne félj, Stefano, felhozlak
- felelte Claudio.
Néhány kísérletet végzett,
hogy felhúzza, de hamarosan belátta, hogy a legyengült állapotban
levő, magatehetetlen és nehéz olasz súlyával nem bír. A kötelek
a jég éles szélén súrlódtak, és Corti látta, hogy azok
foszlani kezdenek. Mayert is kérte, hogy vele együtt húzza a
köteleket,
azonban azok úgy helyezkedtek el, hogy Mayer próbálkozásai
következtében Corti keze a jéghez szorult. A további kísérletezés
tehát reménytelennek látszott. Ekkor Corti megkísérelte Longhit
biztatással rávenni, hogy segítse fel saját magát. De Longhi
ereje elfogyott. Fagyott kezével ügyetlenül kapaszkodott a
sziklába, és képtelen volt megindulni a párkányról.
- Stefano, hogy érzed magad?
Hogyan haladsz? - kiáltott oda Corti.
- Húzzál fel Claudio! Egyedül
nem megy.
- De hogyan, Stefano? -
kérdezte Corti.
- Már nekem is fogytán az erőm. A németek is kikészültek.
Corti
tudta, hogy Longhinak a párkányon kell maradnia, amíg a többi
megpróbál a tetőre jutni és segítséget hoz. Nincs más
megoldás. Corti egy karabineren leengedte a hálózsákot a maradék
élelemmel és
gyógyszerrel, aztán lekiabált:
- Stefano, megyek és
segítséget keresek. Holnap visszajövök és felviszlek. Stefano,
hallasz engem?
- Igen — felelte Longhi. —
Rendben vagyok. Várok rád.
Corti utoljára még
visszapillantott társára, aki lógó lábbal a
keskeny párkányon ült egy meredek letörés felett. Legalább él
- gondolta Corti -, és láthatólag semmi sérülése nincs a
fagysebektől eltekintve. Enni és pihenni is tud majd. Corti
falikampókat vert a szikla kiugró részébe, és odaerősítette a
Longhit tartó két
kötelet. Így legalább sem a vihar, sem a szél nem tudja lefújni
Stefanót a szikláról, mert a biztosító kötelek megtartják.
Corti lekiáltott:
- Addio, Stefano. Coraggio!
Bátorság! - Aztán megkezdte a visszamászást a síkos sziklán a
ködben.
Három óráig
tartott a Longhi felhúzására irányuló próbálkozás, és most
reggel tíz óra volt. Esőt hordozó felhők vágódtak a hegynek,
amikor a lankadó mászók a Fehér-Pók felső szakaszán vágtak
keresztül. Mellettük elsüvítettek a leomló kövek és lavinák.
Néhány óra múlva azonban elérték a kijárati szakadékot, az
északi fal utolsó előtti akadályát. Most már alig több mint
300 méter választotta el őket a csúcstól és még kevesebb annak
aránylag könnyen legyőzhető hólejtőjétől. De Nothdurftot
kemény próbára tette a csúnya, kőhullás vájta csatornában
való küszködés. Mayernek és Cortinak minduntalan meg kellett
tartania fentről, és nemegyszer hol egyikük, hol másikuk mászott
vissza, hogy segítsen a gyenge németnek egy-egy karabinert
kinyitni. Délután háromig a kötélcsapat legfeljebb száz métert
mászott felfelé a felhők közt. Corti mint előmászó, éppen
szöget vert be néhány méterrel a többi felett, amikor egy
lezuhanó kő fejen találta. Bukfencezve és a falhoz csapódva
zuhant le az űrbe. Nagyot rándult a kötél, és Corti ott lógott
a Pók meredek jege fölött, vagy húsz méterrel társai alatt. A
fején tátongó, hosszú sebből vörös vércseppek fröccsentek
szét a levegőben, és érezte, hogy eszméletét veszti.
- Húzd! Húzd meg a
kötelet! - kiáltotta olaszul.
Hosszú másodpercek teltek el,
amíg a németek megértették, és függőleges helyzetbe
manőverezték Cortit, aki a kötélen függve, megragadott egy
kiálló sziklát és odakapaszkodott a hegyfalhoz.
Ekkor Maycr néhány méterrel
lejjebb ereszkedett egy biztosabb állást nyújtó párkányra.
Meghúzta a kötelet, visszasegítette Cortit azon a húsz méteren,
amit zuhant. Corti feje zúgott, arcát vér borította és félig
önkívületi állapotban volt.
-
Azért mégsem győz le bennünket ez a hegy! - mondta vadul, majd
felállt és megindult felfelé, de reszkető lába megbicsaklott. A
két németnek köszönetet mormolt. Közben Mayer hóval mosta meg
és bekötötte a sebét. Azon tűnődött, vajon megértik-e, hiszen
Stefano már nem volt velük, hogy tolmácsoljon. Akkor eszmélt
csak rá, hogy Mayer valamit magyaráz neki.
- Holnap
öt órakor - mondta Mayer. Átadta Cortinak az ő vörös
Zdarsky-zsákjukat.
-
Holnap ötkor - ismételte Mayer, majd a két német megindult a
kötélen a hegytető felé.
- Visszajönnek értem holnap -
mondta magában Corti, aztán figyelte, hogyan haladnak előre
három, majd tíz métert. Látta, hogy egy idő múlva megállnak,
erőtlenül rámosolyognak, majd eltűnnek fent a ködben.
Robert
Seiler ezen az éjszakán valamivel tizenegy óra után a Jungfrau
nyergén, Európa legmagasabban fekvő vasútállomásán
hálózsákjában feküdt, és a lázas sietséggel összeverbuvált
csapat esélyeit latolgatta. Körülötte mindenütt a mentőcsapat
tagjainak körvonalait láthatta.
Ott
volt a Les Bouquetins, a „kőszáli kecskék" hat tagja,
valamennyien élvonalbeli alpinisták, akikkel Seiler már többször
mászott együtt. Aztán ott volt a thuni mentőállomásról
Friedli, a különleges mentési berendezések szakértője,
huszonegy főnyi csoportjával. Bármilyen bátrak is, gondolta
Seiler, közülük néhányan talán túl sokra vállalkoznak, amikor
a sötétben a gleccsereken át nekivágnak a hosszú útnak, a Mönch
déli oldalán keresztül az Eigcr csúcsáig. Ez az út világos
nappal gyakorlott hegymászónak is elég nagy problémát okoz. De
ők majd az éjszaka sötétségében indulnak útnak, hogy a friss
hóval borított gleccseren
és sziklán át utat törjenek kábelekkel, élelemmel és az
éjszakázáshoz szükséges felszerelésekkel megrakottan.
Friedli-ben biztos volt Seiler. Ez a rendíthetetlen thuni már sok
nehéz hegymászásnál és mentésnél tüntette ki magát. De
Friedli csapatába szükségszerűen
bekerültek olyanok is, akikre azonkívül, hogy rádiósokként
dolgoztak, nemigen számíthattak. Szerepük azonban a mentés sikere
szempontjából életfontosságú volt. Amikor a mentőket vékony
kábeleken kell leengedni a sziklán a mélységbe, biztosítani kell
az elsőrangú és megbízható rádióösszeköttetést a vonal
mindkét végén. Ha a kábel megakad, a mentés katasztrófává
válhat. De hogyan teszik meg ezek a rádiósok ezt a nehéz utat?
Lehet - gondolta az álommal küszködő Seiler -, hogy nem volt
helyes az emberekkel ilyen magasra jönni. Néhányan máris hasogató
fejfájásról és szédülésről panaszkodtak, mert nem volt
idejük, hogy akklimatizálódjanak a magassághoz. Oxigénhiányban
szenvedtek. Talán okosabb lett volna, ha az Eigergletscheren
maradnak és a nyugati hegyoldalon másznak fel, de túlságosan
rövid idő alatt kellett dönteni! Most már nem volt más
választás, mint egyenesen továbbmenni.
Seiler aznap csak percekig
alhatott. Két órakor Friedii felébresztette és csak annyit
mondott:
— Megyünk.
Sietve öltözködtek és súlyos
csomagokat szíjaztak egymás hátára. Seiler és kötéltársa,
Martial Perrenoud, valamint egy másik kötélpáros, Paul Müller és
Willi Uttendoppler kevesebb terhet kapott, mert nekik kellett utat
vágni a többiek számára. Kiléptek a vasútállomás egyik
oldalkapuján,
és egy hihetetlenül megváltozott világ tárult a szemük elé.
Amikor lefeküdtek, ömlött az eső és lavinák mennydörögtek alá
a hegyekről. Most pedig süvítő, jeges szél fújt északnyugatról,
és elsöpörte a felhőket. Felettük fényesen ragyogtak a
csillagok, az épület ereszeiről fél méter hosszú jégcsapok
csüngtek, és ahol addig víz volt, az mindenütt jéggé dermedt. A
kép lélegzetelállítóan szép volt, csak nem annak a huszonkilenc
férfinek, akiknek ezt a hosszú utat jeges szélben kellett
végiggyalogolni Svájc tetején. Ha korábban voltak kétségeik,
hogy melyik utat válasszák, ez a kétség most teljesen eloszlott.
Főleg azért utaztak egészen a Jungfraujochig, hogy elkerüljék a
nyugati oldal lavináit és sziklaomlásait. Most azonban minden
hómezőt és minden sziklát bilincsbe vert a hirtelen jött fagy, s
ez az objektív veszély teljesen megszűnt. Ilyen körülmények
között a nyugati fal megmászása gyerekjáték lett volna, de a
jéggé változott Mönch déli oldalán az út kétszeresen
megnehezült. Seiler a kiszámíthatatlan időjárást átkozta,
amikor három társával elindult a holdfényben.
A
metsző szélben keresztülverekedték magukat a Mönch felé vezető
gleccseren. Másfél órája mentek, amikor Uttendoppler felkiáltott,
és eltűnt a szemük elől. Beszakadt alatta egy mély hasadékot
takaró, vékony hó- és jégréteg. Szorosan beékelődött a szűk
repedésbe, csak karja és feje látszott ki. Seiler, Perrenoud és
Müller, majd a hamarosan hozzájuk csatlakozó másik kétszemélyes
kötélegyüttes rángatta, húzta, de meg sem tudták mozdítani.
Értékes időt és energiát vesztettek el azzal, hogy az öt ember
lerakta csomagjait, megragadta Uttendoppler karját és lassan
kivonszolták a beszorult testet a hasadékból. A horzsolásokkal
borított Uttendoppler ragaszkodott ahhoz, hogy továbbmenjen, és a
három kötélegyüttes újból megindult a szélviharban. Órákig
tartó, veszélyes útkeresés után elhaladtak a Mönch mögött,
majd az Eigerjochról kellett feljutniuk. A szél azonban lefújta a
havat a nyereg szakadékos széléről, és most visszaverve a hold
hideg fényét, tükörszerűen függtek a sima jégtáblák. A
kötéltársaságok együttes erővel vasszögeket vertek, és hosszú
kábeleket feszítettek ki az utánuk haladók számára, akik a
nehéz felszerelést cipelték. Friedli és kötéltársa, Walter
Stáhli, aki a kiindulási pontról az utat verők után indult el,
most beérte őket, és előre ment, hogy utat törjön. Gyötrelmes
út következett. Közben a mentőcsapat tagjainak sokszor jutott
eszébe, hogy aznap mennyivel könnyebb lett volna feljutni a nyugati
oldalon. Vasárnap reggel tíz órakor a széllel küszködő Friedli
és Stáhli végre megvethette lábát az Eiger jéggel borított
csúcsán. Itt két idegent pillantottak meg, akik azzal bajlódtak,
hogy csákányaikkal lapos helyet egyengessenek a hómező lejtős
tetején.
Aznap hajnali négykor —
miközben Perrenoud,
Seiler és a többiek azzal küszködtek, hogy társukat kihúzzák a
szakadékból, Friedli meg Stáhli pedig még nem érték be őket -,
Lionel Terray és Tom de Booy az Eigergletscher állomásról
nekivágott a nyugati hegyoldalnak. Az utat jegesnek, de
biztonságosnak találták, a lavina és a sziklaomlás veszélyét
egyelőre megszüntették az északnyugati irányból süvítő,
sokszor 80 kilométeres sebességgel rohanó szelek. A két férfi
remek formában volt, hiszen előzőleg több napon át túráztak a
Felföldön. Klasszikus stílusban másztak, felváltva biztosították
egymást a kötéllel a nehezebb helyek leküzdésénél, és
hágóvasakkal vágták át magukat a kemény, hóval fedett meredek
lejtőkön. De Booy, az erős amszterdami tanár, szorosan a híres
chamonix-i vezető nyomában haladt, és alig telt el két óra, már
a hegyoldal feléig értek. Innen már láthatták a többieket, akik
a Mönch oldalában haladtak, kitéve az észak felől szünet nélkül
arcukba vágó szélnek. Két férfi haladt elöl, kitartóan,
hátrább jött még hat, és jóval mögöttük, a magas jégmezőn
széthúzódva, nehéz terhükkel, küszködve még egy tucatnyi
elmaradozó mászó. Ez csak a svájci csapat lehet, amely a
Jungfraujochról indult. Terray azon kapta magát, hogy mély
elérzékenyülést érez a bátor férfiak láttán, akik közül
némelyik - szemmel láthatólag - nem is jó hegymászó. Minden
lépésnél életüket kockáztatják. És miért? Semmiért —
gondolta magában. Ilyen hideg éjszaka után senki sem maradhatott
élve az északi hegyoldalon. Lehetetlen, hogy akár a legerősebb
mászó is kibírna hat vagy hét éjszakai táborozást ezen a
szörnyű hegyen, amit betetőzött az aznap éjjeli, velőkig ható,
hideg szél. — Nincs még egy hely az egész földkerekségen -
tűnődött magában Terray -, ami olyan ellensége lenne az
embernek, mint az északi fal. Bizonyos, hogy azon ma már senki sem
él. De akkor miért csatlakozott ő is a mentőcsapathoz, miért
tette ki magát azok rágalmazásának, akik szépen távol tartják
magukat a mentéstől és kényelmes otthonukban maradnak.
- Ezekért a svájciakért
teszem - mondta magában Terray. - Ezekért
a bátor, nagylelkű emberekért — és ugyanúgy, mint valamikor az
Annapurnán, áthatotta az összetartozás nagy érzése ezek iránt
a hős emberek iránt, akik nem latolgatták az eséseket, hogy
segítséget vigyenek a bajba jutottaknak, akármilyen veszélyes
vállalkozásról
volt is szó.
Fél
nyolckor Terray és a holland már csak 300 méterre voltak a
csúcstól. Kimerészkedhettek a lemezes kőzet és jég szélére,
amely a nyugati falat az északitól elválasztja. Az északi falba
nem lehet innen bejutni, de belátni lehet. Ezért innen kémlelték
végig a mélységet az eltűntek utolsó nyomait kutatva. Terray
bekiáltott a falba, de ahogy feltételezte is, választ nem kapott.
Majdnem fél óráig kiáltoztak de Booyval felváltva, de csak a
törmelékes sziklagerinc körül száguldó és süvítő szél
adott választ. Megindultak visszafelé a gerincen, hogy megtegyék a
még hátralevő utat a csúcsig, de akkor valahol a messzeségben
bizonytalan kiáltást véltek hallani. A svájciak felé
tekintettek, mert először azt hitték, hogy azoktól jön a hang,
de azok láthatóan saját problémáikkal voltak elfoglalva. Terray
azonban ismét kiáltott, és akkor tisztán, az északi fal felől
hallották a választ.
-
Alig hiszek a fülemnek! - szólt Terray. - Valahol élő ember van
arra!
-
Persze az is lehet, hogy képzelődünk,
Lionel — mondta de Booy.
De
akkor már újabb és újabb kiáltásokat hallottak. Nem tudták
kivenni, hogy a kiáltozó mit mond, sőt azt sem, hogy milyen
nyelven beszél, de az biztos volt, hogy a hang az északi falból
jött. Terraynak és de Booynak a lelkesedés és meghatottság
szárnyakat adott. Megindultak újra a csúcs felé. Erőltetett
menetben haladtak a hátralevő szakaszon, hogy idejében odaérjenek,
és segíteni tudjanak a svájciakon, akik addigra már valószínűleg
a tetőre érnek.
Háromnegyed kilenckor értek a
csúcsra,
amely éppen olyan elhagyott volt, mint tíz évvel korábban, amikor
Terray és partnere, Lachenal, kétnapos megerőltető mászás után
meghódította az északi falat.
Itt
már sehol nem találtak olyan széltől védett helyet, amely
menedéket adott volna a viharként tomboló szél ellen. Terray
attól félt, hogy a szél lefújja őket a csúcs éles, keskeny
gerincéről az egyik vagy másik oldalra. Ezért, hogy
felmelegedjenek, és hogy valahol meg tudják vetni a lábukat,
vízszintes területet kezdtek vágni maguknak a gerinc jegében. Már
majdnem két óra hosszat dolgoztak, amikor megjelent az első két
svájci. Éppen hogy üdvözölték egymást, bemutatkozással már
nem is vesztegették az időt. Kurtán, minden hűhó nélkül
egy-két szót váltottak, néhány dolgot jelbeszéddel közöltek,
majd a két svájci leült Terray és de Booy mellé és nekilátott
a teafőzésnek.
Tizedik fejezet
Pénteken,
amikor a svájci csapat vonattal igyekezett a Jungfraujochra, és
amikor a négy emberből álló olasz-német kötéltársaság az
északi hegyoldalon viaskodott, egy kis Fiat 1100-as zümmögő
motorral járta Észak-Olaszország völgyeit. Keresztülment az
Olasz-Alpokon, és a hágókon át Svájcba érkezett. A kocsiban a
nemzetközi hegymászóélet két neves képviselője ült: Riccardo
Cassin, aki több igen nehéz dolomitfalat mászott meg elsőnek, és
Carlo Mauri, a világ minden részében járó olasz expedíciók
későbbi veteránja. Elindultak, hogy megmásszák az északi falat.
Az idősebbet, Cassint akkor, negyvennyolc éves korában
megválasztották a Ragni elnökének, imponáló teljesítményei
elismeréseként, amelyek közt olyan első mászások szerepekek,
mint a Nyugati-Zinne északi, a Piz Badile északkeleti fala és a
Francia-Alpokhoz tartozó Grandes-Jorasses északi oldalának
Walker-Pillére. Zömök, erős alkatú férfi volt, gyérülő
őszesbarna hajjal, világosbarna szemmel és kicsit benyomódott
orral, ami könnyűsúlyú boxolóra emlékeztette. Társa, Mauri
nehezebb testű, majdnem 180 cm magas, szürkéskék szemű volt,
fején bozontos barna hajtömeggel. Mindenkihez volt barátságos
mosolya. Az akkor huszonhét
éves ifjú hegymászó pályafutásának delén tartott. Olyan
expedíciókban vett már részt, ami Grönlandba, Patagóniába,
Chilébe és az Alpok sok magas csúcsára vitte el.
De volt egy hegy, amire még
egyikük sem merészkedett. 1957-ben, kora tavasszal Cassin és
Mauri felderítő mászást végzett a Jungfraun, előtanulmányként
ahhoz a hegyhez, amit kiszemeltek: az Eigerhez. Az egész vonulatot
jég és hó borította, és túl veszélyesnek találták. Még egy
kicsit várniok kellett. Néhány héttel később hallották
Leccóban, hogy a hegyen jók a viszonyok. A több napja tartó
meleg, tiszta idő után sok jég leolvadt, és már meg is kezdődött
az alpinizmus. Ha ilyen marad az időjárás, van esély arra, hogy
kötélegyüttesük feljusson. Visszamentek hát, hogy körülnézzenek.
Pénteken
késő este érkeztek Grindelwald-ba. Mivel ők sem találtak üres
szállodai szobát, Fiatjukkal a vasútállomáson parkoltak, hogy
megvárják az első reggeli vonatot. Nem sokat aludtak a várkozás
izgalmai miatt, meg azért sem, mert kényelmetlenül,
összepréselődve feküdtek. Amikor a nap a szélvédőn besütött,
felébredtek. A kocsiból kibújva egy Volkswagen kombit láttak a
közelben parkolni, oldalán a vöröskereszttel, rendszámtáblája
mellett a Németországot jelentő D betűvel. Rögtön tudták, hogy
valami baj van a hegyen: a híres müncheni Hegyi Mentőszolgálat
nem kéjutazásra jött Grindelwaldba. Bár eredetileg az volt a
szándékuk, amíg felderítést folytatnak a hegyen, nem fedik fel
kilétüket, de most gondolkodás nélkül odamentek és
bemutatkoztak. Max Eiselintől és Ludwig Grammingertől megtudták,
hogy egy négytagú kötélcsoport bajba került a hegyen.
- És nem tudják, hogy kik
azok? - kérdezte Cassin.
-
Azt biztosan tudjuk, hogy közülük kettő német - válaszolt
Eiselin -, Günther Nothdurft és Franz Mayer, de senki sem tudja, ki
a másik kettő. Egyesek azt mondják, hogy osztrákok. Más hírek
szerint olaszok.
Cassin
és Mauri engedélyt kért, hogy csatlakozhassanak a
mentőexpedícióhoz. Gramminger azt mondta nekik, hogy örömmel
veszik segítségüket, ami különösen jól jön akkor, ha kiderül,
hogy a két másik mászó olasz. Ekkor hozzájuk lépett egy
jóvágású férfi, és közölte velük, hogy ő a vezetője egy
nyolctagú lengyel alpinista csoportnak, amely a környéken tart
edzést a Himalájába tervezett útja előtt.
- Dr. Jerzi Hajdukiewicz vagyok
- mutatkozott be.
Gramminger szintén
bemutatkozott, majd Hajdukiewicz így szólt:
-
Ismerem önt, híre eljutott hozzánk is. Csoportomat teljes
mértékben az ön rendelkezésérc bocsájtom. Megfelelően
felszerelt, gyakorlott hegymászók vagyunk.
-
Nagyszerű! -
válaszolta Gramminger. — Minden segítség jól jön.
A
müncheniek, a két olasz és Eiselin beszálltak a 6.30-as reggeli
vonatba Eigergletscher felé. Abban maradtak, hogy a lengyelek a
következő vonattal mennek utánuk és ott csatlakoznak hozzájuk,
mielőtt megindulnak a nyugati hegyoldalon. Kleine Scheideggen
kellett átszállniok, ki- és újból berakodniok, és itt tudták
meg, hogy Friedli és Seiler mintegy harminc főnyi csapattal már
úton van a hegyvonulat tetején. Két másik mászót — Terrayt és
de Booyt — is láthatták a nyugati falon, csaknem a hegytetőn. A
Kleine Scheidegg szállóban találkoztak von Almennel, aki
rövidhullámú adón éppen Friedlivel beszélt. Azt a bizonytalan
jelentést közölte, hogy két embert láttak a tetőn éjfél után.
Gramminger is bekapcsolódott a beszélgetésbe, hogy megtudakolja
Friedlitől, mi történik.
-
Az eredeti csapatból csak nyolcan tudnak felmenni az Eiger tetejére
azon a magasan fekvő útvonalon, amelyen megindultak — magyarázta
Friedli. - A többi kénytelen volt visszafordulni, lemenni a
Jungfraujochhoz, vonatra ülni Eigergletscher felé, hogy onnan
közelítse meg ismét a tetőt a nyugati oldal felől.
-
Van Friedlinek mentőfelszerelése? - kérdezte Gramminger.
-
Nem sok - válaszolta Friedli. - Egy fék, a hozzávaló
rögzítőhorgok,
egy pár kötél és valamennyi sodrony. Sajnos, a kábelek
meghoszszabbításához annyira fontos csatlakozók azoknál
maradtak, akik visszafordultak.
— Majd mi hozunk mindent,
amire szükségetek van — mondta Gramminger.
Tíz
órára a Hegyi Mentőszolgálat megnövekedett csapata felért az
Eigergletscher állomáshoz. Itt, mielőtt útnak indultak,
nekiláttak a felszerelés előkészítésének és felosztásának.
Cassin, Mauri és Eiselin elöl haladt egy kötélegyüttesként,
hogy utat törjön az utánuk jövő teherhordók számára. Gyorsan
másztak felfelé, hála a Terray és de Booy vágta lépcsőknek.
Egyébként őket már jól láthatták a csúcson. Egy órakor a két
olasz és Eiselin ahhoz a ponthoz ért, ahol a lábnyomok letértek
az északi oldal fölé kinyúló pillér irányába. - Talán láttak
valamit - mondta Mauri, és a három férfi követte a nyomokat a
pillér széléig, de a havas hegyoldalon nem láttak semmit. A szél
ellenében azonban gyenge hang hallatszott. Úgy tűnt, hogy neveket
kiált, ugyanazokat a neveket újra és újra. Aztán csönd lett,
nyögéseket hallottak, majd ismét neveket. Mauri egészen kihajolt
a mélység fölé, és az első szót lekiáltotta, ami eszébe
jutott, a Lecco klub nevét:
- RAGNI-I-I-I-I-I.
A hegyoldalról, sokkal
halkabban, mint Mauri kiáltása, megjött a válasz, ugyanaz a Ragni
jódlizás, amivel a Lecco klub tagjai érintkeztek egymással a
Crigna csúcsai között.
Mauri lekiáltott:
— Chi sei? Ki vagy?
-
Longhi - felelt a hang. - Stefano! Megfoghatatlannak tűnt Cassinnak
és Maurinak, akik mindketten jól ismerték Longhit - ezt a
hatalmas, barátságos mackót, aki még életében nem mászott
magasabb hegyre, és már jócskán középkorúnak számított -,
hogy éppen ő az egyik bajba jutott az Eigeren. Lehet, hogy rosszul
hallották a nevet? A hang irányába nézve megláttak egy magányos
alakot egy keskeny párkányon, kétségbeesetten lobogtatva a Ragni
klub vörös mászózubbonyát. Mauri teljesen kiegyenesedett, hogy
jól lehessen látni. És ekkor olyan kiáltás hangzott el, ami
minden kétséget eloszlatott a szerencsétlenül járt ember
azonosságát illetően.
- Bigio! - harsogta a férfi. -
Bigio!
Ezen a becenéven ismertek
Maurit Leccóban — bigio: a hamuszürke szeme miatt. Cassin is
felkapaszkodott a gerinc szélére és lekiáltott:
- Stcfano! Azért jövünk,
hogy megmentsünk!
- Giulio! Giulio! - hangzott
Longhi válasza. Összetévesztette valakivel Cassint, egy jó
barátjával a Lecco Alpinista Klubban.
- Nem - mondta Cassin -, én
vagyok: Cassin. Itt vagyunk, hogy megmentsünk!
-
Gyertek értem! - üvöltött Longhi. Hangját most egész erősen
hozta a szél. - Fame! Freddo! Éhes vagyok! Fázom!
-
Jövünk! - ígérte Mauri a 300 méteres távolságban halványan
látszó alaknak. Visszakúszott Eiselinnel és Cassinnal a felfelé
vezető, kijárt nyomra. Miközben folytatták a mászást a nehéz
próbát jelentő felső lejtőkön, még sokáig hallották Longhi
kiáltásait:
-
Riccardo! Riccardo! Bigio! Bigio! Később a kiáltásokat elnyelte
a szél. Amikor három órakor elérték a tetőt, azt látták, hogy
a mentőosztag
készen áll, hogy leeresszen valakit egy kábelen.
Az
egyébként sem vidám Erich Friedlinek minden oka megvolt, hogy
rosszkedvű legyen, amikor ő meg Walter Stáhli végre
felkapaszkodtak a hegytető gerincére, kilenc órai légtornászás
után a jéggel és hóval borított lejtős falon. Már jóval a
mászás előtt elkezdődött ez a bosszankodás. Pénteken, miután
Bonnot, az újságíró, felpakolta a mentőfelszerelést, Seiler
arra kérte telefonon Friedlit, hogy álljon készenlétben, amíg
újból értesítik. Friedli és szakavatott mentő legénysége
hosszú órákig idegesen várakozott a thuni állomáson. Várták a
hívást, de az csak nem jött. Seiler ehelyett rohamtempóban
megindult saját mentőcsapatával, és cipelte Friedli
mentőberendezéseit. Nyomukban néhány, jó sztorit szimatoló
újságíró is felkerekedett. Semmi másról nem volt szó, mint
Seiler feledékenységéről; olyan mulasztásról, amelyről később,
nyugodt körülmények közt, könnyen kiderült volna, hogy Seiler
indítéka csak az volt, hogy minél előbb felérjenek a csúcsra,
és megkezdhessék a mentést. Ha figyelembe vesszük a péntek
reggeli zűrzavart, amikor Seiler várta a repülőgépek érkezését,
amikor Scheidegg jelentette, hogy az egyik mászó elakadt, és a
többiek sorsa is megpecsételtnek látszik, nem csoda, hogy
egyszerűen megfeledkezett Friedlinek tett ígéretéről, hogy
felhívja. Azt hitte, hogy Friedli és emberei közben megindultak az
északi fal felé. Bár késő délután volt, amikor Friedli csapata
kocsiba vágta magát és a lauterbrunne-ni állomásra hajtott. Itt
éppen jókor érték utól az utolsó
vonatba beszálló Seilert és csoportját.
Ez
okozta, hogy az első perctől kezdve neheztelő légkör alakult ki.
Friedli Seilert okolta azért, hogy legénysége a nap legnagyobb
részét elvesztegette a mentés kritikus időpontjában, amikor
minden másodperc számított, és lehet, hogy azok odafenn már a
halálukon vannak. Az is bosszantotta, hogy Seiler, aki még életében
nem használt csörlőt mentési munkálatai során, elkövette azt a
hanyagságot, hogy otthagyta a hozzáértő thuniakat, és maga vitte
fel a hegyre azokat a berendezéseket, amelyek kezeléséről fogalma
sem lehetett. Hanyagságról persze szó sem volt, csupán emberi
mulasztásról, de ezt Friedli nem sejthette.
Aztán neheztelést okozott az a
döntés is, hogy a Jungfraujoch felé menjenek. A döntésben
Seilernek semmivel
sem volt nagyobb része, mint Friedlinek, hiszen azt „úgy rázták
ki a kabátujjukból", útban az Eigergletscher felé. Ettől
függetlenül a döntés helytelen volt, és még jó, hogy nem
okozott újabb szerencsétlenséget. Abból a huszonkilenc emberből,
aki szombaton kora
reggel elindult a Jungfraujochtól, mindössze nyolc tudott átvágni
az Eiger tetejéhez: Friedli, Stáhli, Seiler, Perrenoud és négy
másik. A többiek sok, majdnem végzetessé váló baleset után
visszafordultak a Jungfraujoch felé, hogy vonatra üljenek, amely
leviszi őket az Eigergletscherhez, azért, hogy aztán ismét
meginduljanak felfelé a nyugati hegyoldalon. Magukkal vitték a
felszerelés értékes kellékeit is — több hosszú
sodronykötelet, csatlakozót, gyógyszert és éjszakázáshoz
szükséges felszerelést —, amely most már csak valamikor
szombaton késő este érkezik fel. Amíg a két idegennel a teát
főzték és Friedli kifújta magát, összeszámolta, hogy mijük
van. Bizony csak a minimumra számíthattak, néhány kábelre, de
csatlakozó nélkül, amivel meghosszabbíthatták
volna annyira, hogy leengedjék legalább a Pókig; néhány kisebb
fékre és csigára, amin a kábelt átvezetik, vashorogra és
egy-két rádióra, amit alaposan összeráztak a Mönchön való
áthaladáskor.
Ennek ellenére örült, hogy
legalább megkísérelhetik a mentést. Friedli teljes joggal
bízhatott saját képességeiben, hogy irányítani tudja majd a
mentést. Mestere volt szakmájának. Éveken át szinte minden
idejét a mentési berendezések tökéletesítésének és emberei
kiképzésének szentelte. Sok alpinista köszönhette életetét
Friedlinek és a thuni mentőállomás kiváló hegymászóinak, akik
részt vettek azokon a kiképzéseken is, amelyeket a mentések nagy
szakértője, a müncheni Ludwig Gramminger tartott. Maga Friedli két
ilyen tanfolyamot is elvégzett. A két idegen által jégbe vájt
teraszon töltött rövid pihenő és forró tea után megerősödve,
Friedli szakértő kézzel kezdte meg a mentési műveletek
irányítását.
A
hegyre elsőnek érkező Terray és de Booy számára a két újonnan
érkezett viselkedése érthetetlen volt. A több nyelven beszélő
de Booy svájci-német nyelven kérdezgette őket a hegyoldal felett
elzúgó, könnyű repülőgépek zajában, és lassanként
elmondták, hogy mi történt mögöttük. Semmi örömet vagy
lelkesedést nem lehetett róluk leolvasni, pedig a bajtársi érzés
annyira jellemző a hegymászókra, amikor magányos küzdelmeik után
boldogan látnak újra embert. A két berni a rövid pihenő után
egykedvűen látott neki, hogy új teraszt vágjon a jégbe és
kábeleket erősítsen a gerinc bizonytalanul álló köveihez.
Terray rögtön látta, hogy a kelleténél nyugatabbra dolgoznak. Ha
erről a pontról kábelt eresztenek le, az legalább 60 méterrel
elkerüli az elakadt mászót. De Booy segítségével megmagyarázta
ezt Friedlinek és Stáhlinek, de hiába. A két egykedvű berni
három óráig dolgozott a kábel előkészítésén, mit sem törődve
tanácsaival.
-
Azt láttam - mesélte később Terray -, hogy ez a Friedli
rendkívüli képességű szakember. Szemmel látható volt, hogy a
legkiválóbb mentési specialisták egyike. Figyeltem, ahogy a
berendezést előkészítette, és arra a következtetésre
jutottam, hogy nyilván tudja, mit tesz.
Friedli
pedig az északi falon történő mentés legnehezebb problémájával
küszködött: azzal, hogy biztosan rögzítse a kábeleket a tetőn.
Mintha egy jégkocka ferde széléhez akarna valaki fonalat kötni.
Volt ott néhány sziklacsonk, évezredeken keresztül simára
koptatott, málladozó kövek kiemelkedései. Csakhogy ezek puhák és
törékenyek voltak. Ha kampókat vertek bele, a kő megrepedt, a
szög nem tartott, vagy úgy ment a kőbe, mint a vajba. A
leghosszabb kábelük legalább 40 méterrel rövidebb volt, mint
amennyire a vörös sátorhoz lenn, a kijárati szakadék alatt
szükség lenne. Friedli ebből is kénytelen volt értékes hatvan
méternyi hosszt arra használni, hogy az egyik kiugró sziklatömb
köré tekerje. Ez a munka délután háromig tartott. Ekkor
lemehetett valaki felderíteni a hegyoldalt. Közben megérkezett
Seiler, Perrenoud és még néhány svájci. Friedli önkéntes
vállalkozót kért. Seiler, Perrenoud és Terray lépett elő.
Friedli Seilerre mutatott, és a kábel végén levő hurokba
szíjazta be. Kitűnőek voltak a látási viszonyok, és a Kleine
Scheidegg megfigyelőivel is javult a rádióösszeköttetés.
Friedli bemondta az adókészülékbe: - Leeresztünk valakit.
Miközben a többiek
biztosították, Seiler megkezdte útját, háttal a mélységnek.
A legnagyobb elővigyázatossággal mozgott. Ha közben a sziklából
csak egy kicsi is leválik, tonnaszámra zuhanhat le a jég és a hó
arra, akit meg akarnak menteni. Hamarosan elérte a hegytető
hómezejének alsó szélét, és leereszkedett a kijárati
hószakadékok tetején lévő, majdnem kilencven fokos lejtő fölé.
Addigra a scheideggi megfigyelők rádión sietve jelentették
Friedlinek, hogy Seiler majdnem száz méterrel van nyugatabbra, mint
a vörös zsák. Ez még csak felderítő út volt, de azért Seiler
lemászott a kötél végéig, 120 méter mélyre. Innen láthatta a
vörös zsákot maga alatt, növekvő szél lobogtatta műanyag
felületét. Életnek semmi nyoma. Azt remélte, hogy három mászót
talál ott, azokat, akik előre mentek, és társukat lent hagyták
egy párkányon. Tíz percig
kiáltozott, de a szél süvítésén kívül minden csendes maradt.
Gondosan megjegyezte a sátor pontos helyét és jelt adott, hogy
húzzák fel. A rádióösszeköttetés ekkor ismét rosszabb lett,
úgy, hogy Seilert olyankor is húzták felfelé, amikor nem kellett
volna, máskor meg hosszabb ideig kellett jéggel és hóval borított
keskeny párkányon állnia, miközben kiáltozott, hogy húzzák
feljebb. Hamarosan nem is érezte már a lábujjait, a kemény hideg
behatolt a bakancsaiba is. Több, mint két óráig tartott, amíg
felért a tetőre,
fagyási tünetekkel, horzsolások-kal. Azonnal ment is le a nyugati
oldalon elsősegélyért.
Ekkor
Friedli épp oly szűkszavúan, mint addig, fárasztó feladatra adta
ki az utasítást; a kábelrögzítést helyezzék el hatvan méterrel
arrébb, nyugati irányban, tehát közelebb ahhoz a ponthoz, amit
Terray eredetileg helyesnek talált. Az órák teltek és a hegytetőn
már nyüzsögtek az önkéntes mentők. A felső útvonalon haladó
svájciak után Cassin, Mauri és Eiselin érkezett meg, majd azok a
svájciak jöttek, akik visszamentek a Jungfraujochról, aztán a
müncheni Hegyi Mentőszolgálat és végül a nehéz felszerelést
hátukon cipelő lengyelek. Sötétedésig elkészült az új
kábelrögzítés, és Friedli kijelentette, hogy ő maga száll le.
Este fél nyolc volt. A látási viszonyok még jók voltak, és
Friedli tisztán hallotta a scheideggi megfigyelők és a tetőn
őrködök hangját sisakjának fülhallgatóján keresztül.
Scheideggről jelentették, hogy az alsóbb párkányon megrekedt
férfi mozog, hadonászik a karjával, hogy melegítse magát. A
vörös zsáknál
azonban nem történt semmi. A másik három vagy benn kuporog, vagy
már meghalt.
Friedli lehátrált a csúcs
hósapkájának széléig, és megkezdte a leereszkedést ahhoz a
ponthoz, ahonnan Seiler szerint megláthatta a piros zsákot. A
kötélen lefelé függeszkedve arcába csapódtak a jégkristályok,
amelyeket az egyre gyorsuló szél söpört le a szikláról.
Elérkezett a Fehér-Pók fölé mintegy száz méternyire. Azonban
még mindig nyugatabbra volt a kelleténél.
Elégedetlenül állapította
meg, hogy a rögzítést újra kell kezdeni.
Még egyet lekiáltott a hegyoldalra, mielőtt jelt adott volna a
felhúzásra, és ekkor egy hang válaszolt valamit, amit Friedli nem
értett. Most már biztosan tudta, hogy legalább egy ember még
életben van.
Negyed
kilenc volt, amikor felvontatták a tetőre, és látta, hogy a
müncheni Hegyi Mentők saját tudásukban és tapasztalatukban épp
úgy bízva, mint ő, újabb sík területet vágnak ki pontosan a
vörös zsák vonalában. Egyik oldalon a félszemű Gramminger vert
egy sziklatömbbe szögeket, és csörlő-, valamint fékberendezést
szerelt fel. Több köteg acélkábel érkezett, hatmilliméter
vastag, amely még két tonnát is elbír.
Friedli
kibújt a hevederekből és jelentette a scheideggieknek, hogy
reménykedik a sikerben, megbizonyosodott, hogy még van élet a
szélszántotta hegyoldalon, és közölte velük, hogy a hold
fényénél még egyszer megkísérli, hogy lejusson a szorult
helyzetben levő emberekhez.
A
nap utolsó sugarai is eltűntek a Mönch csúcsa mögött. A
scheideggi távcső mellett figyelő riporterek egész éjszaka
őrködésre rendezkedtek be, hogy a mentés legfrissebb híreit
eljuttassák lapjaiknak. Hanem az Eigeren semmi nem mehet simán.
Hamarosan metsző, hideg szél járta be a tetőt, a hőmérséklet
egyre csökkent, és majdnem elérte a 0 fokot. A mentőszerkezet
befagyással fenyegetett.
Friedli közölte a készüléken Scheideggel, hogy éjszakára
kénytelen felfüggeszteni a mentést, és valahol menedéket
keresnek maguknak. Von Almen jelezte a vétel befejezését, és
megígérte, hogy hajnalban ismét ott lesz a készüléknél.
Amíg
a mentőcsapat tagjai hálóhelyet vájtak a gerinc áthajló jegébe,
egy utolsó önkéntes kapaszkodott fel a tetőre. Walter Seeger
volt, a fiatal pfullingeni építész, Günther Nothdurft jó barátja
és mászótársa. Az Eiger csúcsáig járt Odüsszeiája a többiek
kalandjainak miniatűr összegzése
volt.
Aznap
délután Zürichben értesült a rádióból a mentésről.
Kölcsönkért motorkerékpáron Grindelwaldba száguldott, ott
felkereste Willi Balmert, aki neki is ugyanazt a lesújtó hírt
mondta, mint a többieknek. Mivel nem tudta, merre kell a csúcsra
menni, hágóvasat kért kölcsön, felment a vasúti sínek mentén
az Eigergletscher szállóig, és onnan egyedül mászta meg a
nyugati falat sötétedésig. És most, miután egyetlen nap 3000
métert mászott meg, kijelentette, hogy kész segíteni. Seegerrel a
mentőcsapat
létszáma ötvenre emelkedett. És még így sem voltak túl sokan.
Tizenegyedik fejezet
Azon a pénteken a keskeny
párkányon ülve Claudio Corti lassan-lassan magához tért. Nem
tudta, mennyi ideje lehet, hogy ott ül, de a hegy mögött éppen
akkor alábukó
nap helyzetéből ítélve még nappal volt, talán késő délután.
Feje tompán fájt. Odanyúlt és megfogta a fejét borító
vászonpólyát. Ettől a mozdulattól a kezébe is belehasított a
fájdalom. Lehúzta kesztyűjét, és látta a hosszú, véres
csíkokat a tenyerében. Ekkor eszébe jutott minden. Stefano,
szegény Stefano, ott ül lejjebb egy párkányon. És a németek?
Vajon hol vannak? Kínlódva megfordította a fejét és felnézett a
kijárati hószakadékokra, amelyeken néhány órával ezelőtt
látta őket, amint fáradtan rámosolyognak. Szitált az eső, és a
jégszakadék eltűnt a ködben. Biztosan most vágnak utat maguknak
a tetőre. Aztán segítséget küldenek, és megmentik őt meg
Stefanót.
Körülnézett és látta, hogy
a párkány majdnem ugyanolyan, mint ahol Stefano maradt: legfeljebb
egy méter széles és egy méter húsz centi, esetleg másfél méter
hosszú. De a másiknál védettebb volt, ha ezen a hegyen egyáltalán
védettnek lehet valamit nevezni. A párkány bemélyedt a hegybe,
azaz inkább fölötte kiboltozódott a szikla, és így a lezuhanó
hó és jég
előtte süvített le. Egyik végét kőtörmelékes pillér zárta
be és az onnan is védte. Legalább nem kell félnie a lavinától
és sziklaomlástól, amely időnként az esőben lezúdult a falon.
Összeborzadt, amint félelmetes dübörgéssel hullott a feje fölött
kiugró erkélyre,
majd továbbfolytatta halálos rohanását a mélységbe, Stefanóra.
Összeborzadt, amikor Stefanóra gondolt.
Amikor
szétoszlottak a felhők, előtűntek a Kleine Scheidegg-i szállodák,
és egyszer Grindelwaldot és a mező melletti kis hegyi falut,
Alpiglent is megpillantotta. De Stefanót hiába kereste szemével,
eltakarták a sziklák kiugrásai. Kilátása a mélység fölött
sem jobbra, sem balra nem volt. Az északi fal keleti és nyugati
szélét jelző letöréseket elzárta a szeme elől egyik oldalon a
kőoszlop, a másikon
a hegyfal kiugró bordái. Teljesen elszigeteltnek érezte magát.
- Stefano! - kiáltott le a
hegyoldalon -, Stefano! De válasz nem érkezett. Meglátta a
hátizsákot, amit a németek hagytak ott. Élelem nem volt benne,
mert összes élelmüket kötélen leengedték Longhinak.
Hanem megtalálta benne a vörös műanyag Zdarsky-zsákot. A
párkányon óvatosan mozogva jégkalapácsával és a néhány
szeggel, amit a németek hagytak ott, jó erősen a sziklához
rögzítette. Aztán beléje kúszott. Közben ruhái teljesen
átáztak, azonban abban bízott, hogy így legalább nem lesznek még
nedvesebbek. Levette a rátapadó piros gyapjúinget, visszavette
zubbonyát, majd óvatosan ráhúzta sísapkáját és a zubbony
csuklyáját a fején levő kötésre. Amikor befejezte ezt az
egyszerű, de fáradságos átöltözést, motorzúgást hallott.
Kivánszorgott a zsákból, és egy repülőgépet látott a
hegyoldal felett elzúgni, legfeljebb 60 méter távolságra. Teljes
erővel lobogtatta ingét és kiáltozott: - Segítség! Segítsenek!
- Azonban a gép eltűnt a felhők között. Nem tudta, hogy
észrevette-e a pilóta a párkányon fekvő zsákot. Érezte, hogy
fejsebéből a vér az arcába csöpög. Levette a kötést,
felmarkolt egy kis havat és a mély vágásra tette, hogy
csillapítsa a vérzést. Lassan beköszöntött az éjszaka. A
Zdarsky-zsákban ülve fázni kezdett. Az eső és a szél egyre
nagyobb erővel tombolt, és villám csapódott be itt is, ott is a
hegyoldalon. Merev mozdulatlanságban ült, hogy a villám ne
találhasson rá. így ült megmerevedve hosszú órákon át. Amíg
a vihar tartott, alig mert megmoccanni. Később a villámlás
megszűnt, az esőt havazás váltotta fel, majd az is elállt. De a
szél egyre vadabbal süvített, és érezte, hogy óráról órára
csökken a hőmérséklet. Megpróbálta mozgatni a keze és lába
ujjait, de nem sikerült. Kezét órákon át a jéghez ütögette,
és ujjaiban lassan újra megindult a vérkeringés. Nagy fáradsággal
levetette a cipőit, hogy dörzsölhesse a lábfejét és bokáit.
Olyan hideg volt, hogy még a kötés, a sísapka és a csuklya alatt
is érezte fejsebének sajgását. Azután rettenetes szomjúság
kezdte gyötörni. Tudta, hogy a hegyen csak a legvégső szükségben
szoktak jeget enni. A jégben nincsenek ásványi anyagok, a
szomjúságot sem oltja, de elérheti, hogy így lehűti a gyomrát
és ezáltal a szervezetében levő ásványi anyagokat is kivonja,
esetleg még
gyomorgörcsöt is kaphat. Ennek ellenére marékszámra tette a
jeget a szájába, bár majdnem beletörött a foga is, és
körülötte, a zsák alatti területen lassan alig maradt jég a
sziklán. Szeretett volna aludni, de delíriumában azt gondolta,
hogy a hideg víz
a szervezetében megdermed, és lassan úgy hal majd meg, hogy
belülről megfagy. Sűrűn dörzsölte hóval az arcát. A levegő
olyan hideg volt és az arca annyira lehűlt, hogy még a hó is
melegnek és kellemesnek tűnt, és ez az ismétlődő mozgás órákig
ébren tartotta.
Ezután mégis elnyomta az álom. Azt álmodta, hogy újra kisgyerek,
és anyja öleli át Olginatében.
Amikor
felébredt, már jócskán reggel volt. Vörös fény szűrődött át
a bivakzsák tetején. Úgy látszik, süt a nap. Sokáig dörzsölte
a karját és lábát, amíg visszaállt a vérkeringése. Ezután a
sziklapad kényelmetlen körülményei közt tornagyakorlatfélét
próbált végrehajtani: előre-hátra tolta a lábát, amíg egy
kicsit felmelegedett. Arcát megmosta a hóban és kimászott a
zsákból. A nap melegen sütött. Piros gyapjúingét kiterítette a
zsák mellé száradni, amikor újra repülőgépbúgást hallott.
Most az ég tiszta volt, és jól ki tudta venni a két alakot a
sziklapad felett elhúzó gépben. Megint elkezdte a piros inget
lobogtatni és kiáltozott: - Ide! Ide! Segítsetek!
Biztos
volt benne, hogy meglátták, de zavarodott lelkiállapotában zokon
vette, hogy a gép továbbrepült. Néhány perc múlva újabb gépek
jöttek, ide-oda szálltak a hegyoldal felett. Látta, hogy a pilóták
odanéznek, és teljes erőből üvöltött: - Ide! Ide! Hát nem
láttok? - Aztán elfogta a düh és átkozni kezdte a pilótákat,
amiért otthagyják. - Hülyék! - ordította. - Idióták! Miért
nem jöttök értem! - Olyan közel voltak hozzá, már lassan az
élet is kiszáll belőle, és azok az ostoba repülősök nem
segítenek. A mélyben látta Grindelwaldot, a Kleine Schei-degget, a
Jungfraujoch vasút parányi vágányait. Ügy tűnt, hogy csak ki
kell nyújtania a kezét és eléri őket. Emberek élnek, és
járnak-kelnek ott lenn. Hát nem látják, hogy már alig van benne
élet?
A gépek egész nap jöttek,
de ettől kezdve ő már csak ült és nézte őket, már nem
lobogtatta a piros ingét, nem kiáltozott, még csak nem is felelt
integetéseikre.
Sötétedni kezdett, a
völgyekben pislákoló fények gyulladtak fel. Amikor a nappal
utolsó fénye is kihunyt, lenézett a völgybe és hangosan
megszólalt: - Most már nem jön senki.
Utoljára
elbúcsúzott sorban mindenkitől: anyjától és apjától, Fulvia
Losától, Zucchitól és Bi-giótól és minden kedves barátjától,
meg szegény Stefanótól, akit valahol lejjebb tart fogságban a
szikla.
— Nem
látom már őket - mondta. — Soha többet nem látom őket.
jégkalapácsával
belevágott a falba, és leszedett néhány jégdarabkát. Egymás
után hozta be őket a zsákba és halomra rakta. Aztán lassan
behúzta a Zdarsky-zsák cippzárát és fejét a jégre helyezve
lefeküdt. — Ez
lesz a sírom - mondta.
Alig
érezte szívverését, lélegzése lassú volt és szabálytalan.
Teste meggémberedett az éhségtől és kimerültségtől, és az
élet olyan távolinak tűnt, mintha soha nem is élt volna. Lecsukta
a szemét és halkan ennyit mondott:
- Muoio qiu. Itt halok meg.
Tizenkettedik fejezet
Az
Eiger tetején levő keskeny hógerinc még ideális körülmények
között sem alkalmas éjszakai táborozásra. Úgy hasított bele az
égbe, mint valami óriás fejsze, amely kissé nyugatról keletre
dől. A gerincen
több száz métert úgy tehetett meg az ember, hogy egyik lábával
az északi, a másikkal a déli fala felett járt, azonban egy rossz
lépés is elég volt ahhoz, hogy a hegy valamelyik oldalán
lezuhanjon. Ennél is nagyobb baj volt, hogy az egész gerincet
rosszul
odafagyott, változó vastagságú jégsapka fedte. A hó helyenként
kicsúszott, és így megszűnt a sapkát a gerinchez rögzítő
alátámasztás.
Ilyen helyeken elég volt néhány
koppintás a jégcsákánnyal ahhoz, hogy a jégtakaró lezuhanjon és
a mászót is magával ragadja.
Nem lehetett megkülönböztetni a biztos felszínt a bizonytalantól.
Az ember csak vágta magának az utat és bízott a jó
szerencsében.Amikor azon a szombat estén besötétedett a gerincen,
a hat nemzethez tartozó ötven mászó a legkülönbözőbb
nyelveken és tájszólásokon beszélte meg a feladatokat.
Elhatározták, hogy a veszély ellenére a hegytetőn maradnak
éjszakára, mivel a munkát rögtön meg kell kezdeni hajnalban.
Odalent a szerencsétlenül járt emberek hét vagy nyolc kimerítő
éjszakát szenvedtek végig a hegyoldalon, annyit, amennyit még
soha senki az Eiger gyászos történetében. — Meg kell őket
menteni - ha még élnek egyáltalán -, méghozzá a lehető
legkisebb időveszteséggel!
Csak néhányan döntöttek úgy,
hogy visszamennek a nyugati oldalon, és az éjszakát az
Eigergletscher szállóban töltik, majd visszatérnek reggel. A
legtöbben ottmaradtak, és barlangokat kezdtek ásni a bizonytalan,
jeges hóban. Miközben óvatosan ástak, a szabadon száguldó
északi szél arcukba vágta a jégszilánkokat. Kerülték a
vékonyabb rétegeket és ügyeltek arra, hogy egy centivel se
ássanak mélyebbre, mint amennyire szükséges.
Néhány óra múlva
valamennyien bebújtak az üregekbe.
A latin nyelveket beszélők egy barlangban húzódtak meg; a
svájciak több csoportot alkottak; Gramminger egyszemélyes kunyhót
vájt ki magának és a felszerelésének, míg a Hegyi
Mentőszolgálat több tagja kb. 10 méterrel arrébb pihent le, és
szorosan összebújt a hideg ellen. A lengyelek voltak a legjobb
helyzetben: ők teljes bivakfelszerelést hoztak magukkal és annyi
élelmet, amennyi legalább egy étkezésre elég volt. A többinek
szinte semmi enni- és innivalója sem volt. Terray és de Booy, aki
most Eiselinnel,
Casinnal és Maurival együtt húzódott menedékbe, úgy rohamozta
meg a nyugati falat, hogy még csak nem is reggelizett. A másik
háromnál sem volt semmi. Egyik sem számított arra, hogy a fagyos
hegycsúcson kell maradni éjszakára.
A szorosan egymás mellé bújó
öt férfi minden nehézség nélkül társalgott. Terray franciául,
angolul és spanyolul beszélt. így meg tudta magát értetni
Eiselinnel - aki beszélt franciául, angolul, németül és egy
kicsit olaszul - meg Maurival is, aki olaszul és spanyolul tudott. A
csak olaszul
beszélő Cassint Mauri tájékoztatta arról, hogy miről van szó.
A több nyelven beszélő de Booy volt a valamennyi nyelven
visszhangzó táborban a csoport fő tolmácsa. Mindent összevetve
Terraynak úgy tűnt, hogy sok, ennél rosszabb táborozásban is
volt már része,
ahol nem volt ilyen bajtársias a szellem. Eiselin kedves fiúnak,
Cassin és Mauri tapasztalt alpinistának bizonyultak, akik bele
tudtak illeszkedni a helyzetbe, és de Booy, a barátságos
amszterdami tanár az összetartás melegét vitte a csoportba.
Lejjebb,
a jégsapka mélyebben fekvő pontján a németek kevésbé
boldogultak. Gramminger úgy gondolta, hogy Grindelwaldban vásárolja
meg az élelmet, azonban olyan korán vonatra ültek, hogy az üzletek
még ki sem nyitottak. Valami kevés szalámit és kenyeret hozott
Münchenből, ami szinte arra sem volt elég, hogy néhány
harapásnyit egyenek a Berni-felföldre vezető útjukon. De nem
ehettek meg ami maradt, anélkül, hogy ne igyanak rá valamit. A
Hegyi Mentőszolgálat tagjainak volt egy benzinfőző-jük, amivel
felolvaszthatták volna a havat a teához. Reggel a grindelwaldi
állomáson uralkodó zűrzavarban a lengyelek megígérték, hogy
hoznak tartalék-üzemanyagot a főzőhöz, azonban elfelejtették.
Az a néhány csepp pedig, ami a tartályban maradt, szinte arra sem
volt elég, hogy a
több adaghoz szükséges havat felolvasszák.
-
Ezek szerint ma este nem iszom teát - mondta magában
Gramminger, amint bemászott éjszakai szállásának jégfalai közé.
Magára húzta a könnyű hálózsákot, elrendezte a leszerelt
csörlő részeit, amelyet majd teste melege óv meg a befagyástól
éjszaka. Még nem aludt: az előttük álló nap problémái
kavarogtak agyában, amikor ismerős arc kémlelt be a kunyhóba.
- Tessék, Alfréd - szólt
Gramminger. - Miért hagytad azt a jó kis szállást el ilyenkor
éjszaka?
- Az a helyzet
Wiggerl - mondta a tagbaszakadt Hellepart a süvítő szélben -,
hogy egészen jó kis kunyhónk van, még világítunk is egy
gyertyával, és meg tudjuk melegíteni a kezünket is. Kellene
azonban még egy hálózsák, amivel a barlang bejáratát be tudnánk
fedni, mert a szél
így folyton eloltja a gyertyát. Azt gondoltuk, hogy esetleg ...
-
Ajánlok neked egy jó üzletet, Alfréd. Megvan a benzinfőzötök?
- Meg, de csak pár csepp
benzin van benne.
-
Ha még van benne egy pár csepp, akkor főzhetsz nekem egy teát.
Ha a tea iható, élvezhető, akkor adok nektek még egy zsákot.
Furcsa
üzletet kínált Gramminger, gondolta Hellepart, miközben
visszakúszott odújukba. De azért érdemes megpróbálni.
Begyújtotta a főzőt és kezdett havat olvasztani. A benzin
fröcskölt, füstölt, és még néhány hókristály úszkált a
csészében, amikor a láng egészen kialudt. Hellepart beledobta a
teazacskót a hóval kevert lébe és addig nyomkodta, amíg a víz
halvány rozsdabarna színűvé vált.
- Teának tea - mondta
Hellepart társainak -, de hogy élvezhető
volna?
Megjelent
a csészével Gramminger odújánál és grandiózus mozdulattal
benyújtotta. - Tessék - mondta -, a magunk részéről eleget
tettünk az alku feltételeinek.
Hosszú ideig csend volt bent,
majd egy zsák vágódott Hellepart lábához.
- Nem mondom,
hogy jó teát főzöl, Alfréd - hangzott vezetője szava —, de a
zsákot úgyis mindenképpen odaadtam volna.
-
Tudtam, Wiggerl - felelte Hellepart, majd visszament a többiekhez,
és felszerelte a zsákot a nyíláshoz, hogy ne jöjjön be a szél.
A Hegyi Mentőszolgálat
emberei lassan álomba szenderültek.
Hajnalban
az Eiger csúcsán a jeges „bábeli torony" pillanatok alatt
életre kelt. Gramminger ébredt fel elsőnek, és mindjárt
megkezdte a kábelrendszer lefektetésének komplex műveletét a
további leszállásokhoz. A fő problémát a nagy, dobtípusú
csörlő rögzítése jelentette az ingatag jégsapkán. Jégszögekkel
rögzítette, majd egy nagy tömb lyukacsos sziklájához erősítette
több más kábel segítségével. Egy további kábelt hatalmas
jégtömb köré tekertek, és a csörlőhöz csatlakoztatták, aztán
sok szabadon lógó kötelet erősítettek hozzá. Ezeket a köteleket
ragadják majd meg a mentőcsapat tagjai, végső biztonsági
intézkedésként, úgy, hogy közben biztosan megvetik lábukat a
jégben hágóvasaikkal és erősen tartják a kötél végét.
Gramminger hátralépett és megszemlélte művét. Az egész nem
nyugodott valami biztos alapokon. Sokat adott volna egyetlen
szilárdan álló sziklatömbért, amely az egész szerkezet
sarokköve lehetne. A hegytető azonban a mentőcsapat műszaki
felszerelése kedvéért sem tett lehetővé semmiféle engedményt.
Ügy kellett boldogulni, ahogy tudtak.
Friedli figyelte a németeket,
ahogy felszerelik a berendezést. El kellett ismernie, hogy a rossz
körülmények között is ügyesen dolgoznak. Ennek ellenére úgy
érezte, hogy neki is
részt kell vállalnia a mentési műveletben. Bármilyen
elismeréssel adózott is Gramminger és a Hegyi Mentőszolgálat
tudásának, komoly aggályai maradtak a csörlő miatt. A dob a
túlzott megterhelés következtében leszakadhat, lezúdulhat a
szikláról, s halálba rántja a mentőket és a megmentendőket
egyaránt. De ha még a helyén marad is a csörlő, kétségesnek
tartotta, hogy jó helyen szerelték-e fel ahhoz, hogy a berendezés
kezelői fel tudják húzni az embereket lentről. A legjobb esetben
centiméterekért való küzdelemre
számíthattak, ami órákig tart. És a mentés e szakaszában a
négy szerencsétlen kitartását már csak percekben számíthatták.
Ezeket
a tényezőket mérlegelve, a kiváló thuni szakember
megkezdte saját elképzelésének megvalósítását. Míg
Gramminger és hegyi mentői a csörlő rögzítésével bajlódtak,
Friedli összehívta svájci munkabrigádját, és utasítást
adott, hogy hosszabbítsák meg a tető déli oldalán a gerinccel
párhuzamosan kivágott vízszintes szakaszt. Ezután Friedli
emberei hamarosan közel 60 méter hosszú, mély ösvényt vágtak a
jégbe, és a külső oldalán még kötélkerítéssel is ellátták.
így az emberek viszonylag biztonságosan közlekedhettek benne. Ha a
csörlő felmondja a szolgálatot, a kábelt csigákon a tetőig
vezetik, majd visszaengedik az árokban levőkhöz, hogy a
divatjamúlt, de megbízható emberi erővel végezzék a felhúzást.
Friedlinek ez az ötlete, amit szokott hallgatag modorában és
szigorúan saját balsejtelmei alapján hozott, ragyogó intézkedés
volt, bár az árokban ásó csoportnak úgy tűnt, hogy vezetőjüknek
csupán az a szándéka, hogy dolgoztassa és kifárassza őket. Még
éjszaka kidolgozták a vasárnap reggeli feladatok általános
tervét. Tudták, hogy Longhi mintegy háromszáz méterrel lejjebb
van, egyedül a párkányon, és feltételezték, hogy a másik három
a Zdarsky-zsákban van, jóval feljebb, mint ahol Longhi akadt
el. A felderítő pilóták szombaton sötétedés előtt
megpillantották a párkányon fekvő Longhit, aki négyük közül
valószínűleg a legrosszabb állapotban volt. A kísérleti terv
szerint tehát leengednek valakit a vörös zsák mellett egészen
Longhi párkányáig, elsősegélyben részesítik az olaszt,
szíverősítőt adnak neki, majd felhúzzák a felső
párkányig, ahol szerintük a többi három embernek kellett
lenni.
Ezután más mentők szállnak le a kábelen, és egyenként
felhozzák a négy férfit a biztonságot jelentő gerincre. Még nem
dőlt el, hogy kit eresszenek le elsőnek. Ha a vállalkozó olaszul
beszél, akkor megérteti magát Longhival és társával, de nem tud
beszélni a németekkel. Ha tud németül, akkor más a helyzet.
Gramminger és Friedli megvitatták a problémát, amit végül az
döntött el, hogy a mentőcsapat olaszul tudó tagjainak nem voltak
tapasztalataik Gramminger berendezésének kezelésében, ugyanakkor
a Hegyi Mentőszolgálat emberei úgy kezelték a felszerelést, mint
a hivatásos tűzoltók. Gramminger és Friedli Alfréd Hellepartot
választotta, a hegyi mentések roppant erejű, bátor veteránját.
A kilencven kilójával ő volt a Hegyi Mentőszolgálat legsúlyosabb
embere, azonban a hat milliméter vastag kábel szakítási
szilárdsága közel két tonna, meg aztán Hellepart bivalyerejére
is nagy szükség lesz majd odalent. Gramminger barátjára
erősítette a kábel végét, rászíjazta a rövidhullámú rádiót,
fejére fehér műanyag sisakot tett, hátizsákot erősített a
hátára, és leküldte a hegyoldalon. Friedli, mint a művelet fő
irányítója, átvette a rádió kezelését. Gramminger
lehorgonyzott a csörlőnél, őrködött barátja élete felett, ha
a berendezést leszakadás fenyegetné. Bár a rögzítés nem volt
egészen biztonságos, Gramminger bízott abban, hogy a helyén
marad. Ha mégsem, a mentőosztag tagjai megtartják és valahogy
csak felhúzzák Hellepartot a tetőre. Váratlan helyzetek már
eddig is adódtak, de még sosem vesztettek egy embert sem. Igaz
ugyan, hogy háromszáz méteres mélységből még sosem kíséreltek
meg mentést, és főleg nem ilyen bizonytalan állásból.
Megtesszük, amit lehet — mondta magában Gramminger.
Leginkább
az időjárás aggasztotta. Jó időben a Hegyi Mentőszolgálat
szinte bármilyen teljesítményre képes. Itt a csúcson azonban,
ahol semmi sem védte őket, a legkisebb időjárásváltozás is
véget vethet a mentési műveletnek. Még egy kisebb elektromos
vihar is végzetessé válhat, hiszen az acélkábelen függő
embert, mintha villámhárítóba kapaszkodna, állandóan az
áramütés veszélye fenyegeti. Ha meg felhők jönnek, a Kleine
Scheideggi megfigyelőkkel létesített, fontos rádiókapcsolat
válik használhatatlanná, és a leszállásokat a vak véletlenre
kell bízni. Az erős szélben meg a mentőcsapat tagjait fenyegeti
az a veszély, hogy kicsúsznak és egyensúlyukat vesztik a csúcs
borotvaélén. Ezért feltétlenül fontos volt, hogy az idő tiszta
maradjon. De ha az égre pillantott, balsejtelem borzongatta meg. A
nap a baljós felhők által szabadon hagyott kis négyszögletű
szürkeségből sütött le. Gramminger veszedelmesen sárgának
látta. Ez biztos előjele a viharnak. Fekete felhők vonultak észak
felől. Biztosra vette, hogy néhány óra alatt elérik az Eigert,
és a hegyoldalra ontják a havat, esőt és villámlást hozó
terhüket. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor amilyen gyorsan csak
lehet, nekik is vissza kell vonulni a nyugati hegyoldalon. Arról
szó sem lehetett, hogy a viharban több tucat ember életét
kockáztassák a hegytetőn maradással.
Tizenharmadik fejezet
Alfred Hellepart
vasárnap reggel, pontosan nyolc órakor megkezdte magányos
leereszkedését a hegyoldalon. Miközben lassan haladt, háttal a
hegynek, lefelé, a hegytető jégmezejének ötven fokos lejtőjén
és figyelte társait, ahogy a csörlőt kezelik fölötte,
igyekezett lelkileg is felkészülni. Eddigi tapasztaltai során
megtanulta, hogy ilyenkor minden külső tényezőt ki kell
küszöbölni gondolataiból, minden erejével a feladatára és a
megmentendő emberekre kell koncentrálnia. Magára egyáltalán nem
szabad gondolnia; ha csak egy másodpercre elfogja a félelem,
elveszhet. Nem engedheti, hogy gondolatai visszakaiandozzanak
Münchenbe, feleségéhez és tizenegy éves fiához. Ettől a
perctől kezdve megszűnnek számára létezni egészen addig, míg a
vállalkozás sikerrel vagy kudarccal be nem fejeződik.
Az
bizonyos, hogy a kábel miatt nem kell aggódnia. A tapasztalt
Gramminger áll a rögzítőpontnál és őrködik felette, mint már
annyiszor. A Hegyi Mentőszolgálat tagjai szinte gyermeki módon
bíztak vezetőjükben, kétkedés és habozás nélkül
teljesítették minden parancsát. A gyakorlatozások alkalmával
egyszer Hellepart két embert vitt fel a hátán egy falon és a
kábel nagyszerűen bírta. Többé azonban nem szabad ilyesmire
gondolnia.
A
jégmező feléig jutott, amikor elhatározta, hogy kipróbálja a
hordozható rádiót. Kitűnő volt az összeköttetés, Friedli
hangját erősen és tisztán vette, és Friedli is jól hallotta őt.
Amikor már nyolcvan métert is megtett, és már majdnem a
jégmező aljára jutott, Friedli utasította, hogy biztosítsa magát
hágóvasa segítségével, mert a kábelt le kellett kapcsolni a
csörlőről és tartóbékával egy másik százméteres vezetékhez
kell csatlakoztatni. Hellepart várt, amíg a tetőről jelt adnak,
aztán lehátrált azon a pár méteren, ami még hátra volt a
hómezőből, majd azon kapta magát, hogy lenéz az északi fal
végeláthatatlan mélységébe. Minden pszichológiai
felkészülése ellenére egy pillanatra elfogta a pánik.
Leírhatatlan elhagyatottságot érzett. Már nem látta társait a
tetőn, és ösztönösen felnézett a hat milliméteres kábelre,
amely vékony cérnaszálként tűnt el a ködben. Alatta tátongott
a feneketlen, szűnni nem akaró mélység feketén és fenyegetően,
csak itt-ott szakította meg néhány jelentéktelen havas párkány.
A kábelen függve lélegzetért kapkodott, és szinte elfelejtette,
miért is van ott. Ekkor Gramminger hangját hallotta a rádión.
-
Nagyszerűen ment, Alfréd! - mondta a nyugodt hang. - Biztonságban
vagy. Ne veszítsd el önuralmadat, és gondolj arra, hogy tőled
függ több ember élete a hegyoldalon!
Ezek a biztató szavak
újból erőt öntöttek Hellepartba; már nem érezte magát
egyedül, tudta, hogy társai vele vannak a tetőn, minden
figyelmüket őrá és arra a feladatra összpontosítják, amit el
kell végeznie. Beszólt a mikrofonba, hogy engedjék tovább a
kötélen. Jobbra fekete hasadék tűnt elő a Fehér-Pókhoz vezető,
tátongó kijárati szakadékok egyike. Átvágott a szakadékhoz,
majd rézsútosan lefelé kígyózott, hogy a terepből minél többet
átlásson. Nem tudta, hogy jó irányban halad-e, de pillanatnyilag
ez volt az egyetlen lehetőség. Hatszáz méterrel lejjebb, a
reggeli ködtakarót látta felfelé kúszni. Néhány másodpercig
feltűnt Alpiglen, majd a ködfüggöny ismét összecsukódott és a
völgyre terült. Szél kutatta végig a hegy szakadékait, üregeit,
üvöltő huhogása megborzongatta.
Ismét
biztos állást kellett keresnie, ahol meg tudja magát tartani a
sziklán, amíg újabb százméteres tekercset erősítenek odafenn a
kábelhez. Friedli hangja most recsegve jutott hozzá a magasból:
- Minden rendben. Pár perc
múlva indulhatsz.
Ezután jelt kapott,
és folytatta a leszállást. Nemsokára rádión jelentette
Friedlinek, hogy már látja a Pókot. Amint a süvítő szél közben
ezt a rövid beszélgetést folytatta a tetőn lévőkkel, egy másik
emberi hang jutott hozzá kelet felől, először alig hallhatóan,
majd egyre erősebben. Átharántozott a hang irányában, és
eljutott a hegyoldalról kiemelkedő, töredező pillérhez. Amint
rálépett, hágóvasai nyomán megindult a lezúduló kőtörmelékek
robaja. Ennek ellenére ment tovább, bár csak részben segítette a
most J vonalban meghajló kábel, amely követte az oszlopon
keresztül vezető vízszintes szakaszon. Húsz méterrel odébb,
fejig ülő, félig fekvő helyzetben megpillantott egy embert, egy
keskeny párkányon, amelyen egy vörös Zdarsky-zsák feküdt.
Izgatottan benyomta az adógombot és jelentette a tetőnek:
- Egy embert találtam.
Ezután átkiáltott a mállékony
pilléren:
- Ki vagy? Mayer? Nothdurft?
- Italiano - érkezett a
felelet.
Miközben tonnaszám
szabadította el a törmeléket a hegyoldalon, óvatosan folytatta a
nehéz utat. Már csak két méterre volt az olasztól, amikor
meghallotta kiáltozását:
- Mangiare! Enni!
Hellepart keresgélni kezdett a
zsebében, és talált egy fél tábla fagyott, sötét Cailler
csokoládét.
Az élen át odadobta a
kiéhezett olasznak, aki még addig sem bírt várni, amíg kiveszi a
papírból. Szájába gyömöszölte és rágni kezdte. Még teli
volt a szája papírral és csokoládéval, amikor odakiáltott
Hellepartnak:
- Sigeretta?
Az azonban nem volt
Hellepartnál. Egy pillanatra megállt és átgondolta a helyzetet.
Átha-rántozhatna
a még hátralévő néhány méteren a pilléren, így azonban sokat
kockáztatna, mert már esésvonalban nem függött a kábelen. Ha
így közelíti meg az olaszt, a mentés megoldhatatlan. Két ember
attól függetlenül, hogy milyen állapotban van, felesleges
veszélybe kerülne, ha meg akarná tenni az utat visszafelé, a
törmelékes sziklákon keresztül. Hellepart úgy döntött, hogy
visszamegy a kijárati szakadékig, és kéri a fentieket, hogy
húzzák fel egy másik pontra. Onnan megpróbál egyenes, függőleges
vonalban lejutni
az olaszhoz.
- Húzzatok fel! - mondta
Hellepart a fentieknek. - Másik útvonalat keresek.
Ahogy
hirtelen meghúzták a kábelt, lerántották Hellepartot a pillérről
az űrbe. A levegőben pörgött, és küszködött, hogy a szikla
felé forduljon, és lábával felfogja a visszaütődés erejét.
Éppen sikerült megfordulnia, amikor lábbal a hegyfalnak ütközött.
-
Rendben! - jelentette Hellepart a tetőnek. - Húzzatok fel
egyenesbe. Szólok, mikor álljatok meg.
Néha centiméterenként haladt
felfelé ötven métert, ahol lassú himbálózás
után sikerült belekapaszkodnia egy pontosan az olasz felett
ki-szögellő sziklába.
- Most eresszetek le! -
hangzott az utasítás. Egy meredek vízmosáshoz ért, amikor megint
elszabadultak a kövek. Lekiáltott az olasznak, hogy húzódjon a
falhoz. Már csak néhány méter volt hátra, majd végre
leereszkedett a párkányra. A szerencsétlen olasz átölelte
Hellepartot: - Grazie! Grazie! - motyogta.
Közben
a német diadalmasan közölte a tetővel:
- Itt vagyok az olasznál!
Negyed tíz volt, tehát több,
mint egy órája kezdte
meg a leszállást. Az olasz megmondta a nevét, amit Hellepart
továbbított a tetőnek. Friedli azt tudakolta, hol vannak a
többiek. Hellepart megkérdezte Cortitól:
- Hol van Longhi? Hol van
Mayer? Hol van Nothdurft?
Corti lemutatott a hegyoldalra.
A két
férfi áthajolt a párkányon és kiáltozott, de válasz nem jött.
Hellepart nem tudta, mit tegyen. Odafenn úgy beszélték meg, hogy
először az alul levőt hozzák fel a felső párkányra, de hátha
Longhi már nem is él, s azért nem válaszol. Ésszerűbbnek
tartotta, hogy az igen rossz állapotban levő Corti kerüljön fel
először, hogy odafenn orvosi kezelésbe vehessék, s így legalább
egy ember élete már biztonságba kerüljön. Űgy gondolta, ma még
elég idejük lesz újból lejönni, és a lejjebb levő Longhit is
fel tudják még
hozni élve, vagy akár halva is.
Hellepart megkérdezte Cortitól
németül:
- Milyen a kondíciód?
Corti megértette - hiszen a szó
mindkét nyelvben hasonló - és azt mondta:
- Buona.
Hellepart azonban látta, hogy
az olasz térdei remegnek, cs rászólt, hogy üljön
le, majd kávét adott neki egy termoszból, amit a lengyelektől
kapott.
Corti
mondott valamit olaszul, és Hellepart a furcsa dialektusban elhadart
szóáradatból annyit vett ki, hogy Nothdurft és Mayer megpróbáltak
feljutni a tetőre, és Corti már több napja nem látta őket.
Hellepart Corti sebes kezére és véres fejére pillantva belátta:
az olasz nincs olyan állapotban, hogy megkísérelhetné, hogy külön
kábelen másszon fel a csúcsra. Nincs más hátra, neki kell
felvinnie a hátán. Felszólt a tetőre, hogy egy olaszul beszélő
vegye át a rádiót, és magyarázza meg a helyzetet Cortinak.
Cassin hangja szólalt meg. Hellepart átadta az adó-vevő
készüléket Cortinak, aki zavarodottan látott neki a dolognak, és
idegességében rossz gombokat nyomott meg. Végül létrejött a
kapcsolat, és
Cassin, Ragni-beli társa hangját hallotta.
-
Felelj Claudio - mondta Cassin. - Én vagyok Cassin. Most jól
figyelj rám: nincs annyi erőd, hogy egyedül feljussál. Figyeld a
németet, megmutatja, hogyan mászhatsz fel a hátára!
Igyekezzél megkönnyíteni a megmentőd dolgát! Igyál, ha inni ad!
Gondolj arra, hogy biztonságban vagy. Ne veszítsd el a bátorságod!
Amikor Hellepart visszavette a
rádiót, Cassin utolsó szavai még recsegtek a hallgatóban:
- Corragio, Claudio, Bátorság!
Hellepart még egyszer
viszapillantott Corti csöppnyi pihenőhelyére. Az olasz teljesen
letarolta róla a jeget és havat, s kínzó éhségében és
szomjúságában magába tömte. Pár foga eltörött, vagy elrepedt,
amikor utolsó „étkezésként" a fagyos, kemény jéggel
próbálta éhségét csillapítani. Hellepart berakodott a
hátizsákba, azt rácsatolta az ülőhelyzetben levő Corti hátára,
és a Gramminger-üléshez szükséges hevedereket rászíjazta az
olaszra. Leült háttal Cortinak, vállára és melle köré
erősítette élő terhenek hevederjeit, így azonban nem maradt hely
a rádiónak. Ezért meghosszabbította a szíjat egy karabinerrel,
és odaerősítette a készüléket, amely a mellén lógott.
Kényelmetlen terhével nagy nehezen felállt és bekapcsolta a
sodronykötelet. Ez az előkészület majdnem egy óráig tartott.
-
Készen vagyunk - közölte a tetőn tartózkodókkal.
Tíz óra volt.
Friedli hangja válaszolt:
- Másként kell felállítanunk
a berendezést, Még egy pár percre van szükségünk.
Hellepart nehéz terhével leült
és várta a jelt. Végre megkapta.
- Most kezdünk felfelé húzni
- szólt Friedli. - Készüljetek!
Hellepart
megfeszített erővel lábra állt, de a kábel még nem feszült meg
fölötte.
- Mi baj? - tudakolta
társaitól.
- Egy kis zavar
keletkezett - válaszolta Friedli. Hosszú percek teltek el, amíg
a
kábel végre feszülni kezdett. Hellepart a sziklafalhoz nyomta
lábát, és teljes erőből úgy tartotta el magát a faltól, hogy
a kábel ne dörzsölődjék a sziklához és ne akadjon meg. A szél
zenélni kezdett a feszülő sodronyon. Hellepartnak úgy
hangzott, mint egy óriási hegedű hangja, amely a mély hangoktól
fokozatosan sikító, fülhasogató magasságig emelkedik. A
párkányról azonban csak nem mozdultak. Hellepart felnézett a
vékony sodronyra és akkor először támadt fel benne a kétely.
Vajon elbírja-e őket?
Friedli
aggályai a tetőn a csörlővel kapcsolatban még csak növekedtek,
amikor Hellepartot vissza kellett húzni száz méter magasra, hogy
jobb útvonalon tudja megközelíteni az olaszt. Most már öszesen
250 méter hosszúságú kábelt eresztettek le a hegyoldalon. Ahol a
kábel érintkezett a sziklával, hornyokat vágott be a puha kőbe,
növelte a súrlódást, s így még több erő kellett a felfelé
húzáshoz. A csörlő kezelői alig tudták felhúzni Hellepartot új
állásba, és miután visszaeresztették újból a párkányra,
Friedli
megbeszélte a helyzetet Grammingerrel.
-
Nem hiszem, hogy sikerül a csörlővel két embert felhúznunk -
mondta Friedli.
Gramminger
igazat adott neki. Amikor Hellepart nagy gonddal felkészítette
Cortit a felszállásra, a tetőn dolgozó csapat elhatározta, hogy
félreteszi a csörlőt és puszta emberi erőt használ. Ezt a gyors
rögtönzést csakis Friedli előrelátása tette lehetővé, amikor
elrendelte, hogy a felhúzáshoz ássanak árkot a déli gerinc
oldalába. Most a kábelt fel kellett vinni a hegygerincig, és át
kellett vezetni egy irányváltó görgőn keresztül, amelyet egy
mállott sziklatömb tetejére helyeztek. A görgő visszavezette a
kábelt az árok hosszában, ahol harminc ember helyezkedett el
húzásra készen. Hat méteres közönként húzó köteleket
erősítettek a kábelhez olyan szorítókapcsokkal, amelyeknek
helyét változtatni lehet. Ezután ötös csoportok álltak fel
minden egyes húzókötélnél. Friedli jeladására vártak, hogy
mikor kezdhetik meg a húzást. Az utolsó pillanatban még
ellenőrizték a kábel három biztonsági fékjét, amelyek úgy
voltak megszerkesztve, hogy rajtuk keresztül a kábelt felfelé
lehessen húzni, de egy esetleges, még oly csekély lefelé
mozgásnál a fékek szorosan összezáruljanak. Végső biztonsági
intézkedésként Gramminger a felhúzó árok túlsó végénél
levő, nagy jégtömbnél maradt. Az ő feladata az volt, hogy a
tömbhöz rögzítse a felhúzott laza sodronyt. Végre elkészültek.
Friedli
a svájci kiképző őrmesterek pattogó hangján parancsot adott a
csapatnak, hogy kezdjenek húzni. Az emberek nekifeszültek, de a
kábel nem mozdult. Még többen álltak a kötélvégekhez, a
vezényszó újból elhangzott. A kábel azonban csak nem indult meg.
Friedli attól félt, hogy az összes mentő egyesített erőfeszítése
következtében a feszülő kötél elszakad. Ezért kétségbeesetten
integetni kezdett, hogy hagyják abba a műveletet. Nem tartotta
elképzelhetőnek, hogy a kábel valahol beszorulhatott volna a
sziklába, mert a lágy mészkő az Eiger felső részén esetleg
fokozhatja a súrlódást, de ahhoz nem elég szilárd, hogy
megakassza a kábelt ilyen feszülés
esetén. Arra következtetett, hogy a gépi berendezés megakadt
valahol. Ha azonban téved, és mégis a kábel szorult meg a
hegyoldalon, akkor kénytelenek Cortit ott hagyni, és valahogy módot
keresnek arra, hogy visszahúzzák Hellepartot. Friedli idegesen
vizsgálta
át egymás után a berendezés részeit, és végül megtalálta
azt, ami miatt megakadt a kötél. Megszüntette az akadályt, és
ismét parancsot adott a húzás megkezdésére. A kábel megfeszült,
megnyikordult a szélben, és néhány végtelenül hosszúnak tűnő
másodperc után
az emberek érezték, hogy a kötél megindul.
Végre
a hosszú hegedűhúr feszültsége egy szinten maradt. Hellepart,
hátán a nehéz, élő teherrel, mellén a kényelmetlenül
himbálózó rá-
dióval
megkezdte az utat felfelé. Eleinte nem kimondottan függőleges
vonalban végezte a felszállást. Egyik oldalról a másikra
lengtek, ahogy a kötél rángatta őket. Hellepart hágóvasát
erősen a jégbe vágta, hogy egyensúlyba kerüljön. Hágóvasai
nyomában jég és sziklatörmelék zúdult le a falon. Tizenöt
méterenként a sziklába kellett kapaszkodnia, amennyire csak bírt,
előre kellett hajolnia, amíg a tetőn dolgozók új helyzetben
rögzítették a kábelt. Gyötrelmes szünetek voltak ezek az erős
müncheninek. Néha csöppnyi kiszögellésre
kellett térdelnie, úgy szorítva térdei közé a sziklát,
mint a zsoké a lovát, s közben a rádió éles fémsarkai a
mellébe mélyedtek. Máskor meg hópárkányok jégzománcaira
kellett ráállnia, s közben vállain Corti súlyát tartotta.
Egyszer meg is jegyezte, félig bosz-szankodó, félig incselkedő
hangon:
- Szép kis
súlya van ennek a fickónak. - Corti azonban úgy látszik,
nem értette meg. Egyre azt motyogta: - Fame! Fame - és
valahányszor Hellepart térdeit a havas sziklához támasztotta,
Corti befúrta az arcát a hóba és nagy falatokat harapott belőle.
- Ne habzsold már azt a havat!
- förmedt rá Hellepart. - Árt a gyomornak.
A kiéhezett Corti azonban csak
nem mondott le a hideg falatokról.
Negyvenperces gyötrelmes
emelkedés után, a kábel a kijárati hószakadékok utolsó méterén
is végigcsikorgott, és a két férfit felrántotta a hegycsúcs
jégmezejére. Az áthajlás árnyékából kikerülve, most már
érezték a nap sugarait, amelyre Corti különös módon reagált.
-
Que bello e il sole - szólt meglepően erős hangon. — Milyen
szép a nap - és ájultan bukott előre.
Hellepart
tudta, hogy ez a sokk következménye, és azzal is tisztában volt,
hogy súlyosan legyengült állapotban, ebbe bele lehet halni. A
jégmező hátralévő nyolcvan méterét tehát erőltetett tempóban
kellett megtennie. Haladt tovább, nehéz terhe alatt részeg módjára
tántorgott. Közben Friedli kiáltásokkal buzdította fentről.
Corti teljes súlyával nehezedett Helle-partra, akit most már a
kötél sem nagyon segített, mert nem voltak függő helyzetben,
tehát nem tartotta őket. A tetőn tudták, hogy Hellepart siet, és
maguk is fokozták az erőkifejtést. Egyszer túl gyorsan húzták
meg a kötelet, és Hellepartot meg Cortit arccal előre majdnem
belerántották a jégmező nedves havába. Hellepart visszanyerte
egyensúlyát, felállt a tapadó hóban és negyvenkilenc perccel
azután, hogy a fdvontatást
megkezdték, végre átbukdácsolt terhével a gerincen.
-
Vegyétek le rólam! - kiáltotta Friedlinek, majd előre bukott a
hóban. A többiek elkezdték leoldozni a Cortit és a rádiót
odaerősítő hevedereket, és a levegőért kapkodó Hellepart
érezte, hogy valaki a vállára csap, majd egy ismerős hang
megszólalt:
-
Derék ember vagy! Ez jó munka volt! Miután terhétől
megszabadították, lábra állították, mindenki odasereglett
gratulálni.
- Cigarettát - mondta. -
Adjatok egy cigarettát! - Majd fáradtan betámolygott az
éjszakázáshoz kivájt hóbarlangok egyikének menedékébe.
Tizennegyedik fejezet
Claudio
Corti ott feküdt a legfelső jégmező szélén a hóban és a
körülötte csoportba verődő mentőknek úgy tűnt, mintha
élőhalottat látnának. Fején a csuklya árnyékot vetett mélyen
beesett, fekete szemüregére, amely azokra a koponyákra
emlékeztetett, amelyeket évtizedeken át őriznek a kandalló
tetején. Arcán petyhüdten lógott a bőr, látszott, hogy jelentős
súlyt veszített.
- Carne - nyögte. - Húst.
A lengyel orvos, Jerzy
Hajdukiewicz, áttörte magát a körülállók gyűrűjén, és
szíverősítőt fecskendezett Corti karjába. Valaki konyakos
teát nyújtott oda, amit Corti egy hajtásra megivott. Hajdukiewicz
elrendelte, hogy vigyék biztosabb helyre. Két erős lengyel a
beteget gyorsan
átsegítette a gerinc másik oldalára.
Takaróba burkolták és az
egyik jégkunyhóba helyezték.
Úgy
tűnt, szinte nem is tudja, mi történik vele. Amikor azonban az
élénkítő gyógyszer hatni kezdett, hirtelen mániás állapotba
került.
- Most, hogy már tudom az utat
is, hajlandó vagy megmászni velem a hegyet? - kérdezte Maurit.
Hellepart
feltűnt az összeverődött csoport végében. Corti észrevette, és
túláradó, ünnepélyes modorban odakiáltotta:
- Grazie! Grazie! - Úgy
viselkedett, mintha már minden sikerült volna,
mintha most, hogy ő megmenekült, már nem is volna más veszélyben.
Ezután gyorsan Maurihoz fordult:
-
Most én kaptam meg a hegytől a magamét, de legközelebb majd ő
kapja meg tőlem!
Terray, Sceger és Cassin közel
mentek hozzá, és megpróbálták megtudni, mi történt a
hegyoldalon, hogy tudnának a többiek nyomára bukkanni. Corti
bizalmasan odafordult Cassinhoz és ezt mormogta:
-
Riccardo, gondolod, megírják, hogy én vagyok az első olasz,
aki megmászta az északi falat?
- Hogyan írhatnák? -
válaszolta Cassin. - Hát nem tudod, hogy egy másik ember hátán
kerültél fel ide?
Corti meghökkent, Seeger -
Nothdurft jóbarátja -, elvörösödött, és azt mondta egyik
társának:
- Amikor azt hallom, hogy
ilyeneket mond, úgy érzem, mintha ököllel vágnának az arcomba.
Néhány
perc telt el, amíg Cortit átsegítették a sokkos állapoton, és
alaposabban ki tudták kérdezni. Ellentmondó, összefüggéstelen
kijelentéseiből a mentőcsapat tagjai csak annyit tudtak meg, hogy
péntek délután óta nem látta a németeket, de úgy hiszi, hogy
valahol a felső szakadékban húzódtak meg. Longhi - amint
elmondotta -, lejjebb van a hegyen, de legalább kilencven méterrel
távolabb, kelet felé. Ez egybehangzott azzal, amit a scheideggi
rádiósok jelentettek, de ebből a mentőexpedíciósok egyúttal
azt is megtudták, hogy elölről kell kezdeniök a berendezés
áthelyezésének fárasztó munkáját. Amíg egy csoport elindult,
hogy előkészítse az új rögzítést, Friedli utasítást adott,
hogy valakit ugyanazon az úton eresszenek le, amelyen Hellepart
ment, hogy a németek nyomát keresve átkutassák a kijárati
szakadékok egész radiátorszerű rácsazatát. Hellepart teljesen
kimerült, így Friedli a csoport legnagyobb tekintélyű
hegymászójához fordult:
- Nos, Terray - mondta -, még
mindig vállalkozol arra, hogy lemenj?
- Természetesen - hangzott
a francia válasza.
Rákapcsolták Terrayra a
hevedereket, a rádiót rászíjazták a mellére. Hajdukiewicz az
utolsó pillanatban még elmagyarázta neki, hogyan kell injekciót
beadni, majd 12.20-kor elindult lefelé. Fent ragyogó napsütés
volt,
észak felé a fekete felhők még mindig magasan jártak, azonban
már közeledtek az Oberland felé.
Vastag ködtakaró húzódott
felfelé a hegyen, teljesen eltakarta a fal alsó felét.
- Sietnünk kell - szólt le
Friedli -, közeleg a vihar.
Az
első pihenő után, amikor odaerősítették az első hosszabbító
kábelt, Terray leereszkedett a legfelső hómező utolsó néhány
méterén, és át-harántolt a kijárati hószakadékok alatt
végighúzódó sziklaperemen. Friss karcolásokat látott a lágy
mészkőben, ahol a Hellepartot és Cortit
tartó kábel bevájt a rosszindulatú hegyoldalba.
Tíz
év telt el azóta, hogy Terray a barátjával és chamonix-i
hegyivezető társával, Louis Lachenallal itt járt ezen a
félelmetes hegyfalon. Ahogyan simán ereszkedett lefelé a
hószakadékok mentén, úgy tűnt,
hogy megint vele van Lachenal, a kopaszodó, vidám fickó, aki
Maurice Herzoggal együtt rohamozta meg az Annapurna csúcsát, amíg
Terray hétszázötven méterrel lejjebb várt rájuk, hogy
segítségükre legyen a gyöt-relmes lefelé mászásban. Terray
mély megindulást
érzett, amikor látta, hogy az északi falon éppen olyan minden,
mint tíz évvel ezelőtt: a hó, a jég, a fekete sziklák semmit
sem változtak. Még az eget elsötétítő súlyos felhők, a
völgyből felfelé vonuló ködsávok is ugyanolyanok, mint akkor,
azelőtt a szörnyű vihar előtt, ami majdnem lesöpörte a két
mászót a hegyoldalról. Most is maga előtt látta Lachenal
hajlékony alakját, ahogy felhúzza magát a szakadék utolsó
méterein, megáll a hegycsúcs jégmezejének szélén, és közben
tréfásan odaszól az odaérkező Terrayhez:
-
Nos, vezető, mi a véleménye, elég érdekes volt ez a túra?
Lachenal
már nincs többé, két évvel ezelőtt elnyelte a Mont Blancon egy
jégár hóval fedett szakadéka. Terray még egy utolsó pillantást
vetett arra a pontra, ahova azt az utolsó szeget beverte, amely
átsegítette őt meg Lachenalt a kijárati szakadékon, majd
figyelmét ismét az olasz és a két német sorsára irányította,
akiket még csak nem is ismert. Szemei végigkutatták a szaggatott
vonalú repedéseket és a hegyoldal felső szakaszának
jégpáncélját, de az életnek semmi nyomát sem fedezte fel.
Lehetséges, hogy a németek itt vannak életben? Terray nem tartotta
valószínűnek, hacsak úgy nem, hogy sikerült valahogy lejutniok a
hegyről még péntek délután, amikor Corti utoljára látta őket.
Egyébként két dermesztőén hideg éjszakát kellett el-tölteniök
a szakadékokban, egy helyben állva, vagy a falhoz erősített
kötélen függve. Corti elmondta, milyen állapotban voltak.
Elképzelhető, gondolta Terray, hogy Mayer elég erős volt két
ilyen éjszakához, de ami a másik németet illeti, ez kizártnak
látszott. A felderítő küldetést azonban azért teljesíteni
kellett. Még nem ért a második kilencven méteres kábelszakasz
végéhez sem, amikor az ereszkedés hirtelen megállt. Megnyomta az
adó gombját és beleszólt: - Mi történt? - Választ azonban nem
kapott. Ehelyett a háromállomásos kapcsolásban a Kleine
Scheideggi megfigyelők és a hegytető közti beszélgetést halottá
németül. Ujabb szünet után a fülhallgatójába beszólt egy
hang:
- Halló, Terray, hallasz
minket? Kérlek, válaszolj !
- Tökéletesen hallok - mondta
Terray. - De miért hagytátok abba a leeresztést?
A hang a csúcsról azonban
megint csak elismételte:
- Halló, Terray, hallasz?
Kérlek, válaszolj!
Most
már világos volt Terray előtt, hogy nem veszik az ő adását. Úgy
látszik, a több órás használat miatt adójában az elemek
kimerültek, vagy a hidegben elromlottak. Fülhallgatóján keresztül
egyre hallotta a párbeszédet, hol németül, hol franciául.
Nyomogatta az adó kapcsolóját, rázta a készüléket,
kesztyűjével a mikrofont csapkodta, de hangját csak nem sikerült
eljuttatnia a tetőig. Egy kötélhurokban függött a kábel végén.
Helyzete nem volt éppen kibírhatatlan, de láthatta a fekete felhők
szakadatlan vonulását, alacsonyabban és közelebb, mint addig.
Arra gondolt, milyen nehézségekkel járna, ha rádióösszeköttetés
nélkül, heves viharban kellene megtennie az utat felfelé a
kábelen. A hegyoldal felé vonuló vihar jeleiből ítélve az is
elképzelhető, hogy a felhúzó szerkezet kezelői nem maradhatnak a
csúcson. Természetes, hogy akkor a tetőn levők biztonságát
előtérbe kell helyezni azokéval szemben, akik valahol lejjebb
függnek. Terray reménykedett, hogy ők is látják, mi készülődik
és gyorsan felhúzzák. De a percekből egy óra lett, aztán kettő,
és ő csak várt és aggódott. Hogy elfoglalja magát és
gondolatait elterelje szorult helyezetéről, kicsit jobbra-balra
mozgott, azonban hágóvasainak nyomán olyan mennydörgő
kőgörgetegek indultak meg, hogy jobbnak látta, ha abbahagyja a
mozgást. Szörnyű lenne, ha az általa megindított lavinák
sodornák le az
esetleg még életben maradottakat a mélységbe.
Az
északkeleti falon négytagú mászócsoportot vett észre, de ezek
nyilván nem látták őt. Eszébe jutott, hogy Nothdurft bajor
alpinista klubjának néhány tagja aznap reggel érkezett a csúcsra,
és elindultak a Mittellegi-gerincre, hogy a németek nyomait
keressék, annak ellenére, hogy csak halvány reményük lehetett
arra, hogy két társuk kijutott a sziklafalakon keresztül és
megmenekült. Körülötte hópihék kezdtek szállingózni. Terray
teljes erőből kiáltozni kezdett a tőle egy- vagy kétszáz
méterre lévő mászók felé. Meglepetésére válasz érkezett,
azonban lentről, ahol - jóval lejjebb a hegyoldalon - a közelgő
vihart figyelte és minden erejével kapaszkodott az életbe a szívós
Longhi. Most már harmadik napja kiáltozta:
-
Venite! Venite! Jöjjetek! Jöjjetek! - Terray azonban tudta, hogy
aznap már nem vihetnek neki segítséget. Túl késő lett volna,
hogy a viharral dacolva újabb leszállást kezdjenek meg. Ekkor
Longhi kiáltását elnyomta egy hang a fülhallgatóban :
- Itt Scheidegg beszél.
Halló, Terray, hall bennünket?
Néhány
perc múlva megrezdült az újból megfeszülő kábel, és Terray
megkezdte útját a tető felé. Ide-oda rázódva, horzsolásokkal,
vakon vonult felfelé az arcába csapódó, átvonuló hófelhők
között, a közelgő viharfront előfutáraként felerősödő
szélben. Amikor végre felért, és barátja, de Booy karjaiba
esett, már három óra volt. Néhány percig pihent az egyik hóba
vájt barlangban. Amikor körülnézett, érthetetlen látvány
tárult szeme elé: Corti négy órával azután, hogy felvontatták
a hegyoldalról, olyan állapotban, hogy alig volt benne élet, még
mindig ott feküdt a hegytetőn levő jégkunyhóban.
- Jóságos Isten! - mondta
Terray de Booy-nak: - Ez az ember nem él túl még egy éjszakát
ezen a hegyen. Hát erre senki nem gondol?
Azzal, hogy a falból kihozták ezt a szerencsétlent még nem
fejeződött be a mentés!
A
müncheni mentők azonban lázas sietséggel ástak új rögzítő
helyet a kábeles felhúzó szerkezetnek, Friedlit és legénységét
teljesen lefoglalta az a munka, hogy őt felhúzzák.
Cortiról szinte teljesen megfeledkeztek a munka lázas
feszültségében.
Ez
a mulasztás Terray számára megbocsáthatatlannak tűnt. - Most
pedig - mondta magában -, már elegem van ebből a svájci
lassúságból, ami az egész mentésre jellemző.
Terray, akit mélyen megrázott
saját élménye a hegyoldalon, és felbosszantott a mozdulatlan
Corti látványa, így szólt magában :
- Majd én egy kicsit
megmozgatom a dolgokat!
Grammingernek és Hellepartnak -
akik merész tervük végrehajtásán fáradoztak, hogy valakit
leeresszenek Longhiért — azt mondta:
-
Egy ember életét megmentettük, de egészen meg kell mentenünk.
Biztonságba kell helyeznünk, mielőtt a vihar ideér! Még egy
éjszaka a hegyen biztosan végez vele.
Terray azt javasolta, hogy a
csapat oszoljék ketté: az egyik csoport
maradjon a tetőn, bár csak egy ezreléknyi esély volt arra, hogy
még egy leereszkedést végre tudnak hajtani mielőtt még kitör a
vihar. A másik csoport vigye le Cortit a nyugati hegyoldalon és
helyezze biztonságba. Friedli és Gramminger beleegyezett a
tervbe. Elhatározták, hogy a svájci csapat a hegyen marad és
kezeli a kábeleket. A többiek — Terray, de Booy, Hajdukiewicz és
a többi lengyel, Gramminger, a Hegyi Mentők, meg Corti barátjai,
Cassin és Mauri - vállalják a veszélyes leereszkedést az
Eigergletscher
felé a délutáni sötétedésben.
Ha
leértek, később visszaindulnak a csúcsra, hogy folytassák a
mentési kísérleteket másnap reggel.
Terray
hátára emelte a magatehetetlen Cortit, és a hegytető havas
gerincén százötven méteren át cipelte az Eiger legfelső sziklás
részéig. Innen keskeny hasadék vezetett lefelé a sziklákon a
nyugati hegyoldalon levezető útra. Itt letette az olaszt a hóba,
begöngyölte egy csomó hálózsákba, és ráhelyezte egy félig
szán, félig hordágyszerű alkalmatosságra. A jól felszerelt
lengyelek hosszú nylonkötelei segítségével megkezdték a félig
eszméletlen ember leeresztését. Minden 3 5 méter után meg
kellett állniok, hogy újabb biztosító szegeket verjenek a
sziklába. Ekkor ólmos eső kezdett esni, hamarosan csúszós
réteggel vonta be a sziklákat. Megnehezült a szegek beverése is.
Terraynak le kellett kaparnia a kásás jeget, amíg rátalált a
szegeket megtartó kis repedésekre. A csoport még mindig a nyugati
fal legveszélyesebb szakaszán haladt, a csúcsról lefelé vezető
meredek lejtőn. Sötétedett és a vihar előszele lökdöste,
cibálta a bizonytalan léptekkel haladó betegszállító csapatot,
miközben biztos állást kerestek a hordágy leeresztéséhez.
Hirtelen a három lengyel által alkotott kötélegyüttes egyik
tagja kicsúszott, és a többieket magával
rántotta, kezdtek lefelé csúszni a havon. De Booy villámgyors
reflexszel elkapta a lengyelek kötelét, és szempillantás alatt
ráhurkolta azt a Corti szánját tartó hosszabb kötélre. Mindenki
lélegzetét visszafojtva figyelte, ahogy a megnyúló kötél
rugalmasan
utánaenged, de nem szakadt el, és megtartotta őket.
A
csapat féltucatnyi legjobb mászójának hamarosan sikerült
összhangot és ritmust teremteni a lefelé haladásban, úgy, hogy
rövid idő alatt megtettek vagy kétszáz métert. Amíg a
mentőcsapat folytatta a küzdelmes előrehaladást lefelé, Cassin
és Mauri néhány percre leváltak, és odakúsztak arra a kiugró
bordára, ahonnan felfelé haladva kapcsolatot teremtettek a levegőn
keresztül Longhival. Kiáltásukat szárnyra kapta a szél, és
Longhi, akiben a menekülés reménye
tartotta még a lelket, gyenge hangon visszaszólt:
- Venite! Venite!
- Corragio, Stefano! -
biztatta Cassin. - Tartsál ki! Reggel visszajövünk érted!
Miközben
siettek vissza, hogy utolérjék a leereszkedő csapatot, még
hallották leccoi társuk
búcsúszavait:
- Fame! - kiáltozta - Fame!
Freddo!
A
közelgő viharban, a tetőn a svájci legénység egyre inkább
elvesztette uralmát a helyzet felett. Négy órára a hóvihar
teljes tömege föléjük és észak felé húzódott, és
megkezdődött a havazás. Friedli utasítást adott, hogy hagyják
abba a mentési műveleteket. A mentőfelszerelést sietve
elhelyezték a hóba vájt odúkban. Friedli meg felhívta rádióján
Kleine Scheidegg megfigyelőállomását. Mint a csapat többi
tagját, őt is teljesen legyengítette a kimerültség, az alvás
hiánya, és mindnyájukat szörnyű éhség kínozta. Friedli adóján
ezt mondta von Almen-nek:
-
Lemegyünk a nyugati oldalon, és éjszakára meghúzódunk valahol a
vihar elől. Ha itt maradunk, még több életet kockáztatunk.
Ezzel délután 4.30-kor a
hegytető
rádióállomása jelezte, hogy adását befejezte.
Szakadt
az eső a völgyben, amikor Friedlinek ezt az utolsó adását
vették. A halál figyelőinek felcsapott turisták százai már
otthagyták a távcsőautomatát a teraszon, és behúzódtak a
szállodába, körülállták a zongorát, italokat szürcsölgettek
és énekeltek. Az aggódó von Almen és segítőtársai felvitették
az adóberendezést az Eigergletscher Szállodához, hogy
megkíséreljenek kapcsolatot teremteni a lefelé tartókkal. Az eső
miatt a távcsövet letakarták, a megfigyelőállomás
elnéptelenedett.
Robert
Kroon és Alex Des Fontaines, a Life magazin tudósítói, délután
5.20-kor még egyszer kimerészkedtek Von Almen erkélyére.
Reménytelenül bár, de az esőn keresztül még egyszer
megpróbálkoztak kémleléssel. És mint amikor az utolsó felvonás
után még egyszer szétrándul a függöny, a gomolygó felhőket
hirtelen derült sáv hasította ketté. A hegy fala egészen Longhi
párkányáig kivilágosodott. Ott állt a szerencsétlen, fogoly
Longhi. Tisztán látták élénkvörös zubbonyában, ég felé
fordított arcával. Kitárt karokkal állt, mintha csodáért
könyörögne. Aztán összecsapódott a felhőfüggöny, az eső
zuhogott és sötétség borult hegyre és völgyre.
Hat
órára felért a rádiófelszerelés az Eigergletscher állomásra.
Az első hír rossz volt. Cortit csak vagy ötszáz méternyire
tudták mentői a nyugati falon lehozni. Itt teljes erejével
lecsapott rájuk a vihar. A továbbjutás lehetetlenné vált.
Tizenötödik fejezet
Kezdetben
szakadt az eső. Fél órával azután, hogy elhagyták a tetőt,
mindenki bőrig ázott. Később az esőt sűrű havazás váltotta
fel, a hó mindenhova odatapadt, ahova leesett. Elborította a lefelé
haladók zubbonyát és nadrágját, bevonta arcukat, tele lett az
orruk, meg a szájuk hópihékkel. Hamarosan fehérré vált mindenki
szemöldöke, és összetapadt a
szempillája. Leszállt a sötétség, amelyet csak a körülöttük
csapdosó villámlás fénye szakított meg néha.
Terray
és de Booy, akik a szánt kezelték, amelyre az eszméletlen Cortit
szíjazták, előre mentek Grammingerhez.
- Mit gondol? - kérdezte de
Booy.
- Aggódom a csapat néhány
tagjáért - válaszolta Gramminger. - Több esetben hajszálon múlt,
hogy elkerültük a balesetet.
-
De mit tehetünk? A tetőn még rosszabb lenne. Le kell állnunk
éjszakára.
- Itt nincs alkalmas hely
éjszakázásra.
- Akkor csinálnunk kell.
A
nyugati falon azonban, ebben a magasságban nem találtak olyan alakú
sziklát, ami ennyi embernek védelmet nyújtott volna a vihar elől.
Egy kicsit lejjebb felfedeztek egy aránylag jó helyet. Itt egy
vízszintesebb terepen letették Corti szánját, majd kötelekkel és
szegekkel a sziklához erősítették. A szél átsüvített a szán
felett, de a hálózsákok, amelyeket Corti fölé kötöttek,
legalább megvédtek a szélvihar dühétől. Az önfeláldozó
Terray vállalkozott arra, hogy Corti mellett marad. A többiek
lejjebb ereszkedtek, és újabb sziklákat kerestek, amelyeken a szél
ereje megtörik. Ötven méterrel lejjebb, ahol néhány kisebb
szikla meredt ki a hóból, megálltak. Itt a Zdarsky-zsákkal és
hálózsákokkal próbálták magukat a szél és a hideg ellen
védeni. A Hegyi Mentők egyik tagja, Franz Fellerer, éppen ki
akarta bontani sátorzsákját, amikor a tomboló szél belekapott és
lobogva tovaragadta. A szikla tetején összekuporodva, ide-oda
forogva megpróbálta magát úgy tartani, hogy a szél ne csapódjon
az arcába, de úgy tűnt, hogy az minden irányból egyszerre támad.
A többiek is panaszkodtak és káromkodtak, néhányan pedig teljes
tüdőből énekelni kezdtek, hogy tartsák magukban a lelket. Az
egyre hidegebb szél megmerevítette a műanyag lapokat, amelyek
alatt menedéket próbáltak keresni, és hosszú hasadásokat vágott
beléjük. Hellepart és Gramminger cipőfűzőjükkel próbálták
összeöltögetni a szakadásokat, de a ropogóssá kemé-nyedett
anyag mindenütt repedezett. Ezért aztán abbahagyták a
próbálkozást, és alvózsákjaikba fúrták a fejüket.
A tetőn
maradt svájci csapat - saját problémáival küszködve - nem
sokkal ezután beérte őket. Friedli azt mondta Grammingernek, hogy
megkockáztatják az Eigergletscherhez való leereszkedést, és
megpróbálnak segítséget küldeni a hegyre. Mivel a mentőszánnal
nem kellett bajlódniuk a hegyoldalon, ügyesen és gyorsan
továbbjutottak. Valamivel az Eigergletscher állomása fölött
összetalálkoztak egy nyolc svájci vezetőből álló csapattal.
Legtöbbjük idősebb ember volt, akik nem törődtek az Eigeren
történő mentéseket ellenző politikával, és a régi berni
hegyivezetők nemes szellemében cselekedtek. Amint a Friedli-csoport
elindult lefelé, az öreg svájci vezetők újból megindultak
felfelé. Hamarosan azonban megállásra kényszerültek, a vihar
miatt nem tudtak továbbmenni.
Közben
Corti egy ideig nyugodtan feküdt. Éjfél felé azonban Terray
hangos kiáltásokat hallott az olaszt betakaró, műanyag huzatok
irányából. De Booy lentről szintén odasietett, hogy megnézze a
zaj okát. Közben Terray is körülmászta a sziklát, és felemelte
a műanyag
vészsátrakat. Corti arcát eltorzította a félelem, és úgy
ordítozott, mint akit halálos rettegés tart hatalmában. Ezalatt
de Booy is odaért.
- Mit mond? - kérdezte Terray.
- Néha azt képzeli, hogy még
mindig a falban van - felelte de Booy -, máskor meg azt kiabálja,
hogy magára hagytuk a hegy tetején.
Közös
erővel magához térítették a rémképekkel küszködő embert,
megmondták neki, hogy biztonságban van, és próbálták
megnyugtatni. Corti szeme lecsukódott, és úgy tűnt, hogy mély
álomba merül. De Booy visszasietett táborhelyére, Terray pedig
mászva ismét megtette az utat a szikla körül, ami legalább
valami védelmet nyújtott a vihar elől. Azonban guggolva és hátát
a sziklának támasztva, alig telepedett le, amikor a sikoltozás
ismét elkezdődött.
- Mi van? - kiáltotta
franciául.
A
kiabálás folytatódott, és Terray megint végigmászta a veszélyes
utat a szikla másik oldalán lévő kis sík területig, ahol látta,
hogy a gyötrődő Corti nekifeszül a szíjainak és fel akar ülni.
Nagy nehezen Terray megértette, hogy Cortit
heves hascsikarás gyötri és el kell végeznie a szükségét.
-
Nagyon sajnálom! - mondta Terray dühösen. - Itt kívül vagyunk
a civilizáción. Nem is tudjuk magát kicsomagolni a takaróiból.
Képzelje azt, hogy csecsemő és ne törődjön semmivel.
Visszament a
szikla másik oldalára, de Corti kiáltásai nem szűntek meg.
Cassin
és Mauri valahol lejjebb, összebújva melegítették egymást.
Hallották a hangokat, de azt hitték, hogy csak a sziklák körül
süvítő és harsogó szél hangját hallják. Corti kiáltása
azonban egyszer
csak túlharsogta a vihart:
- Riccardo, Bigio!
-
Mit akarhat ebben a szörnyű időben? — kérdezte Cassin.
A kiáltás folytatódott.
- Azt hiszem, kénytelen leszek
fölmenni és megmondani neki, hogy maradjon nyugton - szólt
Cassin társához.
Mikor odaért,
Corti még mindig bélgörcsöktől szenvedett.
-
Claudio, nagyon kérlek, fogd be a szád! Erős szavak voltak
ezek, de Cassin látta, hogy az egész csoport nehéz helyzetben
van. Az udvarias társalgás pedig nem ilyen helyre való. A
mentőcsapat tagjai most már két napja nem ettek, és hosszú órák
óta nem ittak semmit. Mínusz 6 fokra süllyedt a hőmérséklet, a
tapadó hó kemény tömeggé fagyott.
- Egy kis folyadékra lenne
szükségünk - mondta Gramminger a vele táborozó Hellepart-nak.
- Próbáljunk felolvasztani
egy kis havat!
- De ha egyszer nem tudjuk,
Wiggerl! - felelte Hellepart.
De
Gramminger akkor már odáig jutott, hogy nem törődött a józan
ésszel. Besüllyesztett a hóba egy fém csészét, hátizsákjából
előszedett egy kis cukrot, beletette, és ezt a keveréket az
ujjaival gyúrva megpróbálta felolvasztani. Evett belőle egy
kicsit, rögtön kihányta.
- Csokoládé! - szólt
Gramminger Helleparthoz. - Meg tudjuk enni a havat, ha összekeverjük
egy kis csokoládéval.
- A maradék csokoládémat
odaadtam az olasznak - válaszolta Hellepart. Gramminger a
hátizsákjában bánatosan nézegette a kenyér- és a
szalámidarabkákat, péntek esti vacsorájuk maradványait, amit
útban Grindelwald felé fogyasztottak el, de be kellett látnia,
hogy folyadék nélkül nem tudják megenni. Magára húzta a
hálózsákot, és átkozta a vihart meg az Eigert.
A
mentőcsapat tagjai jóval napfelkelte előtt ledobták magukról a
védő műanyag zsákokat, és kiléptek a metsző szélbe, a
dermesztően hideg hajnalba. A vihar délkelet felé kavargott, a
hegyen húsz centiméteres, friss hótakarót hagyott maga után.
Magukban hálát adtak, hogy a nehezén túlvannak. De vajon valóban
túl vannak-e? Cortit 1200 méteren kell lefelé ereszteniök az
Eigergletscher állomásig, aztán újból erőt kell gyűjteniök
arra, hogy visszamenjenek a nyugati hegyoldalon, tovább kutassák a
németek nyomait, és megszervezzék a leszállást Longhiért. A
szerencsétlen olasz most már kilenc éjszakát töltött az északi
falban, és még előző este is hallották a hangját, amint ereje
utolsó szikráival az életbe
kapaszkodva könyörgött, hogy mentsék meg. Túl kellett, hogy élje
ezt az utolsó hóvihart. Gyötrelmes volt még csak gondolni is
arra, hogy ennyi szenvedés után esetleg már nincs is életben.
Amint
tábort bontottak, hangokat hallottak lentről. Nyolc hegyi vezető
jött KarlSchlunegger vezetésével, aki a svájciak között
1947-ben mászta meg elsőnek az északi falat. Velük volt Hans
Brunner is, a hatvankét éves veterán hegyivezető, aki harminc éve
teljesített szolgálatot a Jungfrau hegycsoportban. Az éjszakázás
a szabadban, a viharban őket is kimerítette. Amikor odaértek és
látták, hogy Corti leszállítását jól megszervezték, közülük
négyen visszafordultak, és megindultak lefelé a hegyen.
Schlunegger, Brunner és két másik csatlakozott a mentőcsapathoz,
és jellemző módon mindjárt feladatot is kértek. Egyiküket
megbízták azzal, hogy foglalja el Terray helyét a szán mögött,
irányítsa és biztosítsa azt a jégen. A bámulatosán kitartó
Terraynek már szintén fogytán volt az ereje, megköszönte, hogy
felváltják és előrement. Reggel 9-kor érkeztek le a
Frühstückplatzra, ahol a nyugati oldalon felfelé induló
hegymászók a tradíciók szerint megállnak reggelizni. Még mindig
közel hatszáz méterrel voltak az Eigergletscher fölött, nehéz
lejtők álltak még előttük. Meglepetésükre egy tucat hegymászó
várta őket a „reggelizőhelyen". Svájci önkéntesek
voltak, neves amatőr alpinisták a közeli városokból. Étellel,
itallal megrakodva várták a mentőcsapatot, forró kávét,
erőlevest, kakaót és kolbászt hoztak. Amíg a mentőcsapat tagjai
mohón faltak, Friedli és a svájci csoport ismerős alakjai
feltűntek Eigergletscher irányából. Nyilvánvalóan visszamennek
a tetőre, hogy újabb leszállást kezdjenek meg Longhiért. Friedli
és legénysége azonban felhúzta magát a Frühstückplatz mögötti
nagy szikla véde'mébe, de látszott, hogy onnan nem készülnek
feljebb menni. A leeresz-tők ekkor tudták meg, mi történt:
Reggel
hétkor az ég kitisztult, a megfigyelők ismét elfoglalták
helyüket von Almenék kétcsövű messzelátójánál, amelyet
állandóan arra a pontra irányították, ahol Longhi volt. A
sziklát friss hó borította, csak egy parányi fekete sziklafolt
látszott a párkányból. Másfél méterrel lejjebb, a társai
által odaerősített köteleken függött Longhi lábbal lefelé, s
egy sziklatömbön nyugvó fejét vékony jégréteg borította. A
megfigyelők hosszasan vizsgálták a testet abban a reményben, hogy
az életnek akármilyen kicsi rezdülését is észlelhetik, de
hiába. Egy felderítőgép is felszállt, és megerősítette a
szomorú hírt: Longhi meghalt, a szörnyű vihar lesodorta a
párkányról. Nem sokkal később üzenet érkezett az Eiger
északkeleti gerincén felderítést folytató csapattól. Csak
nagyon halvány remény lehet arra, hogy Mayer és Nothdurft
keresztüljutott volna a felső szakadékokon, és a hegyoldal túlsó
felére jutott le a hegyről. Oldalt harántozva sem kapaszkodhattak
ki a gerincre. Az a tucatnyi csoport, amely az északi falat már
megmászta a múltban, egybehangzóan bizonyította, hogy az átfüggő
sziklák miatt a kijutás itt lehetetlen. A Fehér-Pók elérése
után csak egy módon lehet továbbjutni: egyenesen felfelé a
csúcsig. Nothdurft bajorországi barátai azonban mégis
megpróbálkoztak a kutatással, de az életnek semmi nyomát nem
találták a gerincen. A Mittellegi-gerincen levő kis menedékház
üresen állt, a vendégkönyvben a legutolsó beírás egy hónappal
azelőttről származott. Itt már csak egyetlen következtetést
lehetett levonni: hogy Nothdurft és Mayer elpusztult. Vagy
lezuhantak a falon keresztül, a hegy lábánál elterülő
törmelékhalmok és szakadékok közé, vagy éjszakázás közben
megfagytak valahol
fenn, a kijárati szakadékok valamelyikében.
Friedli
elrendelte, hogy egészen az Eigergletscherig feszítsenek ki
kábeleket, úgy, hogy a sérült Cortit szállító, kimerült
mentőcsapat teljes biztonságban haladhasson. Normális körülmények
között könnyű lett volna leereszkedni, Friedli azonban semmit sem
akart kockáztatni. A hegytetőn tanúsított minden hősies
erőfeszítés, több 200-300 méteren való leszállás a kábelen,
minden elszenvedett hideg, éhezés és szomjazás eredményeképpen
egyetlen életet sikerült megmenteni. Ezt az életet nem akarta
odadobni az utolsó pillanatban, de ugyanakkor védelmet akart
nyújtani a mentőcsapat tagjainak is, akik akkor már kevés híján
maguk is mentésre szorultak. Délután négy órakor a kimerült
mentőcsapat - a fiatal svájci alpinistacsoport segítségével, aki
az élelmet hozta - elérte a hegyoldal alján levő Eigergletscher
állomást. Itt valósággal nyüzsögtek a turisták és az
újságírók, akik rávetették magukat a mentőcsapat tagjaira,
hogy részleteket tudjanak meg arról, mi történt. Friedli, mint
mindig, most is szűkszavú volt és a csapat többi tagjának sem
volt más vágya, minthogy beszálljon a vonatba és megtegye az utat
lefelé.
-
Sokan voltak ott, akik mindjárt nekiláttak az üzletnek - mesélte
később Hellepart -, de sikerült elkerülnünk őket.
Seeger,
Nothdurft barátja Pfullingenből, abban a csoportban volt, amelyet
Friedii vezetett. Mikor kiment az állomás peronjára, három alakot
látott egy kicsit félrevonulva, megzavarodva a nagy nyüzsgésben
és zsivajban. Felismerte Nothdurft anyját,
apját és nagynénjét.
- Fogadják részvétemet -
szólt. - Odavesztek.
A
két nő sírt, a hetvenöt éves férfi lehajtott fejjel fogadta a
gyászhírt. Most már biztos, hogy az utolsó fia is elveszett. Az
állomás másik végében Longhi nővére sirdogált magában.
Beérkezett
a vonat, a fáradt mentőcsapat felrakta felszerelését és
beszállt. Terray és de Booy a völgyig, majd onnan egyenesen
hazamentek, hiszen a szabadságukat így is meg kellett
hosszabbítaniok a mentés miatt. A Hegyi Mentőszolgálat éjszakára
megszállt a Kleine Scheideggben, majd minden feltűnés nélkül
továbbutazott Grindelwaldba, és onnan a hűséges kombin megtette
az utat vissza Münchenbe. Friedli és legénysége szétoszlott a
lejjebb fekvő völgyek városkáiban, falvaiban. A lengyelek is
befejezték edzőtáborukat. Seeger vonaton hazakísérte a gyász
sújtotta családot Bajorországba. Fritz von Almen elhatározta,
hogy visszatér kedvenc időtöltéséhez, a zergék figyeléséhez
az északi hegyoldalon.
- Ha valaki távcsövemet Longhi
holttestére merészeli irányítani - mondta -, akkor fogom a
távcsövet és elteszem a padlásra.
Max
Eiselin még egy helyen megállt, mielőtt visszatért volna új
kocsiján Luzernbe. Megkereste a kis vörös Puchot, amin Nothdurft
és Mayer Grindelwaldba érkezett életük utolsó túrájára.
Levette a cédulát, amit a kormányhoz erősített: - Szívből
gratulálok az Eigerhez - olvasta el még egyszer. - Remélem,
találkozunk Luzernben.
Összegyűrte
a papirost és a földre dobta.
Tizenhatodik fejezet
Stefano Longhi hegyhez
béklyózott teste és a néhány méterrel kísértetiesen
fölötte lebegő hátizsák sötét árnyékot vetett az emberekre
odalent. Ezt a sötét foltot semmi sem moshatta le a Felföld
lelkiismeretéről. Fritz von Almen elrendelheti, hogy saját
teleszkópját a zergékre és kőszáli kecskékre irányítsák, de
senki sem tilthatja
meg a turisták ezreinek, hogy látcsöveiket a hegyre szegezzék,
átadják magukat a holttest szemlélésének, ismételgessék és
kiszínezzék azt, ami az alpinizmus történetének leglátványosabb
hegyi mentésében az árnyoldalt jelentette. A szomorú utójáték
közepette hamarosan megfeledkeztek Hellepart, Friedli, Terray,
Seiler, Gramminger meg a többiek hősiességéről. Lent a
völgyekben levő bárokban és Bierstubekban a szakemberek és
álszakemberek, miközben italukat szürcsölgették, azon a kényes
kérdésen vitatkoztak, hogy miért fordítottak hátat a
hegyivezetők testületei Grindelwaldban és Lauterbrunnenben? Miért
követtek el annyi hibát, miért a Jungfraujochról indultak, az
első kábeleket miért rossz helyen rögzítették, hogy
vesztegethettek el egy kritikus napot, a pénteket, amíg az
„egymással versengő" mentőcsoportoktól volt hangos a
völgy. Miért nem mentették meg Longhit azok után, hogy oly sok
reményt ébresztettek benne? A zenétől hangos, meleg helyiségekben
könnyedén tolultak ezek a kérdések a „szakértők"
szájára, de egy
kérdés még a többinél is gyakrabban hangzott el...
Az
interlakeni kórházban spagettin és sülteken lakmározó Corti
semmi másra nem tudott gondolni, mint a hegyre, amely legyőzte.
Szemmel láthatólag nem érdekelte a három társának sorsa.
Majdnem tizennégy
kilót fogyott, több foga eltörött, amikor a jeget ropogtatta,
gyógyuló sebei tompán fájtak. Hamarosan felkelt, de úgy járkált,
mint aki önkívületi állapotban van, kusza gondolatai valahol
messze jártak, teljesen zavaros fogalmai voltak arról, mi történt
a hegyen. A kérdésekre öszefüggéstelen nyilatkozatokat adott, de
így ment ez még hónapokkal később is. Ez az egyszerű olasz
parasztember - akiről Carlo Mauri azt mondta: a mindennapos otthoni
dolgait is nehezen tudja emlékezetében tartani, hát még a
hegyekben történteket! - eleven példája volt annak, hogy a
megrázkódtatás
milyen zavarodott lelkiállapotot idézhet elő.
Kedden, egy nappal azután, hogy
sötétedéskor külön vonat vitte le Cortit Eigergletscher
állomásról a kórházba, három feszes tartású férfi
jelent meg ott. Engedélyt kértek, hogy meglátogathassák a
beteget. Dr. Walter Bandi közölte velük, hogy egyszerre csak egy
mehet be Cortihoz, a másik kettőnek addig kint kell várakoznia. Az
olasz Guido Tonella lépett be a kórterembe. Hegymászó és
újságíró volt, akkoriban Svájcban élt, és azzal foglalkozott,
hogy több európai képesújságnak és napilapnak írt cikkeket
hegyi kalandokról. Most azért jött, mert remélte, hogy választ
adhat azoknak az európai újságoknak, amelyek máris elítélő
hangon kezdtek írni azokról a fellengős kijelentésekről,
amelyeket Corti tett, amikor lehozták a hegyről. A berni „Der
Bund" például azt írta:
- A 29 éves olasz, akit 1956
tavaszán szerencsés körülmények közt sikerült megmenteni,
amikor lezuhant a Dru délnyugati faláról, nem méltányolja
túlságosan azok bátorságát és áldozatkészségét, akik az
életüket kockáztatták, hogy megmentsék.
Néhány lap már-már
célozgatni kezdett arra, hogy Cortinak valami terheli a
lelkiismeretét.
Alig kezdte meg Tonella a
zavarodott Corti kérdezgetését, amikor Riccardo Cassin és mögötte
Carlo Mauri nyomakodott be a kórterembe. Cassin Cortira üvöltött:
- Téged kellett volna ott
hagyni a hegyen, nem Longhit!
Corti csendesen feküdt az
ágyban, arca teljesen kifejezéstelen maradt, Cassin folytatta:
- A te hibád, hogy Longhi
holtan maradt ott! Te vitted oda!
- Ne ragadtasd el magad! -
szólt Tonella.
- Ne légy ilyen durva! Nem
látod, milyen gyenge még?
- Nem gyenge - kiabált tovább
Cassin. - Azért tetteti magát szegény gyenge betegnek, mert valami
titkolnivalója
van. Szeretné elkerülni a felelősségre vonást azért, amit tett!
Hát én kimondom, hogy hazug és csaló!
Corti még mindig nem válaszolt,
úgy viselkedett, mint egy kisfiú, akit megszid az apja. Cassin
folytatta szóáradatát, Corti meg füléig felhúzta a takarót és
azt motyogta:
- Riccardo, kérlek, ne
haragudj rám.
- Hogy ne haragudjak? -
harsogta Cassin. - Miattad lóg holtan az a szerencsétlen ember a
kötélen. Miattad, csakis miattad!
A három látogató
meglepetésére Cortira semmi hatással nem volt ez
a végső vád. Alig hallható hangon megkérdezte Cassintól:
- Riccardo, mit gondolsz,
elismerik majd, hogy sikerült megmásznom az északi falat?
Ettől
aztán Cassin szóáradata új erőre kapott.
- Hát nem megmondtam már?! -
kiáltotta. - Nem tudod? Az utolsó háromszáz métert egy másik
ember hátán tetted meg!
- Hagyd, Riccardo - szólt
közbe Tonella -, nem tudja, mit beszél. Nem látod milyen
állapotban van?
De Cassin csak azt hajtogatta: -
Hazudik.
Aztán Cassin végre
lecsillapodott. Leküzdötte magában azt a haragot
és felháborodást, amit a leccói hegymászókat ért kínos
botrány keltett benne. Úgy érezte, hogy az északi falnak ez az
esztelen, végzetes kimenetelű megrohamozása romba döntötte
mindazt, amiért egész hegymászó pályafutása alatt küzdött,
megcsúfolása volt
annak a tizenkét évi munkának, amelyet mint a Club Alpino Italiano
leccói részlegének elnöke végzett. Saját pályafutását az
alpinista tradíciók mintaképeként állíthatta mások elé.
Ezek a tradíciók pedig azt
tanították, hogy az embernek teljes értelmét és
energiáját latba kell vetnie, amikor hegyeket akar mászni. Terveit
a legkörültekintőbb gonddal kell elkészítenie, a legmegfelelőbb
útvonalat, a legkedvezőbb időjárást, a legalkalmasabb
szerszámokat és edzési módot kell megválasztania, és csak akkor
vághat neki a
hegynek, ha már minden szükséges feltétel biztosított. Ez a
módja a hegymászásnak, és nem az, hogy valaki fölényesen
megjelenik egy ismeretlen hegy lábánál, partneréül kissé
elhízott, középkorú embert választ, aki még a legelemibb
ismereteket sem tudja
a megfelelő útvonalról, és csak nyers erejével akar a csúcsig
eljutni. Az ilyen hazárdvállalkozás a legteljesebb mértékben
ellenkezik azzal, amit az alpinizmus tanít. Itt nem a bátorságról
van szó, hiszen minden alpinista bátor, különben nem próbálkozna
hegymászással. Cassin már egész sor rendkívül nehéz falat
küzdött le, mint azoknak első megmászója, de ezek között
egyetlen olyan teljesítmény sincs, amit puszta bátorsággal
hajtott volna végre. Ezt igyekezett belenevelni a Ragni tagjaiba, de
semmi, még egy szik-rányi sem hatolt be tanításaiból ennek az
embernek a koponyájába, aki most itt fekszik előtte, és olyan
képtelen kérdéseket tesz föl neki, hogy mit szól majd a világ a
teljesítményéhez az Eigeren, de az nem érdekli, mi lett három
társának a sorsa,
akiket ott hagyott.
-
Egyetlen mentséged van csak - mondta Cassin -, hogy egyszerűen nem
érted, miről van szó. Végtelenül elszomorítasz.
-
A mi városunk nevezetessé tette magát az alpinizmus terén -
mondta Mauri Cortinak, türtőztetve magát, szinte jóindulattal. -
Ez elsősorban Riccardo tetteinek köszönhető, de te tönkretetted
hírnevünket, Claudio. Tudnod kellett volna, hogy Stefano nem képes
arra, hogy megmássza az északi falat.
Corti hallgatott.
Végre Tonella feltehetett
néhány kérdést. Corti ellentmondó,
zavaros válaszokat adott, akkori állapotában maga is alig tudta,
hogy egyáltalán mi történt a hegyen. Tonellának csak töredékes
riportot sikerült összehoznia a lapok számára. Corti nagy
vonásokban elmondta, hogyan esett le Longhi, hogy zuhant le ő, mi
volt Nothdurft baja, hogyan indultak meg a németek a hegytető felé,
de a dátumokat és időpontokat teljesen összezavarta, és
kiderült, hogy a helyes útvonalról úgyszólván fogalma sem volt.
Cassin és Mauri Fiat
1100-asukon visszamentek Leccóba, ahol ádáz vita
kezdődött. A város két részre szakadt. Az egyszerű, keményen
dolgozó emberek egy részének szemében Corti nagy hőssé, bátor
férfivá vált, aki szülőföldjének nemzetközi hírnevet
szerzett azzal, hogy merészen megrohamozott egy olyan hegyet, amit
olasz még sosem mászott meg. Mások viszont sötéten azt mondták,
hogy őrült, sőt gyilkos. Maga az alpin klub is két táborra
szakadt. Jó barátokból egyik napról a másikra ádáz ellenségek
lettek, ölre mentek egymással, a viták verekedéssé fajultak,
annyira, hogy a végén a klub avatkozott az ügybe. Cassin és még
néhány tag Corti kizárását kérte, de a többség leszavazta
őket. Cassin, a legjelesebb alpinista, akivel városa valaha is
büszkélkedhetett, kiábrándultán lemondott elnöki tisztjéről
és elhagyta a klubot.
Ehhez hasonlóan az Eigeren
lefolyt mentés Európa lapjaiban zavaros elméletek és vádaskodások
özönét indította el.
-
A sajtó kiforgatott mindent, amit Claudio mondott - állította
évekkel később Hellepart. Ezért azonban nem lehetett kizárólag
a sajtót hibáztatni. A mentés körülményei is lehetetlenné
tették, hogy teljes pontossággal idézzék fel az eseményeket. A
svájci lapok leghozzáértőbb nyelvészeinek ugyancsak meggyűlt a
bajuk, amikor a kelletlen, fáradt, a nyelvek és dialektusok
elképesztő variációiban beszélő önkéntes mentőkből akartak
rendszerezett beszámolót kicsikarni. Friedli, aki talán leginkább
tekintette át az eseményeket, a tőle megszokott módon szerény és
szűkszavú maradt, Seiler pedig úgyszólván semmit sem mondott.
Még társait sem volt hajlandó megnevezni. Terray és de Booy a
mentést követő napon már otthon voltak. Gramminger és a Hegyi
Mentők viszont hallgattak, készek voltak arra, hogy jelentést
tegyenek saját bajor hatóságaiknak, azonban senki másnak nem
voltak hajlandók arról nyilatkozni, hogy mi történt a hegyen. Így
aztán a sajtó többé-kevésbé arra volt utalva, amit az északi
hegyoldal körül kavargó felhők és a köd által alkotott
függönyön keresztül láthattak, meg arra, amit Corti el tudott
mondani. Hamarosan világossá vált, hogy Corti úgyszólván semmi
olyat nem tud mondani, amiből ki lehetne okosodni. Tévesen adta meg
a németekkel való első találkozásuk időpontját, beszámolt
arról, hogy a németek elvesztették élelmüket és
mászófelszerelésüket az első éjszakai táborozáskor. Később
ezt a kijelentését úgy módosította, hogy csak az élelmiszeres
hátizsák esett le a hegyről. Azt állította, hogy a németek
pénteken mentek tovább felfelé, később úgy nyilatkozott, hogy
csütörtökön. Egyszer azt mondta, hogy délután három órakor
indultak útnak, máskor meg azt állította, hogy reggel kilenckor.
A fal szinte valamennyi tájékozódási pontját Hinterstoisser
terminológiában adta meg, mindenre úgy utalt, hogy a
Hinterstoisser-traverz, a Hinterstoisser-lejtő, a
Hinterstoisser-kürtő. Neki minden Hinterstoisser volt, amiből
nyilvánvalóan kiderült, hogy szinte semmit sem tudott arról a
hegyről, amelynek megmászására megesküdött.
Az újságírók végigolvasták
Corti beszámolóit, megállapították a lapokból nyilvánvalóan
kiolvasható ellentmondásokat, és levonták azt a következtetést,
hogy Corti valamit takargat. Nem számított, milyen hevesen
bizonygatja ártatlanságát. Maga is beismerte, hogy hosszú
periódusok estek ki az emlékezetéből a hegyen. Ki mondhatja meg
(beleértve őt magát is), hogy történetének melyik része igaz
és melyik hallucináció?
Például azt képzelte, valaki azt kiabálta: „Corti! Corti!"
De Hellepart nem kiabálhatta a nevét, mert Hellepart azt hitte,
hogy a két német Zdarsky-zsákjához közeledik. És ha Cortinak
ilyen hallucinációi voltak, vajon nem lehet-e, hogy csak képzelődés
az a történet, hogy a németek továbbmentek, hogy segítséget
hozzanak? Lehetséges-e, hogy a fejét ért ütéstől elkábulva, a
hegyen eltöltött hosszú éjszakáktól megzavarodott fantáziával,
pillanatnyi elmezavarával valami erőszakos cselekményt, bűntényt
követett el? Így folyt az érvelgetés, amit alátámasztottak a
szembetűnő tévedések és képtelenségek Corti beszámolójában
is. Így aztán elkerülhetetlenné vált, hogy Európa néhány
szenzációhajhászó lapja ne vonja le a következtetést, hogy
Claudio Corti nem pusztán a traumás emlékezetkiesés zavarodott
áldozata, hanem hazudik is. És vajon miért hazudik? A válasz
egyszerű: mert valamit elkövetett a hegyen. Most pedig a hamis
állítások hosszú sorával próbálja elkerülni a leleplezést.
Az újságírók ízekre szedték
Corti nyilatkozatait, amihez nem kellett különösebb tehetség.
Lassanként olyan feltevések is megjelentek nyomtatásban, hogy az
Eiger északi falán bűntettet hajtott végre ez a furcsa, hidegfejű
olasz Olginatéból, akinek arcáról állandó megvető kifejezés
olvasható le, akit egyáltalán nem rendített meg mászótársainak
halála. Az egyik lap így fejtette ki saját elméletét: Corti és
Longhi azzal a monomániás kényszerképzettel indult meg a hegyen,
hogy ők lesznek az első olaszok, akik elérik a csúcsot. Már két
napot elpazaroltak azzal, hogy az alsó lejtőkön bukdácsoltak,
amikor az ügyes német kettős - bár még csak pár órája voltak
úton - beérte őket. Az olaszok azonban nem hagyták, hogy a
gyorsan haladó németek továbbmenjenek. Ez magyarázza a két
csapat szemmel látható lassúságát, amikor az első jégmezőn
vágtak keresztül. Végül a két olasz nem bírta tovább, bajba
került. A németek tovább akartak menni, de Corti tehetetlen
dühében még akkor sem engedte, hogy lehagyják őket. Verekedni
kezdtek, és az izmos Corti letaszította
a két fiatal németet, akik szörnyethaltak.
Egy
másik lap ehhez hasonló, fantasztikus elméletet dolgozott ki. Arra
a csalóka képre alapította elgondolását, amit a hegyen lentről
megfigyelhettek. Pénteken és szombaton, amikor a látcsöveken
keresztül Longhi a sziklapadon volt látható és Corti száz
méterrel feljebb ült piros zsákja mellett - érthető módon
feltételezték, hogy a két másik mászó bent van a zsákban. A
sajtó, amely úgyszólván csak kémlelőlyukon keresztül látta a
színt, két napon át „a sátornál levő három emberről"
beszélt. Valójában csak Cortit és a zsákot látták, nem volt
ott senki más. Nem volt nehéz beleesni ebbe a tévedésbe, mert
Cortit - aki piros gyapjúingét a fekete hegymászó anorákra
cserélgette, aszerint, hogy melyik volt szárazabb - a völgyből
könnyen nézhették több személynek. Néhány nappal a mentés
után egy svájci lap közölt egy fényképet, amelyet állítólag
vasárnap délután vettek fel, tehát akkor, amikor Corti későbbi
állítása szerint a németek, már továbbmentek. A képen - amiről
később bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem meggyőző - három
férfit véltek felfedezni a Zdarsky-zsák körül. Ebből egy gazdag
képzelőerővel megáldott cikkíró azt a következtetést vonta
le, hogy a mentés reggelén, amikor a félig tébolyodott Corti
meghallotta német Hellepart kiáltozását, abban a hiszemben hogy a
németül beszélő önkéntes mentő csak Mayerért és Nothdurftért
jött, letaszította őket a sziklapárkányról.
Kialakultak aztán nem kevésbé
bizarr teóriák is. Még az olasz sajtó egy része is Corti ellen
fordult.
Széles körökben idézték Cassint, aki első felindulásában ezt,
a Corti számára mindennél nyugtalanítóbb kijelentést tette:
- A hegyekben csak a halottakat
szokás ott hagyni.
Az egyik olasz képeslap azt
állította, hogy Corti súlyos baklövéseket követett
el a hegyen, hogy a legnagyobb fokú gondatlanság vétke terheli,
mert végszükségben Longhit fogadta el mászótársául, és
általában gonosztevőként viselkedett a tragédiában. Ha Longhit
le tudták engedni egy olyan párkányra, amely öt méterrel lejjebb
volt - írta a lap -, akkor fel is lehetett volna húzni, másik,
biztonságosabb sziklapadra is. A cikk alaphangja világos volt:
Corti cserbenhagyta barátját, hogy magát megmentse. Corti perrel
fenyegetődzött. Egy római ügyvéd hajlandó lett volna ingyen
elvállalni az ügyet. A per azonban abbamaradt, amikor a lap
lehetőséget adott Cortinak, hogy egy cikkben elmondja a történteket
saját beállításában. Azonban története még akkor is - jóval
a felépülése után - telve volt ellentmondásokkal: még mindig
nem tudta pontosan, mi
történt a hegyen.
A
legsúlyosabb, halálosan hideg kritika Németországból érkezett,
ahol mindjárt abból indultak ki, hogy olyan kiváló hegymászók,
mint Mayer és Nothdurft csakis valamiféle bűntett következtében
pusztulhattak el az Eigeren.
Nothdurft barátja,
Walter Seeger, egész Bajorország nevében beszélt, amikor azt
mondta:- Aki Corti ellentmondásait olvassa, az előtt teljesen
világos, hogy valamit titkol.
Mivel
meg voltak győződve Corti bűnösségéről, a németek annak
rendje s módja szerint nekiláttak, hogy bizonyítékot
szolgáltassanak. Mások csak hadd szőjék az elméleteiket.
Ismeretes volt, hogy Nothdurft minden mászásról kimerítő naplót
vezetett, még akkor is, ha kényelmetlen éjszakai bivakolásra
került sor valahol fenn egy hegyoldalon. Meg kell találni Nothdurft
holttestét - határozták el -, és a napló majd elmondja, hogy mi
történt valójában. A stuttgarti mászók egy csoportja
Grindelwaldban termett, hogy a holttestek után kutassanak. A hegyet
azonban sűrű köd vette körül, és a németek kifogytak az
időből, még mielőtt valamit is elértek volna. Később egy másik
német csoport fésülte át a hegy lábát, azonban a legcsekélyebb
nyomot sem találták, amiből honfitársaik sorsára
következtethettek volna.
Cortit olginatéi kis házában
hamarosan privát és hivatalos rendőrök
kezdték faggatni. Megmondta nekik, hogy semmi újat nem tud mondani,
csak annyit, amit hosszadalmas, kézzel írott jelentésében megírt
a Club Alpino Italiano részére, mint mondotta: az igazság nevében
és szolgálatában! Jelentésében azt írta, hogy előzőleg
alaposan tanulmányozta a falat. Az azonban, ahogyan a mászást
leírta, mást mutatott. Beszámolójából nem lehetett azonosítani
az egyes ismert lejtőket, és a dátumok meg az időpontok ezúttal
is nyilvánvalóan tévesek voltak.
A németek folytatták a
vizsgálatot.
Grindelwaldba érkezett dr. Hermann Lutz, egy dél-württembergi
rendőrségi tisztviselő, aki mindenki mástól függetlenül
nyomozott. Felkereste a berni rendőrséget, ahol közölték vele,
hogy az a sokat vitatott fénykép, amelyen állítólag három
mászót lehetett
látni a piros Zdarsky-zsákban vasárnap, valójában semmit sem
bizonyít, mert mindenki azt olvashatja le róla, amit akar. Lutz -
aki egyébként a Német Alpin Klub tübingeni részlegének volt
tagja - ezután a leesett hátizsák ügyének szentelte figyelmét.
Kijelentette: teljesen felfoghatatlan számára, hogy a két
tapasztalt fiatal német folytatta az utat a hegyen élelem nélkül.
- Akik ismerik a két mászót - írta jelentésében -, azon a
véleményen vannak, hogy a hátizsák leesése után egészen
biztosan visszafordulnak,
és sosem kockáztatták volna, hogy ezen a különlegesen nehéz
hegyfalon tovább kísérletezzenek minden ennivaló nélkül. A
magam részéről nem tudom elhinni, hogy Nothdurft, akit
személyesen ismertem, komoly mérlegelés nélkül valaha is
vállalkozott
volna az út folytatására élelem nélkül.
Lutz
érthetetlennek tartotta azt is, miért volt hajlandó a két német
Cortinak adni Zdarsky-zsákját, amikor tovább indultak a hegytető
felé a balesetek után. - A hegymászók bajtársias gesztusa volt a
két német fiú részéről, hogy Cortinak adták a sátrat —
írta. — Ennek ellenére - ha végiggondoljuk -, szinte az
öngyilkossággal tűnik határosnak, hogy valaki a kitörni készülő
égiháború ellenére élelem és menedék nélkül folytassa a
mászást. A németek úgy látszik,
azzal az eltökélt szándékkal indultak tovább, hogy hamarosan
elérik a csúcsot, aztán majd valahogy visszajönnek a hegyre, és
amilyen gyorsan csak lehet, segítséget hoznak a társaiknak. Mégis
szinte lehetetlen azt hinni, hogy ebben reménykedhettek a falban
folytatott küzdelem előző napjai után.
További támpontok hiánya
miatt - hiszen Longhi teteme még mindig ott függött 1500 méter
magasságban, és Nothdurft meg Mayer testét sem találták - dr.
Lutz visszament Württembergbe anélkül, hogy más vádat tudott
volna
Corti ellen felhozni, mint az olasz saját ellentmondásait és
zavaros kijelentéseit. - Nemcsak a szülők, a tübingeni hegymászó
klub és valamennyi alpinista, akit érdekel a szerencsétlenül járt
mászók sorsa, hanem magam is hálás lennék bármiért, ami fényt
vetne a halálukkal
kapcsolatos rejtélyre - írta Lutz. - Valahogy úgy érzem, hogy a
teljes igazság sosem kerül napvilágra. A halottak megtartják
maguknak utolsó óráik titkát.
Ebben azonban tévedett.
Tizenhetedik fejezet
Ugyanolyan számban, ahányan
Cortit
vádolták, és azt jósolgatták, hogy egyszer még kiderül az
igazság, akadtak olyanok is, akik szerint az igazság ott feküdt
előttük, hiszen Corti beszámolóinak ellentmondásai és tévedései
csupán annak a zavarodott állapotnak és annak a megrázkódtatásnak
a következményei, amelyeken keresztülment. Corti adottságait és
a körülményeit tekintve nem várhattak tőle pontosabb beszámolót,
mint amit adott. Ahogyan fokozatosan visszanyerte emlékezetét,
néhány ellentmondásra fény derült. Például azt állította,
hogy hatvanhat
órát töltött egyedül a vörös zsákban, segítségre várva. Az
adott körülmények közt, az sem lett volna csoda, ha azt hitte
volna, hogy hatvanhat napot töltött abban a hideg, plasztik sírban.
Valójában negyven óránál valamivel többet töltött a
sziklapadon.
Az agyrázkódás emlékezetkiesést okozott, így azok adatait
fogadta el, akik lentről figyelték. Hogy bűncselekmény történt-e
vagy sem, azt az órák száma nem dönthette el. Corti csökönyösen
ragaszkodott ahhoz az állításhoz, hogy Nothdurft beteg lett, és
ezzel magyarázta lassú haladásukat és a végső katasztrófát.
Nothdurft anyja azt állította, hogy fiának soha semmi baja nem
volt a gyomrával. Corti erre azzal felelt, hogy bármelyik hegymászó
ki van téve annak a veszélynek, hogy az ételébe vagy vizébe
belekerülő parányi gleccser-homokszemcsék megtámadják gyomor-
és bélrendszerét.
Hamarosan
mások is hallatták véleményüket. Az ember azt hihetne, hogy az
olginatei teherautó-vezetőt leginkább azok támadták, akiknek
miatta kellett megmászni a hegyet, és életüket kockáztatták a
megmentéséért. Azonban ennek éppen az ellenkezője történt.
Lionel Terrayt chamonix-i
otthonában keresték fel interjúra.
- Nos, ha már ennyi elmélet
kapott szárnyra - mondta -, hadd mondjam el én is az enyémet.
Nagyon nehéz követni azt, amit Corti mond, mert nem túlságosan
kiegyensúlyozott és nem is intelligens ember. Egyszer ezt, másszor
azt mondja. Rágalmazhatjuk azzal - anélkül, hogy egy lépéssel is
tovább mennénk -, hogy képtelen világosan elmagyarázni, mi
történt, és azzal is vádolhatjuk,
hogy bűnöző. Újra és újra felteszik a kérdést: követett-e el
Corti valamit Mayer és Nothdurft ellen? Szerintem nem. Cortinak
szüksége volt a németekre azután, hogy az a kő eltalálta. Az a
seb, amit a homlokán láttunk, nem kitalálás. Minden lehetséges
segítségre
szüksége volt. Vannak, akik azt mondják: Corti igen nagy
ambícióval vágott neki a hegynek, és talán azért akart ártani
a németeknek, hogy megakadályozza: nélküle is felérjenek.
Szerintem azonban ilyesmit csak képzelni lehet. Olyan falon, mint az
Eiger,
ilyen nem történhet meg. Még ha valaki rossz szándékú is, nem
érezhet féltékenységet társai iránt olyankor, amikor a
hegyoldalon a halállal néz szembe. Csak egy ördög vagy őrült
tehetne ilyet, és Cortit egyiknek sem tekintem. Amikor hegymászók
indulnak el egy
hegyen, kölcsönösen függnek egymástól. Ilyenkor az ember nem
képes gaztettre, még akkor sem, ha egyébként gazember.
Amikor Gramminger nyilatkozott
Münchenben: akkor a hegyekben szerzett három évtizedes tapasztalat
alapján beszélt:
- Elég jól ismertem
Nothdurftot, és először érthetetlen volt számomra, hogyan lehet
olyan lassan haladó kötélcsoport tagja, de most már értem.
Betegsége tökéletesen megmagyarázza az esetet. Már világossá
vált Corti elbeszélése alapján a következő: Mayer és Nothdurft
előrementek, de már nem volt bennük annyi erő, hogy túljussanak
a kijárati hószakadékokon. Ekkor elkapta őket egy szörnyű
vihar. Azt hiszem, most is ott vannak valahol fenn, testük a
sziklához fagy télen, nyáron meg saját kötelük, saját szögeik
tartják őket, de egyszer
lekerülnek. Arról a málladozó hegyoldalról minden lekerül.
Seiler egyetértett ezzel, és
Eiselin is erre a következtetésre jutott.
-
Teljesen képtelen az az elgondolás, hogy Corti valamiféle
bűntényt követett el - jelentette ki Eiselin. - Azon a hegyen a
pszichológiai körülmények következtében ilyesmi teljesen kizárt
dolog. Semmi előnye nem lett volna belőle. Sőt! Az igaz, hogy
Corti egy csomó dátumot és órát összekevert. Ismerek sok olyan
hegymászót, aki még normális, teljesen eseménytelen túrán sem
tud tiszta képet alkotni a történtekről. Gondoljuk csak meg, hogy
Cortit fejen találta egy kő és nyolc éjszakát töltött el a
hegyen! Egyetlen ott töltött éjszaka is hatással van az ember
lelki és szellemi állapotára.
Végül ott voltak azok, akik
ugyan nem
gyanúsították Cortit bűncselekmény elkövetésével, de a lelkűk
mélyén sohasem tudták neki megbocsátani, hogy a kellő
adottságokkal nem rendelkező Longhit magával vitte az Eigerre.
Magától értetődik, hogy ezek főleg olasz alpinisták közül
kerültek ki. Cassin, aki később megenyhült Corti iránt, ezt
mondta:
- Claudio örökké
lelkiismeret-furdalást érez majd a vétkéért. Szegény Longhi
egyáltalán nem volt jó hegymászó. Sokat járt a hegyekben, de
egyetlen 3000 méteres hegyet sem mászott még meg. A legnagyobb
felelőtlenség
volt ilyen embert az Eiger északi falára vinni.
A
szelíd Mauri szintén békét kötött később Cortival:
-
Claudio alapvetően tévedett, amikor szegény Stefanóval útnak
indult - mondotta. - Stefano jó fiú volt. Végigrobotolta napi
nyolc vagy tíz óráját,
igénytelen volt, eltartotta beteg feleségét, akit mindig
szeretettel vett körül. Nem akart meghalni az Eigeren. Negyvennégy
éves volt, sokat dolgozott, és azt hiszem, kicsit csábította,
hogy híres emberré válhat, ha megmássza az Eiger északi falát.
Talán úgy gondolta, hogy még jobban megszeretik a leccóiak, és
többre tartják máshol is, ahol értékelik a
hegymászóteljesítményeket.
Halála
örökké Claudio lelkiismeretét terheli. Amikor Stefano először
beszélt kételyeiről, Co-tinak vissza kellett volna vele fordulnia.
Ha valakinek a hegyekben megrendül a bátorsága, és emellett nem
is elég gyakorlott alpinista, akkor a félelem megölheti. De amit
egyszer Corti a fejébe vesz, azt meg is akarja valósítani. A
többiek túlságosan bíztak benne; azt hiszem, a németek úgy
gondolkodtak: itt van ez az erős ember a híres alpinisták
városából, Leccóból, mi is nagyobb biztonságban leszünk, ha
vele maradunk. És ezzel végzetes hibát követtek el. Ha olyan
kiváló hegymászók voltak, fel kellett volna, hogy ismerjék:
ilyen rendkívül
nehéz falon Claudio nem alkalmas a vezetésre, és vissza kellett
volna fordulniuk.
A
hegyekben gyakran megtörténik, hogy egy gyengébb kötélegyüttes
egy erősebbel találkozik és annak erejében bízva, felkéri
azokat, segítsenek neki. Ez azonban az Eigeren lehetetlen.
Minden kötélcsapatnak a saját erejére és saját magába vetett
hitére kell támaszkodni!
Senki
sem vonta kétségbe ezeknek az embereknek a jogát ahhoz, hogy a
véleményüket kifejezzék. A mentőcsapat tagjai ezt a jogot hosszú
éjszakákon át szerezték meg
az embertársaikért kifejtett kemény, veszélyes munkájukkal.
A
gyász sújtotta württembergi polgárok részéről nagyon is
indokoltnak lehetett tekinteni, hogy ki akarták vizsgálni Mayer és
Nothdurft halálának körülményeit, és a svájci rendőrség
ebben segítséget is nyújtott. Az újságoknak - még a
szélsőségesebbeknek is - akiket nem annyira a valóság, mint
inkább a szenzáció érdekelt, szintén hagyomány adta joguk és
kötelességük volt, hogy minden lehetőséget megvizsgáljanak.
Cassin mint a Club Alpino Italiano leccói részlegének elnöke,
ugyancsak az alpinizmus és szülővárosának közössége iránti
kötelességét teljesítette, amikor keresztkérdésekkel rohamozta
Cortit.
Egyszer azonban furcsa
nyilatkozat jelent meg a svájci lapokban. Szerény kijelentéssel
kezdték:
- Ezt nem a szerencsétlenül
jártakkal szembeni elfogult kritikának szánjuk, és ha mégis
szeretnénk a véleményünknek hangot adni, akkor ezt csak azért
tesszük, hogy figyelmeztessük azokat az ifjú hegymászókat, akik
ezután akarnak idejönni, hogy ne kockáztassák fiatal életüket.
Ez
volt azoknak a grindelwaldi hegyivezetőknek a hivatalos
nyilatkozata, akik következetesen elutasították, hogy részt
vegyenek a mentésben, és akiket most felbolygatott a svájci
lapokban megjelent néhány célzás arra, hogy nem elődeik
szellemében cselekedtek.
A
hegyivezetők így érveltek:
-
Elismerjük, hogy ezek a hegymászók az átlagosnál magasabb
tudással rendelkeztek. A szélsőségesen nehéz mászásokat
végrehajtók színejavát képviselték, azonban tapasztalataikat
sziklákon és nem jégen szerezték. Ezt az egész mászás alatt
meg lehetett figyelni. Független megfigyelők kedvező megfigyelő
pontokról megállapították, hogy amikor a szerencsétlenül jártak
jégen vagy fagyos havon haladtak, fürdőkádnyi lépcsőket vágtak,
így aztán túl lassan jutottak előre a jeges szakaszon. Ehhez
járul még az, hogy a hegymászók egy része az északi falat
mindig lebecsüli. Akik először mászták meg, igen alaposan
tanulmányozták a hegyoldal problémáit, kívülről ismerték
tereprajzát, és beszámolóikból mégis megtudhattuk,
hogy egyik vagy másik meredek részét lebecsülték. Az idei
vállalkozók állítólag szintén folytattak felderítést a
hegyoldalon, de akkor miért tévedtek el többször is?
A szerencsétlenül jártak
végzetes hibáinak ilyen elfogult és bizonyos tekintetben téves
elemzése
azoknak a hegyivezetőknek a csoportja részéről, akik szinte egy
emberként távol tartották magukat a mentéstől, a nézeteltérések
özönét váltotta ki. A Neue Zürcher Zeitung azzal a váddal
avatkozott a küzdelembe, hogy a hegyivezetők gyalázatosán
viselkedtek. A támadásra egy vörös arcú, világoskék szemű
idősebb ember válaszolt. Christian Rubi, a Svájci Hegyi Vezetők
Társaságának szervezője és vezetője, aki azzal vált nevessé,
hogy huszonkét évvel korábban jelen volt Toni Kurz halálánál az
Eigeren. És akkor
éles vita indult meg a kis völgyben.
A svájciak 1847 óta nem
viseltek háborút (az is csak három napig tartott), de ez nem
jelenti azt, hogy a svájci teljesen békés nép. Harcaikat szóval
és szavazatokkal vívják egymás ellen, szinte szakadatlanul.
Leuterbrunnen
környékén például sok éve folyik a háborúskodás Cristian
Rubi, a híres hegyivezető és idősebb von Almen, Fritz és Kaspar
apja között. Mint a legtöbb ilyen viszályban, mindkét oldalon
volt valami igazság, de azt egyik fél sem volt hajlandó elismerni.
Von Almen a régi
arisztokráciát, a földbirtokos nemességet képviselte, akik
fiaikat külföldre küldik iskolába és vagyonukat millió frankban
számolják.
Rubi,
a hegyi üdülővároska, Wengen szülötte, ahova Lauterbrunnenból
a fogaskerekű vasút visz fel, a munkásosztályt képviselte. Azt
tartotta, hogy a svájci hegyivezetőket kizsákmányolják a
szállodatulajdonosok és kereskedők, akik a turisták dollárjaiból
aránytalanul nagy százalékban részesülnek. Rubi így lett
szocialista, és hozzálátott a vezetők szervezéséhez. Több
csata után - amiből sokat az ősellenséggel, von Almennel vívott
- hatszáz vezetőt tömörített az egyesületbe, amely
megállapította a minimális díjazást és egyéb jogvédő
intézkedéseket. Később a Nemzeti Tanács tagja lett.
Az
ezután következő években szinte természetessé vált, hogy von
Almen mindent ellenez, amit Rubi tesz, és viszont. Ahogy mindketten
öregedtek és a politikai párviadalok tüze lassan lelohadt, az
örök viszály egy nagyon is szembetűnő, nagyon is gyújtó hatású
pontra: az Eiger északi falára összpontosult. Különböző
társadalmi hátterüknek megfelelően ellenkező álláspontot
foglaltak el a hegyoldallal kapcsolatban. Von Alment, mint az élet
„kifinomult" formáinak képviselőjét érdekelték az
alpinizmus minden fajtájának, még a vaskorszak hegymászóinak
kísérletei is az északi falon. Mindkét fiának - még alig
töltötték be huszadik évüket - feladatul tűzte ki, hogy másszák
meg a Jungfrau, a Mönch és az Eiger csúcsát (de nem az északi
falon), és gondoskodott arról, hogy az alpinizmus - szerinte -
legjobb tradíciói szerint képezzék magukat.
Rubit
mint a hegyek egyszerű parasztját, nem hozta lázba a modern
alpinizmus; a régi vágású hegyivezetőket képviselte, akik
számára a hegyek a kenyérkeresetet jelentették. Csak kevéssé
próbálkozott azzal, hogy megértse
a mentésben alkalmazott új technikát, amit a Grammingerhez és
Friedlihez hasonlók vezettek be a hegymászásban. Helytelenítette
az olyan akrobatikus hegymászást, amihez kötélhágcsó, jégszög
és ehhez hasonló különleges felszerelés kell. Minden változást
ellenzett, ami fokozta azt a veszélyt, aminek a hegymászók, de
végső fokon a vezetők is kiteszik magukat. Tehát a politikában
liberális, ugyanakkor az alpinizmusban konzervatív maradt.
Így
aztán Rubinak és a szervezett hegyivezetőknek úgy tűnt, hogy az
északi fal olyan kényes hely, amit a legjobb elkerülni.
Tizennyolcadik fejezet
Persze, tény, hogy von
Almenéknek hasznot hoztak az északi falon lejátszódó tragédiák.
Valahányszor megakadt egy kötéltársaság, az újságírók
megjelentek a völgyben, és fogaskerekűn
megtették az utat a Kleine Scheidegg hotelekig. Végeredményben ez
volt a legjobb megfigyelőpont. Innen küldték aztán helyszíni
tudósításaikat Európa minden részébe, és valamennyi jelentés
keltezése után ez állt: Kleine Scheidegg. És Kleine Scheidegg
csak egyet jelenthetett: von Almenék szálloda-komplexumát. Azok az
európaiak, akik nem tudták Párizs vagy Róma legelőkelőbb
szállodáinak nevét, jól ismerték a Kleine Scheidegg szállodákét,
hiszen eleget olvashatták az északi falról szóló beszámolókban.
De
az már nem igaz, hogy a von Almen család örült az ilyen
helyzetnek, vagy hogy újságreklámként hasznosította a hegymászók
halálát. A hegymászóknak senki sem állhatta útját; legtöbbjük
- akárcsak Cortiék - teljesen titokban készülődött, amikor a
látcsöveken át feltűntek odafent, kísérletüket már nem
lehetett megakadályozni. Az adott körülmények között von
Almenék nem tehettek sokat. Nyilvános szállodát tartottak fenn,
és aligha alkalmazhattak volna olyan szűrőrendszert, ami távol
tartja a halálos veszéllyel dacolókat vagy a szenzációhajhászókat,
és csak egyszerű kirándulókat és sízőket enged be. Szállást
adtak a riportereknek és nem utasíthatták el azokat sem, akik
információt kértek a sajtó számára. Történjen, aminek
történnie kell, nem tehettek úgy, mintha azt hinnék, hogy a falon
csak zerge és kőszáli kecske jár. Tény, hogy hasznot hozott
nekik a nyilvánosság, de nem kívánták azt. Valójában bizonyos
mértékig maguk is nehezteltek azokra, akik kellő tapasztalatok
nélkül elindulva, halálos veszélyt hívták ki
maguk ellen. Von Almenék azonban csak szállodatulajdonosok voltak
és nem bírák.
Rubi
érzelmei a von Almen családdal és az északi fallal szemben
hamarosan éreztették hatásukat a hegyivezetők egyesületében, és
a kialakult rossz légkör az egész környékre kiterjedt. Ez az
érzés döntő tényezővé vált az 1957-es mentésben és abban,
hogy a vezetők nem voltak hajlandók részt venni abban. - Ez a maga
hegye - szinte ezt jelezte a vezetők magatartása von Almennel
szemben, amikor a Corti-féle csoport bajba került -, most
aztán csináljon velük valamit.
Az
ellentétek azonban még ennél is mélyebbre hatoltak. Rubi és a
hegyivezetők egyesülete nemcsak von Almenékkel került szembe,
hanem az élvonalbeli amatőr alpinistákkal is. Becsületes vezetők
- jóakaratúan, de a fejlődést és változást fel nem ismerve -
idősebb korukban gyakran válnak védelmezőivé olyan idejét múlt
helyzetnek, ami majdnem olyan káros, mint az, amelynek
megjavításáért eredetileg harcoltak. Így volt ez Rubi
egyesületének tagjaival is. Orvosolták a korai hibákat, megfelelő
bért és öregkori biztosítást vívtak ki maguknak, de azután
minden erejükkel ragaszkodtak az új alaphelyzethez. Elvetették és
kigúnyolták az alpinizmusban és a mentésben tért hódító új
technikát. A vaskorszak hegymászása a meredek falak meghódításában
és a különleges felszerelések szakszerű használatában beérte
és gyors ütemben elhagyta őket. A hegyivezetők - ahelyett, hogy
tanultak volna - bezárkóztak a hagyományok kagylóhéjába, és
úgy tettek, mintha semmit sem fejlődne a hegymászás. Csak kevés
kivétel akadt. Hermann Steuri, egy középkorú, grindelwaldi
vezető, megtanulta a mentést kábellel, és tanfolyamot indított a
saját hegymászó iskolájában. Az ingyenes tanfolyam első estéjén
a környék 140 vezetője közül öt jelent meg, másnap azonban
csak ketten maradtak, harmadik este pedig senki sem jött el. A
vezetők nem akartak változást. Hősi teljesítmények és bátor
mentések régi tradícióinak örököseiként turistáikat most
inkább a könnyebb falak jól ismert mászóútjain vezették. Télen
felcsatolták a sítalpakat és síoktatóknak csaptak fel. Ha a
Felföld függőleges, sziklás, jeges hegyein és falain veszélyes
mentési kísérletről volt szó: menjenek csak mások!
Amikor
a vezetők teljesen e példátlan elvek alapján kezdtek viselkedni
és élni, nagy ellenszenv alakult ki velük szemben. Az élvonalbeli
amatőr alpinisták lenézték a hegyivezetőket, megvetették őket
elmaradottságukért. Kérdéses, hogy azok az amatőrök, akik részt
vettek az 1957-es mentésben, elfogadták volna-e a svájci vezetők
segítségét, ha azok azt egyáltalán felajánlják. Rubi később
évekig azt állította, hogy néhány vezető önkéntes segítőként
jelentkezett Friedlinél, ő azonban tudomást sem vett róluk.
Seiler nyíltan beszélt erről a kellemetlen ügyről.
- Túl sokat ellenségeskedtek -
mondta. - Ismerem a berni
vezetőket, magatartásuk nem volt méltó az ötven évvel ezelőtti
idők vezetőihez, akik a falvak legderekabb emberei voltak. Amikor
megkezdtük a mentési műveletet, gondoltam arra, hogy igénybe
vesszük őket, de azután szándékosan kerültük velük a
találkozást. Egy sem jött segíteni, de azt nem is bántam.
Tudtam, hogy nem értenek a korszerű mentőfelszerelésekhez és a
kábelekhez. Nekem családom van, inkább olyan társakra bíztam az
életemet, akiket ismertem és nem oryanokra, akik nem voltak
hajlandók megtanulni a
mentés mesterségét.
Christian
Rubi, a vezetők képviselője, nem hallgatott ilyen nyilatkozatok
után. Ha nem válaszolnak, az beismerést jelent. Az pedig nemcsak
nagy erkölcsi, hanem hatalmas anyagi kárt is okoz.
Már
a svájci sajtó is szégyenkezett a vezetők miatt, sőt a külföldi
sajtóban is történt egy-két célzás arra, hogy nem elődeik
nemes hagyományai szerint cselekedtek. Rubi mint gyakorlott
vitatkozó, visszavágott. Azonban nem szorítkozott csupán a
hegyivezetők megvédésére; heves támadást indított a nemzetközi
mentocsapat módszerei, indokai és képességei ellen.
- Kétségtelen - írta -,
néhányan közülük bátran viselkedtek. A bátorság azonban
nem elég.
Támadta
a mentés acélkábel-rendszerét. Hihetetlen baklövésnek
minősítette azt, hogy átkeltek a Mönchön éjszaka, ami legalább
egy teljes napi veszteséget okozott. Azzal vádolta az amatőr
mentőket, hogy nem akarták igénybe venni a hegyivezetők
segítségét. Az állította, hogy Corti hat óráig tartó
leszállítása a Reggeliző-helyről az Eigergletscherig legfeljebb
egy óráig tarthatott volna. A felelősséget igyekezett Willi
Balmerre, a szerencsétlen grindelwaldi boltosra hárítani, aki a
vezetőket nem volt hajlandó kirendelni a mentésre.
-
Minden mentési műveletet a Svájci Alpin Klub részlegei
szerveztek - mondta Rubi. - Erre vonatkozólag világosak a
szabályzatok. Willi Balmernek, a grindelwaldi mentőállomás
vezetőjének dolga lett volna, hogy a vezetőket bevesse. Ha a
vezetők nem kapnak utasítást, nem mennek, és nem is szabad
menniök. A vezetők készen álltak arra, hogy részt vegyenek a
mentésben és részt is akartak venni, de nem kaptak rá utasítást.
Ha azon a péntek éjszakán a legjobb vezetők közül tizenkettő
vagy tizenöt utasítást kap arra, hogy menjen fel a nyugati falra,
már szombat reggel megmentették volna Cortit, és nem kétséges,
hogy még Longhit is. Minden vezetőnek van telefonja, várták
Balmer hívását, de nem jelentkezett. Balmer volt a hibás, nem
tudta, mit kell tennie, majd mindenki elvesztette a fejét. Így
alakult ki egy ellentétes helyzet, és a Kleine Scheideggi
szállodák, mint rendesen, most is örültek annak, hogy propagandát
csinálhatnak ebből.
Ezután
a Svájci Alpin Klub - valamennyi hegymászó képviselője válaszolt
Rubinak. - Christian Rubinak, a Nemzeti Tanács tagjának! - címzett
nyílt levélben a klub központi bizottsága rámutatott a
következőkre: - a vezetők nem kereshetnek mentséget abban, hogy
telefonjuk nem szólalt meg.
A levél idézte Bern kanton
törvényeit:
-
Ha a hegyekben baleset történik, minden hegyi vezetőnek és
teherhordónak kötelessége, hogy a bajba jutottak keresésére és
megmentésére induljon, és minden mentőcsapat rendelkezésére
álljon.
A
törvényben semmi utalás nem volt utasításra és bürokráciára,
a rendelkezés világosan kimondta, hogy a vezetők minden lehetséges
módon kötelesek segíteni.
-
Úgy látszik azonban, a vezetők nem hajlandók mentést végezni
az északi falon, és nem akarják kockáztatni saját életüket -
folytatta a nyílt levél. - Mi is ellenezzük az ilyen túlzásokat
a hegymászásban, azonban ön azt mondta, hogy a hegyivezetők
nem akarnak tolakodni, nem akarják segítségüket
rákényszeríteni másokra, ha nem kérik a tanácsukat vagy
segítségüket. Friedli úr teljesítette kötelességét. Azonnal
kapcsolatba lépett a Grindelwaldi Mentő Állomással, ahol közölték
vele, hogy nem tudnak rendelkezésére bocsátani vezetőket.
- Ön azt írja, hogy mivel
egyáltalán nem ismerték a körülményeket, veszélyes és
helytelen útvonalat választottak, és ezért egy egész napot
elvesztettek. Azt azonban nem említi, hogy Friedli legénységének
tizenkét embere
megérkezett az Eigerjochra és megkezdte a mentési akciót. Ön azt
állítja, hogy olyan tizenkét fős csapat, amely ismeri az Eigert,
többet érhetett volna el, mint egy hetven főnyi összeverődött
csapat. Éz az önfeláldozó mentők rágalmazása. Ök nemcsak a
legmodernebb mentési technika szakértői, hanem ismert alpinisták
is voltak.
A
Reggeliző-helytől az Eigergletscherig megtett úton szándékosan
haladtunk óvatosan és tervszerűen - írta a klub -, mert Corti
rossz állapotban volt. így a lassú szállítás indokolttá
vált.
Ön
teljesen eltér a tárgyilagos kritikától, amikor azt állítja,
hogy a kábelrendszer miatt túl sok időt vett igénybe a mentés.
Ez hazugság. Rosszindulatú bírálata önmagát leplezi le.
Világos, hogy ön a modern mentési módszerek ellensége, pedig már
lett volna lehetősége arra, hogy meggyőződjék az
acélkábel-berendezések hasznosságáról, amikor kollégája,
Steuri úr tanfolyamot rendezett a mentésről Grindelwaldban. Ön
azonban presztízs okok miatt jobbnak látta, ha távol tartja magát
ettől, hogy később a bátor mentők ellen fordulhasson
sértegetéseivel.
Az
ön személyes befolyásának következménye, hogy nincs még egy
hely Svájcban, ahol ilyen nehéz lenne meggyőzni a vezetőket az új
mentési módszerek előnyeiről.
És a végén ott állt az a
vád, ami leginkább felingerelte Rubit:
- Ön tönkre tette a Svájci
Alpin Klub tekintélyét külföldön, méghozzá szándékosan.
Feldühödten megírta a
választ:
-
Önök kritizálják a kritikámat - írta Rubi -, én pedig
kritizálom az önök rágalmait, amiket a hegyivezetőkre szórnak.
- Ezután
megismételte állítását, hogy
a vezetőknek utasítást kell kapniok, mielőtt megkezdik a mentést:
- Ez a rendszer helyesnek
bizonyult száz meg száz mentésnél, a tetemek keresésénél, és
mindig is ezt fogjuk követni - írta. - Különben egyszer túl sok
lesz az ember, máskor meg nem lesz elég.
Rubi azonban egy másik
nyilatkozatában egy odavetett megjegyzésével jobban megközelítette
s a probléma gyökerét:
- A
hegyivezetők nem tartották magukat távol a mentéstől - mondotta.
- Egyszerűen nem kellettek, mert ez egy
különleges eset volt. Az akciót újságírók, fotóriporterek és
szállodaigazgatók sugalmazták.
Ezzel a vita köre bezárult és
visszaérkezett a kiindulóponthoz: ahhoz az évtizedes háborúhoz,
ami Rubi és von Almen, a dolgozó emberek és a vagyonosok közt
folyt.
Ez az egyetlen mondat Rubi tollából világosan megmutatta, hogy nem
telefonhívásokról, utasításokról vagy technikai kérdésekről
volt szó, hanem egyszerűen egy svájci hegyek mélyén dúló
háborúról. Mint mindig, ekkor is utolsóként szólaltak meg a
mentési expedíció
tagjai. Legtöbben tudomást sem vettek a völgyben folyó
szócsatáról. Úgy gondolták, helyesebb, ha a tetteik beszélnek
önmagukért. Riccardo Cassin az olaszok nevében nyilatkozott:
-
Csodálatra méltó volt a hat különböző nemzet önkénteseinek
cselekedete. Ez az
alpinizmus történetében példa nélkül áll.
Természetesen, mint minden hasonló esetben, az ember utólag ebben
az esetben is rájön arra, hogy másként nagyobb eredményt
érhetett volna el. Sajnos, azonban ezt csak olyankor ismerjük fel,
amikor
már késő. Longhi és a két német alpinista elvesztése terheli a
lelkünket, de mi, olaszok nem akarjuk kritizálni azt, ami történt.
Egyik honfitársunkat, aki veszélyben volt, megmentették. Csak
annyit tehetünk, hogy köszönetet mondunk azoknak, akik annyi
lelkesedéssel és életrevalósággal szentelték a mentésnek
idejüket és olyan áldozatkészek voltak.
Chamonix-ban a szókimondó
Terray már nyíltabban fejtette ki álláspontját:
- Az Eigeren végzett mentés
heves vitákat váltott ki Svájcban, Németországban és
Olaszországban
- írta Terray a Francia Alpin Klub lapjában. - Bizonyos egyéneket,
akik úgy határoztak, hogy nem csatlakoznak az akcióhoz, most
lelkiismeret-furdalás gyötör. Ebből úgy keresnek kiutat, hogy
kritizálják a mentés technikai megszervezését, sőt annak elvi
alapjait is. Kétségtelen, hogy egyetlen emberi cselekedet sem
tökéletes, főleg, ha rögtönzik. De bármit is mondanak, tény,
hogy a legkülönbözőbb nemzetiségek alpinistái spontánul,
nagylelkűen, egészen reménytelen helyzetben, gondolkodás nélkül
vállalkoztak egy sikertelennek ígérkező mentési művelet minden
veszélyének leküzdésére. És egy életet sikerült is
megmenteniük.
-
Az Eigeren végzett mentés nagyszerű példája annak, mit vihet
véghez a bátorság, a lelkesedés és az akarat. Kétségtelen,
hogy nem kis
mértékben a technikai felszerelés és emberi tudás sikerét
jelentette. A többi már csak rosszindulatú pletyka.
Űgy
látszik, Svájc egyetértett Terray-val. Christian Rubi elvesztette
képviselőségét, és félig-meddig nyugdíjba vonult
szülőfalujába, Wengenbe. Willi Balmer, a jelentéktelen,
szerencsétlen bűnbak, aki csupán annyit tett, hogy a grindelwaldi
vezetők álláspontját képviselte amikor nem akuttá, a mentésben
való részvételre felszólítani embereit, úgy határozott, hogy
nem jelölteti magát újra a grindelwaldi mentőállomás
vezetőjének, és így más foglalta el a helyét.
De
valahol az Eigeren két ifjú német feküdt holtan. És a gyönyörű
völgyek felett vádaskodva ott függött Stefano Longhi teste: télen
a sziklához fagyva, nyáron szabadon lebegve. Nem lehet
addig nyugalom a völgyekben, nem lehet vége a botránynak, amíg
ezt a testet le nem hozzák, amíg a két németet meg nem találják!
Tizenkilencedik fejezet
Volt
egy lehetőség, amely nagyon nyugtalanította az 1957-es dráma
részeseit — a főszereplőket és mellékalakokat egyaránt -: az,
hogy Corti, a halál balkeze, megjelenik Grindelwaldban és maga
akarja felkutatni a három áldozat testét. A mentők élgárdáját
ez a gondolat nyugtalanította legjobban, mert nem voltak meggyőződve
arról, hogy Corti képes lesz elkerülni a veszélyt az északi
falon, és nem éreztek kedvet arra, hogy újabb gyötrelmes mentésre
vállalkozzanak az Eigeren. A Felföld hegyivezetőit azért izgatta
ez a lehetőség, mert döntő bizonyítéka lett volna saját
tudatlanságuknak és tehetetlenségüknek, ugyanis a hagyományoknak
megfelelően a Svájci Alpokban a hegymászók holttestét a svájci
vezetők szokták lehozni a hegyről, és nem más országokból
behozott csoportok.
Ebben a kérdésben az európai
hegymászók között az alaphangot az a gondolat adta meg, hogy
Cortit - igazságosan vagy igazságtalanul - a vád árnyéka fedi,
és most az a kötelessége, hogy félrevonuljon, mint a rab a
vádlottak padján, amíg a többiek átkutatják a hegyoldalt, és
kiderül, hogy a halottak el tudják-e mondani a történteket. Még
a Club Alpino Italiano is ezt a nézetet képviselte. Hiszen Corti
maga volt az, aki azt mondta:
- Találjuk meg a holttesteket,
azok majd bebizonyítják ártatlanságomat.
De
ki találja meg őket? Csak Longhit lehetett látni és azt sem
sokáig. A katasztrófa után két héttel szakadatlan havazás
kezdődött a magashegyen, elborította a holttestet és a sziklához
fagyasztotta. A hegyivezetők kétségbeesett igyekezetükben, hogy
tekintélyük maradványait megmentsék, vagy legalábbis, hogy
eltávolítsák a bámészkodó turisták szeme elől ezt a gyötrő
figyelmeztetőt, azon tanakodtak, hogy lehozzák a testet. De itt a
hagyományos módszerekkel semmire sem mentek volna. Stefano Longhi
teste 1600 méter magasságban függött a jégpáncéllal borított
hegyoldalon. Ahhoz, hogy onnan lehozzák, sikeresen
meg kellett volna mászniok szinte az egész északi falat, méghozzá
télre forduló viszonyok között. Felmehettek volna a csúcsra és
leereszthettek volna valakit kábelen, de ez épp az a technika lett
volna, amit nyilvánosan elítéltek. Ha most ilyesmihez
folyamodnának,
ezzel nyíltan beismernék, hogy tévedtek. Így aztán a
grindelwaldi és a lauterbrunneni vezetők testületei — miközben
készülődtek arra, hogy hegymászó bakancsaikat félretegyék és
a tél beálltával felcsapjanak síoktatónak - érezték, hogy
kudarcot vallottak. Aggódva figyelték a Baden-Württenbergi Hegyi
Mentőknek azt a tucatnyi tagját, akik azzal a feltett szándékkal
érkeztek ide, hogy levágják a kötélről Longhit és megkeresik a
halott németeket. A rossz idő megakadályozta őket bármilyen
kísérlet végrehajtásában. Be kellett érniök a fal alján
található omladék és hó, valamint a peremhasadékok
átkutatásával. Holttesteket, hátizsákokat, valamilyen jelet
kerestek, amiből kiderülhet, hogy mi történt honfitársaikkal, de
semmi olyat nem találtak, ami nyomra vezethette volna őket.
A
vezetők arra is gondoltak, hogy helikoptert használnak, de a
katonaság rövidesen elvetette ezt az ötletet. Ilyen magasságban a
helikopterek nem használhatók hatásosan. Az alpin mentéseknél
már korábban is kísérleteztek helikopterek bevetésével, azonban
ezzel rendszerint csak a szerencsétlenségek számát szaporították.
Az Eiger körül tomboló viharos erejű légáramlatok következtében
bizonytalanná vált a helikopterek működése. Minek vállaljanak
újabb kockázatot az északi falon!? A katonaság megvétózta a
vezetők másik javaslatát is: hogy lent a völgyben állítsanak
fel ágyúkat és lőjék le a köteleket. Sehol sem lett volna
alkalmas hely lőtávolságon belül egy ágyú elhelyezésére,
aztán — bármenynyire terhelte a völgyek lakóinak lelkiismeretét
a halott - furcsa megoldás lett volna a tüzérséget hívni egy
halott hegymászó testének lehozására.
Ekkor
olyan hírek jutottak el a hegyivezetőkhöz, hogy Cortinak
határozott szándéka visszajönni az Eigerre, le akarja hozni
barátja holttestét. Kezükbe került az olasz Il Tempó folyóirat,
amelyben hosszú, zavaros történet jelent meg Cortiról és az
Eigeren lejátszódott tragédiáról. A vezetők riadtan adták
kézről kézre a lapot és vészjóslóan mutogatták egymásnak
Corti nyilatkozatának utolsó részét:
- Az alpinistákat csak kevesen
tudják megérteni. Mi, hegymászók, félelemmel teli órák
áldozatai vagyunk. Szembenézünk a halállal és talán a mi
hibánk, ha rákényszerítünk másokat is, akik mentésünkre
sietnek, hogy szintén szembenézzenek vele. Mégis újra és újra
visszakívánkozunk
a hegyekbe. Valami olyan erő hajt bennünket, ami hatalmasabb, mint
mi. Amikor valaki az életét kockáztatja, nem jut eszébe, hogy
mások életét is veszélynek teszi ki. Ez a hegymászóknak nem jut
eszébe, mert egyik sem akarja bevallani, hogy egy mászás
tragikusan is végződhet. Ha ez nem így lenne, egy ember sem
vágyódna a hegyek közé. Én ezért ismét visszatérek az
Eigerre. Visszamegyek és lehozom a barátomat, Stefanót.
Ebből
mindenki megállapíthatta, hogy azok az indítékok, amelyek Cortit
a hegyek közé vitték, beteges elmeállapotot jeleznek, és egy
újabb katasztrófa árnyékát vetik előre.
Corti terve sok németet is
nyugtalanított. Nem tágítottak attól a gondolattól, hogy a hegy
bizonyítékokat rejteget, csak meg kell azokat találni. Majd
kiderül, hogy
a német kötélpáros nagyszerűen haladt, az olaszok akadályozták
őket, sőt talán szándékosan ártottak is nekik. Meg akarták
akadályozni, hogy Claudio Corti, a vádlott jusson fel elsőnek a
hegyre, hogy megsemmisíthesse Nothdurft naplóját, vagy
eltüntethessen esetleg olyan feljegyzéseket, amit Longhi a
hátizsákjában hagyhatott. Egész hosszú télen csak figyeltek és
reménykedtek, hogy Corti nem mozdul el Olginatéből. Emiatt azonban
nyugodtak lehettek volna. Még Corti sem mert volna vállalkozni
arra, hogy télen mássza meg az Eigert. Úgy tervezte, hogy 1958
nyarán indul, amikor a viszonyok már kedvezőbbek.
Egy
osztrák-német kötélcsapat azonban megelőzte. 1958 júliusának
utolsó hetében, csaknem egy évvel a katasztrófa után szokatlanul
meleg volt a völgyekben. Longhi testét ismét meg-meg-engette a
szél. A külföldi kötélegyüttes tagjai azzal a hármas
célkitűzéssel vágtak neki az északi hegyoldalnak, hogy
megmásszák az Eigert, levágják Longhi holttestét és megkeresik
halott társaikat. A csapat három tagból állt: az egyik a
huszonnégy éves Herbert Raditschnig osztrák hegyivadász, aki
hegyivezetőként szolgált a hadseregben, és részt vett az 1957-es
osztrák expedícióban a perui Cordillerákban. A másik harminchat
éves osztrák hegyivezető, egykori olimpiai versenyző, Hias
Noichl; a harmadik pedig a huszonkét éves müncheni
elektromechanikus: Lother Brandler volt, aki akkor kísérletezett
harmadszor az északi falon. Legutóbbi kísérlete idején, 1956-ban
egy másik kötélpáros - szintén két német - haladt előtte,
azok azonban
leestek, szörnyethaltak és majdnem magukkal rántották Brandlert
és kötéltársát is.
A
háromtagú együttes minden részletre kiterjedő, aprólékos
gonddal szervezkedett és edzett. Ebben az esetben sokkal többről
volt szó, mint csupán az északi fal tizenharmadik sikeres
meghódításáról. A legnagyobb gonddal választották ki
felszerelésüket. Még egy kis rádióvevőt is vittek magukkal,
hogy állandóan vegyék az időjárásjelentéseket. Tanácsadójuk
az osztrák Heinrich Harrer volt, annak a kötéltársaságnak a
tagja, amely elsőnek mászta meg az Eiger északi falát 1938-ban. Ő
is gyanakodott Cortira. Gyanakvását saját szakértői véleményére,
az olasz elbeszélésének ellentmondásaira és a mentés utáni
téves kijelentéseire alapozta. Harrer elfoglalta helyét Fritz von
Almen teleszkópja mellett, a három kiváló mászó meg elkezdte a
rohamot a hegyen azzal a céllal, hogy fényt derítsen a megoldatlan
kérdésekre, és így vagy úgy, de eldöntse a vitát. Harrer nagy
gyújtótávolságú teleoptikás filmfelvevővel készített
felvételeket az előrehaladásról,
mert ha bármilyen szenzációs fordulat adódna, nagy hasznát
veszik majd a filmnek.
A
kötéltársaság bámulatos gyorsasággal haladt. Az első reggel
nyolc órakor a három férfi megtette a hegyoldal egyharmadát, és
olyan könnyedséggel jutottak át a most jégmentes
Hinterstoisser-traverzcn, mintha balett-táncosok lettek volna. Egy
felhő sem volt az égen, és a völgyben majdnem harminc fok meleget
mértek. A hegymászóviszonyok - az Eiger kivételével -
tökéletesek lettek volna bármilyen hegyoldalon. A meleg idő
kedvezett a hegymászóknak, de ugyanakkor erősen növelte a lavina-
és sziklaomlás objektív veszélyét.
Délelőtt
fél tizenkettőkor a három mászó már a második jégmezőn járt.
Ekkor Raditschnig vette át a vezetést Brandiertől. A kötéltársaság
simán haladt tovább felfelé. Lent a völgyben Fritz von Almen
Harrerrel együtt csodálattal figyelte előrehaladásukat és azt
mondta:
- Elképesztő
tempóban mennek: óránként
majdnem száz métert tesznek meg. Holnap reggelre feljutnak a
csúcsra.
Négy órakor Brandler
megcsúszott és
vagy húsz métert zuhant lefelé, de társai, akik szegen keresztül
biztosították, megtartották. Jégcsákányának segítségével
visszamászott a többiekhez. Öt órakor a mászókat már csak
háromszáz méter választotta el Longhi testétől. Hirtelen tompa
robajt hallottak fentről, a Fehér-pók felől. Noichl felnézett és
elkiáltotta magát:
-
Vigyázzatok! Kőlavina!
A mászók a sziklához
lapultak. Noichl villámgyorsan leszúrta jégcsákányát a hóba s
mindkét kezével görcsösen belekapaszkodott, mert pontosan a
lezúduló kövek
útvonalában volt. Egy súlyos kő csapódott bukósisakjának, és
amíg az ütéstől kábultan függő helyzetében tartotta magát,
újabb mészkődarab esett védtelen kezére és néhány ujját
véres csonkká zúzta. Amikor a lavina elvonult, Brandler és
Raditschnig sietve Noichlhoz
másztak, látták, hogy sok vért veszített. Egy védelmet nyújtó
áthajtás alá segítették, ahol kezét bekötözték és karját
hozzákötötték a melléhez. Ezután letelepedtek Sedlmayer és
Mehringer Halál-bivakjának helyén éjszakára, mintegy háromszáz
méterrel a sziklapárkány alatt, ahol a szerencsétlenül járt
Longhi teste lógott.
Másnap
reggel öt órakor megkezdték a rendkívül nehéz utat visszafele:
sérült társukat kötelekhez kötötték, és kettős kötéllel
engedték lefelé a sziklákon. Ehhez a művelethez nagy ügyesség
és jártasság kellett a kötélkezelésben és a mentésben. Nem
sokkal múlt el dél, amikor szerencsésen megérkeztek a
Nehéz-Repedéshez, és már csak a Stollenlochhoz kellett
leereszkedniük, a vasúti alagútba vezető bejárathoz. Itt
találkoztak Harrerral és egy svájci vezetőkből álló kis
csoporttal, akik mentés céljából jöttek. A három mászót
átsegítették a lejtős aknán, aztán vonatra szálltak a völgy
felé. Noichl befeküdt az interlakeni kórházba, ahol két ujját
leamputálták.
- Csak ez a kellemetlen baleset
akadályozott meg bennünket abban, hogy elérjük célunkat —
mondta —, de azért remélem, hogy még folytathatom a hegymászást.
Csak Brandler, akit már
harmadszor kényszerített visszavonulásra az Eiger, dühöngött.
-
Gyűlölöm ezt a hegyet - hangoztatta.
Ez a kísérlet,
amely arra lett volna hivatva, hogy megoldja a rejtélyt, most maga
is nevezetes esetté vált. Korholták a három mászót, mert
életüket kockáztatták egy olyan hegyoldal megmászásáért,
amelyet már tizenkétszer legyőztek, és három ember felleléséért,
akik már egy éve halottak. De támadták a svájci vezetőket is,
következetesen különös viselkedésükért. Kasper von Almen így
nyilatkozott:
-
Mindenki tudta, hogy ez a három gyakorlott hegymászó segítség
nélkül is lejut, de azért a vezetők odamentek, hogy „megmentsék"
őket. Mire a vezetők kimásztak a biztonságos akna folyosójának
ajtaján, már csak Raditschnignak kellett néhány métert
lebocsátkoznia. Senkinek sem volt szükséges semmiféle „mentésre".
A vezetők nem azért mentek fel, hogy mentést hajtsanak végre,
hanem, hogy kifejezzék ellenszenvüket a külföldiekkel szemben.
Később tekintélyes számlát nyújtottak be a három mászónak.
Még azt a pólyát is felszámították, amit elfelejtettek magukkal
hozni. És ezt nem azért tették, mert pénzt akartak. A számlával
csak azt dokumentálták,
amit a szívük mélyén éreztek. Ezt a számlát az ellenséges
érzés, nem a kapzsiság hozta létre!
A
müncheni alpin folyóirat, a Bergkamerad szintén bírálta a
vezetők magatartását, és utalt arra, hogy célzatos számlát
küldtek Noichl, Brandler és Raditschnig
megmentéséért. A lap így írta:
-
Noichl kifizette a tizenegy hegyivezetőért járó költségeket,
bár csak hat volt ott. Ők is a Jungfraujoch vasút biztonságos
nyílásából nézték a lefelé ereszkedő kötélcsapatot. A
számlán szerepelt a teljes vonatköltség Grindelwaldtól
Eigergletscherig, bár a hegyivezetőknek szabadjegyük van.
Feltüntették annak a kötszernek a költségeit is, amit otthon
hagytak.
Még a hivatása magaslatán és
köztiszteletben álló Svájci Alpin Klubot is érte bírálat más
országokból. Corti
megmentése után a klub 1600 dollárról szóló számlát küldött
mentési költségek címén. Ennek az összegnek jelentős részét
képezte az emberek és a felszerelés felszállítása a hegyre a
Jungfraujoch vasúton, a világ egyik legdrágább vasútvonalán.
Azzal nem kísérleteztek, hogy kárpótolják az önkéntes
vezetőket, de a Svájci Alpin Klub úgy érezte, a
készpénzkiadásokat meg kell fizettetni. Ebben semmi bosszú sem
nyilvánult meg. Ez semmi egyéb nem volt, csak a svájciak hűek
maradtak önmagukhoz, igazolták azt, amiről
világszerte híressé váltak: pontosan vezették számlájukat.
Svájcot „szálloda-tulajdonosok nemzetének" is nevezhetnénk.
Ha egy vendég egy centimmel kevesebbet fizet, megkapja róla a
számlát. Ha egy centimmel többet fizet, azt azonnal visszatérítik.
Ez a szokás.
A svájciak szívesen mesélgetik
ezt az anekdotát sajátmagukról:
Egy svájci odakerült az Isten
elé.
- Mi a kívánságod? - kérdezte
az Isten.
- Szeretnék szép fehér
hegyeket, tavakat és sok havat - mondta a svájci.
Az Isten egyetlen
kézmozdulatával megteremtette a hegyeket, a tavakat és a havat,
majd így szólt:
-
De hiszen ebből nem tudsz megélni. Kívánj még valamit, de most
már valami hasznosabbat.
- Jó. Akkor kérek egy tehenet.
A tehén abban a pillanatban ott
termett. A svájci megfejte és megkínálta az Istent egy pohár
tejjel.
- Rendes ember vagy te, svájci
fiam - szólt az Isten. - A többiek mind elfogadták, amit adtam
nekik, aztán köszönet nélkül elmentek. Te voltál az egyetlen,
aki gondoltál rám. Kívánhatsz még valamit. Mit kérsz?
- Egy frank húsz centime-ot a
tejért.
Az olaszok és a németek
azonban nem így látták a svájciakat. Levelek és lapok özöne
érkezett Grindelwaldba és Lauterbrunnenbe. Bírálták a
svájciakat, hogy pénzt követeltek Corti megmentéséért és a
Raditschnig-Brandler-Noichl kötéltársaság „mentéséért".
Az olasz Il Giorno 1958. augusztus 14.-én így írt:
-
Sem Európában, sem máshol a világon nem pénzért végzik a
mentést, kivéve, ha a megmentettnek módjában és szándékában
van mentőit megjutalmazni. Az Eigeren egyszerre ötven hegymászó
volt: németek,
osztrákok, franciák, bajorok, hollandok, lengyelek, olaszok és
svájciak. Csak a svájciak küldtek számlát, méghozzá 1 500 000
líráról. A leccói Ragni club tagjai 300 000 lírát adtak össze
és fizettek ki barátjuk helyett, aki három év alatt keres ennyit.
Így
aztán valamennyi svájci egy kalap alá került a bírálatok
kereszttüzében; a hegyivezetők azért, mert nem vettek részt
Corti megmentésében, és mert pénzért segítettek később az
osztrák-német kötéltársaságnak, a Svájci Alpin Klub meg azért,
mert benyújtotta a számlát. Az ügy már-már nemzeti botránnyá
vált, aláásta Svájc hírnevét külföldön, sőt fenyegette a
turistaforgalmat is, amelytől ez a kicsi ország annyira függött.
Közben Longhi és a két német teste változatlanul ott volt
valahol a hegyoldalon, és továbbra is kirohanások és támadások
okát képezte. A hullák lehozatalát órákon át vitatták a
legkülönbözőbb szinteken. Azonban minden megoldásnak volt egy
súlyos bökkenője! Akármilyen határozatot hoznak, akármilyen
ésszerű következtetésre jutnak, akármennyi
segítséget ajánlanak fel, néhány embernek elkerülhetetlenül
fel kell mennie, vagy le kell jutnia az északi falra és saját
életét is kockáztatni kell. És erre úgy látszott — legalábbis
Svájcban — senki nem volt hajlandó. Aztán olyan hírek
keletkeztek, hogy
más országokban felderítőcsoportok készülődnek. A
lengyelországi Zakopanéban megrendezett nemzetközi síoktató
konferenciáról hazatérő svájci küldöttek azt a hírt hozták,
hogy egy lengyel csapat komoly edzést kezdett meg, és a tervek
szerint 1959 nyarán eljön az Eigerre, lehozza Longhit és megkeresi
a németeket. Hasonló előkészületeket végzett egy 38 főnyi
olasz csapat is. A Német Hegyi Mentőszolgálat hivatalos formában
kért engedélyt a Svájci Alpin Klubtól, hogy megpróbálkozhassanak
a holttestek lehozatalával. De Claudio Corti ugyancsak készülődött,
hogy teljesítse fogadalmát, lehozza barátja testét és tisztázza
saját magát. 1959 tavaszán motorbiciklijén megjelent
Grindelwald-ban, hogy meggyőződjék arról: Stefano teste még
mindig a hegyen van-e. Aztán visszafordult, elment Rómáig, ott
felkeresett egy amerikai légitámaszpontot és megtudakolta: nem
kaphatna-e tőlük egy helikoptert és egy pilótát, aki segítene a
test lehozatalában. Amikor az amerikaiaktól elutasító választ
kapott, bejárta egy sor olasz képes újság és napilap
szerkesztőségét, és kérte, fedezzék egy nyári expedíció
költségeit.
A
gyanakvás és idegenkedés azonban még mindig nem oszlott el Corti
tragédiában játszott szerepével kapcsolatban. Így a
szerkesztőségek közölték Cortival, hogy a szükséges pénzt
szerezze meg máshol. 1959 májusának utolsó vasárnapján Corti
több leccói társával együtt visszament az Eigerre, megmászta a
nyugati hegyoldalt, hogy felderítést végezzen egy későbbi
expedíció céljaiból, és kijelentette, hogy augusztusra tervezi
az expedíciót. Ekkor a svájci hegyivezetők elhatározták, hogy
megelőzik őt.
Huszadik fejezet
A Longhi testének lehozatalára
vállalkozó svájci expedíció kulcsembere Werner Stäger,
a lauterbrunneni hegyivezetők főnöke, Christian Rubi közeli
barátja volt, egyike azoknak a vezetőknek, akik ott voltak a vasúti
alagút aknakijáratánál, amikor az előző évben Raditschnig-nek
és Brandlernek Noichl sérülése miatt vissza kellett fordulnia.
1959-ben harminchat éves, csinos férfi volt, darabos, tagbaszakadt,
nap-barnított, erős, hajlott orral, egyenes fekete hajjal. Kiváló
hegyivezetőnek tartották. A hegyekben járt nyáron, síoktatóként
dolgozott télen, és művelte apró kis földjét a Lauterbrunnen-
völgyben.
Rubihoz hasonlóan ő is gyűlölte a von Almen családot, és
elítélte a
vaskorszak hegymászóit.
— Az
egész mentés az északi falon - mondta - amatőrök játéka volt
profik ellen, és jó propaganda a Kleine
Scheidegg szállodáknak.
Hegyivezető
társaihoz hasonlóan állandóan foglalkoztatta Longhi függő
testének látványa, de a többiekkel ellentétben az volt a terve,
hogy lehozza a testet. Később egyszer elmesélte, hogyan kezdődött
az egész:
— 1958 december második
hetében egy német társaság televíziós filmet
forgatott Kleine Scheideggen, és én is szerepeltem a filmben. A
felvevők között
130
méternyiről kellett le-siklanom a kamerák felé lapp, ormótlan,
mindkét végükön hegyes, vajat nélküli sítalpakon, nagyon
gyenge kötésekkel. Két másik vezetővel, Oskar Gertschsel és
Fritz Jüannal álltunk. Felnéztünk az Eiger északi falára, és
tudtam, mire
emlékeznek. Én is felnéztem, Longhira gondoltam és azokra, akik
húsz centime-ért bámulják teleszkópon.
— Sikerült egyetlen bukással
megúsznom a le-siklást. A többiek nevettek, aztán ebédeltünk
és teát főztünk. Elkezdtünk beszélgetni Oskar-ral és Fritzcel,
és megállapodtunk, hogy elvisz-szük Longhit a távcsövek elől.
Ezt kézfogással is megpecsételtük és megfogadtuk, hogy senkinek
sem szólunk, amíg el nem jön a nap.
Az expedíció eredetének ez a
naiv elbeszélése valójában Stäger
legbelső meggyőződését tárta fel, a lényeg benne az a mondat,
hogy „elvisszük a távcsövek elől". Természetcsen von
Almen nyilvános távcsövéről volt szó, amelybe folytak a
pénzdarabok, és Stäger
már rég magáévá tette Christian Rubi álláspontját, hogy ami
jó von Almenéknek, az rossz
a vezetőknek. Valami azonban kimaradt Stäger
visszaemlékezéséből, amelyben felidézte ezt a beszélgetést
Gertschsel és Jüannal. Longhi lehozatalának gondolata nem a Kleine
Scheideggi sílejtőkön született meg, hanem néhány hónappal
előbb, egy holland újságíróval, Jaap Giltayval történő
találkozásakor. A holland egy amszterdami hírszolgálati iroda
képviselője, vakációra jött a Felföldre, látta Longhi testét,
hallott az azzal kapcsolatos rejtélyről és vitáról. Megbeszélte
a dolgot Stägerrel
és Gertschsel, a
hegyoldalon fekvő falu, Wengen vezetőinek megbízottjával, és
megtudta tőlük, hogy a fő probléma a pénz. A svájci vezetők
szeretnék lehozni a holttestet, de szegények, nem tudják megvenni
a szükséges felszerelést. A két vezető elmondta, hogy az
expedíció veszélyes vállalkozás lenne, ha nem tapasztalt
vezetőkből toborzott nagy csoport hajtja végre, ha nem tudnak
szerezni repülőgépet, amely felviszi a vezetőket a hegy lehető
legmagasabb pontjára. A kábel- és csörlőberen-dezést is meg
kellene venniök, amivel leeresztenek valakit a hegyoldalon. Giltay
azt mondta nekik, hogy van egy elképzelése, hogyan teremthetnék
elő a pénzt, és megígérte, hogy ír majd Amszterdamból.
Az
volt a terve, hogy több európai lapot bevon az expedícióba olyan
formában, hogy lehetővé teszi
nekik az akció történetének képekkel illusztrált, kizárólagos
jogú közlését annak fejében, hogy biztosítják a szükséges
anyagiakat. Ebben a tervben igazán semmi kifogásolnivaló
nem
lehetett, inkább ügyes újságírói sakkhúzás volt Giltay
részéről. Hamarosan megkötötte a szerződéseket, és 1959
márciusában közölte Stägerrel
és Gertschsel, hogy a pénz rendelkezésükre áll. Ezután hosszas
levélváltás folyt a vezetők és a holland szerkesztő között. A
legrosszabb, amitől Giltay félhetett, az volt, hogy más lapok is
értesülnek az akcióról, kiküldik saját riportereiket és
fényképészeiket a helyszínre és „ellopják" a kizárólagos
jogú történetet. Hogy ez ellen biztosítsa magát Giltay, a
vezetőkkel kötött szerződésbe olyan kikötést is bevett, hogy
250 dollár büntetést fizet bármelyik vezető, ha az akció előtti
három napon belül tájékoztatást ad kívülálló újságírónak.
Gertsch tiltakozott ez ellen, túl szigorúnak találta.
- Miért nem lehet ötven vagy
hatvan dollár a bírság? - írta Giltay-nak. Azt is közölte, hogy
a költségek
nagyon magasak lesznek. - A felszerelés szállítása Geiger
repülőgépein igen költséges, aztán szükségünk van rögzítő
felszerelésre, acélkábelekre, hordozható adó-vevő készülékekre,
repülőkre, tíz vezetőre és miután az Al-pin Klub nem
rendelkezik az akcióhoz
szükséges felszereléssel, nagy kiadásokra kell számítanunk -
írta Gertsch.
-
Így azon múlik minden, hogy minél több pénzt lehessen
előteremteni ezekre a célokra.
Végül
arra kérte a holland újságírót, biztosítson egy minimális
összeget a vezetőknek fizetésként,
„hogy ne fizessünk rá"!
Giltay
visszaküldte a módosított szerződést, amelyre 1959. május 21-én
Gertsch azt válaszolta, hogy valamennyi résztvevő vezető aláírja
a szerződést. A rendelkezésre álló összeg ,
nyolcvan százalékát fordítják
a kiadások és
a svájci vezetők fizetésének fedezésére, a többit a holland
hírügynökség kapja.
Miközben így az anyagi
kérdések megoldás felé közeledtek, Stäger
felderítő repülésre indult az északi hegyoldal fölé a kiváló
mentőrcpülő-vel, Hermann Geigerrel. Mint valami mérnök, aki
fogas probléma megoldásán fáradozik, fényképeket készített,
vázlatokat rajzolt a holttest pontos helyzetéről, megjelölte a
fentről történő megközelítésre legalkalmasabb útvonalat. Azt
mindjárt látta, hogy az expedíció résztvevőit egítik a
körülmények. A holttest az északi hegyoldal legkeletibb részén
függött, és így a hegytetőn szükséges munkálatok egy részét
a könnyebb északkeleti hegyoldalon tudják majd végezni, s nem
kell a hegytető éles, veszélyes gerincén tevékenykedni.
Centiméterre kiszámította, hogy mennyi kábelre lesz szükség.
Megállapította, hogy 395 méter hosszú szükséges lefelé, ezért
410 métert vásárolt. A lehető legkevesebb biztonsági ráhagyással
dolgozott. Ezeket az előkészületeket a szerződés feltételeinek
megfelelően a legnagyobb
titokban végezték. Valami azonban mégis kiszivárgott. A Der
Bergkamerad című müncheni alpinista folyóirat szerkesztője
érdeklődő levelet küldött Christian Rubihoz. Azt írta, hogy
értesülései szerint a svájciak a holttest lehozását tervezik és
már felderítő repüléseket is végeztek a hegyoldal felett.
Rubi
vezetőit védve így válaszolt: - Információim szerint Geiger
meghívott két vezetőt és síoktatót egy repülésre, mivel
úgy tervezik, hogy
a Mannlichenen repülőteret építenek
kis gépek leszállására a magashegyi
síelők részére.
Ezzel a németeket sikerült a
nyomról eltéríteni.
Cortihoz
is eljutott a hír Olginatébe, hogy bizonyos európai kiadók
előteremtették a pénzt az Eiger északi falának átkutatására.
Rögtön megjelent több képesújság kiadójánál és felajánlotta
szolgálatait. A
kiadók azonban közölték vele, hogy nem foglalkoznak ilyen
tervekkel, és még ha létrehoznának is ilyen expedíciót, Corti
lenne az utolsó, akit felkérnének arra, hogy részt vegyen abban.
-
Azt mondták nekem, hogy bűnöző vagyok - beszélte cl Corti. - Nem
akarják, hogy Lon-ghi testének közelébe menjek, mert
meggyőződésük, hogy találnak ott olyan nyomokat, amelyekből
kiderül, hogyan hagytam sorsára Stefanót.
Ismét azzal vádolnak, hogy ott hagytam azért, hogy magam
megmentsem, és szóba sem akarnak
állni velem. Ez végtelenül elszomorí-tott és egészen
tehetetlennek érzem magam. Csak akkor tisztázhatom magam, ha
megtalálják a testeket, és még azt a jogot is megtagadják tőlem,
hogy ebben segítsek. így aztán megmondtam nekik, hogy akkor
egyedül megyek az Eigerrc, ha már jobb lesz az idő, és lehozom
Stefano testét néhány leccoi barátommal.
Ezek
a hírek Corti szándékairól, meg az, hogy eljött Grindelwaldba,
és felderítést folytatott a nyugati hegyoldalon, végleg
megérlelték a vezetők terveit. Június első hetét tervezték az
expedíció indulásának időpontjául, részben azért, hogy
megelőzzék Cortit és másokat, akik hasonló
tervekkel foglalkoztak, részben,
mert a korai indulásnak voltak bizonyos előnyei. Ilyenkor még
hideg van és még szinte téli viszonyokat találnak
a hegyen. Ezért kisebb a lavina- és sziklaomlási veszély.
Ellentétben
Corti rögtönzésszerű, kapkodó mentésével, a vezetők
megfontoltan, lépésről lépésre előkészítették a műveletet.
Június 6-án, amikor több napos tiszta időt jeleztek, Stäger
összehívta
a szerződést aláíró huszohárom vezetőt, és utasításokat
adott nekik arra, hogy másnap az utolsó vonattal menjenek fel a
Jungfraujochig. Geiger talált két olyan magasan fekvő, lapos,
hóval borított helyet is, ahol sível felszerelt Piper gépével
leszállhatott. Az egyik a Jungfraujoch közelében volt. Ott akarta
felvenni az expedíció tagjait, a másik meg az Eiger csúcsa alatt
terült el, mindössze két-három órányira. Így a vezetőket meg
tudták kímélni a nyugati oldal fárasztó megmászásától, vagy
a Mönchön való keresztülharántozástól, ami olyan nagy hátrányt
okozott a korábbi expedícióknál. Kihasználva Geiger hegytől
hegyig közlekedő ingajáratát, Stäger
és néhány társa az egész vasárnapot, június 7-ét azzal
töltötte, hogy az Eiger csúcsához közeli leszálló területre
szállította a kábel-csörlő berendezést. A felszerelést
letakarták sátrakkal, majd visszamentek a Jungfraujochhoz, hogy
másnapra kiadják az utasításokat a vezetőknek. Június 8-án
hajnali 3-kor keltették az expedíció tagjait. Az idő kedvezőnek
látszott. Stäger
telefonált Geigernek,
hogy minden készen áll, Geiger gépét a Jungfraujochnál levő
felszállóhelyre irányította, ahol felveszi majd a vezetőket. Az
Eiger sajátos meteorológiai viszonyai azonban félbesza-
kították
a műveletet. Hamarosan felhők kezdtek gomolyogni, a vezetők
visszamentek a Jungfraujoch menedékébe, Geiger pedig
visszairányította a gépét a völgybe. Teltek a napok és a
hegyoldal fölött szakadatlanul tombolt az égiháború. Stäger
megmondta társainak, hogy nem bízik az időjárás javulásában.
- Biztosnak
kell lennünk abban, hogy az idő megfelelő - mondta. - Semmiféle
akciót nem kezdhetünk addig, amíg legalább három napig nem lesz
tiszta az ég és nem szünetel a vihar, Egyébként őrültség
lenne nekivágni.
Ahogy a tétlen várakozásban
egyik hét eltelt a másik után, Stäger
anyagi katasztrófától kezdett félni. Az egész vállalkozás a
titoktartáson múlott, mert ha más lapok megkaparintják a
kizárólagos közlés lehetőségét, érvénytelenné válik a
Giltayval kötött szerződés. Az expedíció legalább kilencezer
frankba került (mintegy kétezer dollárba), és ha a szerződést
megszegik, a vezetőknek maguknak kell fedezniök a költségeket.
Stäger
és Geiger különleges engedélyt váltott ki, amely feljogosította
őket arra, hogy repülhessenek a hegyoldal felett és használhassák
rövidhullámú adóikat. Ez a jogosítvány az északi fal előtti
légtérre kizárólagos jogot biztosított, de csak rövid időre.
Ez a határidő hamarosan lejár és a légteret bárki használhatja.
Ennek ellenére Stäger
kénytelen volt a völgyben várakozni, és csak abban
reménykedhetett, hogy a sikertelen június eleji kísérletet,
amelyben huszonhárom ember és több repülés szerepelt, nem vették
észre azok a versenytársak, akik más országokban szintén a
holttestek lehozatalát tervezték.
Így telt cl egy hónap. Július
6-án
ismét kitisztult az idő, 7-én reggel Stäger
újra összehívta a vezetőket és gyülekezőt rendelt el a
Jungfrau-jochnál. Másnap reggel ötkor, tiszta időben Geiger és
pilótái átszállították a vezetőket az Eigeren levő
leszállóhelyre. Ott azok vállukra vették az egy hónappal azelőtt
otthagyott felszerelést és felvitték a csúcsra. Az idő továbbra
is kedvező maradt. Az expedíció tagjai átvágtak a hegytető
gerincén addig a rögzítő pontig, amit Stäger
kiszemelt az északkeleti fal tetején. Délután négyre elkészült
a
rögzítés és felállították a csörlőt. A szokott óvatossággal
visszarepültek, és még egy éjszakát eltöltöttek a Jungfraujoch
szállodában, hogy pihenjenek a másnapi, tulajdonképpeni expedíció
megkezdése előtt.
Július
9-én éjjel kettőkor, miközben hűségesen betartották
a teljes titoktartást, Oskar Gertsch kibújt az ágyából és cl
kiáltotta magát:
- Felkelni, fiúk!
Háromnegyed
háromkor valamennyien ott ültek a reggelizőasztalnáí utolsó
eligazításra. Minden felkészültségük ellenére a huszonhárom
fős csapatnak volt
egy súlyos hiányossága: nem ismerték a kábelkezelés technikáját
és ebben tapasztalataik sem voltak. Stäger sietve megpróbálta
megtanulni és megkísérelt néhány biztos leereszkedést a
hatmilliméteres kábelen, de a legtöbben soha életükben nem
használtak acélkábel-berendezést
a mentéseknél. Kivéve Fritz Jaunt, a negyvenkét éves kőművest
és hegyivezetőt, aki erőteljes fizikumú volt és a berni
felföldiekre jellemző nyugalommal és egyked-vűséggel
tevékenykedett.
Jaun - Kasper von Almen
biztatására -egyike volt
a környék ama kevés vezetőjének, aki dolgozott már a Hermann
Steuri-féle hegymászó-iskolában felállított
acélkábel-berendezéssel. Legalább halványan sejtette, hogyan
használható a berendezés. így Stäger
gyorsan kijelölte arra, hogy őt eresszék le a holttesthez.
Két
vezető - Alfred
Fuchs és Ferdinand
Gertsch - mászott le a gerincről a kábelhez a szükséges görgősor
elhelyezése céljából. Oskar Gertsch és Jaun a hegy lejjebb levő
pontján, Longhi testének vonalában, egy másik görgősort
rögzített. A leszállás további
részével Jaun-nak már egyedül kellett megbirkóznia.
Amikor alaposan megbeszéltek
mindent, az expedíció tagjai felkerekedtek. A felszállóhelyen
beszálltak Geiger három gépébe, és megkezdték a 9 és fél
perces repülést az Eigerre. Hét órakor valamennyien együtt
voltak az északkeleti hegygerincen. Stäger közölte a Kleine
Scheidegg megfig3íelőállomásával, hogy a művelet fél óra
múlva megkezdődik.
A
négy férfi hamarosan megindult a gerincről lefelé. Fejüket
acélsisak védte. Állandó rádióösszeköttetésben maradtak
Stägerrel,
aki erős nagyítású távcsövének kedvező pontot talált a
hegyoldal túlsó felén, a nyugati oldal egyik kiugróján. Végső
biztonsági intézkedésként Jaunt még ejtőernyővel is
felszerelték.
Fuchs és Ferdinánd Gertsch
minden nehézség nélkül elhelyezte
a gerincen az első görgősort. Itt is maradtak, hogy kiszabadítsák
a kábelt, ha beakadna, és intézkedhessenek, ha meglazulna. Oskar
Gertsch és Jaun, akiket a kábel és kötelek tartottak fentről,
továbbhaladtak lefelé addig a pontig, ahol az utolsó csigákat
kellett felállítani. Közben eltévedtek a szikláktól barázdált
terepen. Egy rövid emelkedőn újra fel kellett mászniok, hogy
megtalálják az utat. Annyira megrakodtak a sok felszereléssel, és
a terep olyan nehéz volt a számukra, hogy egy órát veszítettek a
visszamászással. Végül azonban mégis elkészültek.
Fejhallgatóikban megszólalt Stäger hangja:
- Most pedig Fritz induljon
lefelé egyedül. A többiek várjanak a csigáknál.
Mikor
Jaun megindult, a hatmilliméteres kábelen függő Gertsch
utánaszólt:
- Minden rendben, Fritz? Társa
nyugodt hangon válaszok:
- Úgy látom, minden rendben.
Auf Wiedersehen!
Ettől
kezdve a rádióösszeköttetés Jaun és a nyugati gerincen működő
megfigyelő, Stäger
között működött.
Jaun
az első húsz méteren könnyen és simán haladt. Azon túl azonban
egy csupasz, függőleges falszakaszhoz ért. Ott legfeljebb már
csak huszonöt-harminc méterenként talált olyan helyet, ahol
megvethette a lábát. Egy-egy kicsi párkányon megállt, hogy
lélegzetet vegyen, majd a levegőben tette meg az utat a következő
párkányig. Tíz órakor - tehát majdnem két és fél órával
azután, hogy megkezdték a műveletet - elérte az utolsó sziklát
a hóval borított párkány fölött, amelyen Longhi három napig
kitartott.
- Fritz! - hangzott fel Stäger
utasítása a rádión. - Vigyázz! Most pontosan Longhi köte-
lei felett vagy. Ezt az irányt
tartsd egyenesen lefelé!
Miközben
a csörlő kezelői lassan engedték a kötelet, egyszer csak
felhőfoszlányok takarták be Jaunt. Stäger
azonnal érintkezésbe lépett a völggyel, hogy megtudja az
időjárásjelentést. A scheideggi megfigyelők közölték, hogy
záporokat jeleztek délutánra. Jaun, aki szintén hallotta ezt a
jelentést a rádióján, odaszólt Stäger-nek:
- Eresszetek csak tovább!
Egy
idő múlva a felhők éppoly gyorsan eloszlottak, mint ahogy jöttek,
s Stäger ismét
tisztán láthatta a társát.
- Nézz le, Fritz! - mondta. -
Most már láthatod Longhi köteleit. Körülbelül harminc méterrel
vannak alattad a falban.
- Látok köteleket - felelte
Jaun. - Másfél méterrel balra érkezem oda.
Néhány
perccel később Jaun bejelentette:
- Állj! Itt vagyok. Itt vannak
a kötelek a lábamnál.
Közölte,
hogy a köteleket erősen tartják a sziklába vert szögek és kis
töréssel haladnak tovább lefelé a párkányig, ahonnan négy
méteren át függőlegesen lógnak lefelé a testig.
Ekkor felhangzott Stäger
figyelmeztetése:
- El
ne szakítsd a köteleket! Csak óvatosan! Nehogy elszakítsd őket
az utolsó pillanatban!
Jaun megnézte az egyik kötelet
és jelentette, hogy jó állapotban találta. A kötél útját
követve leereszkedett a párkányra, amely Longhi börtöne lett.
Lebocsátkozott a párkány peremén, és 10,45-kor rádióján ezt
jelentette: - Itt vagyok Longhinál. A test érintetlen.
Stäger remélte, hogy a test
kiszáradt és könnyebb
lett, miközben állandóan újra és újra megfagyott az erős
szélben. De Jaun most közölte, hogy az olasz súlya szinte
semmivel sem lett könnyebb. Az volt a tervük, hogy Longhit beteszik
egy nagy zsákba és a testet meg a hegyivezetőt együtt húzzák
fel. De a test mellett a levegőben függő Jaun nem bírt az egész
súllyal.
- Túl nehéz
- mondta. - Nem tudom betenni a zsákba. Űgy kell felhoznom a
testet, ahogy van.
Ezután
a testet kötelekkel a kábelhez erősítette. Elvágta azokat a
köteleket, amelyek huszonhárom hónapon át tartották Longhit,
majd jelt adott a csörlő kezelőinek, hogy kezdjék meg a
felhúzást. Két méterrel feljebb rábukkant Lon-ghi hátizsákjára,
ami szintén a régi kötelekhez volt erősítve.
- Fritz - szólt izgatottan
Stiiger a vonalban. — Nézd meg a hátizsákot! Talán találsz
benne valamit, ami feleletet ad a rejtélyre!
Jaun elkezdte a hátizsák
tartalmának a felsorolását:
- Egy jégcsákány . . . ing .
. . két kalapács. . . hágóvasak . . . néhány karabiner . . .
beszáradt gyógyszerek . . . régi olasz újság foszlányai . . .
Csend lett.
- Semmi más? — kérdezte
Stägcr.
- Semmi más - válaszolta Jaun.
- Egészen biztos.
Huszonegyedik fejezet
Stäger utasította Jaunt, hogy
a jégcsákányt, a kalapácsokat és a hátizsákot hagyja a
párkányon.
- Most felhúzunk - mondta.
Majdnem 180 kiló terhelte a
kábelt. Ezért lassan haladtak felfelé.
Jaun volt elöl, egy méterrel a lábai alatt Longhi teste függött
lóbá-lódzó karokkal. Törzse forgott a kötélen, amely a
kábelhez erősítette. A különféle manőverezések következtében
a kábel erősen megcsavarodott. Jaun hamarosan tapasztalta, hogy
pörögni kezd. Be
kellett csuknia a szemét, hogy el ne szédüljön. Más
nehézségek is jelentkeztek.
Longhi
vonszolódó teste minduntalan beékelődött a sziklarepedésekbe.
- Állj! - hangzott fel többször
is Jaun kiáltása. - Vissza kell mennem, hogy kiszabadítsam a
testet!
ii.45-kor
Jaun jelentette, hogy kimerült, hangja most először árult el
kételyt.
- Nem
hiszem, hogy bírom a tetőig — mondta.
A
csörlő kezelői abbahagyták a húzást és hosszú ideig nem
kaptak jelzést a társuktól oda-lentről. Egyszer azonban a vevőben
felcsendült Jaun erős hangja:
- Húzzatok tovább! Csak nem
akarjátok, hogy holnapig itt maradjak?
A kábel megkezdte lassú
mozgását felfelé, és Jaun nemsokára, hatvan méterrel feljebb
megpillantotta a két utolsó csigánál szolgálatot teljesítő
Alfréd Fuchs plasztik sisakját. Azonban még mindig hátra volt egy
áthajló szikla, amely másfél méterre meredt ki a hegyoldalból.
A megcsavarodott kábelen túlságosan veszélyes lett volna akár az
egyik, akár a másik oldalt megkerülni. Ezért Jaun arra kérte a
csörlő kezelőit, hogy a levegőben egyenesen húzzák fel őt meg
Longhit az áthajlásra. Ahogy az űrben forogva lebegett, érezte a
sziklába vájódó kábel rezgését. Ebben a pörgő helyzetben
megpróbálta megtartani egyensúlyát. Egyszer csak érezte, hogy
nem haladnak
felfelé. A kábel elakadt.
- Csináljatok valamit! -
mondta, és hangjában már félelem csendült meg.
A kábel megindult és egy-egy
centimétert haladt felfelé. Jaun megragadta az áthajlás szélét
és felhúzta magát. Tovább haladtak, de egyre lassabban. A
hatmilliméteres kábelt 45 méteres hosszanként kapcsolták össze,
és minden összeillesztés majdnem 2,5 cm vastag volt. A kábel
mély, keskeny barázdákat vágott a sziklába, a vastag
összeillesztések pedig beszorultak ezekbe. Ötven méterrel feljebb
Fuchs várta,
készen arra, hogy segítsen, de akkor Jaun a levegőben félúton
végképp elakadt, és sebesen forogni kezdett, ahogy a megsodródott
és beszorult kábel kiszabadulva visszapörgött.
Hosszú másodpercekig forgott
Jaunnal a világ. Megragadta a sziklát, lefékezte a forgást és
megpróbált felhúzódzkodni, de az alatta lógó teher visszahúzta.
Újból
és újból belekapaszkodott a sziklába, egyik kezével igyekezett
csökkenteni a kábel feszülését, másik kezével meg arra
törekedett, hogy kiszabadítsa a beszorult kábelt szűk
kőhornyából. A csörlő kezelői azon fáradoztak, hogy nyers
erővel felhúzzák a kábelt. Amikor azonban Jaun meghallotta a
megfeszülő kábel sivító hangját, gyorsan odaszólt nekik:
- Nem
lesz jó, ha erőltetitek! így még rosz-szabb!
A kimerült férfi másfél
óráig
függött a levegőben nehéz terhével, és küszködött a sziklába
kapaszkodva. Végül már szinte minden ereje elhagyta.
- Fritz! Állj! - szólította
Stäger a rádióján. - Le kell küldenünk valakit, aki segít!
Ezután
az utolsó csigasort kezelő Alfréd Fuchsra kötelet erősítettek
és leengedték a meredek falon. Ügyes leereszkedéssel elérte a
kábel beakadt részét, szögeket
vert a sziklába, és egy másik kötelet leeresztett Jaunhoz, hogy
azon húzza fel magát, és így csökkenjen a kábelt terhelő súly.
Amikor így a kábel feszülése kissé engedett, Fuchs azt
megragadta, nekifeszült a sziklának és teljes ereiből kifelé
húzta. A kábel kiszabadult és Jaun kikerült a veszélyes
helyzetből. Közben alaposan összehorzsol-ta és vagdalta a kezét.
Fuchs a gerinc alsó részéig együtt tette meg az utat Jaunnal és
a testtel. Délután fél háromkor értek az alsó csigasorhoz. Itt
Jaun kis pihenőt tartott. Innen még másfél óráig tartott, amíg
túljutottak az utolsó kilencven méteren és elérték a gerincen
elhelyezett csörlőket. Jaun majdnem
kilenc óráig tartó bajlódás után végre felvonszolta Stefano
Longhi testét a hegytetőre. Társai leverten
várakoztak fenn. Igaz, a testet sikerült felhozni, de semmi egyebet
sem találtak, csak a testet, semmit, ami megoldaná az 1957 óta
tisztázatlan rejtélyt. Aztán veszélyben volt a művelet
pénzügyi alapja
is: repülőgépek
pásztáztak a
hegyoldal felett és egész délután felvételeket készítettek.
Nemcsak Geiger vörös Piperjei voltak ezek, hanem konkurrens képes
újságok, napilapok által bérelt gépek is. Közben lejárt a
légtér használatára vonatkozó kizárólagos joguk is. És ami
ugyanilyen bosszantó volt: látták, hogy az „ellenzék"
riporterei a Kleine Scheideggi
szállókból az egész műveletet figyelték, sőt néhány
kívülálló még a rádióösszeköttetésbe is bekapcsolódott. A
művelet, amelytől azt remélték, hogy 9 000 frankot hoz a
hegyivezetőknek, nyilvánosság elé került.
Azzal
a meggyőződéssel, hogy minden fáradságuk hiábavaló volt, a
vezetők nekiláttak annak
a nem éppen kellemes
feladatnak, hogy végigvonszolják Longhi testét a hegytető
gerincén több mint 200 méteren keresztül, majd a havon át a
rögtönzött repülőtérre.
Hat órakor megérkeztek a
testtel a hóval borított kifutóra. Stäger még egyszer átkutatta
a halott ruháit, de mindössze egy szerencsetalizmánt és a Ragni
jelvényét találta meg. Arca sötétbarna volt; ajka összeszorítva
maradt, szeme kifejezéstelenül meredt. Stäger
az egyik vezetővel kiegyenesítette az olasz lábát, karját.
Közben Longhi kezére pillantott és észrevette az óráját, ami
járt; mozgatás közben az önműködően felhúzható óra ismét
elindult.
A
szerencsétlen vezetők egyenként beszálltak a gépekbe, amelyek a
Jungfraujochig vitték őket, hogy onnan aztán vonattal utazzanak
lefelé a völgybe. Az utolsó gép nyolckor érkezett:
utasa Longhi lett. Barna zsákkal letakart testet oldalak nélküli
teherkocsira tették és úgy szállították Lauterbrunnenba. Piros
harisnyás, bakancsos lába kiállt a zsákból. A kocsin
felhalmozták körülötte a köteleket, karabinereket, hágóvasakat
- az
akció tagjainak felszerelését. A vonat a fogaskerekek
gyászdalszerű kattogása mellett lassan begördült az alagútba,
majd a völgymenet első állomására; Eigergletscherbe. Az állomás
sötét volt, lezárták éjszakára, azonban a nyitott kocsit
egyszerre tizenöt-húsz
ember vette körül. Ők
az árnyékból bukkantak elő. Olaszok voltak, akik Svájcban
dolgoztak az alagúton. Egyikük rododendront tett a halottra.
Húsz
perc múlva a vonat Kleine Scheideggbe ért. Itt még több olasz
vasúti munkás gyűlt ösz-sze, hogy végső kegyelettel adózzék a
halottnak, akinek teste huszonhárom hónapon át függött felettük.
Az olaszok koszorúkat helyeztek a kocsira, és megkérdezték a
hegyivezetőket, hova viszik honfitársukat. A vezetők csak rágták
szivarjaikat és nem feleltek semmit. Egy órai utazás után
Lauterbrunnenbe érkeztek. Ott a vezetők a holttestet bevitték a
temető halottasházába, ahova huszonnégy éve elhelyezik az Eiger
áldozatait. A kicsiny halottasházban Longhi nővére, Gina
zokogott. Űjra és újra megkérdezte Stägert,
nem találtak-e valamit, akár a legcsekélyebbet is, ami
magyarázatot adna arra, ami történt. Stäger
félrevonta a gyász sújtotta asz-szonyt és átnyújtotta neki a
kötelet, amely a hegyfalhoz erősítette bátyja testét.
- Ez minden, amit adhatok -
mondta. -Nem tudom, hogy voltaképpen
mi történt oda-fönn. Törődjünk bele ebbe. Hiábavaló lenne
továbbra is kérdezősködni.
Longhi nővére
másnap
mentőkocsin
hazaszállította a testet Leccóba. Az orvosok megvizsgálták és
megállapították, hogy az egyik lába megduzzadt, a térdnél két
helyen
eltört. A riporterek feltételezése szerint Longhi akkor törte el
a lábát, amikor először esett le a szikláról. Azonban annak
idején látni lehetett, amint Longhi mozgott a párkányon, szemmel
láthatólag nem volt sérült a lába. Corti is határozottan
állította, hogy Longhi nem panaszkodott lábsérülésről, amikor
otthagyták a párkányon. Egy másik elmélet szerint akkor
törhetett el a
lába, amikor már halott volt, valamelyik szélvihar csapta a
sziklához. Ez az elmélet viszont nem magyarázta meg a duzzadást.
Nem dagadhat meg olyan végtag, amely a halál beállta után törik
el. Egyetlen lehetőség maradt csak hátra: azon az utolsó
éjszakán, fenn a hegyen, amikor az utolsó Venite!-t
kiáltotta Cassinnak és Maurinak
a közelgő viharban, Stefano Longhit
a szél lesodorta a párkányról, lába összezúzódott a sziklán,
amikor megrántotta a kötél. Ott függve így vívta haláltusáját
egy éjszakán keresztül, amíg meghalt.
Most,
hogy Longhi halálának szörnyű körülményeire fény derült, az
olasz újságok újabb feltevéseket kockáztattak meg Corti
szerepéről. A milánói L'Europeo című folyóirat néhány vitás
kérdésről faggatni kezdte Cortit. Válaszként megjelent egy cikk
ezzel a címmel: Non Sono Un Criminale. (Nem vagyok bűnöző.) A
L'Europeo így írt:
...Senki sem tudja, mi történt,
amikor otthagyták honghit és amikor a németek otthagyták Cortit.
. . Corti soha nem fedett fel semmit. . . Csupán arra szorítkozott,
hogy hevesen védje magát abban a vitában, amely megindult azután,
hogy a szomorú események ismertté váltak.
A
folyóirat idézte egy svájci vezető szavait, aki ezt mondta:
- Nem értettük, miért nem
mentették meg Longhit a társával együtt; hiszen sokkal
alkalmasabb helyet is találhattak volna a számára nem sokkal
feljebb a hegyfalon. Corti erre azt válaszolta, hogy
már nem volt annyi erő a csoportban, hogy csak egy kis szakaszon is
feljebb tudták volna húzni Longhit, és emellett a kötél
jégéleken súrlódott és foszladozott. Három órán át
próbálkoztak azzal, hogy Longhit felhúzzák, de csak azt érték
el, hogy teljesen
el-csigázódtak, és Longhi életét is kockáztatták minden egyes
húzásnál.
- De miért követte el azt a
két óriási hibát a fal megmászásánál? - kérdezte a cikk
írója.
- Nem találtunk rá a helyes
útvonalra -mondta Corti —, mert megtévesztett bennünket
egy régi cipő, egy hágóvas és néhány szögdarab, amit itt is,
ott is találtunk, olyan tárgyak, amiket olyanok hagytak ott, akik
maguk is eltévesztették a megfelelő utat.
- Hogyan lehet, hogy nem a
szokásos Istenek-traverzén keresztül közelítették meg a
Fehér-Pókot? Miért másztak föléje, és miért vállalták a
sokkal veszélyesebb harántozást?
- Itt
nem volt szó tévedésről - felelte Corti.
— Azért tértünk le a
szokásos útvonalról és azért haladtunk a Póktól halna, hogy
elkerüljük az állandó lavinákat.
- Miért haladt a kötélcsapat
olyan lassan?
- Corti ismét Nothdurft
gyomorbántalmaira hivatkozott. Ezután arra a vádra válaszolt,
amely szerint nem lehetett véletlen, hogy egy hegymászó
pályafutása során öt kötéltársa is meghalt.
-
Azoknak, akik azt mondják, hogy nem ez volt az első eset, amikor
cserbenhagytam kötéltársam - hangoztatta Corti -, mondják meg,
hogy Corti nem tehet róla, ha jön egy villám és lesújt
társa testére . . . Mondják meg nekik,
hogy nem vagyok bűnöző. Amikor Zucchi meg én, több mint 200
métert zuhantunk le a Petit Drun, Szent Bertalan módjára hátamra
vettem, és két vagy három órán át vittem
lefelé a jégen keresztül...
De
néhány ilyen öncélú nyilatkozat egy olyan embertől, aki
ellentmondó történetekben számolt be az Eigeren történt
tragédiáról, nem volt alkalmas arra, hogy meggyőzzék azokat,
akik szerint Corti vagy hazug vagy őrült. Nem Szent Bertalant,
hanem a megtestesült sátánt látták benne. Meggyőződésük
szerint, ha egy napon rátalálnak a németek testére, kiderül az
igazság, és ezt a nyakas olaszt majd felelősségre vonják.
-
Huszonhárom vezető vett részt az akcióban, s valamennyi
szenzációkeltés, propaganda-hajhászás nélkül végezte munkáját
- írta Stäger
Longhi testének lehozatala után. - Ez az Alpokban valaha
végrehajtott mentések legnagyobb eredménye volt, nemcsak a
technika, hanem a barátság eredménye is ...
Ezekkel
a hangzatos és nem éppen pontos kijelentésekkel a Felföld vezetői
nem hazudtolták meg a hírüket, hogy hegymászócipőik helyett
szívesebben használják a szájukat, hogy bátorságot és
ügyességet igénylő vállalkozások helyett jobban szeretnek
vitázni lenn a völgyekben; mások teljesítményeit leértékelni,
magukét pedig indokolatlanul felnagyítani. A vezetők bátran
helytálltak, de nem elégedtek meg ennyivel. Hetvenkedésükben
odáig jutottak, hogy önmagukat egyenrangúnak, sőt különbnek
kiáltották ki a Corti mentésére vállalkozó amatőröknél, s
közben nem győzték hangoztatni, hogy amit tettek, az kizárólag a
nemzetközi barátság érdekében történt és
nem reklámból.
Valójában azonban sokkal
kevésbé
nemes indokok késztették a huszonhárom vezetőt erre az akcióra.
Szégyelltek, hogy a holttest még ott volt a hegyen, szinte
szimbólumaként az 1957-ben tanúsított szánalmas viselkedésüknek.
Bosz-szantotta őket, hogy a Kleine Scheideggi szállodák továbbra
is learatják ennek az ügynek a hasznát. Sok vezető egyszerűen a
pénz kedvéért csatlakozott. Ezért voltak
olyan diszkréten titoktartók a
művelet előtt. De
éppen a finanszírozó lapok nagy titkolódzása tette majdnem
végzetessé a vállalkozást, mert ezért nem fordulhattak Stäger
és társai Grammingerhez vagy Friedlihcz, esetleg más
szakemberekhez az acélkábel-berendezés használatával
kapcsolatban, így aztán nélkülözték a technika alkalmazásával
kapcsolatos értékes tanácsokat, és éppen e fortélyoknak a
nemtudása okozta Jaun nehézségeinek zömét. Például a levegőben
való forgást és csavarodást elkerülhették
volna, ha a kábelt Gramminger találmányával, a kábel sodrását
megakadályozó forgókkal
egészítik ki. A csörlővcl végzett munkát is sokkal simábban
végezték volna, ha néhány gyakorlott kábeltechnikust is bevonnak
abba. A Fritz Jaun által eltöltött kilenc óra a hegyen a saját
erejét és bátorságát bizonyította, de ugyanakkor jelezte az
egész expedíció hiányos műszaki tudását.
Robert Seiler ezeket mondotta:
-
Ha arra gondolok, mit mondtak a svájci vezetők Corti megmentéséről,
amikor nekünk a legnagyobb sietséggel és rossz időjárásban
kellett cselekednünk, csak bosszankodom azon, ahogyan ők lehozták
Longhit. Mekkora hűhót csaptak az egészből, pedig csupán egy
múmiát kellett
lehozniok. Repülőgépeket béreltek, hogy minél magasabb pontra
vitethessék fel magukat, holott egyszerűen felmehettek volna a
nyugati falon is. Csupa új berendezést vásároltak -közülük nem
egy nem is volt megfelelő —, mert tudták, hogy a költségeket a
lapok viselik. Azt mondták, hogy meg kellett vásárolniok a
felszerelést, mert máshonnan nem tudták megszerezni. Pedig sok
helyen beszerezhették volna, például tőlük nem is olyan
messze, a thuni mentési központban.
A svájci újságok rosszallták
azt a módszert, ahogyan az expedíciót finanszírozták. Rubi nem
maradt adós a válasszal:
- Ebben a svájci lapok a
hibásak. Egyetlen svájci sem jelentkezett, aki felajánlotta volna,
hogy megfizeti a költségeket, ha valaki lehozza a testet. Senki sem
mondta, hogy - itt a pénz!, vagy — Tessék, legalább azt
kifizetjük, amibe a felszerelés kerül! Amikor azonban külföldi
hírügynökségek ezt felajánlották, a svájci lapok ezt
elítélték.
Németországban
is támadták a művelet alapját. A Der Bergkamerad így írt:
- ... Sötét probléma alakult
ki, ha mi hegymászók bajba kerülünk, csak akkor lehetünk
biztosak abban, hogy megmentenek és levisznek minket, ha valaki
hajlandó megfizetni a költségeket. Ez nemcsak az Eiger északi
falán
van így. Ez a helyzet az egész Felföldön hasonló. Nincsen
szervezett mentési szolgálat, csak a hegyivezetők segítenek, akik
rá vannak utalva arra a pénzre, amit keresnek. Longhi még ma is a
hegyen lenne, ha nem vállalta volna
valaki a költségeket.
És ez nagyon sötét folt.
Az
1957-cs mentésben a svájci vezetők viselkedése csalódást
okozott. Azt mondták:
- Nem kívánhatják egy
gyermekes apától, hogy erre a gyilkos északi falra felmenjen mások
életét megmenteni. 1959-ben azonban
a hegyivezetők megváltoztatták
álláspontjukat. Fritz Jaun három kisgyermek apja. Két társa, aki
felsegítette, ugyancsak kis gyermekeket hagyott otthon. Miért?
Pénzért! Úgy
tűnik, a hegyivezetők belátták, hogy meggondolatlanul viselkedtek
és látszólag
meg akarnak változni. Ez a javulás azonban csak formai, mert még
mindig nem tudjuk, hogy hajlandók lesznek-e segítségünkre jönni,
ha szükség lesz rá.
- ... Ideje lenne, ha Svájc
megtalálná a módját, hogy az ilyen mentési vállalkozásokat
hivatalos mentési alapból finanszírozza, a svájci hegyivezetők
jó híre és haszna érdekében. Miért maradt el ennyire Svájc a
többi alpesi országokhoz képest?
A
helyzet tehát nem változott. Svájcot a balsikerű próbálkozás
óta csak támadások érték, és még Longhi lehozatala után is
folytatódtak a kirohanások. A többi országban most már szinte
senki sem emlékezett - vagy nem akart emlékezni - arra, hogy a
Corti-féle mentést a svájciak kezdeményezték, hogy az expedíció
főleg svájciakból állt, hogy a svájciak hősies múltra
tekinthetnek vissza a hegyeik közti rend fenntartásában. Most
mindenki csak a vezetők keserűségéről beszélt, az önkéntes
mentők elleni támadásaikról, meg arról, hogy Longhi le-hozását
úgy vállalták, hogy - Kérjük a pénzt az asztalra!
A
témát főleg az tartotta elevenen, hogy Werner Stäger
a nyilvánosság előtt arról panaszkodott: a végén a vezetőknek
még a költségeik sem térültek meg. Mivel a művelet
ismertetésének kizárólagosságát nem sikerült megtartani,
Giltay nem tudta eladni a sztorit a remélt magas áron, amiből ki
akarta fizetni a vezetőket. Formai szempontból a szerződést
megszegték, azonban a holland újságíró teljesítette fizetési
kötelezettségét. A pénz lassan került Stäger
embereihez. Végül is Giitay 10 300 frankot fizetett ki, többet,
mint amit eredetileg számoltak a költségekre. Stäger
azonban arról panaszkodott, hogy kiadásaik magasabbak voltak; még
3657 frank járt volna nekik. Amikor a pénzt nem kapták meg,
előadássorozatra indult Svájcban, és mindenkinek elmondta, aki
meghallgatta, hogy a fennmaradó összeg a szegény felföldi vezetők
kára, mintegy 166 frank fejenként, és siránkozva emlegette, hogy
senki sem akad Svájcban, aki ezt a pénz hajlandó lenne megfizetni.
Két sajtóértekezletet is tartott Bernben, ahol nyilvánosan
ismertette a vezetők nehéz helyzetét. Ezt aztán az újságok az
egész ország elleni vádként világgá kürtölték. A panaszok
eljutottak Svájc magasabb hivatalos helyeire is, és itt a
gondterhelt körök úgy érezték, hogy az Eigerrel kapcsolatos
botránynak már sosem lesz vége. De legalább ki akarták elégíteni
a vezetőket, így aztán 1959. november 3-án, a test lehozatala
után négy hónappal, a svájci bankok egy megbízottja levelet írt
Stäger-nek.
Közölte, hogy hallottak a hiányról és arról, hogy ezt a
vezetőknek saját zsebükből kellett kifizetniök.
Egy hétre rá Stäger válaszolt
a bankárnak, megerősítette a tényállást és közölte, hogy a
hiány 3 657,75 frank.
December
4-én az Alpesi Kutatás Svájci Alapítványa ugyancsak érdeklődött,
egy hónappal később, mint ahogy a
bankár levelét megkapta. Stäger ezt válaszolta:
-
A mai napig egyetlen hivatalos intézmény nem kérdezte mennyi volt
a kiadásunk. Az akcióban részt vevő vezetőknek senki sem fizette
meg a munkáját és valamennyinek 166,25 frankot kellett fizetnie a
fennmaradó hiány
fejében.
Megküldte a Svájci
Alapítványnak a költségkimutatást, és ugyanazt a hiányt
mutatta ki, mint a bankárnak.
Tíz nappal a benyújtott számla
után a Svájci Alapítványtól Stäger levelet kapott. A Szervezet
közölte, hogy megfizeti a teljes hiányzó összeget. Stäger
egy hónapon belül 3657,75 frankról szóló csekket kapott egy négy
bankból álló csoporttól és ugyanilyen összegű csekk érkezett
a Svájci Alapítványtól. Most már a vezetők boldogok voltak.
Nemcsak a hiányzó összeget, hanem annak kétszeresét
kapták meg. Stäger
az első csekk összegéből kártalanította a vezetőket az Eiger
tetején hagyott felszerelésért. Ebből 468 frankot fizetet ki
saját magának és 725 frankot Christian Rubinak a kendetkötelekért.
A második - a Svájci Alapítvány - csekkjének összegét
felosztotta a vezetők közt, magának pedig 385 frankot tartott meg.
Az Alpokban végrehajtott mentéseknek, a nemzetközi barátságnak
az eredménye végre valami hasznot is hozott nekik.
Huszonkettedik fejezet
Az 1957-es katasztrófa után
minden nyáron
csoportok indultak Alpiglenből, Eigergletscher-ből, Kleine
Scheideggből, hogy átkutassák a hegy alját a két eltűnt német
nyomai után, és minden évben találtak valamit. Régi kötelekre,
cipőkre, bivakfelszerelések darabjaira, egy elpusztult hegymászó
tárcájára, jégcsákányokra és a mállott sziklával együtt
leesett szögekre bukkantak, csak azt nem találták meg, amit
kerestek. Egy ásványgyűjtő megtalált egy penészes régi
zubbonyt, levette a címkét róla és átadta Stägernek,
aki azt mondta, lehetséges, hogy Nothdurfté
vagy Mayeré volt. De ettől a semmit sem bizonyító lelettől
eltekintve - amit Stíiger átadott a rendőrségnek - nem bukkantak
az eltűntek nyomára.
Az
Eiger történetében még sosem fordult elő, hogy ilyen sokáig
maradtak fenn holttestek a falban, és ahogy az évek teltek, egyre
rejtélyesebbé vált az ügy. Lehetséges, hogy egy szakadékba
estek az északi fal felső hólejtőjén? Nem, hiszen nincsenek
olyan mély szakadékok, amelyek négy hosszú éven át fogva
tarthatnák a testeket: a lavinák és sziklaomlások mindent
a hegyfal meredek szakadékaiba hordanak, és azok innen a hegy
lábáig zuhannak le. A kutató expedíciók tagjai tapasztalatból
tudták, hogy a hegyoldalról lezuhanó testek a fal közepe táján,
kiugró hatalmas sziklabordától, a Vasaló-tó! vagy kicsit balra,
vagy kicsit jobbra esnek le, úgy, hogy a keresést a hegy aljában
viszonylag kis területre lehet korlátozni. Ezért állandóan
figyelték ezeket a helyeket, de hiába.
1961
elején négy alpinista érkezett Münchenből. Ők az északi fal
első téli megmászására vállalkoztak. Vezetőjük Toni
Hiebeler,
a Der Berkamerad szerkesztője volt. Ez az alpinista folyóirat már
az 1957-es tragédia óta támadta a svájciakat. A négyszemélyes
kötélegyüttest hamarosan megpillantották a falon. Lassú,
egyenletes tempóban haladtak előre. Az idő hideg volt, de tiszta,
és így tucatjával repültek a gépek a hegy felé, hogy
felvételeket készítsenek. Egy egész Európára kiterjedő
televíziós hálózat pedig a teleobjektíves kamera segítségével
a Kleine Scheideggi szállodából figyelte a megmászást.
Amikor a kötéltársaság azon
a szakaszon haladt keresztül, ahol Corti utoljára látta
Nothdurftot
és Mayert, egy svájci lap által bérelt repülőgép szállt a
hegyoldal fölé, és egy fényképész nagy látószögű lencsével
felvételeket készített. A sötétkamrában előhívta és
kinagyította a képeket, hogy lássa, mit vett fel. Az egyik
felvételen a két elöl haladó németet látta, magasan fenn a
kijárati szakadékokban. Ujjá-val követte a kötelek vonalát
addig a jóval lejjebb levő pontig, ahol a két másik mászó jött
utánuk. Jobbra, a kötéltől mintegy tizenöthúsz méterre
olyasmit vett észre, ami egy ötödik hegymászónak látszott. Ez
megmagyarázhatatlannak tűnt, mert mindenki tudta, hogy a német
kötélegyüttes csak négy tagból áll. A fényképész alaposabban
megfigyelte a felvételt egy nagyítón keresztül, és most már
bizonyosra vette, hogy egy ötödik emberi lényt lát. Az alak
függőleges helyzetben látszott. Ez természetes is volt, mert
másképpen nem állhatott volna meg a falon. Úgy tűnt, hogy egy
kürtőszerű, kissé védett területen áll. Kötelet nem lehetett
látni, de a fényképész úgy vélte, hogy ki tudja venni a
nadrágot és a férfi felsőtörzsét.
A fénykép megjelent a
lapokban, és az egész Felföld figyelme az ötödik ember rejtélye
felé fordult. Más fényképészek is béreltek gépeket es
készítettek felvételeket. Soknak nem sikerült a felvétel:
az alak a mindkét oldalán előreugró
sziklák miatt nem látszott.
Lent Kleine Schneideggben,
Kaspar von Almen irodájában kinagyították a képeket, nagyítókon
keresztül vizsgálták és kikérték a szakértők
véleményét. Megállapították, hogy a test teljesen arányos a
falon haladó négy hegymászó képével, és pontosan azon az
útvonalon volt látható, amelyen Nothdurft és Mayer ment a
hegytető felé. Sokak szerint ebből csak egyre lehetett
következtetni: hogy az „ötödik ember" Mayer vagy Nothdurft,
akit saját falikampói és kötelei szögeztek a sziklához abban a
kényszerű helyzetben, amelyet
azon a péntek éjszakán, 1957-ben kellett elfoglalniuk, amikor a
vihar végigsöpört a hegyoldalon. Mások nevetségesnek találták
ezt a feltételezést, köztük Seiler és Hiebeler is.
- Biztos vagyok abban, hogy ez
csak egy emberi alak formájára emlékeztető
szikla -mondta Hiebeler.
Seiler többször is átrepült
a hegyoldal felett, és megállapította, hogy a „test"
ugyanolyan
szürkéskék színű, mint a környező sziklák kövei.
- Sokkal kevésbé emlékeztet
emberre, ha
távcsővel nézi az ember, mint a fényképeken -
mondta.
Kaspar von Almen hajlott arra,
hogy egyetértsen vele, bár nem volt egészen biztos a vélemények
helyességében.
- Lehetséges, hogy a testek
valahol
fennakadtak, de ez nem túlságosan valószínű ezen a szinte
függőleges falon -
mondta. - De még akkor is találnunk kellett volna valamit a
felszerelésükből, szögeket vagy egyebeket. Ennek ellenére
semmilyen nyomot nem találtunk, így hát nem lehet kétséges, hogy
még valahol fenn kell lenniök, hiszen már rég el kellett, hogy
vessük azt az elméletet, amely szerint valamilyen más útvonalon
hagyták el a falat. Az a hely, ahol a fényképen a „test"
látható, valóban alkalmas éjszakázásra, mert szemmel láthatólag
valami védelmet nyújt.
-
De meg kell várni a következő nyarat, amikor kutatócsoportok
tisztázhatják a dolgot.
Azonban az Eigeren végzett
mentésnek és dicstelen utójátékának történetére
nem a hegyoldalt újból felderítő bátor vállalkozással gördült
le a zárófüggöny, hanem egy olyan véletlennel, amelynek
szereplői Werner Stäger
és hegyivezető társai voltak.
Az 1961-es hegymászó évad
vége felé, amelynek során az északi fal tizennyolcadik áldozata
vesztette életét, a vezetők végre hozzákezdtek egy befejezésre
váró munkához. Már két éve volt a hegy tetején az a
felszerelés, amit Longhi lehozásához felvittek, s közben egyre
mélyebbre süllyedt a hegytető havába és jegébe. A szűkszavú
vezetők azonban
erre sosem adtak magyarázatot: pedig csak fel kellet volna menniök
a nyugati oldalon, és onnan néhány óra alatt lehozhatták volna
az értékes felszerelést, ahogy annak idején Friedli és emberei a
magukét is levitték néhány nappal Corti megmentése után.
Ennek ellenére a vezetők több ezer frank értékű felszerelést
hagytak heverni a hegytetőn.
1961 szeptember utolsó
napjaiban azonban Stager megszervezte a felszerelés leszállítását.
Egy csütörtök reggel több emberével felért a csúcsra, ahol a
felszerelés nagy
része beolvadt, majd befagyott a jégbe, vagy helyrehozhatatlanul
tönkrement. Jóformán semmi mást nem tudtak megmenteni, mint kb.
400 méter hosz-szú és 10 tekercsből álló kenderkötelet, amit
Christian Rubitól vettek. A kötél megvastagodott a rárakódott
nedvességtől és nagyon nehezen lehetett kezelni. Sláger kiadta az
utasítást, hogy a kötegeket szedjék szét és úgy húzzák végig
a hegyen. A nyugati falon a vezetők lelök-dosték, és ha kellett,
újra kiszabadították a megakadt kötegeket. Az egyik köteg
lecsúszott egy nagy hófalon és beesett egy szakadékba vagy száz
méterre a nyugati hegyoldalban vezető, általában használt
útvonaltól. A vezetők lemásztak a kötegért és ott két
holttestet találtak.
Az
Alpokban holttestekre bukkanni: nem újság a vezetők számára. A
Felföld sokszor rejteget olyanokat, akiket már nem is keresnek.
Először azt hitték, hogy a szakadékban talált halott két angol,
akiket 1958-ban láttak utoljára a Jungfrau tömbjén. Egyik
vezetőnek sem fordult meg az agyában az a lehetőség, hogy
Nothdurft és Mayer testére bukkantak. A két német bizonyára
valahol az északi falon van vagy a hegy aljánál. Az biztos, hogy
nem lehetnek itt, a nyugati hegyoldalon felvezető út mellett.
Stäger megvizsgálta a leletet.
A testek nem maradtak épségben. Nem úgy, mint Longhi
esetében, testüket nem aszalta a szárító szél és a levegő,
hanem egész a csontig felbomlottak, úgy, hogy már csak a
csontvázuk maradt meg. Testtartásuk pontosan megmutatta, hogyan
érte őket a halál. Az egyik földhöz lapult, a másik kuporgó
helyzetben volt, háttal a fölötte emelkedő meredek falnak. Ilyen
helyzetben találják azokat, akiket lavina ér utol, s közben
megpróbálnak hátat fordítani a ledübörgő hónak és jégnek,
hogy a
megfulladást elkerüljék. Nem csúsztak meg és nem is estek le,
csontjaik épségben maradtak, ruhájukon sem volt szakadás.
Hátizsákjuk telve volt fémszerszámokkal, nyakuk körül pedig
karabinerek és szögek lánca lógott. Egyikük csuklócsontján egy
rövid szíjon jégcsákány függött. Sárga orkánnadrágjuk
tökéletes épségben maradt, mászófelszerelésük
szinte újnak hatott. Egyikük hátizsákjában egy kék noteszt
találtak, de az írást teljesen lemosta az eső és az olvadt hó.
A
vezetők megjelölték a testek lelőhelyét és megindultak a
mentőállomásra segítségért. Alig haladtak valamit, amikor egy
újabb testet fedeztek fel, amelyet minden nehézség nélkül
azonosítani tudtak. Engelberg Titl volt, egy bécsi zongorahangoló,
aki 1958-ban megmászta a nyugati falat és visszafelé jövet
leesett. Noteszét és kesztyűjét egy évvel ezelőtt majdnem
ugyanott találták
meg.
Másnap
a vezetők egy csoportja Stägerrel
az élen visszament a hegyre, és lehozta a másik két testet az
elkerülhetetlen utolsó állomásra: a lauterbrunneni temető
halottasházába. Az alapos vizsgálat kimutatta, hogy két németről
van szó. Szinte minden felszerelésükön német gyártócégek
nevét találták. Azonban az Eigeren csupán két német tűnt el:
Günther Nothdurft és Franz Mayer. Mayer nővérét, aki Svájcban
élt, rögtön értesítették, hogy jöjjön a halottasházba. Fel
is ismerte bátyja ruháit és felszerelését.
Minden kétséget kizáró bizonyítékot szolgáltatott a két
halott fogsorának vizsgálata. Végre megoldódott az Eiger
legnagyobb rejtélye. Most már rekonstruálni lehetett a két ifjú,
bajor hegymászó óráit.
Corti 1957. augusztus 9-én,
pénteken
késő délután látta őket a hegytető felé felkapaszkodni. Még
aznap felértek a csúcsra, de valószínűleg csak késő éjszaka,
amikor ólmos eső és hó csapdosta az északi falat. Azt a
bizonytalan jelentést, hogy két hegymászót láttak a hegytetőn
péntek éjfél körül - amit von
Almen a rádióján közvetített is Friedlinek - akkor nem vették
figyelembe, mert nem tartották megbízhatónak. Most azonban
jelentés alapján meglehetősen
pontosan meghatározták, hogy mennyi ideig -nyolc vagy kilenc óráig
— tartott, amíg a két német a csúcsra ért, miután Cortitól
elvált. Ezen idő alatt nyilvánvalóan elfogyott az erejük, de
mivel ígéretet tettek, hogy segítséget hoznak a lent rekedt két
olasznak, megkezdték
a leeresz-kedést az Eigergletscher vasútállomás felé, amely 1650
méternyi
utat jelentett lefelé a szélkorbácsolta nyugati hegyoldalon. A
könyörület hajtotta őket erre a kétségbeesetten
elszánt, de eleve reménytelen vállalkozásra.
Bizonyosan hallották alattuk a szűnni nem akaró lavinák
dübörgését. Ezt Seiler is hallotta akkor, és ez arra késztette
a svájci mentőcsoportokat, hogy lemondjanak a nyugati falon vezető
út megmászásáról, mint túlságosan veszedelmes kísérletről.
De a két német ment tovább, vállalta az objektív veszélyeket,
hogy segítséget hozzon kötéltársainak, akikkel a véletlen
összehozta őket. Megrendítően rövid távolságra jutottak a
nyugati hegyoldalon, mert egy lavina a fojtogató halálba söpörte
őket. Holtan feküdtek már a hó alatt, amikor a mentőcsapatok
mellettük mentek el — először Terray és de Booy, majd
Cassin,
Mauri és Eiselin, utánuk a Hegyi Mentők
tagjai, a lengyelek és a többiek. Egyikük sem gondolt arra, hogy
arra forduljon. A lavina még a nyomaikat is elsöpörte.
A
temető halottasházából a két hős alpinista - az északi fal
történetében a tizenharmadik megmászók - földi maradványait
halottszállító kocsin Bajorországba vitték. A kék noteszt a
berni rendőrség bűnügyi vizsgáló csoportja tanulmányozta, de
abból semmit sem tudott kideríteni. Az írást lemosta az eső, és
így még ultraviola fénnyel sem lehetett
rekonstruálni Günther Nothdurft utolsó feljegyzéseit.
A
Blick című svájci lap riporterei felkeresték Olginatet, hogy
megvigyék a hírt Claudio Cortinak. Mint rendesen, most sem volt
fogalma arról, mi folyik az Eigeren. Felindulás nélkül közölte,
örül,
hogy a neve tisztázódott, és hogy most mások is megállapítják,
amit ő már annyiszor elmondott: „Corti nem bűnös".
Szemmel
láthatóan ennél a hírnél sokkal jobban érdekelte, hogy pár
hónapos kislányát kihozták a kórházból, ahol sikeres műtéten
esett keresztül. Számára nem jelentett újságot, hogy ártatlan,
mások meg hadd lepődjenek meg. További terveiről a következőket
nyilatkozta a Blicknek:
- Mostanáig nem találtam
senkit, aki hajlandó lett volna velem jönni az északi falra, de
most biztosan találok valakit.
Európa megborzongott.
Eplógus
Hol
vannak most az élők, hogyan alakult a sorsuk?
Seiler
és Friedli, akiket Svájcban hősként tisztelnek, szép
eredményeket értek el a szakmájukban, a fémárugyártásban.
Seilernek saját kis automatizált üzeme van szülővárosában,
Böningenben,
Friedlinek pedig gyára van néhány kilométerre onnan. Mindkettőnek
szépen jövedelmeznek a svájci hadsereggel kötött,
mentő-felszerelésekre vonatkozó szerződések. Már rég
elfelejtették a nyomasztó hangulat által keletkezett kis
nézeteltérést
az Eigeren, és mindketten nagy elismeréssel nyilatkoznak egymásról.
- El sem tudom mondani, milyen
nagyra becsülöm ezt a Friedlit - mondja Seilcr. - Meg kell
vallanom, amikor
először találkoztunk,
nem voltam tisztában a képességeivel. Bámulatba ejtett tudásával,
és mindig
igénybe veszem a segítségét, ha szükségem lesz rá. Mindig úgy
áll előttem, ahogy ott az Eiger csúcsán láttam. Erős ember,
valamivel idősebb nálam, egy kicsit magasabb és nem ilyen kövér
az arca,
magatartása egy igazi hegymászóé. Úgy hiszem,
sok tekintetben ő volt a mentés igazi hőse.
Christian Rubi már hatvanon
felül van. Von Almenék kivételével mindenkivel szemben
megenyhült. Félig-meddig már visszavonult, sok elfoglaltságot
okoz neki wengeni hegyi otthonában a Svájci
Síoktatók Szövetségének igazgatói tisztsége. Most is gyakran
leül az írógép mellé, és ő is hallatja hangját a Svájcban
felfellángoló viták egyikében-másikában.
Fenntartja
véleményét, hogy az 1957-cs mentés sikeresebben végződik, ha
hivatásos vezetők vettek
volna benne részt, de a régi harag már elmúlt.
-
Mert nézze - mondta akadozó, de teljesen helyes angolsággal -, nem
igaz, hogy mindent megtettem, hogy kritizáljam az amatőr mentőket.
Nem így volt. Amikor azonban a svájci lapok támadni kezdték a
vezetőket, rákényszerí-tettek, hogy a védelmükre keljek.
Különben egy szót sem szóltam volna. Ha most azokat az érveiét
e's azokat a keserű szavakat
akarná tó'íem hallani, amik mindkét oldalon elhangzottak, csak
azt mondhatnám, hogy az egész utójáték szomorú volt - szomorú
esemény, amit legjobb elfelejteni.
Von
Almenék most is szállodáikat vezetik Kleine Scheideggbcn és
Trümmelbachban a Lau-terbrunnen-völgyben. Ma is élénken
érdeklődnek az északi fal és megmászóinak problémái iránt.
Az alpinizmusban szerzett sokéves tapasztalat és a hegymászás
tudományának tanulmányozása megtanította őket arra, hogy a
hegymászókról semmilyen általánosítás nem lehet egészen igaz.
- Annyi embert ismertem me -
mondja Kaspar -, akik szívesen vállalkoznak az Eiger északi
falának megmászására
a legkülönbözőbb okokból.
Néha csak azért, mert otthonukban
nem boldogulnak, vagy nem érnek el sikereket az életben, és úgy
képzelik, hogy egy ilyen teljesítmény híressé vagy megbecsültté
teszi őket. Néha azért, mert valami mély emberi élményre
vágynak, olyan próbatételre, ami lehetővé teszi, hogy
megismerhessék saját magukat.
Nem
lehet őket egy kalap alá venni, de egyetlen észrevételt
megkockáztatnék. Valahányszor azt hallom, hogy egy kötéltársaság
tagjai hatos nehézségű mászás
teljesítésére vállalkoznak, azt kérdem magamban:
- Mi bajuk van ezeknek az
embereknek? Persze semmi baja sincs Lionel Terraynak, pedig
élvonalbeli mászó. Ő
már jóval az Eiger „affér" előtt nemzetközi
hírnevet vívott ki magának, mint magashegymászó és mint hegyi
mentő. Kis faházában, a Mont Bianc masszívumába beékelt, festői
francia Chamonix-ban él. Ötvenegy éves korában is jól tartja
nagyszerű kondícióját: nem dohányzik, nem iszik és a világ
minden részében
részt vesz francia expedíciókban.
A
legnehezebb, hatos nehézségű mászásokhoz már csak három vagy
négy évem van hátra -
mondja -, aztán már csak a könnyebb utakat járom.
Az
Eigeren végzett mentés után a Himalájában és az Andesekben
vezetett expedíciókat. Télen írogat és előadásokat tart, hogy
ismertesse nyári útjait és megszerettesse a hegyeket az
emberekkel. Érzelmei az Eiger északi falával szemben nem
változtak. Sosem mennék oda még egyszer - mondja. - Az északi fal
túl sokat követel az emberektől.
Max Eiselin, ez a szeretetre
méltó svájci,
aki maga is részt vállalt a mentésben, 1957 után szépen
bebizonyította tudását az Alpok igen sok nehéz falán, sőt a
Himalájában is volt a nemzetközi Dhaulagiri expedícióval. Ez a
8172 méter magas hegy sorrendben a világ hetedik legmagasabb
csúcsa. (Ugyanezzel a Himalájaexpedícióval ment dr. Jerzi
Hajdukiewicz is, az a lengyel alpinista, aki az 1957-es mentésben
mint orvos segédkezett.) Eiselin most harmincéves, alacsony,
világosbarna szemű és hajú fiatalember. Ma is ugyanaz a
barátságos modor jellemzi,
mint amivel annak idején Terray-val és a többiekkel megkedveltette
magát az Eigeren. Saját boltja van Krienz-Luzernben, az Eiselin
Sport. A boltban különösen nagy a választék élvonalbeli
mászóknak alkalmas vasfelszerelésben.
A vita tüze már Leccóban is
régen elhamvadt, Riccardo Cassin újra barátságába fogadta
Claudio Cortit. A Dolomitokban több túrára együtt mentek. A
harcias külsejű, ötvenhárom éves Cassin, az Olasz Nemzeti Alpin
Iskola elnöke, egyik legismertebb alakja a nemzetközi
alpinizmusnak. Nem szívesen
gondol arra, hogy még egy olasznak sem sikerült megmásznia az
északi falat (hárman az életüket vesztették ott). Rendkívül
büszke arra, hogy az olasz alpinisták meghódították a
Himalájában a 8611 méter magas Csogorit, vagy K2-t, a világ
második legmagasabb csúcsát.
- Ami
az északi falat illeti, ésszerűen kell gondolkozni az embernek -
mondja.
- Én
négyszer voltam a hegy lábánál, de a viszonyok sosem voltak
megfelelőek, és ma is élek.
A leccói sportüzlete mögötti
zsúfolt kis irodájában tartja híres múltbeli mászótársainak
fényképét, és szomorúan mutogatja, hogy melyik halt meg közülük
a hegyekben.
Néhány
kilométerrel arrébb egy villában lakik a nagy darab, rokonszenves
Carlo Mauri és vonzó felesége. Olasz expedíciókkal gyakran megy
a világ különböző részeibe. Mint harminckét éves férfi,
hegymászó pályafutásának virágjában van, és teljesítményeinek
listája tovább növekszik. Azokhoz az amerikai atlétákhoz
hasonlít, akik sportcikkekhez kölcsönzik nevüket. Tanácsadóként
működik egy hegymászó felszereléseket előállító gyárnál.
Mivel anyagilag jó körülmények között él, ideje javát a
hegyekben töltheti. Cassinhoz hasonlóan ő is megbékélt Claudio
Cortival, és időnként együtt túrázik vele Európában.
Ludwig Gramminger, a vidám
müncheni, most ötvenöt éves,
de ugyanúgy dolgozik, mint immár három évtizede. Ma is a Müncheni
Hegyi Mentők vezetője, gyakran vállalkozik mentőexpedíciókra,
és nem hagyott fel saját talál-mányú gépcinek és
szerkezeteinek tökéletesítésével. A legtöbb ország - az
Egyesült Államok, Kanada, NSZK, Svájc és Ausztria - hadserege
Gramminger berendezéseit használja. A szabadalmi díjat mint
mindig, most is a Hegyi Mentők és a Német Vöröskereszt kapja
meg. Mielőtt valami új készüléket hoznának forgalomba,
Gramminger fölviszi a hegyekbe és kipróbálja, sőt nemegyszer,
kora ellenére, ő maga függ a Gramminger-kábelen.
- Az
a helyes, ha először én próbálom ki saját találmányaimat -
mondja.
Grammingerhez hasonlóan a
bátor,
nagy erejű Alfred
Hellepart
is a Hegyi Mentők aktív tagja még. Most is, ha valahol a hegyekben
baj van, őt hívja elsőnek Gramminger.
- De ma már harminchat éves
vagyok - mondja Hellepart (1967 nyarán szívroham következtében
tragikus hirtelenséggel fejezte be életét.- Lektor megjegyzése.)
-, és az évek több kilót raktak rám, meg aztán kicsit
meggondoltabbá váltam, így aztán már nem vállalkozom hatos
nehézségű mászásokra.
Adminisztrátor
a müncheni városi elektromos műveknél. Nem dohányzik, de nem
egészségi okok miatt, mint Terray.
- Az
Eigernek köszönhetem, hogy nem dohányzóm — magyarázza. —
Furcsa dolgokat művel az ember ott a magasban, amikor idegfeszítő
állapotba kerül. Amikor
Cortival felértem a hegytetőre,
kértem egy cigarettát. Valaki egy egész dobozzal adott, s amikor
elfogyott, valaki mástól még egy dobozzal kaptam.
Olyan ideges voltam, hogy legalább harminc cigarettát szívtam el,
de ezek voltak életem utolsó cigarettái. Rosszul lettem a sok
dohányzástól. Azt is mondhatná az ember, hogy ez némi jutalom
volt a mentésért. Legalább nekem.
Hellepart másik jutalma az
életre szóló barátság, amit Claudio Cortival kötött. Gyakran
leveleznek egymással „kölcsönös üdvözlések" formájában
amint Hellepart mondja. Ha Corti sikeres túrát hajt végre, teljes
oldalakra azt írja Hellepartnak:
- Saluti, saluti, saluti . . .
Ha Hellepart befejez egy
mászótúrát, azt írja Cortinak:
- Sok
üdvözlet Hclleparttól a hegyekből.
Ez
már szertartássá vált a két ember számára, akik egy svájci
hegy parányi párkányán találkoztak először.
A
mentés első évfordulóján Olginate lakosai nagy ebédet rendeztek
Hellepart tiszteletére, érmekkel, beszédekkel, gratulációkkal
halmozták el.
- Nagyon
meghatódtam - meséli Hellepart. - Egész Olginate ott volt, persze
Claudio és családja is. Meg kell vallanom, annyit itattak, hogy az
első óra után becsíptem. Olginate
polgármestere külön erre a célra vert aranyéremmel ajándékozott
meg. Egy jégcsákányába kapaszkodó hegymászó látható rajta és
ez a felirat:
Eiger - Északi fal, meg
Alfred Hellepart.
Gondosan
őrzöm ezt az érmet, meg a kedves olginatei emberek barátságát.
Hát Claudio Corti? Mit tudunk
róla?
Cortival
1961 tavaszán készítettem interjút, mielőtt a németek testét
megtalálták és az ő nevét egyszer s mindenkorra tisztázták
volna. Tolmácsommal, Michael Vescolival, nem minden aggodalom nélkül
indultunk útnak Olginate
felé, hogy felkeressük Cortit. Svájcban egy angol újságíró,
aki megírta az 1957-es mentés történetét, óva intett, hogy
Corti közelébe menjünk.
- Szabadon
járó őrült - mondta az angol. - Sosem lehet tudni, mire képes.
Aztán meg gyűlöli az újságírókat.
Egy
Genfben élő olasz ugyanezt mondta.
— Bolond az az ember.
Felmászik a Lecco és Olginate körüli hegyekre, megvárja, amíg
turisták látóhatárába kerül, majd 6-8 méteres szakadékokat
ugrik át a levegőben csupa kétkedésből. Azt is mesélik, hogy
egyszer azzal a
feltett szándékkal ült vonatra, hogy Spanyolországba utazik és
bombát dob Francóra. Nagyon vad ember, annyi bizonyos.
Ezek után kíváncsiak voltunk,
mi vár ránk, és félig-meddig a legrosszabbra készültünk fel.
így hajtottunk be a poros Olginatéba egy olasz nemzeti ünnepen. Az
utcák és sikátorok teli voltak
a szabadnapjukat élvező munkásokkal. A fő utcán egy kis
trattoriában megkérdeztük, hol találhatnánk meg Cortit.
- Ezen
a kis utcán kell végigmenni - mondta a tulajdonosnő. - Odavezetem
magukat.
A
macskaköves utcán át egy kis térre vezetett, ahol ütött-kopott
házak hosszú sora kezdődött. Az asszony egy kapura mutatott:
- Ott lakik az a kedves ember.
- Kedves ember? - kérdeztük.
- Igen - felelte
a nő. -
Olginatéban mindenki szereti.
Ez
nem vágott egybe az őrült személyleírásával, így az
aggodalmunk egy kicsit eloszlott, amikor bekopogtattunk. Fulvia Losa
Corti nyitott ajtót és közölte, hogy Corti a motorján elment
valami zöldért a nyulaknak,
de hamarosan visszajön. Az elegáns, tiszta
olasz nyelvet beszélő, csinos asszony végigvezetett bennünket a.
házon, ahol a Corti család több generációja lakott. Egyik
szobában lakott Corti, Fulvia és a kisbaba, Mariarosa, akit Claudio
elhunyt édesanyja után neveztek el, a másikban Claudio apja,
aki Svájcban töltött vándorcvei után végre hazajött. A konyha
egyik sarkában tartották nagy halomban a hegymászó felszerelést,
egy másikban pedig egy halom képes újságot és lapot - II Giorno,
II Tempó, L'Europeo, Paris Match, a berni Dcr Bund stb. -, amelyek
megírták az 1957-es mentés teljes történetét.
Hamarosan
ajtózörgetést hallottunk. Feltűrt ingujjal, homlokán gyöngyöző
verítékkel belépett Corti. Első pillantásra túl alacsonynak
tűnt ahhoz, hogy nyers erejével tudjon úrrá lenni a hegyeken, de
ez is, akárcsak a szája sarkainak sértődött lebiggyedése, csak
látszat volt. Fehér inge alatt hosszú izmok dagadoztak a karján
és még az ujjai is rendkívül erősnek tűntek. Hosz-szú, vastag
ujjai végig egyforma szélesek voltak, a hegyénél épp olyan
erősek, mint az
ízületeknél. El tudtuk képzelni, hogy ezek az ujjak kutatják
útján a repedéseket valamelyik meredek alpesi hegyoldalon, hogyan
markolják a követ és hogyan tartják meg az egész test súlyát.
Elmondtuk, mi járatban vagyunk, mire azt felelte - hadaró,
dünnyögő lombard dialektusban -, hogy örömmel áll
rendelkezésünkre. Miközben a poharainkba töltött, elmondta, mit
kér csupán:
- Szeretném, ha megengednék,
hogy a magam módján, a magam tempójában mondhassam el az egész
történetet.
Először
büszkén beszélt
Fulviáról
és a kisbabáról. Majd elmondta, hogy még ma is az olginatéí
fémárugyárban teherautó-vezető. Ötvenórás munkahét után
járó bére kb. húsz dollár. Ezt azzal egészítik ki, hogy a
család megműveli kis földjét, ahol zöldséget termesztenek,
húsnak házinyulat
tartanak. Azt mondta, hogy jómódúnak tartják magukat,
-
És most - jelentette be - elviszem magukat a hegyekbe. Ezzel négy
órán át tartó idegenvezetés következett, gyermekkorának
csúcsai és sziklái között a Crignán. Még a legérthetőbb
célzások sem téríthették el attól, hogy minden sziklát, minden
csúcsot megmutasson Lecco és Olginate körül. Majd elvitt
bennünket a Club Alpino Italiano leccói részlegének a hegyoldalon
fekvő központjába, s megmutatta a falon Ste-fano Longhi
fényképeit. Még a raktárba
is be kellett nézni, ami telve volt kötelekkel meg falszegekkel.
Aztán bemutatott bennünket egy klubtársának.
- Ne
felejtse el megírni Cortiról - mondta a másik alpinista -, hogy
Claudio az első, akihez olyankor fordulunk, ha mentésre van
szükség. Ő
biztos
nem beszél erről, de így van.
- Jöjjenek — szólt Corti. -
Most mutatok valami mást. - Megkért,
hogy ő vezethesse a kocsit, és megkezdtük olasz
stílusú
száguldásunkat a hegyről levezető kanyargós úton. Nemsokára a
„San Giovanni de Lecco" temető előtt álltunk meg. Meleg,
napos idő volt, a sírok telve voltak virággal. Sok megrongált
sírkövet láttunk, szépen faragott márványíveket, kétoldalt
lecsorbult széllel. Volt ahol egy oszlopot eltörtek. Corti
megmagyarázta, hogy ez nem véletlen.
- Amikor kisgyermeket temetnek,
a
sírkő egy részét
szántszándékkal letörik. Ezzel azt
mutatjuk, hogy egy gyermek élete eltört, mielőtt befejeződött
volna.
A
temető végében Stefano Longhi sírjához fordultunk. El volt
árasztva virágokkal.
- Gyakran jövök ide - mondta
Corti. -Ahányszor megmászok egy hegyet, motoromon ide jövök és
felkeresem szegény Stefano sírját.
Már majdnem beesteledett, így
aztán visszamentünk a szállodába, Leccóba, ahol Corti elmondta a
mentés történetét. Négy órán át magyarázta a részleteket,
több pontnál is összezavarodott és ki kellett magát igazítania.
- Nem, nem péntek volt.
Csütörtök. Nem, csakis péntek lehetett.
Rengeteg
kávét ivott és egymás után gyújtott rá a zöld csomagú, erős
Nazionali cigarettákra. Egészben véve magatartása olyan emberre
vallott, aki olyan élményeken ment keresztül, amelyeket még nem
tudott feldolgozni, vagy megérteni. Az évek óta tartó támadások
heves védekezésre kényszerítették. Űjra és újra elmondta,
milyen keményen edzett ő is meg Stefano is,
mennyire felkészültek az Eigerre, és csak a sorozatos
balszerencsének — Nothdurft betegségének, Stefano lecsúszásának
és a lezúduló kőnek
- tulajdonítható, hogy ilyen tragikus veget ért a mászás.
- Képzeljék csak - mondta -,
folyton azt mondják, hogy
Stefano nem volt alkalmas ilyen túrára, túl idős volt és nem
volt megfelelő erőnlétben. Mégis kilenc éjszakát bírt ki az
északi falon, amennyit még soha senki. Képes lett volna erre, ha
nincs megfelelő erőben?
Megállás nélkül mondta a
magáét, ismétlésekbe
bocsátkozott, védte magát és főképpen Longhit.
- Stefano
jó ember volt és erős hegymászó -hangoztatta. - Ezért is
állítottam a kötél végére, mert szükség lehetett volna az
erejére, ha a beteg német esetleg megcsúszik.
Már
késő éjszaka volt, amikor visszahajtottunk hárman Leccóból
Olginatébe, Corti házáig. Bántódottan - de nem haraggal -
beszélt az őt ért támadásokról és ismételgette érveit. Végül
elmondta, hogy mit érez az Eiger iránt.
- Nem
szeretem azt a hegyet - mondta -, de legyőzöm, vagy ő győz le
engem. Csak az a baj, hogy Fulvia félt, meg nem találok senkit, aki
velem jönne. Az a hegy megsebzett. Megsebezte a kezemet, a fejemet,
és elvesztettem tizennyolc fogamat is miatta, legfőképpen pedig
szegény Stefanót. Mondom: mindig róla álmodom, erről a gonosz
falról a Felföldön. Sosem arról álmodom, hogy Stefanóval együtt
mászom, vagy a mentésről. Azt álmodom, hogy a csúcson vagyok,
megmásztam a hegyet és akkor békességet érzek. Vissza kell oda
mennem.
Akit
tehát Olginatéban találtunk az nem őrült, vagy hencegő, vagy
hazug, és főleg nem bűnöző, csak egy hajszolt, megfélemlített
kis-
gyerek,
felnőtt képében.
Eszünkbe jutottak Carlo Mauri szavai:
-
Nekem mindig úgy tűnik, hogy Claudio a hegyekben olyan, mint
egy kisgyermek, természetes képességekkel és hatalmas erővel
megáldva, de mégiscsak gyerek, aki meg akarja mutatni az apjának,
hogy nem fél.
Kaspar von Almen szavát sem
feledjük:
-
Valahányszor azt hallom, hogy egy kötél-társaság tagjai hatos
nehézségű mászás teljesítésére vállalkoznak,
azt kérdezem magamban:
- Mi bajuk van ezeknek az
embereknek?
Akit
Olginatéban találtunk az egy naiv, egyszerű ember, akinek a
hegymászás léte egy formájává vált, az egyetlen igazi valóság,
ahol
megszabadulhat a nincstelenek életét gyötrő sikertelenségektől
és megaláztatásoktól. Valamelyik más társadalomban talán
ivásnak adta volna a fejét, megszállott hajómodellező vagy
lepkegyűjtő lett volna. De az. ő számára csak a hegyek
léteztek és a kényszerképzet, hogy azok csúcsára újra és újra
fel kell jutnia. Mintha a hegyek legyőzésével
minden gonosz
erőt, démont és szellemet le tudna győzni, amelyek egy kisgyermek
fantáziáját benépesítik. Lesújtotta, ha valaki meghalt
mellette, de ez nem változtathatott a dolgokon. Minden haláleset új
ösztönzést jelentett a számára. Nem magát akarta mentegetni,
amikor meg-meglátogatta Stefano
Longhi sírját. Amikor a kis temetőbe elment, nem akart mást, csak
beszélgetni a
régi bajtárssal, akivel valaha együtt küzdött, és ígéretet
tett arra, hogy
nem adja meg magát, újra és újra felveszi a harcot a heggyel,
amely visszaverte őket. Hasonlít ahhoz a kisgyermekhez, aki
elkeseredett haraggal újra felült a háromkerekű biciklire,
amelyről leesett.
Úgy
tűnik, ez az elszántság Claudio Cortit elkerülhetetlenül
újra elvezeti veresége színhelyére.
-
Legyőzöm, vagy ő győz le engem.
És léteznek nála rosszabb
emberek is, mert mindnyájan gyermekek vagyunk, csak nem mind vagyunk
bátrak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése