HAT
VILÁGRÉSZ
UTAZÁSOK
ÉS FELFEDEZÉSEK
SZERKESZTI:
HALÁSZ GYULA
XIX.
SIR
ERNEST SHACKLETON
DÉL
AZ
ENDURANCE HAJÓTÖRÖTTJEI
1914–1917
ANGOL
EREDETIBŐL FORDÍTOTTA
HALÁSZ
GYULA
VILÁGIRODALOM
KÖNYVKIADÓVÁLLALAT
WEILER
ÉS TÁRSA KIADÁSA
BUDAPEST
[1925]
ELSŐ
FEJEZET.
Dél-Georgiából
a Weddell-tengerbe.
Ezerkilencszáztizennégy
december 5-ére tűztem ki az indulásunkat South Georgia
(Dél-Georgia) szigetéről. Miképpen fog fogadni bennünket a
Weddell-tenger? A dél-georgiai bálnavadász-hajók kapitányai
készséggel elmondták nekem tapasztalataikat és figyelemreméltó
tanácsokat adtak. Mindaz, amit tőlük hallottam, megerősítette
korábbi értesüléseimet, hogy a déli sarkvidéknek azokon a
tájain, amelyek felé indulandó voltam, a jégviszonyok rendkívül
kedvezőtlenek. Tudtam jól, hogy ezidőtájt magasra felúszott a
jég észak felé. A bálnavadászok tanácsára elhatároztam, hogy
a South Sandwich szigetcsoporthoz hajózunk, megkerüljük az Ultima
Thule-t és mielőtt délnek kanyarodnánk, előrenyomulunk kelet
felé, a nyugati hosszúság 15. fokáig.
A
South Sandwich szigetcsoport közelében nehezen járható jégzajra
kellett elkészülve lennünk. Valószínűleg február vége vagy
március eleje a legkedvezőbb idő a Weddell-tengerbe való
előnyomulásra. A fedélzetet is megterheltük szénnel, mert a
Coats' Land-hez vivő utunkban bizonyosan minden tonna szénre
múlhatlan szükségünk lesz. Reméltem, hogy ha előbb keletnek
tartunk a nyugati hosszúság 15. délköréig, lazább jég közt
hatolhatunk dél felé, elérhetjük a Coats'-földet és annak a
partja mentén a Vahsel-öblöt, ahol Filchner megkísérelte a
partraszállást 1912-ben. Kívánatos volt, hogy az Endurance a
Weddell-tengerben teleljen, de nagy kérdés, találunk-e biztos
kikötőt. Ha nem, a hajónak Dél-Georgiában kell felelnie. Már
ekkor kevés reményem lehetett rá, hogy az első nyáron
nekivághassunk a kontinensnek, sőt arra is el kellett készülnünk,
hogy a hajó valahol a jégbe fagyva fog telelni.
A
transzkontinentális út – ha kutyafogatainkkal sikerül naponta 25
kilométert megjárni és váratlan akadály nem merül föl – négy
hónapra volt tehető. Mohó vágyakozással gondoltunk arra a napra,
amikor elindulhatunk a délsarki kutatások történetében utolsónak
maradt kalandos utazásra. Türelmetlenné tett a tudat, hogy
kiinduló állomásunkig még annyi akadályt kell leküzdenünk.
Minden azon fordult meg, sikerül-e a partraszállás. Ha Filchner
hadműveleti állomásán kiköthetünk, ott töltjük a telet.
Elérkezett az indulás napja. 1914 december 5-én, reggel
háromnegyed kilenckor felszedtük horgonyainkat, s evvel végleg
elszakadtunk a civilizációtól. Az idő borongós volt, néha-néha
megeredt a hó, de az Endurance fedélzetén vidám volt a hangulat.
Vége a készülődés hosszú napjainak, előttünk a kalandos jövő.
Utolsó percig reméltük, hogy még hírt hallunk otthonról és a
háborúról. Érkezett egy hajó 4-én este, de levelet nem hozott
és ami hírt a háborúról kaptunk tőle, nem igen volt megbízható.
Másfél évvel később tudtuk meg, hogy a Harpoon hajó két órával
indulásunk után megérkezett Grytvikenbe – levelekkel. Az
Endurance orrát délnek irányítottuk. Délelőtt ködös eső
szitált, délutánra kiderült az ég és Dél-Georgia partvidéke
föltárult előttünk, ahogy gőzzel és vitorlával elhaladtunk
délkelet felé. Az irányt úgy választottuk, hogy balra hagyjuk a
Dél Ultima Thule-ját, a Sandwich-csoportot. Hajónk nem festett
olyan csinosan, mint amikor Anglia partjaitól búcsút vettünk.
Grytvikenben a fedélzetet is teleraktuk szénnel. Egy tonna
bálnahúst szeletekbe vágva ráaggattunk a vitorla kötélzetére.
Kutyáink sóvárgó szemmel lesték, mikor pottyan közibük az
úgyis nekik szánt kutyaeledel.
December
6-án mutatkoztak az első jégrögök és jéghegyek, s másnap az
első akadály. Reggel hatkor hirtelen komor indigó-színt öltött
a tenger és elkezdett háborogni. Este elhajóztunk a Sanders-sziget
és a Candlemas-tűzhányó között. Worsley helymeghatározásából
kiderült, hogy a Sanders-sziget öt-hat kilométerrel keletebbre és
nyolc-kilenc kilométerrel északabbra van, mint ahol az eddigi
térképek feltüntették.
Baljóslatúan
sok jéghegy bukkant föl a szigetek közelében. Két órával
később sűrű jégzaj állta utunkat. Lehetett a szélessége jó
ezer lépés. Túl rajta nyílt víz tükrözött. Déltájban 57°
26' déli szélességen állottunk. Váratlanul hamar bele jutottunk
a jég zónájába.
Éjjel
veszedelmesre fordult a helyzet. Benyomultunk a jégzajba. A szabad
víztükör, amelyet sikerült elérnünk, egyre jobban
összezsugorodott a hajó körül. Reggel nyolc óráig cikáztunk
erre-arra a jég között, míg végre izgalmas küzdelemmel
megkerültük a jégzajt és újból nyílt vízre értünk. De még
akkor is meg-megakasztott egy-egy hatalmas jégrög. Északabbra
jártunk ekkor, mint előző nap.
December
9-én reggel keleti szél havat hozott magával. Délután 58° 27'
déli szélességen jártunk, 10-én délig mindössze egy ívperccel
jutottunk délebbre. Egész nap ismét a jégzaj peremét
kerülgettük. Napközben pingvinek és bálnák mutatkoztak.
11-én
reggel 59° 46' szélességen megint jégzajba jutottunk.
Szénkészletünk nem engedte, hogy újabb kerülőt tegyünk,
óvatosan benyomultunk a jég közé. Kivált a csavarra és a
kormánylapátra kellett ügyelnünk, hogy baj ne érje. Worsley,
Wild és én, három tiszttel fölváltva őrködtünk kettesével.
Az árbockosárból nyíló kilátás semmi jóval nem biztatott. A
jégtáblákon két fókát vettünk észre, de nem késlekedhettünk
a friss hús kedvéért. Igyekeznünk kellett célunk felé, amily
gyorsan csak a viszonyok engedték.
December
12-én reggel laza jégzajban törtettünk előre. Időnkint sűrűbbre
tömörült a jég. Az ég beborult és megeredt a hó. Délben a
helymeghatározás 60° 26' déli szélességet mutatott. Huszonnégy
óra alatt csak mintegy 60 kilométerrel jutottunk előrébb.
Körülöttünk viharmadarak és pingvinek rajzottak. A kis
adélie-pingvineket láthatóan izgatta a hajó. Mulatságos volt és
sok tréfára adott alkalmat. amikor Clark állott a kormánykeréknél
s a pingvinek, mintha csak valamennyien ismerték volna,
nekiiramodtak a jégtáblán. futottak feléje és egyre a nevét
sipítozták: „Clark! Clark!” – és nem győztek
méltatlankodni, hogy Clark még csak válaszra sem méltatja őket.
A
következő huszonnégy órában néhány nyílt csatorna lendített
valamit előrehaladásunkon, jóllehet a jégzaj minden irányban
addig terjedt, amíg csak a szem ellátott. Wild lelőtt egy fókát,
Hudson leugrott a jégtáblára, kötelet kötött a fókára és
felvontattuk. Huszonnyolc emberünknek éppen elég volt egy jó
reggelire és uzsonnára.
December
14-én megnehezült az idők járása felettünk. A sűrű köd
meglassította haladásunkat. A hajó csavarja hatalmas lökéseket
kapott. Pallókat fektettünk át a hajó korlátján és Hurley
mozgófényképen megörökítette, hogy töri-zúzza a hajó orra a
jeget maga előtt. Délben 61 1/2 fok déli szélességen jártunk.
Éjfélkor egy hosszú csatorna végén megállottunk, hogy
megvárjuk, míg kitisztul az idő.
Másnap
délnyugatnak futó csatornákban könnyedén zúztuk-morzsoltuk a
frissen fagyott jeget. Az idő megenyhült (3 fok volt a fagypont
felett). December 17-én ismét sűrűbb lett a jég. Hatalmas,
féléve összefagyott jégtáblák két-három négyzetkilométernyi
jégmezőkké egyesültek. Erő és idegek kellettek hozzá, hogy
megküzdjünk az elénk tornyosuló akadályokkal.
Délben
62° 13' déli szélességen állottunk. Huszonnégy óra alatt
mintegy ötven kilométernyi utat jártunk meg. Éléstárunk három
kék bálnával és egy óriási császárpingvinnel gyarapodott ezen
a napon. Másnap három fókát ejtettünk el, az egyik csaknem három
métermázsát nyomott. Déltájban lehorgonyoztuk hajónkat egy
jégtáblához. El voltam rá készülve kezdettől fogva, hogy rossz
jégviszonyokra találunk a Weddell-tengerben, de ilyen makacs, sűrű
és vastag jégre mégsem számítottam – decemberben. (6)
Száz meg száz kilométeren át kínos lassúsággal törtünk utat
magunknak vastagra bízott jég között. A jégtáblák
összetorlódása fantasztikus magasságba dobálta fel a
jégtömegeket. A szél is állandóan késleltetett. A gépet
sokszor meg-megállítottak, hogy kíméljük a csavart.
Amíg
jobb időre várakoztunk, december 18-án, leeresztettem a
mélységmérőt. 5140 méter mélységben ért feneket.
19-én
sem javult a helyzet. Az erős szélben lehetetlen volt a manőverezés
a sodródó jégtáblák között. Másnap is lehorgonyozva
vesztegeltünk a viharrá erősödő szélben. Fölhasználtuk az
időt, hogy a jégtáblán – footballt játsszunk. Délben 62° 42'
déli szélességet figyeltünk meg, tehát még északra sodort a
szél.
21-én
hajnalban, enyhe nyugati széllel, tiszta időben folytattuk utunkat
délnyugatnak a jégzajon keresztül. Délben kilenc nagyszerű
jéghegy között járt hajónk. Egyiknek az alakja Gibraltar
szirtjére emlékeztetett, de még meredekebb volt. Hurley buzgón
forgatta a mozgófényképezőgépet, hogy el ne szalassza a festői
látványt. Éjfélkor többszáz négyzetkilométeres jégmező
állta útunkat. Sohsem láttam ekkora és ilyen nyugodt felszínű
jégtáblát a Ross-tengerben. December 22-én néhány nyílt
csatornán sikerült továbbhaladnunk dél felé. Másnap lassan
törtettünk előre a jégzajon keresztül. Pingvineket, fókát és
leopárd-fókát láttunk. A hőmérő ismét a fagypont fölé
emelkedett (+1 fok). Délután tizenöt jéghegyet olvastunk meg. Az
egyik húsz méternél magasabb volt és kilenc kilométer hosszú.
Nyilván jégfalról vált le.
24-én
jó százhúsz kilométert tettünk meg déli irányban. Túljutottunk
a 64 1/2 fok déli szélességen.
Ezen
a napon nevet adtunk kutyáinknak, többnyire igen jellemző neveket,
mint például: Amundsen, Herkulesz, Hackenschmidt, Sámson, Sátán,
Shakespeare, Karácsony, Pók és így tovább.
Karácsony
napján hat óra hosszat vesztegeltünk egy helyben. És mégis ezen
a napon tettük meg a leghosszabb útat, amióta a jégzajjal
találkoztunk: 132 kilométert déli irányban. Éjfélkor groggal
ünnepeltük meg a karácsonyt. Lees földíszítette a hajószobát.
Mindenki megkapta a maga kis ajándékát. Ebédre fényes ünnepi
ételsor következett: teknősbéka-leves, fehérhal, nyúl, pudding,
pástétom, datolya, füge. Sört és rumot ittunk hozzá. Hussey
fabrikált egy egyhúrú hegedűt.
A
karácsonyt követő két nap jégtáblákhoz horgonyozva
vesztegeltünk. 26-án délben déli szélesség: 65° 43'.
Tenger-mélység 5153 méter.
Az
ötödfél napja tartó heves szél 29-én este megenyhült. Ebben az
órában északabbra voltunk, mint karácsony napján. 30-án szépen
haladtunk és este tizenegykor átszeltük a déli sarkkört (66°
40'). Ezen az éjjelen nem nyugodott le a nap.
Másnap
reggel súlyos kalandunk volt a jéggel. A jégtáblák körülzártak,
a jég nyomása fölemelte a hajót s csak nagy vesződséggel
menekültünk kényes helyzetünkből.
„Déltől
fogva a jégzaj jellege megjavult” – jegyezte föl Worsley, aki
az árbockosárból figyelte a fejleményeket. „Éjfélkor, amint
ott álltam a kosárban – írja – élénk zajt hallottam a
fedélzeten, harang-kongást, jövés-menést. Akkor értettem meg,
hogy itt az Újesztendő”.
December
11-e óta, amikor a jégzajba jutottunk, 890 kilométert hajóztunk
többé-kevésbé sűrű jégzajlásban. Kis hajónk vitézül
állotta a harcot. Útirányunk általában délkeletnek tartott s az
egész megtett út, úgy becsülöm, eléri az 1300 kilométert. Az
első kétszáz kilométeren még laza volt a jégzaj. Legnagyobb
késleltetőnk volt a csaknem viharrá fajuló délnyugati szél,
amely egyszer ötödfél nap, két ízben pedig három-három nap
dühöngött szakadatlanul. Az utolsó négyszázötven kilométeren
sűrű jégzajban törtettünk előre; szerencsénkre helyenkint
pompás nyitott csatornákra bukkantunk.
A
jégzaj félelmetes szövevényében sokszor neki kellett hajtatnunk
a jégtábláknak. Faltörő kos módjára csaknem métervastagságú
jégtáblákat is sikerült áttörnünk. Rendesen úgy intéztük a
támadást, hogy félgőzzel nekimentünk az akadálynak (az utolsó
percben megállítottuk a gépet) – s a jégbe V alakú rést
vágtunk. Akkor azután hátráltunk egy kissé és teljes gőzzel
nekikormányoztuk az Endurance orrát pontosan a V-alakú rés
legmélyebb pontjának. Ék módjára belevéstük magunkat a jégbe.
A negyedik kísérletre rendesen megadta magát a jégtábla és
széjjelvált előttünk.
MÁSODIK
FEJEZET.
Új
föld.
Ezerkilencszáztizenöt
újév napja borongós felhőkkel köszöntött ránk. Enyhe északi
szél fútt hátba és időnkint megeredt a hó. Este felé megjavult
a jég és hajónk orra vidáman zúzta a törékeny friss jeget.
Másnap
hajnalban vastag régi jég torlaszolta el utunkat, de délnyugatnak
vivő nyílt csatornákon „megúsztuk” az akadályt. Délben
csaknem a 70. szélességi fokon járt hajónk. Ebben a huszonnégy
órában 230 kilométerrel közelebb jutottunk célunkhoz. Biztató
eredmény. Délután újból bezárult előttünk az út.
Türelmetlenül vártam már, hogy szárazföldet érjünk. Kutyáink
négy hete nem mozogtak a szabadban. Ezen a napon legalább kétszáz
fantasztikus alakú jéghegyet olvastunk meg.
3-án
még lehorgonyoznunk sem sikerült hajónkat a jégtorlódásban (69°
59'). A rákövetkező délelőtt megint csak elhaladtunk a kis
jéghegy mellett, amelyiket előző nap kétszer is érintettünk.
Ötven négyzetkilométernyi térségen imbolyogtunk erre-arra ötven
órán keresztül. Mintha csak az Antarktisz szelleme figyelmeztetni
akart volna: forduljunk vissza, amíg nem késő. A kívánatos
útirány délkeleti lett volna, nem szívesen törődtem bele, ha a
nyílt vizek erősen nyugat felé tereltek. Ross legdélibb pontjától
keletre szerettem volna szárazföldet érni, jócskán keletre a
Coats-földtől. 5-én délben a helymeghatározás 70° 28' d.
sz.-et mutatott, a nyugati hosszúság 20. fokán. Veszteglésünk
órái alatt néhány szenvedélyes football-játékosunk kiszállott
a jégtáblára és kergette a labdát, míg csak Worsley bele nem
esett egy hasadékba, éjfél tájban.
Másnap
(6-án) lehorgonyzott hajónkról a kutyákat is levittük a jégre,
hogy kellő felügyelettel futkározzanak egy kicsit. Némelyiknek
sikerült is belebukfencezni a vízbe, mások meg ezalatt –
jóllehet kolonc volt a nyakukon – derekasan összeverekedtek.
7-én
élénkülő szélben vitorlát feszítettünk és elindultunk, hogy
megkerüljük a jégzajt kelet felé. Találkoztunk ezenközben egy
sajátságos alakú jégheggyel, amelyet már hatvan órával előbb
is láttunk. Kardszárnyú delfinek (killer whales) cirkáltak a hajó
körül. Ezeknek az állatoknak az a szokása, hogy meglesnek egy-egy
heverő fókát, alulról áttörik a jégtáblát és rajtaütnek
áldozatukon. Ügyelnünk kellett, hogy mi is a fóka sorsára ne
jussunk.
Január
8-án délben megint csak a 70. szélességi fokon állottunk, a
nyugati hosszúság 19. fokán. Ötszáz jéghegy úszott el
mellettünk ezen a napon. Nagy öröm és megkönnyebbülés volt
nyílt vízben fürgén törtetni előre majd kétszáz kilométeren.
10-én délben elértük a 72 fok déli szélességet. Déltől délig
250 kilométert tettünk meg.
Közelében
jártunk ekkor annak a földnek, amelyet dr. W. S. Bruce, a skót
expedíció parancsnoka fedezett föl a Scotia hajóval 1904-ben. Ő
nevezte el Coats földjének. Bruce a 72° 18' szélességen, a
nyugati hosszúság 10. fokán északkelet-délnyugati irányú
jégfalra talált. A jégfal mentén haladt tovább délnyugatnak 280
km-re, a 74° 1' déli szélességig (ny. h. 22°). Nem látott
hómentes sziklát, de a hó és a jégsánc előtt mutatkozó sekély
víz világosan utalt a szárazföld közelségére. Ott fenn valahol
azokon a lejtőkön, amennyire lehet délnek – onnan terveztem
útrakelésünket a délsarki kontinensen át. Mindnyájan izgatottan
lestük, mikor bukkan fel a föld, amelyet Bruce leírt. Délután öt
órakor megfigyelőnk jelentette, hogy partot lát dél-délkeleten.
Csakugyan,
havas lejtő emelkedett arrafelé mintegy 300 méter magasságba.
Szigetnek vagy félszigetnek látszott, déli partján öböllel.
Legészakibb pontja körülbelül a 72° 34' déli szélességen
lehetett (ny. h. 16° 40').
Az
Endurance a jégzajból éjfél tájban nyílt csatornába ért egy
jégfal alatt. A jégfal szélétől egy kábelnyira, 384 méternyire,
nem ért feneket a mélységmérő. A jégfal magassága mintegy húsz
méter lehetett, helyenkint harminc. A Scotia bizonyosan elhaladt
errefelé, amikor Bruce március 6-án elérte útja legdélibb
pontját.
A
jégfal dél-délnyugatnak folytatódott. Csaknem száz kilométerre
követtük. A jégfal magassága néhol elérte a 45 métert. Január
11-én (73° 13' d. sz., 20° 43' ny. h.) 283 méter mélységben
kavicsos feneket értünk. 12-én délben földrajzi helyzetünk: 74°
4' d. sz., 22° 48' ny. h. A mélység 174, 234 és 188 méter.
Túljutottunk azon a ponton, ameddig Bruce előrenyomult. Előttünk
új föld terült el. Fókákat és császárpingvineket láttunk.
Nyugtalanított kutyáink betegeskedése. Egyet agyon kellett lőnünk.
A
fókák egész rajokban úsztak a jégfal és a jégzaj között.
Mozgófényképen megörökítettük a szokatlan látványt.
14-én
nem mozdultunk a hajóval, másnap megjavult a helyzet és estére az
Endurance kibontott vitorlával haladt tovább délnek a jégfal
mentén. Figyeltem, merre találnék kikötésre alkalmas helyet,
habár nem volt szándékom kikötni – hacsak a szükség nem
kényszerít – a Vahsel-öblön erről, a Luitpold-földön. Minden
mérföld, amennyivel délebbre juthatunk, tiszta nyereség, ha majd
a szánutazásra kerül a sor a szárazföldön.
15-én
kevéssel éjfél előtt egy nagy gleccser északi vége elé értünk.
A gleccser túlnyúlt a jégfalon, be a tengerbe. Magassága 120
méter körül lehetett. Előtte nagy tömeg vastag jég halmozódott
fel. A gleccser végződésének az öble jó kikötőhely lett
volna; védve volt a délkeleti szél ellen, csak az északi szél
felől volt nyitva. Gleccser-öbölnek neveztem el ezt a helyet. Okom
volt rá, hogy később sajnálkozással emlékezzem rá.
Több
mint 30 kilométert hajóztunk a gleccser homlokfala mentén. 16-án
hajnalban elértük egy másik hatalmas gleccser szélét. Ennek a
mentén jó hetven kilométeres utat járt meg a hajó, ott azután
szilárd jégzajba ütköztünk. Aznap nem mehettünk tovább. A déli
megfigyeléskor kiderült, hogy az utóbbi 24 óra alatt 230
kilométerrel jutottunk tovább délnyugatnak. Egy kis jéghegy alá
kormányoztuk a hajót, az védett bennünket a másnap (január
17-én) ránk zúduló kelet-északkeleti hóviharban.
A
szárazföld, amennyire tiszta időben megítélhettük, idestova
ezer méterrel emelkedett a gleccser feje fölé. A partvidéket
Caird nevéről neveztem el. A Caird Coast összeköti a Coats-földet
a Luitpold-földdel. (7) Közel jártunk a
Luitpold-földhöz.
Január
18-án reggel hét óráig vesztegeltünk a megfeneklett jéghegy
védelmében. A vihar ekkorra megenyhült, s tovább vitorlázhattunk
egy a gleccser homloka előtt megnyílt csatornán keresztül
débnyugatnak. 19-én reggel a 76° 34' déli szélesség és a 31°
30' nyugati hosszúságon állottunk. Az időjárás kedvező volt,
de éjjel annyira körülzárta a jég hajónkat, hogy nem
mozdulhattunk. A 20-i helymeghatározás meggyőzött róla, hogy az
Endurance tökéletesen befagyott a jégbe. Ameddig a szem ellátott
az árbockosárból, minden irányban szilárd, mozdulatlan jégzaj
vett körül.
Eseménytelen
napok következtek.
27-én,
a mozdulatlanság tizedik napján eloltattam a tüzet a kazánokban.
Napjában féltonna szénbe került idáig, hogy fűtve tartottuk a
gépet, útra készen. Hatvanhét tonna szenünk volt még,
harminchárom napra való – nem volt szabad tovább tékozolnunk.
A
várakozás napjaiban fokozatosan gyűjtögettük a fókahúst
kutyáink számára. De magunknak is kellemes változatosságot
jelentett ez az eledel.
Február
9-én fűttettem be a gépet első ízben, abban a reményben, hogy
sikerül szabadulnunk fogságunkból. Mindhiába. A friss jeget
áttörtük, de a jégzaj megint csak megakasztott és nekiszorított
egy puha jégtáblának. Kevés kilátás nyílt rá, hogy tovább
jussunk.
A
motor pompásan dolgozott. Óránkint tíz kilométert haladt előre
vékony jégtáblákon és a lágy hó alatt egy-két lábnyi
mélységben rejtőző jégen keresztül.
Február
második felében sem volt semmi lényeges változás sorsunkban.
14-én reggel gőzzel, jégcsákánnyal, fűrésszel és fejszével
zúztuk-vágtuk a jégtáblát. Két nap dolgoztunk megszakadásig,
hogy bevezényeljük a hajót az előttünk mutatkozó nyílt
víziútba. A távolság egyharmadával birkóztunk meg, de még
mindig csaknem négyszáz méternyi szilárd jég választotta el az
Endurance-ot a nyílt víztől. Sajnálkozva mondtunk le a további
reménytelen küzdelemről. Ami utat vágtunk a jégben, nyomban
megint keményre fagyott a nyári időszakban szokatlan erős
hidegben.
A
jég ellen intézett támadás meghiusulása nagy csalódást okozott
mindnyájunknak. A feladat meghaladta erőnket. Még nem adtam föl
minden reményt, hogy kivágjuk magunkat, de ekkor már kezdtem
gondolni rá, hogy a jégzaj riasztó világában kell töltenünk a
telet. A nap, amely már két hónapja állandóan a láthatár
fölött keringett, 17-én éjfélkor lesüllyedt a láthatár
széléig, s habár áprilisig nem fog is eltűnni, ferde sugarai
figyelmeztettek már a közelgő télre.
Továbbra
is buzgón gyűjtögettük a fókahúst és zsírt. A jégtáblákon
való vadászkirándulások testmozgásként is nagyon kívánatosak
voltak.
Február
22-én az Endurance elérte legdélibb pontját a jég fogságában
tett vándorútján: a ny. h. 35. fokán elérte a 77. szélességi
fokot. A nyárnak végére jártunk – valójában alig is élveztük.
Éjjel-nappal roppant kemény volt a hideg. A jégzaj megszilárdult
a hajó körül – nem kételkedtem benne többet, hogy az Endurance
egész télen át a jég foglya marad.
Naplómban
a következő megjegyzést találom:
„Várnunk
kell tavaszig. Az majd jobb szerencsét hoz. Ha sejthettem volna egy
hónappal ezelőtt, hogy a jég körülölel, a nagy gleccser
közelében levő kikötőhelyek valamelyikében vonultam volna
téliszállásra. De akkor még nem volt rá ok, hogy ilyen
balszerencsét jósolgassak magunknak. ... Főaggodalmunk most, merre
fognak sodorni a szelek és a tenger áramlása az előttünk álló
tél hosszú hónapjaiban. És hogy vajjon kora tavasszal
kiverekedhetjük-e majd magunkat a jég bilincséből és
elérhetjük-e a Vahsel-öblöt, vagy valamelyik más kikötésre
alkalmas helyet!”
Február
24-én az Endurance megszűnt hajó lenni, átalakult téli
állomássá. Kihordtuk készleteinket a raktárakból, pontosan
számot vetettünk vele, mink van, mennyink van, hogy szembeszálljunk
a délsarki téllel. A kutyák elhagyták a hajót, óljaikat a
jégtáblán állítottuk föl. Pórázaikat egy végigfutó
sodronykötélhez erősítettük. Láthatólag örvendtek, hogy
megszabadultak a hajótól. Megkezdtük a kutyafogatok
gyakorlatoztatását. Főmulatságunk volt a hockey és a football a
jégtáblán. Kísérletet tettünk szikratávírónkkal, de
eredménytelenül. Nyilván igen nagy volt a távolság a mi kis
készülékünk számára.
HARMADIK
FEJEZET.
A
téli hónapok.
Március
hónap szilaj északkeleti szélvésszel köszöntött be. Harmadikán
csendesült el a vihar. Egyesült erővel kiürítettük a fedélközt;
nappali szobává és ebédlővé alakítottuk át. Itt állította
fel a hajóács a parti kunyhóba szánt kályhát. Az egész
szállást kicsinosítottuk. A kutyák oda se néztek a hóviharnak.
Gombócba kunkorodva feküdtek a hóban.
Amikor
kitisztult az idő, láttuk, hogy a jégzajt északkelet felől
összébb kergette a vihar s még jobban megszilárdult. Északon
felbukkant egy új jéghegy, húsz kilométernél is hosszabb. Ez a
látvány nemcsak múló érdekességével ragadta meg figyelmünket.
Könnyen megeshetett, hogy az aránylag sekély tengerben megfeneklik
az óriási hegy. És akkor rettentő jégnyomásnak és zűrzavarnak
válik középpontjává ez a szigetnyi jégtömeg. Tapasztaltuk már,
mily megsemmisítő a jéghegyek és jégtáblák összetűzése –
nem kívánkoztunk utána, hogy az Endurance ily óriások harcába
keveredjék.
Új
szállásunk a fedélközben tizedikén elkészült. Embereink
elfoglalták a számukra épített fülkéket. A legnagyobbikban
Macklin, McIlroy, Hurley és Hussey telepedtek meg; a vele szemben
levő Clark-nak és Wordie-nak a tanyája lett. Mellettük a mérnökök
húzódtak meg, majd Cheetham és McNeish.
Az
új tanyát „Ritz”-nek neveztük el; ott étkeztünk a hajószoba
helyett. Wild, Marston, Crean és Worsley a hajószobában
rendezkedtek be, magam külön tanyáztam a hajó hátsó részében.
Március közepén megkezdődött a szabályszerű téli élet.
14-én
délben 76° 54' déli szélességen, 36° 10' nyugati hosszúságon
voltunk. A szárazföld elmosódó vonala látszott délkeletnek,
mintegy 70 kilométerre. A hajót északnyugatnak sodorta az ár.
15-én kiüríttettem a kazánt, hogy megtakarítsuk a napi egy
métermázsa szenet, ami idáig arra kellett, hogy megóvjuk a kazánt
a befagyástól. Akárhogy is, nem sok szénre számíthattunk
tavaszra; reméltem azonban, hogy fókahájjal pótolhatjuk.
A
kutyafogatok idomítását folytattuk. A vezényszavak ilyenek
voltak: Mos (rajta!), dzsi (jobbra!), haa (balra), húa (állj!). A
kanadai kocsisok dirigálják így állataikat. A fogatok
szoktatásában rohamos haladás mutatkozott, de kutyáink közül
több elpusztult betegség következtében.
A
nap egyre alacsonyabban keringett az égen, a hideg növekedett s az
Endurance körül egyre könyörtelenebbül összeszorult a tél
fagyos keze. 3-án éjjel hallottuk a jégtorlaszok zajgó morajlását
kelet felé. Reggelre harmadfél-három méter magasba torlódott a
jég. Ez volt az első dörgő figyelmeztetés a fenyegető
veszedelemre. 4-én egész nap dörgött-morajlott a jég és
remegett a hajó. Elrendeltem, hogy a hajó mentén fölhalmozódott
havat, jeget és hulladékot lapátolják el, hogy jégtorlódás
esetén a hajó felső részét ne érje nyomás és az Endurance-ot
ne vegye hátára a jég.
9-én
is folytatódott a jégtorlódás – ekkor eszméltem rá, hogy
fejünk felett veszedelem tornyosul. Bizonyos készleteket
behordoztunk a hajóra, és helyet szabadítottunk a fedélzeten a
kutyák számára, ha hirtelen menekíteni kellene őket a
jégtábláról.
Hat
kutyafogatot alakítottunk, kilenc-kilenc kutyával. Wild, Crean,
Macklin, McIlroy, Marston és Hurley vették át őket, mint felelős
parancsnokok. Még egyre hullottak a kutyák; szerencsétlenségre
nem volt megfelelő orvosságunk a baj ellen. Április végén már
csak ötven felnőtt kutyánk volt. Fókahúskészletünk ekkorára
körülbelül 22-23 métermázsára gyarapodott. Úgy számítottam,
hogy a hús és a háj kilencven napra elég lesz a kutyák
táplálására csorbítatlan adagolás mellett.
14-én
új jéghegy ejtett aggodalomba. Hatalmas hegy volt. Magassága
napközben észrevehetően megnövekedett s az egész jégtömeg
iránya kissé eltolódott. Nyilván megfeneklett és a jégzaj
mozgása szerint változik a helyzete. A következő huszonnégy
órában az Endurance egyenesen a hegy felé sodródott. Az árboc
magasából láthattuk, hogy a jégzaj miként ostromolja az óriási
jégtömeget, magasba torlódva és önmagát morzsolva halálra.
Könnyű volt elképzelni, hogy mi sors vár hajónkra, ha
belekeveredik az óriások harcába. Tojásként fog összeroppanni a
rettentő tömegek közt.
A
jégzaj sodra nem volt állandó. A jéghegy, amelynek felénk
fordított oldala hosszabb volt egy kilométernél, magassága meg
hatvan méter körül, hol előrébb nyomult, hol meg visszahúzódott
a következő napok folyamán – már tudniillik az Endurance
helyzetéhez képest, amely a jégtáblával mozgott tehetetlenül.
Április
18-án, vasárnap, tizenhárom kilométerre volt tőlünk a jéghegy.
Az éj folyamán nyugati áramlat nagy megkönnyebbülésünkre a
hegy szélalatti oldalára sodort; a hónap vége felé a jéghegy
eltűnt szemünk elől.
Május
elsején búcsút vettünk a napfénytől, megkezdődött a félhomály
időszaka, amelyet majd a téli sötétség fog követni. Ezt írtam
naplómba:
„Reánk
terül a hosszú téli éjszaka és vele nőttön-nő
tehetetlenségünk érzete. Ha a szerencse ránk mosolygott volna, ma
már kényelemben és biztonságban táboroznánk téli állomásunkon,
fel volnának állítva eleségraktáraink délen és tavaszi és
nyári szánutazásunk terveiről beszélgetnénk. Vajjon hol
verődünk partra? A jövő titka. De azért senkit nem sújt le a
csalódás közülünk. Mindnyájan vidámak es tevékenyek vagyunk.
Egyelőre mást nem tehetünk – várnunk kell”.
A
hajó helyzete május 2-án 75° 23' d. sz., 42° 14' ny. h. Március
19-e óta ezen a napon fogtuk az első fókát. Másnap négy
császár-pingvinre tettünk szert. Kerr és Cheetham derekas
küzdelmet folytatott két hatalmas pingvinnel. Kerr megrohanta és
megragadta az egyiket, de a dühös pingvin ráugrott a mellére,
úgyhogy fölhemperedett. Cheetham segítségére sietett, ketten
elcsíptek egy másik pingvint, összekötötték a csőrét és
elhurcolták a hajóra. A pingvin rúgkapált, akárcsak valami
részeg ember, akit kétfelől támogatnak a rendőrök. A súlya is
majd annyi volt, mint egy emberé: negyven kiló.
Május
4-én újabb két császár-pingvint fogtunk. Wordie vezette éppen
az egyiket a hajó felé, amikor fölbukkant Wild a kutyafogatával.
A kutyák nekiiramodtak és már éppen elcsípték volna, ha
szerszámuk fönn nem akad valami útjukba eső jégpilléren. Óriási
kavarodás, a szán fölfordul, kutyák, emberek, szíjjak
összegabalyodnak. A pingvin három lépésről közömbösen
szemlélte a jelenetet. Még több pingvinnel is gyarapodott friss
húskészletünk.
Május
hónapja meglehetős eseménytelenül pergett le. Júniusban is
mozdulatlanul szilárd maradt a jégbilincs hajónk körül.
Ekkoriban már komor sötétség borult ránk, hacsak a Hold
barátságos fénye föl nem ragyogott a láthatáron.
Legfőbb
gondunk volt ezekben a napokban a kutyafogatok idomítása. A déli
órák félhomályában nyílt csak erre mód. Akármilyen sors vár
reánk, életbevágóan fontos, hogy a kutyák jó erőben és
használhatók legyenek. Amikor csak az időjárás megengedte, a
fogatokat nyomban kivitték gazdáik a jégtáblára. Versenyre
keltek egymással. 15-én volt a nagy futtatás: „a délsarki
Derby”. Tekintélyes fogadásokat kötöttek; legizgatóbb nyereség
volt a csokoládé és a cigaretta.
A
versenypálya 700 yard hosszú volt. Öt fogat ment föl az indítás
helyére a déli félhomályban. A hőmérő 18 fokon állott a
fagypont alatt. Délen meglibbent az aurora australis halvány fénye.
Wild
fogata 2 perc 16 másodperc alatt futotta meg a pályát; egy másik
alkalommal Hurley fogatával versenyezve 2 perc 9 másodpercre
javította a rekordot négy métermázsás terheléssel.
Július
első napjaiban hajnaltájon pirkadati fények jelezték a közelgő
napkeltét. 10-én repedések és csatornák nyiladoztak a közelben
– háromszáz lépésre megközelítették a hajót. Az Endurance
mozdulatlanul maradt.
13-án
este hóvihar lepett meg – a leghevesebb, ami utolért idáig a
Weddell-tengerben. Reggelre másfélméteres hófúvásba temetkeztek
a kutyaólak a hajó déli oldalán. Ötven lépésnél messzebbről
nem látszott a hajó; kiadtam a rendeletet, senki ne távozzék
messzebbre a kutyaólaknál. Az őrjöngő szélvészben és a
fojtogató hófúvásban lehetetlen volt irányt tartani. A hőmérsék
a vihar alatt -29 és -36 fok között járt; szokatlan jelenség,
mert hóviharkor enyhülni szokott az idő. Este a szélvihar
sebessége elérte a 130 kilométert. A hajó meg-megremegett a szél
rohamaitól.
Mi
azért elég kényelmesen meghúzódtunk szállásunkon reggelig,
akkor azonban – 34 fokos fagyban – ki kellett bújnunk odunkból,
havat lapátolni.
16-ára
kitisztult az idő. Akkor láttuk, hogy a viharban egészen
megváltozott a jégzaj képe körülöttünk. Az Endurance továbbra
is a sziget nagyságú jégtábla foglya maradt, de mindenfelé a
jégtorlódás és repedezés jelenségei mutatkoztak.
Egyre
több és több nyugtalansággal töltött el a jég dörgő robaja
és az óriási jégtorlaszok fölbukkanása. A jég felszínének ez
a hánykolódása már a hajót fenyegette. 22-én délután hatvan
centiméteres repedés keletkezett balfelől. A repedés harminc
méterre megközelítette a hajót és legalább három kilométer
hosszúságban húzódott délnyugattól északkeletnek.
Valamennyi
szánkót a hajóra vitettem és külön őrszemet rendeltem ki, arra
az esetre, ha sebtiben kellene menekíteni a kutyákat a jégtábláról.
A repedés a hajótól háromszáz lépésre mutatkozó turolás
következménye volt. Fenyegető összevisszaságban hányódtak
hegyin-hátán az óriási jégtömbök. Sok tonnás jégtömböket
játszva emelt meg a turolás emeletmagasságba a jégtábla fölé.
Worsley-vel és Wild-dal felváltva virrasztottam; egyikünk sem
nyugodott sokat ezen az éjszakán. Hatalmas ütések rázkódtatták
meg a hajót.
Reggel
észrevettük, hogy jégtábla-szigetünk jókorával
megfogyatkozott. Úgy látszott, véget értek a nyugalom hosszú
hónapjai és beköszöntött a küzködés időszaka. A rákövetkező
nap élelmiszereket, olajat, gyufát és más szánutazó készségeket
vitettem a felső fedélzetre, hogy kezünk ügyében legyenek
hirtelen baj esetére. 25-én mindenfelől zengett-zajgott a jég, de
legkivált a hajó baloldala táján volt erős a zajlás. Az
Endurance-ot fogva tartó jégtáblát erre-arra lendítette a jég
nyomása. Éjfél felé megint csak elfoglalta régi helyét.
Ekkortájban
írtam naplómba: „A jég mérföldekre meglazult. Számos repedés
és vízcsatorna keletkezett északkelet és délkelet felé. A
turolás egész torlaszokat emelt minden irányban... jól esnék, ha
tehetnénk valamit magunkért; de tétlenségre vagyunk kárhoztatva,
amíg a jég öleléséből nem szabadulunk. Ha továbbra is gyengül
a jég, néhány hét múlva áttörhetünk és újra kezdhetjük a
harcot. Addig is folytatódik a jég turolása, bajos megjósolni, mi
lesz ennek a vége... Mindenkit fölélénkít, hogy előbb-utóbb
véget ér a téli sötétség. Máris mutatkoznak ennek a jelei”.
Augusztus
elsején, vasárnap, éppen esztendőre rá, hogy az Endurance
elhagyta a londoni South-West East India Dock-ot: megtörött a jég.
72° 26' déli szélességen, a nyugati hosszúság 48° 10'-én
állottunk ekkor. Reggelre délnyugati szél kerekedett, erős
havazással, s némi riasztó mozgolódás után minden irányban
fölszakadozott alattunk a jég. Hajónk tíz foknyira megdőlt
balfelé.
A
kutyákat és szánokat az első gyanús jelre fölvettük a
fedélzetre és felvontuk a hidat. A kutyák úgy látszik megérezték
a veszedelmet, békésen viselkedtek. A turolás rohamosan
végigrepesztette a jégtáblát, föltorlaszolta a jeget a hajó
közelében és nagy jégtömeget szorított a hajó talpa alá. Az
Endurance megemelkedett, előre, hátra és oldalt billent, többször
is, a morzsolódó jégtáblák szeszélye szerint. Egyszer-kétszer
közibük került, de baj nélkül kikeveredett szorításukból.
Már-már
úgy tetszett, hogy játékszere lesz a hajó az egymásra torlódó
jégtábláknak. Megkönnyebbülten láttam, amikor végre
nyugvópontra ért. A csónakokat kiürítettük, hogy készen
álljanak a lebocsátásra, további készleteket is a hajóra
vittünk és kettős őrszemet állítottunk. Romokban hevert
körülöttünk a „kutyaváros”; szánalmas látvány, de engem
most más gond foglalkoztatott: súlyosan megsérült a jégben a
kormánylapát; közelebbi vizsgálatra nem volt mód,
nyugtalanított, helyre tudjuk-e hozni a hibát.
Új
nyugalmi helyzetben hatalmas turolások fenyegették a hajót; az
Endurance vitézül állta a jég rohamait, föl-fölemelkedett, ha
alatta megtorlódtak a jégtáblák. Rémületes látványt nyújtott
az elemek harca körülöttünk. Az összezáruló jégtáblák közé
szorult hatalmas jégtömbök lassan tolultak fölfelé, majd
hirtelen magasba törtek, mint ahogy a hüvelyk- és mutatóujj lövi
ki a cseresznyemagot. Millió és millió tonna hánykolódó
jégtömeg morzsolódott, törődött és zúzódott könyörtelenül.
Ha egyszer amúgy igazában maga közé kapja a jég, az
Endurance-nak örökre vége.
2-án
délután megenyhült a vihar és csaknem teljesen megszűnt a jég
torlódása. A vihar kissé északibb irányba taszította a hajót.
A hajó farához szorult rengeteg jégtömeg nem engedte, hogy
közelebbről megvizsgáljuk a kormánylapát súlyos sérülését.
Augusztus
3-án beborult az ég, ködös idő támadt. Másnap valamennyien
buzgón segédkeztünk a hajóácsnak összeróni a kutyaólakat a
fedélzeten; estére fedél alá jutottak és védve voltak kutyáink
az időjárás viszontagságai ellen. Augusztus hátralevő napjai
aránylag eseménytelenül peregtek le. A jég ismét megszilárdult
a hajó körül. Alig-alig volt valami mozgás észlelhető
körülöttünk. Folytattuk a kutyák trainingjét. A szelek
állandóan északnyugat felé tereltek bennünket. A napfény
tartama napról-napra növekedett, bár még mindig húsz fokon alul
járt a hőmérő. 17-én 1676 fonal (3064 m) mélységet mértünk,
mintegy húsz kilométerre nyugatra attól a helytől, ahol a
Morell-földnek kellene lennie a térkép szerint. Földnek nyomát
sem láttuk az árbockosárból. A Morell-föld is azoknak a nem
létező délsarki szigeteknek és szárazföldi partoknak a sorába
iktatható, amelyekről közelebbi vizsgálatra kitűnik, hogy –
jéghegyek.
Augusztus
24-én három-négy kilométerre voltunk északra Morell legdélibb
pontjától, és tíz hosszúsági fokkal (közel 400 km-rel)
nyugatra tőle. Úgy számítottam, hogy megközelítőleg 500
kilométerre járunk nyugatra a legközelebbi ismert szárazföldtől,
és csaknem ezer kilométerre a civilizáció legszélső őrhelyétől,
a Wilhelmina-öböltől. Élénken reméltem, nem kényszerít rá a
sors, hogy az ingó jégtáblákon kelljen keresztülvándorolnunk
odáig. Ismertük az Endurance-ot, tudtuk róla, hogy szilárd,
megbízható hajó – mégis, mégis nyugtalan napokat éltünk át,
mert nincs az az emberkéz-építette hajó, amely túlélhesse a
jégtáblák szorongatását, ha úgy kerül közébük, hogy nem tud
a morzsolódó jégnek fölébe emelkedni.
NEGYEDIK
FEJEZET.
Az
Endurance pusztulása.
A
jég egészen szeptember végéig nem okozott súlyosabb nehézséget,
bár sohasem szűnt meg teljesen a jégtáblák mozgása. Keményen
ostromolták az Endurance-ot. Terveink és előkészületeink a
közelgő nyárra készen voltak már, de azért mindig találtunk
elég tennivalót fogoly hajónkon és a hajó körül. A kutyák
állandó foglalkoztatása, a football- és hockey-játék a
hóborította hepehupás jégtáblán, kitűnő testedzőnek
bizonyult.
Szeptember
közepe táján a kutyák friss húseledele fogytán volt már.
Csaknem öt hónapja nem ejtettünk el egyetlen fókát; pingvint is
alig-alig láttunk. 23-án szert tettünk egy császár-pingvinre,
másnap meg fókát öltünk. A fókák újabb felbukkanása
örvendetes esemény volt, mert kívánatos volt húson tartani a
kutyákat, és a fókaháj lehetővé tette, hogy kíméljük
csekélyke szenünket.
Szeptember
vége felé egyre haragosabbra vált a jégtáblák dörgése – a
zaklatott jégfelület határai egyre közelebb és közelebb
vonultak. Rettentő romboló erők szabadultak fől és óráról-órára
fogyott a szilárd jég az Endurance körül.
Szeptember
30-án rossz napra ébredtünk. A hajó hossza irányában nyiladozó
csatornák délután harántos repedésekkel kezdtek kibővülni.
Félelmetes jégtorlaszok fenyegették a hajót. A fedélzet remegett
és hánykolódott, gerendák meghajlottak, gyámfák megpúposodtak.
Mindnyájan talpon voltunk, készen minden eshetőségre. A hajó
derekasan helytállott s mikor már úgy tetszett, elérkezett ereje
határára, derékban kettéhasadt a legszorongatóbb jégtábla.
„Hajónk
nagyszerűen viseli magát a jégben” – írta Worsley. –
„Szinte hihetetlen, mekkora szilárdsággal és szívóssággal áll
ellent... Szomorú lesz, ha ez a derék kis alkotmány végül is
összemorzsolódik a Weddell-tenger zajló jegének irgalmatlan
fojtogatásában, tíz hónapig tartó hősi küzdelem után”.
Valóban,
az Endurance minden dicséretet megérdemel. Nem került még ki
ennél épebb és keményebb jármű a hajóépítők kezéből. De
meddig bírja még a küzdelmet ilyen viszonyok között? Akörül
forgott a kérdés, vajjon fölenged-e elegendőképpen a jég, hogy
kiszabaduljunk bilincseinkből, mielőtt elsodor az áramlat a
veszedelmes területre, amely felé rohamosan közeledünk. Szorongó
szívvel mentünk elébe az októbernek.
Október
első napján két rákevő fóka mászott föl a jégtáblára a
hajó mellett. Wild lelőtte őket. Hatalmas állatok voltak. Nem
nyugtalanított már a friss kutyaeleség kérdése. A fókamáj meg
a magunk étlapját élénkítette föl.
Két-három
napra rá nem volt már kétséges többé, hogy a jég mozgolódása
egyre fokozódik. A mindenfelé meg-megnyíló repedések fölött
csakúgy porzott a jég október 6-án. Egy helyütt úgy festett a
kép, akár csak valami prairie-tűz ontaná a füstöt, másutt meg
mintha vonat pöfögne vagy hadihajók füstje szállna a magasba.
Október
10-én a jég olvadása kezdett kényelmetlenné válni. A kutyákat
is lehangolta a nedvesség. Az olvadás arra vallott, hogy vége a
télnek. Megkezdtük az előkészületeket, hogy visszaköltözzünk
a fedélzet kabinjaiba, és hogy megindítsuk a gépeket, mihelyt
fölszabadul a hajó.
12-én
élénk zajongás és sok vidám jelenet közepette bevonultunk nyári
szállásunkra, a felső kabinokba. Másnap a hajó fölegyenesedett
ferde állásából, a kormánylapát kiszabadult. Az átlátszó
vízben megnyugvással láttuk, hogy aránylag kicsiny a sérülése.
A hajócsavar nem volt eléggé szabad, hogy megkockáztassuk
mozgásba hozatalát.
14-én
fagypont körüli hőmérsék mellett élénk vihar kerekedett. A
jégzaj tíz kilométerre megnyílt észak felé. A nyílt
csatornából mégsem sikerült kiszabadítani a hajót. 17-én ismét
kezdett összezárulni a két jégtábla, amelyek között állottunk.
Hatalmasan szorongatta hajónkat a jég. A gépház csakúgy nyögött
és olyan hangok hallatszottak, mintha kalapáccsal döngették volna
a hajó oldalát. Egy órai nyugtalanító ostrom után nagy
megkönnyebbülésemre az Endurance kezdett fölébe kerekedni az
ostromló jégtábláknak. A jég alul maradt s a pillanatnyi veszély
elvonult.
A
legközelebbi támadás 19-én délután következett. A két
jégtábla elkezdett harántosan mozogni. A baloldali jégtábla
hirtelen megrepedt és hatalmas jégdarabok lövelltek föl a hajó
alól. Néhány másodperc és a hajó harminc foknyira balfelé
billent. Minden mozgatható dolognak lába kelt a hajón. Néhány
percig úgy festett a helyzet, hogy végleg fölbillen a hajó. A
kutyaólak összetörtek és egymásra borultak a kutyák rettentő
rémületére. A rendet hamarosan helyreállítottuk.
Ha
a hajó még tovább billen, le kell oldani és biztonságba helyezni
a csónakot. Worsley már lesben állt, hogy megadja a vészjelt. Az
ebéd furcsa látványt nyújtott ezen a napon. Legtöbben a földön
ültünk, ölünkben a tányér. Este nyolc órára szétnyíltak a
jégtáblák és néhány percre rá az Endurance majdnem teljesen
fölegyenesedett.
Jóllehet
a hajó továbbra is szilárdan beékelődve maradt a csekély
víztükörbe, nyilvánvaló volt, hogy minden pillanatban
fölszabadulhatott; őrszemeket állítottunk, hogy nyomban
megindíthassuk a gépet, ha eljön a perc. 20-án délelőtt 11
órakor megindítottuk a gépet hátrafelé. Minden a legjobban
működött nyolc havi tétlenség után, mindössze, hogy a
hajófenék szivattyúja és a kifolyó befagyott. Némi nehézség
árán segítettünk a bajon.
A
rákövetkező két nap hidegebbre fordult az idő, és a nyílt
csatornák ismét befagytak. A jégzajlás újult erővel megmozdult
és megint fölcsattant a turolás robaja. Vártuk, mikor szabadulnak
ránk ismét a rombolás ördögei. Vasárnap, október 24-én,
megkezdődött a nagy színjáték. A vég kezdete. A déli szélesség
69° 11'-e és a nyugati hosszúság 51° 5'-e alatt ért utol ez a
baljóslatú óra.
Ekkoriban
22 1/2 óráig tartott a nappal; naphosszat figyeltük a jégtáblák
fenyegető viselkedését. Este hat és hét közt veszedelmes
helyzetben újabb ostrom fenyegette hajónkat. A roham csaknem
védhetetlennek látszott. A hajó nyögött és reszketett;
jobboldalát rettentően nyomorgatta a jég. A jég oldalt és
előrefelé mozgott, szorítása minden oldalról valósággal
fojtogató volt. A víz kezdett beáradni a hajóba.
Befűtöttük
a kazánt és megkezdtük a szivattyúzást este nyolc órakor. Egész
éjjel talpon voltunk, szivattyúztunk és segédkeztünk a hajóács
munkájában. Reggelre csökkent a víz szivárgása.
Másnap
elég könnyen védekeztünk a beszivárgó víz ellen, de a kilátás
komor volt. Mindenfelől hatalmas erejű turolás fenyegetett.
Ráeszméltem, hogy nem soká dacolhatunk ekkora nyomással. Tömör,
fenyegető jégtorlaszok tanúskodtak róla, hogy olyan természeti
erők léptek sorompóba elpusztításunkra, amelyek mellett eltörpül
az emberi erő. Óriási jégtömegek, sok tonna súlyúak, tolultak
a magasba és adtak helyet megint az alóluk feltörő újabb
tömegeknek.
Alig
reméltem, hogy az Endurance túlélje ezt a napot. Újra
elvonultattam magam előtt, hogy és mint is lesz a szánutazással,
ha ki kell szállanunk a jégre. Minden eshetőséggel számot
vetettünk. Akármelyik pillanatban készen voltunk rá, hogy a
szánokat, kutyákat és minden fölszerelést kirakjunk a hajóból.
Másnap
biztató napfény fogadott. De a jégtorlaszok dörgése nem szűnt
meg, új turolások keletkeztek s látva-láttam, mint nyomul egyre
közelebb és közelebb a még pusztítóbb veszedelem. Estefelé
csavaró erők gyötörték, fojtogatták a hajót elől és hátul.
A hajó oldalának eresztékei egy-két tenyérnyi szélességben
megnyíltak a baloldalon és a hajó íj módjára meggörbült a
titáni nyomás alatt. Szinte mint valami élőlény szegült ellene
a morzsoló erőknek – de a küzdelem egyenlőtlen volt. Millió és
millió tonnányi jég ostromolta könyörtelenül a hősi kis hajó
testét, amely birokra merészelt kelni az Antarktisz hatalmával A
víz csakúgy özönlött a lékeken keresztül. Este kilenckor
leeresztettük a csónakokat, ruhafélét, eleséget, szánokat
kihordtuk a jégre, a hajótól jókora távolságra.
Végzetes
nap következett: szerda, október 27-e. A 69° 5' d. sz., 51° 30'
ny. h.-on voltunk ekkor.
„A
szüntelen aggodalom és erőfeszítés hosszú hónapjai után –
írtam ekkor a naplómba – miközben hol magasba emeltek a remény
hullámai, hol meg a csalódás sötét mélységeibe zuhantunk alá,
ütött az Endurance végső órája. De ha el kell is hagynunk a
hajót, amely helyrehozhatatlanul megrongálódott: élünk és jól
vagyunk, megvannak a készleteink és fölszerelésünk a magunk elé
tűzött feladat végrehajtására. Feladatunk: az expedíció
valamennyi tagjával partra vergődni. Nehéz megírni, amit érzek.
A tengerésznek hajója több mint úszó otthon, az Endurance-ban
összpontosult minden törekvésem, reményem és vágyakozásom. És
most lassan-lassan elszállt belőle az élet, pályafutása
befejeződött... A távolság, attól a ponttól, ahol körülzárta
a jég idáig, ahol halálos sebével vergődik a jégtáblák
ölelésében: 1063 kilométer, de a megfigyelt pontokon
keresztülvivő út kétszer akkora s a valósággal megjárt útvonal
alighanem megközelíti a háromezer kilométert.
642
kilométerre vagyunk Paulet szigetétől, a legközelebbi ponttól,
ahol élelmet és védelmet találhatunk. 1902-ben Nordenskiöld svéd
expedíciója kunyhót épített ott s az argentinai segítőhajó
készleteket hagyott hátra benne ... A legközelebbi jégsánc,
nyugatra tőlünk, 330-340 km-nyire van innen, de onnan még
kétannyira van Paulet szigete, a jégsáncon meg nem lehet megélni.
Elegendő eleséget nem vihetnénk magunkkal az egész útra;
túlságosan nagy terhet jelentene ez...
A
jég ostroma délután négy órakor érte el tetőfokát. A hajó
farát megemelte a jég torlódása, a jégtáblát keresztülhajtotta
alatta az áramlat, összezúzta a kormánylapátot, kitörte a
kormánygerendát és a fartőkét. Azután meglazult a jég és az
Endurance megmerült. A fedélzet fölszakadozott, beözönlött a
víz. Megint megkezdődött a jég nyomása, öt órakor kiadtam a
parancsot, hogy mindenki szálljon ki a jégre.
A
csavaró, őrlő jégtáblák végrehajtották akaratukat a hajón.
Fájdalmas érzés volt. amikor a fedélzet föltöredezett az ember
lába alatt, a nagy gerendák meghajlottak és elpattantak olyan
dörejjel mint a nehézágyú dördülése. A beömlő vízzel a
szivattyúk nem tudtak megbirkózni. Hogy elkerüljük a
kazánrobbanást, eloltattam a tüzet és kibocsátottuk a gőzt. A
hajó elhagyásának a terve apróra készen volt, így hát zökkenő
nélkül ment minden, emberek és kutyák kiszálltak a jégtábla
összefüggő darabjára.
Mielőtt
elhagytam a hajót, a remegő fedélzetről lenéztem a gépház
tetőablakán. Láttam, amint a gépek, talapzatuk és állványuk
pusztultával lepotyogtak oldalt. El nem tudom mondani, mily mélyen
hatott reám a jóvátehetetlen rombolás látványa. A jégtáblák,
a mögöttük fölhalmozott milliónyi tonna mozgó jégtől űzetve,
egyszerűen megsemmisítették a hajót.”
Fontos
készleteinket mintegy száz lépésre hordtuk a hajótól; már
sátrat is ütöttünk ugyanott, amikor a jég kezdett hasadozni és
szakadozni lábunk alatt. Akkor átköltöztettük a tábort egy
nagyobb jégtáblára. Mozgásban levő turoláson át vitt oda az
út. Csákánnyal, lapáttal utat egyengettünk, úgy szállítottuk
át holminkat csónakostul az új telepre. Este nyolckor készen állt
a tábor.
Két
sátorkarós sátrunk volt és három amolyan karó nélkül, könnyen
fölállítható és elszedhető sátor. Magam az 1. számú kisebbik
karóssátorban telepedtem meg, Hudson-nal, Hurley-vel és
James-szel. Wild negyedmagával – Wordie, McNeish és McIlroy-val –
a kis kerek sátorban. a 2. számúban rendezkedett be. Nyolcan a 3.
számú nagy kerek sátor lakói lettek. Crean negyedmagával
(Hussey, Marston, Cheetham) a 4. számú kerek sátrat foglalta el; a
második karóssátor, az 5. számú, Worsley-é lett. Greenstreet,
Lees, Clark, Kerr, Rickenson, Macklin és Blackborrow-val.
Sátorverés
után sorba látogattam mindenkit és amily röviden és világosan
csak tudtam, megmagyaráztam helyzetünket. Elmondtam, mennyire
vagyunk a jégsánctól, mennyire a Paulet szigetétől; kifejtettem,
hogy szándékom megkísérleni az utat fölszereléssel együtt a
jégen keresztül, Paulet szigete felé. Megköszöntem társaimnak,
hogy oly szilárdul kitartottak nyomasztó viszonyok közt és
megmondtam nekik, hogy nem kételkedem benne, valamennyien
biztonságba fogunk jutni, ha továbbra is teljes odaadással
dolgoznak, és bíznak bennem.
Ezek
után vacsorához láttunk és lefeküdtünk. Csak az őrszem
virrasztott – és jómagam. Nem tudtam elaludni. Föl-alá
járkáltam a sötét éjszakában s a gondolatok, amelyek egymást
kergették agyamban, nem voltak valami különösen vidámak.
Éjfélkor is ott járkáltam még a jégen, és hallgattam a
jégtáblák dörgő robaját és a csikorgó, nyögő hangokat,
amelyek az Endurance haláltusájáról hoztak hírt nekem. Egyszerre
csak a megrepedő jég sustorgását hallom: kettévált a jégtábla,
egyenesen a tanyahelyen keresztül. Riadó sípszavamra egyszeriben
talpra ugrott a tábor és mindent áthurcoltunk a leválni készülő
kisebb jégtábláról a nagyobbra. Egyebet nem tehettünk ebben az
éjféli órában. Társaim visszabújtak sátraikba. De keveset
aludtunk ezen az éjszakán.
Fagyos,
rideg reggel virradt táborunkra. Kimerülten, zsibbadt tagokkal
vánszorogtunk ki sátrunk alól a riadóval megzavart éjszaka után.
Napkeltekor átmentem Wild-dal és Hurley-vel az Endurance-ra.
Petróleumért mentünk, hogy tejet forraljunk reggelire. Siralmas
látványt nyújtott a hajó. Minden csupa romhalmaz, összevisszaság.
Némi nehézséggel sikerült felkutatni két petróleumos bádogot.
A további nyomozást reggeli utánra halasztottuk. Akkor újból
átmentem a hajóroncsra, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem. Csak
hat kabin volt, amelyet nem fúrtak keresztül a jégtáblák és
jégtömbök. A baloldali kabinok mind szét voltak dúlva, a hajó
egész hátsó része merő romokban hevert. Az „előbástya” és
a Ritz víz alá merült, a tiszti étkező háromnegyed részben
jéggel volt tele. Az elülső motoros gépet keresztültaszította a
jégnyomás a konyhán. Mindenünnen a pusztulás képe meredt reám.
Könyörtelenül szétzúzódott a mi jó hajónk.
Komor,
borongós időben tértem vissza a tanyára. Számot vetettem a
helyzettel és jónak láttam, hogy átköltöztessük a tanyát
kétszáz lépéssel arrább egy láthatólag szilárdabb jégtáblára.
Ezt az új tanyát az ott szétszórt mindenfajta anyagról Dump
Camp-nek neveztük el. (8)
Elhatároztam,
hogy egy teljes új Burberry-ruhát, alsóruhát és harisnyákat
osztok ki mindenkinek. Az átköltözködés gyorsan végbement és
nyomban hozzáfogtunk a Paulet szigetre vagy a Snow Hillre vivő
hosszú útunk előkészületeihez.
Ezenközben
Hurley fölállította mozgófényképező masináját. Miközben a
gépet forgatta, az elősudár és az árbocsudár kettétörött,
leszakadt a magasból és összezúzta az előárbocot és
előtörzsrudat. Nyomban utána derékbe tört a főárboc, a
fedélzet fölött három méternyire. Az árbockosár csaknem Hurley
lába elé zuhant. Hurley nem hagyta abba a felvevőgép forgatását
s így sikerült neki a maga drámaiságában páratlanul álló
felvételben megörökíteni az Endurance haldoklását. (9)
A
ruhák kiosztása gyorsan megtörtént, de hálózsákokra is szükség
volt. Tizennyolc prémes hálózsákunk volt csak és huszonnyolcan
voltunk hozzá. Ezért hát a gyapjúból készült hálózsákokból
is ki kellett osztanunk tizet. Minthogy a prém melegebb,
méltányosnak látszott, hogy sorshúzás útján osszuk ki ezeket.
A sorsolásban mi öregebbek nem vettünk részt. Azok, akiknek
gyapjú hálózsák jutott, ráadásul kaptak egy-egy rénszarvasbőrt,
hogy azt terítsék maguk alá.
A
ruhák kiosztása után egyik csónakunkat oldalt billentettük,
megtámasztottuk két törött evezővel – és készen volt a
védett konyha. A szakács fölállította a fókahájkályhát.
Egyszer csak hallom, amint egyik társunk odaszól a szakácsnak:
– Szakács,
én erősen szeretem a teát.
Odaszól
a másik:
– Szakács,
az enyimet gyengére főzd.
Kellemes
volt tapasztalni, hogy a kedélyeket nem zaklatták fel túlságosan
az események, de azért alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy
megemlítsem, hogy valamennyien egyforma teát fogunk inni és hogy
örülhetünk, ha két hónap mulva egyáltalán ihatunk teát.
Délután folytattuk a sátrak berendezését. Mhden sátornak
megvolt a maga naposa; a naposszolgálat beosztása betűrendben
történt.
Nyugodt
éjszaka következett. A turolás dörgött-csikorgott körülöttünk,
de a mi jégtábla-szigetünk elég szilárd volt, hogy nyugodtan
állja a csapásokat.
„Huszonnyolcan
vagyunk, negyvenkilenc kutyával” – jegyeztem föl naplómba
október 29-én.
„Mindnyájan
buzgón készítgetjük fölszerelésünket, a csónakokat
szántalpakra szereljük. A jó motorosszánra, kevés átalakítással,
csodálatosan rászereltük a legnagyobb csónakot. A hajó még ott
úszik a vizen, a jégzaj keresztül-kasul járja, nem engedi
elsüllyedni. Az 'előbástya' víz alatt van, a fedélzetet
fölrepesztette a torlódó jég, az egész hajóroncs rettentő
összevisszaságban hever – de a kék lobogó ott leng felette...
A
kutyafogatok száma hétre emelkedett; a hetediket Greenstreet vette
gondjaiba... Tíz szánunk van, ezeket öt fogattal úgy fogjuk
vontatni, hogy mindig vissza-visszatérünk a másikért. Nem
számíthatunk gyors haladásra, de minden lépés fontos. Crean ma
erős hóvakságban szenved”.
A
szánutazásra és csónakútra szánt eleség még érintetlen. Az
elhagyott hajóról magunkkal hozott élelmiszert fogyasztjuk. Az
utazásra, teljes napi adagok mellett, 56 napra való élelmünk
lesz. Bármily lassan is jussunk előre, jobb ha úton vagyunk,
előre, a szárazföld felé, ahol biztonságban leszünk, mintsem
hogy egy helyben üljünk és úgy várjuk a késlekedő északnyugati
áramlatot, hogy kiszabadítson a jég sivár végtelenségéből.
Wild-dal
kimentem utat keresni északkelet felé. Havazott és ködös volt az
idő. Nehézséggel törtettünk előre vagy harmadfél kilométerre.
Visszafelé már jobb úton jöttünk.
Délután
3 órakor megindult a tábor. A Dump-Camp-en szanaszéjjel hevert a
sok szétszórt, elhagyatott holmi. A rend úgy kívánta, hogy senki
se vihet magával több holmit két fontnál (90 dekagramnál). Ami
engem illet, a két fontnyi súlyba sem szívesen egyeztem bele, de
hát engednem kellett.
Utazásunk
hosszúra nyúlhat; lehet, hogy a telet valami rögtönzött
szálláson kell kiböjtölnünk rideg, barátságtalan földön.
Ilyen viszonyok közt kell valami az embernek, hogy foglalkoztassa
gondolatait – valami kézzelfogható emlékeztető az otthonra és
az otthon hagyott kedvesekre. Ezért hát – elszórtuk az aranyakat
és megtartottuk az arcképeket.
Kitéptem
és magammal vittem az Alexandra királynőtől kapott biblia
címlapját, a királynő kezeírásával, és azt a lapot is,
amelyiken Jób versei vannak.
Az
élen haladó szán mellett négyen voltunk: Wordie, Hussey, Hudson
és én. Csákányt, lapátot is vittünk, hogy utat törjünk a
jégtorlaszokon keresztül. Egy-egy szán, a rajta levő csónakkal
és fölszereléssel, többet nyomott egy tonnánál. A szán volt a
mi achillesi sarkunk. Szinte lehetetlennek látszott, hogy szét ne
málljanak a súlyos teher alatt, és kibírják az előttünk álló
öt-hatszáz kilométeres utat érdes jégtorlaszokon keresztül.
Keserves utunk volt. Ember, állat derekasan dolgozott. Két óra
alatt nem egészen két kilométerrel jutottunk tovább egyenes
irányban észak-északnyugatnak – jóllehet kétszerannyi utat
tettünk meg a kitérőkkel. A szánokért való visszatéréssel
együtt háromszorannyit. Némelyik kutyánk ötször akkora
távolságot is benyargalt. A jég állapota olyan zűrzavaros volt,
hogy ezen a helyen tanyát kellett ütnünk. Éjjel erősen havazott,
a hőmérséklet + 4 fokra emelkedett; a sátor fenekére leterített
takarók átnedvesedtek. Kívántuk, bárcsak fagyna keményen, hogy
megszilárduljon a hó. Kardszárnyú delfinek (10)
fujtattak egész éjszaka körülöttünk. A jég alattunk olyan
vékony volt, hogy ha kedvük tartja, áttörhették volna – de nem
válogathattunk a tanyahelyben, vállalnunk kellett a kockázatot.
Reggel
hatalmas hóra ébredtünk. Dél felé kitisztult az idő,
fölkerekedtünk. Ezúttal Rickenson, Kerr, Wordie és Hudson jöttek
velem utat törni. Utánunk az öt kutyafogat.
A
jég mozgott alattunk és körülöttünk, miközben a nagy jégtábla
felé törekedtünk. Ahol a kistáblák a nagy jégtáblát
érintették, rettentően feltorlódott mozgó jégtömegre
találtunk. Csodálatos, mit tud végezni egy tucat ember csákánnyal
és lapáttal. Tíz perc alatt útat vágtunk a négy méternél
magasabb jégtorlaszon keresztül. A szánok és fogatok már sima
úton jöhettek utánunk.
ÖTÖDIK
FEJEZET.
Az
Óceán-tanya.
Keservesen
küzdöttük előre magunkat a mély hóban és a jégtorlaszokon
keresztül. Az ide-odajárással és kerülőkkel az út hossza
megtízszereződött. Amikor láttam, hogy embereink kimerültek,
fölüttettem a sátrakat a két csónak védelme alatt. Egyik
társunk a csónakban heverő vitorla vásznán fölfedezett egy kis
összegyülemlett vizet – a hó olvadt meg rajta - nem volt sok,
egy korty jutott belőle mindenkinek, de ezt az egy kortyot külön
naplóbejegyzés örökíti meg: "Láttam már és ízleltem
tisztább vizet is, de soha nem üdvözöltem még vizet ekkora
örömmel.”
A
rákövetkező reggel ugyanazzal a lagymatag hóval köszöntött
ránk. Rögtön láttam, hogy ezen a laza felszínen nem sokra
haladhatunk. Az utóbbi négy nap tapasztalatai és az a lehetőség,
hogy csatornák nyílhatnak a közelünkben, amelyeken talán sikerül
északnyugat felé szárazra evezni, arra indított, hogy szilárdabb
jégtáblát keressünk és ott táborozzunk, amíg a viszonyok meg
nem javulnak. Akkor azután kísérletet teszünk másodszor is, hogy
a jég fogságából szabaduljunk. Evégből tehát tanyát
bontottunk és sátrainkat, cókmókunkat átmentettük egy tőlünk
jó harmadfél kilométerre levő vastag jégtáblára. Ott ütöttünk
sátrat és tanyánkat elneveztük Ocean Camp-nek.
A
legnagyobb nehézséggel taszigáltuk át két csónakunkat. Rettentő
volt a térszín – sohasem láttunk még hozzáfoghatót. Néha
derékig bele-belezuppantunk a hóba, amely mindenütt térden felül
ért.
Elhatároztam,
hogy nem nyúlunk hozzá konzervjeinkhez, amelyek nélkülözhetetlenek
lesznek csónakutunkhoz, és teljességgel fóka- és pingvinhúson
fogunk élni.
Egy
csoportot visszaküldtem a Dump Camp-re, a hajó közelébe, hogy
hozzon magával annyi ruhaneműt, dohányt és mindenfélét,
amennyit csak talál. Az utóbbi napok örökös havazása majd
mindent betemetett azon a tanyahelyen.
Amíg
társaink odajártak, mi többiek lehető kényelmesen igyekeztünk
berendezkedni az Ocean Camp-en. Jégtáblánk kezdetben meglehetett
jó két négyzetkilométer, (11) de később egyre kisebb
és kisebb darabokra töredezett. Ez a parányi sziget volt most már
otthonunk csaknem két hónapon keresztül. Ezalatt a két hónap
alatt gyakran ellátogattunk a hajótörés színhelyére és sok
értékes holmit, ruhát, élelmet „zsákmányoltunk”.
Az
eleséggyűjtés volt most legfőbb gondunk. A fókákból és
pingvinekből nemcsak élnünk kellett: fűteni is az ő zsírjukkal
fűtöttünk leleményesen megszerkesztett kályhánkon. Ezen
főztünk, sütöttünk is.
Wild
vezetésével néhány emberünk visszament a hajóhoz és elhozta,
egyebek közt az egész „kormányház”-at, azt a házikót,
amelyben a kormányos tartózkodik. Ehhez még rudakra vitorlát és
kátrányos ponyvát feszítettünk és készen volt a kényelmes
éléstár és konyha. A fedélzet deszkáiból emelvényt róttunk
össze kilátónak, ahonnan a fókákra és pingvinekre leshettünk.
Az emelvény fölé árbocot állítottunk s rajta ott lengett a
királyi zászló és a Royal Clyde Yacht Club kék lobogója.
Pontos
leltárat készítettem a birtokunkban levő élelemről. Fából,
zsinórból primitív mérleget fabrikáltunk, azon mértük le a
súlyokat.
A
kutyafogatok reggelente elmentek a hajóroncshoz, hogy minden
megmenthetőt magukkal hozzanak. A mentés nehéz feladat volt. A
fedélzet elejét balról lábnyi mély víz borította; jobbról
csaknem méternyire megmerült. Így is sikerült sok fát, kötelet,
élelmiszeres ládát összeszednünk. A konyha víz alatt volt
ugyan, de Bakewell mégis három-négy serpenyővel tért vissza.
Pompás szerzeménynek bizonyultak. A lisztesládák a raktár egyik
fülkéjében voltak. Ezekből néhányat úgy szabadítottunk ki,
hogy mélyen a víz alatt lyukat fűrészeltünk a fedélzetbe.
Két-három
tonna eleséget halásztunk ki ilyen módon, ennek mintegy fele
lisztes tartalmú volt, liszt, borsó. Ez a mennyiség tekintélyesnek
látszik, de ha napjára egy fontot (45 dg) számítunk fejenkint,
kiderül, hogy huszonnyolc ember három hónap alatt fölemészti.
A
szánokat már jóelőre készenlétbe helyeztük kényszerű indulás
esetére; megraktuk őket eleséggel. A táborhely környékén
mutatkozó fókákat és pingvineket leöldöstük. A kutyaeleségnek
szánt pemmikánt is a magunk eleségéhez csaptuk és a kutyákat
fókahúson tartottuk.
Mindenáron
arra törekedtem, hogy elkerüljük a túlságosan egyoldalú
táplálkozást. Ezért hát fényűző eledeleket is fogyasztottunk:
halpástétomot, heringkonzervet és a többi. Persze keveset
mindenből. A lisztes eledelekkel nagyon gazdaságosan bántunk, a
kétszersültet a tervbe vett csónakútra tartogattuk. Valami
lepényformájú cipót sütöttünk (lisztből, zsírból,
sütőporból) s azt ettük, napjában három-négy darabot. (12)
Néhány
doboz sósvízben ázott hadi-kétszersültet (army biscuits)
szétosztottunk minden étkezéskor. Rendes viszonyok közt
félrelöktük volna, – az úszó jég hátán, öt-hatszáz
kilométerre a legközelebbi szárazföldtől, fényűzésszámba
ment.
A
szigorú takarékosság mellett ügyeltem rá, hogy embereink
megőrizzék jókedélyüket. A sivár környezet és a bizonytalan
helyzet okozta levertséget az eleségadagok növelésével
igyekeztem ellensúlyozni, legalább ameddig meg nem szokjuk kissé
új életmódunkat. Hogy ez mennyiben sikerült, mutatják a
naplójegyzetek.
„Egyik
nap olyan, mint a másik. Dolgozunk, beszélünk, eszünk. És hogyan
eszünk!... Mohó falánkságunknak nincsen határa. Mindent
megeszünk, amit behoznak a sátorba. Aprólékos gonddal és
hajszálnyi pontossággal osztunk meg mindent annyifelé, ahányan
vagyunk. Egyikünk azután behunyja a szemét, Vagy elfordul; a napos
szakács egyenkint rámutat az adagokra, és megkérdi: „kié
legyen ez?" – A „hunyó” találomra rávág egy nevet.
Ilyen
módon tökéletesen elkerüljük a még oly akaratlan részrehajlást,
igaz, hogy azért mégis megesik, hogy a sorsolás után némi
irigységgel pislogunk át a szomszéd porciójára, ha az valami
halvány részletben eltér a miénktől. Ugyancsak vétünk
mindannyian a tizedik parancsolat ellen ["Ne kívánd
felebarátod tulajdonát], de mert valamennyien egyformán ludasak
vagyunk ebben, senki nem szól egyetlen szót. Megértjük egymás
érzéseit és nem haragszunk érte. Mintha csak most kerültünk
volna ki az iskolából”.
Később,
amikor egyre fenyegetőbbé vált, hogy a jégzajban kell telelnünk,
az adagokat lényegesen lejjebb kellett szállítanunk. Fókahús és
pingvinhús váltogatta egymást. Állandóan éppen elég éhesek
voltunk, hogy kikaparjuk az edény fenekét. Az étkezéseket roppant
komolyan vettük. egyetlen szó el nem hangzott, amíg az ételben
tartott. Sirályt, viharmadarat, leopárd-fókát nem láttunk az
alatt a két hónap alatt, amíg az Ocean Camp-en éldegéltünk.
Időnk nem merült ki az eleségvadászatban. Olvastunk is olykor.
Azt a néhány könyvet, amelyet sikerült megkerítenünk a hajóról.
Legnagyobb kincsünk volt az Encyclopaedia Britannica egy töredéke.
Abból merítettük az érveket vitáinkban.
Mindennél
fontosabb volt az áramlás és az időjárás kérdése. Worsley
megfigyeléseiből végleg kiderült, hogy jégtáblánk
tovasodródása csaknem teljesen a szél járásától függ s a
tenger árama alig érinti. Azt reméltük persze, hogy északnak
sodor az ár a jégzaj széle felé s ha majd fölenged a jég,
csónakba szállunk és elevezünk a legközelebbi szárazföldre.
Két-három nap alatt negyven kilométert hajókáztunk a jég hátán
észak felé. Haladásunk mégis nagyon lassú és bizonytalan volt,
megközelítőleg sem lehetett megjósolni, mikor érjük el a jégzaj
szélét.
1915
december 12-én egyikünk ezt írta naplójába: „Csak 450
kilométerre vagyunk a Paulet szigettől, de túlságosan kelet felé
tőle. Közeledünk azokhoz a szélességekhez, amelyeken most egy
éve jártunk, délnek jövet. Egy éve és egy hete, hogy elhagytuk
Dél-Georgiát. 1915 január 3-án metszettük ugyanezt a szélességi
kört nyolc-kilenc kilométerre keletre jelenlegi helyzetünktől”.
Egy
esztendei szakadatlan küzdelem után íme ugyanott vagyunk, ahol oly
duzzadó reményekkel jártunk ittunk kezdetén. És mily nyomorult
helyzetben értük meg ezt az évfordulót! Hajónk összemorzsolt,
tehetetlen romhalmaz, magunk a szelek kényére bízva tenyérnyi
jégtáblán lebegünk a sarki óceánban.
Minthogy
utunk irányát főleg a szél járása szabta meg, mindnyájan mohón
figyeltük az időjárás forgandóságát. Meteorológusunkat,
Hussey-t, négy óránkint, néha gyakrabban is, kértük, jósolja
meg a várható időt. Első néhány napunk az Oceán-tanyán fagyos
volt és nyomorúságos. Éjszakánkint húsz fokra süllyedt a
hőmérő és vakító hóförgetegek dühöngtek.
November
6-a borongós éggel köszöntött be, üvöltő hóvihar kerekedett,
délnyugati széllel. Orrunkat se dugtuk ki a sátorból, ha nem volt
múlhatlan dolgunk odakinn. A hó egész buckákba halmozódott, de
örültünk a viharnak, mert észak felé űzött.
A
vihart verőfényes napok követték, boldogan szárogattuk meg a
testünk melegétől átnyirkosodott hálózsákunkat és ruháinkat.
Az
enyhe napok melege tönkre tette a jég felszínét. A csalóka jégbe
és hóba térdig belesüppedeztünk. Napokig tartott ez a magas
hőmérséklet. Naptűzéskor elviselhetetlenül melegünk volt.
Mindent előkészítettünk arra az esetre, ha hirtelen fölengedne a
jég. Szemlét tartottam társaim testi-lelki állapota fölött,
mert hosszú veszteglésünk az Ocean Camp-en nem volt valami áldásos
hatású.
Szó
el nem mondhatja, mennyire megrendített minket hajónk elvesztése.
Amikor megtelepedtünk ezen a tanyánkon, még ott ágaskodott a
szárnya vesztett hajó, orrával mélyen belefúródva a jég közé.
Tatja a magasba meredt.
Törött
árbocok, szanaszéjjel heverő gerendák és a kötelek kusza
szövevénye teljessé tették a pusztulás vigasztalan képét.
Szinte-szinte
megkönnyebbülés fogott el, amikor eljött a vég. November 21-én
egyik társunk ezt jegyezte naplójába: „Ma este, mikor már
sátrunkban hevertünk, egyszer csak a Boss szavát halljuk
(13):„She's going, boys!' (14)
...
És csakugyan, a mi szegény hajónk ott viaskodott a halállal,
tőlünk harmadfél kilométerre.
Egyre
mélyebbre és mélyebbre fúródott a jégbe, orrával lefelé.
Másik vége még a levegőben.
Egy
utolsó merülés és a jég összecsapott fölötte örökre...
Nélküle még mélységesebben átéreztük kifosztottságunkat, még
teljesebbé vált szomorú pusztulásunk. A hajó elvesztése
nyomasztó felhőként nehezedett szívünkre... Nem hiszem, hogy
volna köztünk valaki, akit meg ne csapott volna a megilletődés
meleg hulláma, amikor a megfigyelő-domb tetején álló vezérünk
megszólalt csendes szomorúsággal: 'Elment, fiúk.' – De nem
engedtük, hogy hatalmába kerítsen a lehangoltság”
A
levertség ellensúlyozására megnöveltem étel adagainkat. Fényes
hatás. A déli szél állandósulása is bátorító volt. December
közepén megállapítható volt, hogy a jég körülöttünk
pusztulóban van, lassankint fölenged – s szabadulásunk pillanata
közeledik.
Megbeszélgetvén
a dolgot Wild-dal, december 20-án föltártam társaink előtt
szándékomat: nekivágunk az útnak nyugat felé, hogy kisebbre
fogjuk a Paulet-szigettől elválasztó távolságot. Mingyárt
másnap el is indultunk terepszemlére. Wild, Crean és Hurley voltak
velem, kutyafogatokon. Tizenhárom kilométert járhattunk meg,
amikor egy kis jéghegy tetejéről szemügyre vettük a tájékot.
Messze környéken csak egy aggasztó területet figyeltünk meg: azt
a rettentően összehasadozott területet, amely a mi jégtáblánk
és az újabban fagyott első lapos jégtábla között mutatkozott,
tőlünk ezer lépésnyire.
Elhatároztam,
hogy már most, december 22-én megünnepeljük a karácsonyt.
Elfogyasztottuk megmaradt fényűző falatjainkat. Nyolc hónapja
első ízben ettünk annyit, amennyi csak belénk fért.
Ajókaolajban, pirított bab és borsos nyúlaprólék, olyan pompás
ételegyvelegnek bizonyult, hogy iskolás korunk óta nem álmodtunk
ilyent. Ünneplés után hozzáfogtunk a dologhoz. Mindenki lázasan
pakolt, rakta a szánt – s amikor körülnéztem és láttam a
buzgó, sugárzó arcokat, reménység ébredt bennem, hogy ezúttal
kegyesebb lesz hozzánk a sors és nem hiúsul meg kísérletünk,
mint legutóbb, amikor menekülő csapatunkat visszaverte a jég.
HATODIK
FEJEZET.
Tovább
vándorlunk a jég hátán.
December
23-án hajnalban három órakor mindenkit felköltöttünk, forró
kávét ittunk és fél órával később útra keltünk. Két
csónakunkat, a James Caird-et és a Dudley Docker-t kellett
átszánkáztatnunk a veszedelmesen meghasogatott területen az első
friss jégtáblához, amíg föl nem enged az éjszaka fagyott kemény
jégkéreg.
Ahányan
voltunk, mind belefeküdtünk a gyaloghámba és sok küzködéssel
és erőfeszítéssel egyenkint átvonszoltuk a csónakokat a
veszedelmes zónán. Aztán visszatértünk az Oceán-tanyára a
sátrakért és a többi szánokért. A csónakoknál ütöttünk
tanyát, több mint két kilométerre kiindulásunk helyétől.
Délután két órakor mindenki lefeküdt, hogy ezentúl éjszaka
meneteljünk, kihasználandó a valamivel hidegebb hőmérsékletet
és keményebbre fagyott felszínt.
Hat
órával később – este 8 órakor – ismét úton voltunk, de
csakhamar feltartóztatott egy nyílt csatorna. Ott tanyát ütöttünk
és nyugovóra tértünk. Nagyon bántott ez az akadály s ezért
Wild-dal sí-re kaptam, hogy átjárót keressünk. Csakhamar
rátaláltunk arra a helyre, ahol a hasadék összezárul.
Visszatérőben apró zászlókkal megjelöltük az odavivő utat.
Ugyanígy
cselekedtünk máskor is. Amikor a többiek nyugovóra tértek, mi
ketten előrementünk mintegy négy kilométerre a másnapi útvonal
kikémlelésére. Az útvonalat apró fadarabokkal, bádogokkal és
zászlócskákkal megjelöltük. A kutyahajcsárok kötelessége volt
az út előkészítése azok számára, akik a súlyos csónakokat
vonszolták hátul. A csónakokat egyenként lehetett csak
előrevontatni; ötven-ötven méterről mindig visszafordultak a
következőért. Ilyen módon persze háromszoros utat kellett
bejárniok a csónakvontatóknak. Azért vontatták mindig csak ilyen
kis darabra, hogy kevesbedjék a veszély, hogy a hátramaradó
csónakot valami hirtelen támadt repedés elvágja tőlünk. Ember
és állat csodálatos munkát végzett. Kutyák nélkül felét se
tudtuk volna elszállítani annak az élelemnek és fölszerelésnek,
amit magunkkal cipeltünk.
December
25-én, menetelésünk harmadik napján boldog karácsonyt kívántunk
egymásnak. Amikor hozzáláttunk „ünnepi” ebédünkhöz (vékony
szelet bannock, (15) egy csésze híg kakaóval), azon
jártattuk eszünket, vajjon mit esznek ma odahaza. Vidám hangulat
uralkodott tanyánkon: a remény, hogy megmenekedtünk a jég hátán
való élet egyhangúságától, fölvillanyozta kedélyünket. A
lagymatag idő nagyon fárasztóvá tette karácsonynapi
menetelésünket. Minden lépten térdig süppedtünk a nyirkos, puha
hóba. Másnap sokkal kedvezőbb volt a hó felszíne, de annál
rosszabb a hepehupás térszín. Csákánnyal és lapáttal rengeteg
munkánkba került úgy ahogy járhatóvá tenni az utat a csónakos
szánok számára, amelyeket Worsley vezetésével tizennyolc ember
vonszolt utánunk. Lágy hóban ez a vontatás gyilkos erőfeszítésbe
került.
Ha
ezek a hátráltató csónakok nincsenek, könnyedén haladtunk, –
de semmi szín alatt meg nem váltunk volna a csónakoktól. Egy
csónakot úgyis hátrahagytunk volt, a Stancomb Wills nevűt, az
Ocean Camp-en. A megmaradó kettő alig volt elég téres, hogy
valamennyiünket befogadjon, ha rákerül a sor, hogy a befagyott
tengert odahagyjuk.
Még
így is tűrhető tempóban haladtunk 28-án kora reggelig; akkor
azonban olyan puha lett a hó, hogy csak nagy küzdelemmel
vánszorogtunk tova. Reggel félhatkor tanyát ütöttünk.
Megmásztam egy kis fölbillent jéghegyet s onnan láttam, hogy
jégen kell folytatnunk utunkat. A jégtáblákat lépten-nyomon nagy
nyílt csatornák szeldesték. Kedvezőtlen kilátás a jövőre.
December
29-én ezt írtam naplómba: „Terepszemlénken kiderült, hogy
járhatatlan az út előttünk. Tegnap este mindnyájunk nagy
csalódására ahelyett, hogy előrébb jutottunk volna, még
hátrálnunk kellett egy kilométerre, hogy szilárdabb jégtáblán
folytassuk utunkat. Másfél órai út után tanyát ütöttünk és
lefeküdtünk. Bármily lehangoló volt is, szükségünk volt erre a
kis ráadás pihenőre."
Éjnek
idején megrepedt a jégtábla alattunk. Erre sebtiben átköltöztünk
egy régi szilárd jégtáblára, harmadfél kilométerre keletnek.
Köröskörül föl volt szakadozva a jég és olyan lágy volt a
felszíne, hogy nem lehetett átvontatni rajta a szánokat. Ahhoz meg
mégis nagyon kevés volt a nyilt víz, hogy biztonságban
rábízhattuk volna csónakainkat.
Két
napja voltunk úton; szegényes táplálékon éltünk, le voltunk
gyengülve. A megerőltetés is nagyon kimerítette embereinket.
Tizennégy kilométerrel jutottunk előrébb egy hét alatt egyenes
irányban. Ilyen napi átlaggal 300 napba kerülne, elérnünk a
szárazföldet nyugat felé. Minthogy csak 42 napra való élelmünk
volt, nem volt más mód, mint tanyát ütni megint a jégtáblán és
türelmesen várni míg a viszonyok megjavulnak és újabb kísérletet
tehetünk a menekülésre. Evégből halomba raktuk fölös
eleségünket; a tartalék szánutazó-adagokat a szánokon hagytuk
lekötözve és visszatértünk szépen elhagyott Oceán-tanyánkra,
hogy magunkkal hozzuk amit lehet.
Új
otthonunkat, ahol csaknem negyedfél hónapot voltunk töltendők,
méltán neveztük el Patience Camp-nek: a Türelem táborhelyének.
HETEDIK
FEJEZET.
A
Türelem táborhelye.
Levertségünk,
amely erőt vett rajtunk keserű csalódásunk nyomán – hamarosan
szertefoszlott. Naponta küldtünk ki kisebb csoportokat fókalesre
-eleségkészletünk fogyatékán volt. Hurley és Macklin
visszamentek az Ocean Camp-re, hogy elhozzák az otthagyott
élelmiszereket. Jókora rakománnyal tértek vissza.
Kivált
a lisztes tápanyagokat nélkülöztük. Lisztünk már csak tíz
hétre való volt. Ha ez elfogy, a szánutazó-készletekre leszünk
utalva és ennek három hónapnál hamarabb végére járunk. Főleg
fóka- és pingvinhúson éltünk s habár ez kitünő ellenszere a
szkorbutnak – és csakugyan egyikünk sem esett bele ebbe a
betegségbe – tápláléknak mégis egyoldalú. Gyöngék,
erőtlenek voltunk.
A
szakács minden dicséretet megérdemelt ügyességéért és
leleményességéért. Eleinte a konyha csak részben volt védett, a
fókaháj füstje belevette magát mindenbe. Napok múlva iglú-t
építettünk neki jégtömbökből. Tetejére kátrányos ponyvát
borítottunk. Olyannyira szűkében voltunk az eleségnek, hogy le
kellett lőnünk kutyáinkat. Csak két kutyafogatnak kegyelmeztünk
meg. Ez az öldöklés volt a legkeservesebb kényszerűség egész
expedíciónkon. Nagyon fájlaltuk hiányukat. Hétről-hétre
váltogattam az „étlapot” – minden kis változatosság sokat
jelentett s már maga az, hogy társaim nem tudták, mit hoz a jövő
hét, kellemes fejtörő volt.
Január
26-ától az egyik fókazsírkályhát nem fűtöttük többet.
Napjában csak egyszer engedhettük meg magunknak a meleg ital
fényűzését: teát reggeliztünk. Máskor csak jégből olvasztott
vizet ittunk. Néha még ez sem jutott. Lefekvéskor
dohányszelencében néhány jégdarabkát vettünk magunkhoz. Abból
olvadt reggelre egy kávéskanálnyi víz. Ugyancsak nyugodtan
kellett feküdnünk, hogy el ne fröcsköljük.
Hogy
némi változatossághoz jussunk, hetenkint kétszer a szánutazásra
szánt élelmiszerekhez folyamodtunk, de csak féladagok erejéig. A
jég felszíne köztünk és az Ocean Camp között erősen fel volt
szakadozva, de azért visszaküldtem még egyszer Macklin-t és
Hurley-t, hátha találnak még valami eleségfélét. Írásos utasításban
kötöttem ki, hogy ne menjenek bele semmi fölösleges kockázatba,
kerüljék a nyílt csatornákat. Szerencsésen el is jutottak a
tanyahelyre, bár nem egyszer derékig beleszakadtak a jégbe. A
tanyahely – mint beszélték – úgy festett, mint valami
elhagyott falu, amelyet lakói „egyenlővé tettek a földdel”.
Összeszedtek amennyit tudtak az elhagyogatott élelmiszerekből.
Kitűnt, hogy az elhagyott tanyára vivő út kedvező; február
elején tizennyolc embert küldtem vissza még egyszer Wild
vezetésével, hogy hozzák el a még ott maradt készleteket és –
a harmadik csónakot, a Stancomb Wills-t. Ez a kirándulás is
sikerrel járt. Kivált két láda lencsének örültünk nagyon. Ez
a becses lelet egymaga 38 kg eleséget hozott a konyhára.
Másnap
Macklin és Crean újból elindultak a lelőhelyre ruhafélékért,
de időközben csatornák nyíltak a jégben és a céltól 2-3
kilométerre vissza kellett fordulniok. Nem tudtunk többé eljutni
az elhagyott táborhelyre, de már nem is igen maradt ott sok
hasznavehető dolog.
Február
közepe felé a zsírkérdés „égetővé” vált. Alig volt
valami kis zsírunk. Szerencsére ugyanekkor szert tettünk két
fókára, négy császárpingvinre és negyven adélie-pingvinre.
Február
29-ét, a szökőév örömére, megünnepeltük, hogy egy kicsit
felvidítsuk magunkat. Megittuk utolsó maradék kakaónkat. Ettől
fogva csak víz és nagyritkán egy kis híg tej volt egyetlen
italunk. Naponta három kocka cukrot kapott mindegyikünk.
Február
dereka óta a fókák és pingvinek mintha tudatosan kerültek volna
minket. Március 21-én számba vettük tartalékkészleteinket és
kiderült, hogy már csak tíz napra való húsunk van, zsírunk meg
még kevesebb. Ebédre egy darab kétszersültet rágicsáltunk.
Egy
szép napon hatalmas leopárd-fóka bukkant föl a jégtáblán és
megtámadta egyik társunkat. Wild meghallotta a kiáltozást,
kirohant és lelőtte a támadót. Gyomrában emésztetlen halakat
találtunk. Ezeket kirántottuk a leopárd-fóka zsírjában. Ez volt
egyetlen „friss”-hal lakománk a jégtáblán való hajókázásunk
hosszú hónapjai alatt.
Április
2-án lelőttük a még megmaradt kutyákat, hogy gazdáiknak legyen
mit enniük. 5-én két fókát öltünk. Néhány napra megnöveltük
az adagokat; egyszerre mindenki nekividámodott – ilyen hatása van
az éhség csillapításának. Hideg napokon egy kis nyers fókahájt
kapott mindenki – kitűnő erősítő a hideg ellen. A negyvennapos
szánutazásunkra számított élelmet féltékenyen őriztük; hozzá
se nyúltunk – csak egyszer a csónakban.
Január
első fele aránylag enyhe volt. A szélcsöndben jégtáblánk
csaknem mozdulatlanul vesztegelt. 18-án délnyugati szélvész
kerekedett és másnapra valóságos orkánná fajult. Hat nap, hat
éjjel dühöngött a vihar. Ezalatt 90 kilométerrel űzött tovább
a szél észak felé. Átszeltük a déli sarkkört (66° 40') és
már csak 270 kilométerre voltunk a legközelebbi szárazföldtől,
a Snow Hill-től, nyugatra tőlünk. A South Orkney szigetektől, a
legközelebbi földtől, amely tőlünk észak felé feküdt, 660
kilométer választott el.
Sorsdöntő
volt most, hogy milyen szelet kapunk. Szerencsénk változó volt.
Március 13-án délkeleti viharszél támadt és fujt szüntelen öt
napon keresztül. Ez is rugtatott rajtunk közel negyven kilométert
észak felé. Ettől fogva jószerencsénk – már legalább ami a
szélirányt illeti – nem hagyott cserben hosszabb időre.
20-án
olyan hóvihar kerekedett, amilyenben még nem volt részünk idáig.
A vihar megenyhülése után lehűlt a levegő; legyengült
állapotunkban, lerongyolt, szutykos ruháinkban sokat szenvedtünk a
hirtelen támadt kemény hidegben. Két-három nap nem volt mit
tennünk, megbúvtunk sátrunk nyomorult védelme alatt. Sem olvasni,
sem varrni nem lehetett; gémberedett kezünket nem mertük kidugni a
hálózsák melegéből. Beszélgetéssel ütöttük agyon az időt.
Kétnapi ragyogó meleg napfény követte ezt a kemény fagyot.
Március 29-én pedig megeredt az eső: az első eső, amióta
Dél-Georgiát elhagytuk tizenhat hónappal ezelőtt. Úgy éreztük,
mintha a civilizáció elküldte volna első üdvözletét.
Február
22-én már csak 150 kilométerre voltunk Paulet-szigetétől. Ez a
föld volt célunk és reménységünk. A szigeten ugyanis volt egy
kunyhó és benne élelmiszerek. Az Otto Nordenskiöld megmentésére
küldött argentinai segítőhajó – az Uruguay – hagyott hátra
ott eleséget és fölszerelést. A segítő-expedíciónak,
1904-ben, én voltam a szervezője. (16) Meg is jegyeztük,
mily különös sorsfordulat lenne, ha ugyanazok az élelmikészletek,
amiket én rendeltem és küldtem ki annyi évvel ezelőtt,
segítenének keresztül bennünket a közeledő télen.
De
nem így lett. Március 17-én egymagasságban jártunk
Paulet-szigetével, de száztíz kilométerre keletre tőle. De
amilyen lehetetlen volt a jég állapota, nem sokkal több reményünk
lehetett volna rá, hogy valaha is elvergődhetünk oda, mintha akár
tizannyira van tőlünk. Gondolatainkat a Danger-szigetek, majd pedig
a Joinville-sziget foglalkoztatta ekkoriban. De képtelenség volt
megkísérelni az eljutást akár az elsőre, akár a másodikra. A
jég sokkalta felszakadozottabb és gyengébb volt, hogysem szánon
rámerészkedjünk, arra meg nem eléggé nyílt, hogy vízre
bocsáthassuk csónakainkat. Napokon keresztül lassan vitt bennünket
az áramlat a föld felé, amelyet el nem érhettünk. Március vége
felé a Haddington-hegy körvonalait is elvesztettük szemünk elől.
Az Elephant-szigetben vagy a Clarence-sziget-ben összpontosult
minden reménységünk. Mind a kettő közel kétszáz kilométerre
volt, csaknem pontosan észak felé. Ha ezekben is megcsalódunk,
megkísérelhetjük az eljutást Dél-Georgiába – de erre vajmi
kevés reményünk lehetett.
NYOLCADIK
FEJEZET.
Vergődés
a jég között.
Április
7-én fölbukkant a Clarence-sziget áhított hegyorma – de nem
akartam hinni a szememnek, amíg Worsley, Wild és Hurley is meg nem
erősítették, hogy jól látok. A sziget messzebbre volt száz
kilométernél, de szinte már a magunkénak tekintettünk. Az
otthont jelentette nekünk ez a távoli sóvárgott föld. Szívünket
csordultig megtöltötte a vágyakozás, hogy szilárd földre
tehessük lábunkat.
Ezen
a napon jegyeztem föl naplómba: „A tengerjárás ma érezhetőbb,
biztos vagyok benne, hogy közel vagyunk a jégtáblákkal borított
terület széléhez. Egyetlen heves viharszél, ha enyhe idő követi,
szétszórná a jégzajlást s akkor áttörhetnénk... A sziget a
Dél utolsó előörse – utolsó reménység, hogy partra tehetjük
lábunkat. Túl rajta már csak az Atlanti-oceán végtelen víztükre.
Akármelyik napon bekövetkezhet, hogy nyílt csónakainkon tengerre
kell szállanunk. Élet-halál kérdése, hogy a Clarence-szigeten
vagy az Elephant-szigeten partot érjünk.”
Kissé
később, a helyzet alapos megfontolása után arra az elhatározásra
jutottam, hogy meg fogjuk kísérleni a Deception-sziget elérését.
A Clarence- és az Elephant-sziget viszonylag közel vannak hozzánk;
tőlük százötven kilométerre van a Prince George-sziget –
mitőlünk 280 kilométerre. Ettől a szigettől hasonló szigetek
láncolata húzódik nyugat felé. A legvégső a Deception-sziget.
Tudtuk jól, hogy a Deception-szigeten készletek vannak fölhalmozva
hajótörtek számára s az is lehetséges volt, hogy a
bálnavadászokat, akik nyaranta fölkeresik ezt a szigetet, még ott
találhatnánk. Azt is tudtuk, hogy a bálnavadászoknak van ott egy
kis templomuk. Ennek a fájából összeüthetnénk – gondoltam –
olyan csónakot, amellyel már szembeszállhatnánk a tengerrel, ha a
szükség úgy parancsolja. Legrosszabb esetben is megvárnók a
bálnavadászok visszatértét november közepe körül.
Április
7-én éjjel megélénkült a tengerjárás: megmozdult alattunk a
jég. A helyzet válságosra fordult. Huszonnyolcan zsugorogtunk az
úszó jéglepényen, s ezt is egyre koptatta, pusztította a szél,
az időjárás, a vele meg-megütköző többi jégtáblák és az
élénk hullámjárás.
Estefelé
heves rázkódást éreztünk: megrepedt a jégtábla, pontosan a
James Caird csónak alatt és a másik két csónak és a tanyahely
között. A csónakokat nyomban átmentettük a sátrak közelébe.
Háromszög alakú jégtutajon lebegtünk most az óceán hátán:
egy-egy oldala nyolcvan és száz méter körül. (17)
Éreztem, hogy közeledik a pillanat, amikor vízre kell bocsátanunk
a csónakokat, még ha a viszonyok nem kedveznek is az indulásnak.
Nem érezhettük magunkat biztonságban a jégtáblán, mert hisz
akármelyik percben megint megrepedhetett és vízbe pottyanhattunk.
Minden eshetőségre elkészültünk. Helyzetünk kétségbeejtővé
válhatott, ha annyira elaprózódik a jég, hogy nem bír meg
bennünket és nem szakadozik föl eléggé ahhoz, hogy a csónakoknak
hasznát vegyük.
Másnap
– vasárnap – csakugyan búcsút vettünk a jégtáblától,
amelyen csaknem félesztendeje hajókáztunk már.
„Emlékezetes
nap – írtam akkor – ... reggel hétkor a tengerjárás
megélénkült, egymásnak kergette az úszó jégtáblákat... A mi
jégtáblánkat alaposan megtépázták a többiek. Reggeli után
elbontattam a sátrakat, hogy nyomban indulhassunk, mihelyt a
csónakokat vízre lehet bocsátani.”
Elhatároztam,
hogy a James Caird-et magam veszem át, Wild-dal és tizennégy
emberrel. Ez volt a legnagyobb csónak, és rajta készleteink
legnagyobb része. Worsley-nek tizedmagával a Dudley Docker-be
kellett szállania. A Stancomb Wills-re már csak öten maradtak,
köztük Hudson és Crean.
Délelőtt
11 órakor megrepedt a jégtábla egyenesen a csónakok alatt. A
repedés átfutott azon a helyen, ahol az imént még a sátram
állott. Otthonunk megrendült lábunk alatt. Kifosztottnak,
elárvultnak éreztük magunkat. Hosszú hónapok alatt szinte rá se
eszméltünk, hogy a feneketlen tenger fölött lebegünk.
Egy
órakor adtam meg a jelt az indulásra. Előbb még fókahúsból jól
belakmároztunk – utoljára. Nem vihettük magunkkal egész
húskészletünket: gondoltuk, mentjük, amit lehet. Gyorsan vízre
taszítottuk a Dudley Docker-t és a Stancomb Wills-et,
belehajigáltuk holminkat és eleségünket és elvonszoltuk a
csónakokat a jégtáblák szomszédságából egy nyílt víztükör
felé, amelynek a közepén egyetlen hatalmas jéghegy ágaskodott. A
víztükör szélessége megvolt jó három kilométer.
Utolsónak
maradt a James Caird, súlyosan megrakva tábori fölszereléssel és
készletekkel. Sok minden holmit nélkülözhetetlennek hittünk
akkor, amit később elhagyogattunk. Nagyon kevés kell ahhoz, hogy
eltengesse életét az ember – a civilizáció leleményei hamar
lefoszlanak rólunk a létért való küzdelemben.
Két
órakor mintegy két kilométerre lebegtek csónakaink jégtáblánktól,
amely oly sokáig volt egyetlen menedékünk. A tajtékzó hullámok
özönárszerű rohama akkora jégtömeget lódított felénk, hogy
kevés híja oda nem vesztünk.
Egy
óra hosszat keményen eveztünk a szél iránt, hogy eltávolodjunk
a jéghegytől, amelynek függőleges oldalain házmagasságba
csaptak a hullámok. Más viszonyok közt megálltunk volna ezen a
helyen a nagyszerű jelenség csodálatára, de közeledett az éj és
szorongatott az idő, hogy táborozásra alkalmas helyet keressünk.
Igy hát sietve igyekeztünk tovább a félhomályban. Este nyolc
órakor találtunk is egy szilárdnak látszó jégtáblát,
fölvontattuk rá a csónakokat, sátrat ütöttünk és csakhamar
„vígan pattogott a tűz” a fókaháj-kályhában. Jóllakva,
boldogan húzódtunk be sátrainkba. Vidám énekszó mellett írtam
meg naplómat ezen az estén.
Ellenállhatatlan
nyugtalanságtól űzetve este tizenegykor fölkeltem, hogy
körülnézzek egy kicsit tanyánk körül. Elindultam a jégtáblán
át, hogy óvatosságra intsem őrszemünket. Abban a pillanatban,
amint társaim sátrai mellett elhaladtam, egy hatalmas hullám
megemelte a jégtáblát s a jég megnyílt alattam.
Embereim
a kupola-alakú sátrak egyikében aludtak. Ahogy kettévált a jég,
a sátor kezdett széjjelmászni. Fojtott hangok ütötték meg
fülemet a szétterpeszkedő sátor felől. odarohantam és
segítettem kibújni az embereket a vászon alól.
– Jól
vagytok? Nincs valami baj – kérdeztem.
– Ketten
a vízben vannak – felelte valamelyik.
A
repedés két lépés szélesre tágult. Lehasaltam a szélére és
látom ám, hogy valami fehéres tárgy úszik a vízen. Hálózsák
volt és benne egy ember. Éppen hogy sikerült elcsípnem a végét,
megemeltem, partra tettem. Néhány másodpercre rá rettentő erővel
összezárult megint a jég. Szerencsére csak egy ember volt a
vízben – Holness. Megfürdött hálózsákostul, egyébként semmi
baja nem esett.
Csaknem
nyomban ezután újból kezdett megnyílni a repedés. A James Caird
és az én sátram a repedés egyik oldalán, a másik két csónak
és a többi sátor a másik oldalán volt. Embereim sietve
megragadták a magános csónak kötelét és átrántották a James
Caird-et a megnyílóban levő repedésen. Az erről levők, egyik a
másik után, átugrálták a csatornát vagy átkapaszkodtak a
csónak segítségével.
Végül
magam maradtam. Az éjszaka sötétje elnyelte a többieket. A jég
rohamos elmozdulása kényszerített, hogy hagyjam elúszni a csónak
kötelét. Ebben a percben úgy éreztem, hogy az én jégtáblám a
legelhagyottabb hely ezen a földtekén. Wild gyorsan járó elméje
egyszeriben fölismerte a helyzetet s a következő pillanatban már
oda is vezényelte a csónakot a jég szélére. Két perccel később
odaát voltam társaimnál.
A
jégtábla, amelyen most táboroztunk, lehetett hatvan méter hosszú;
szélessége feleannyi. Nem sokat aludtunk ez éjszaka. Helyzetünk
ugyan a képzelhető legbizonytalanabb volt, de fölvillanyozott a
tudat, hogy mégsem vagyunk már egészen a szél és tengeráramlás
kénye-kedvére kiszolgáltatva.
Reggel
nyolc órakor vízre bocsátottuk a csónakokat. Elől a James Caird
haladt, nyomában a kis Stancomb Wills, harmadiknak a Dudley Docker.
Déltájban túlkerültünk a zajló jég északi határán és
elindultunk a nyilt tengeren nyugat felé. Hevesen hullámzó tenger
rohanta meg a csónakainkat. A rászakadó hullámfodrok hulltukban
megfagytak és jéggel leptek el bennünket.
Hamarosan
látnivaló volt, hogy nem vagyunk biztonságban. A James Caird-del
bekanyarodtunk ismét a jégzaj védelmébe. A többiek utánunk.
Fáradtan, dideregve vontattuk föl csónakainkat egy nyugodtan
lebegő jégtáblára és tanyát ütöttünk éjszakára. Az elmult
éjszaka eseményei és a harminchat órai szokatlan evezés
fáradalmai kimerítettek.
Izmos
jégtáblánk elég biztonságosnak látszott, hogy ellenáll a
tenger ostromának. De nem volt olyan biztos, mint hittük.
Napvilágnál kitünt, hogy a jégzaj összezárult körülötte és
a súlyosan hánykolódó zajlásban nem bocsáthatjuk vízre
hajóinkat.
Jéghegyszerű
jégtáblánk legmagasabb pontja emeletmagasságban volt a
tengerszíne felett. Worsley, Wild és én minduntalan
fölkapaszkodtunk erre a kilátópontra és lestük a tengert,
merrefelé kínálkozik a szabadulás. Órák múltával messze
tőlünk fekete csík tünt szemembe a hánykolódó jégmezőn.
Sohsem éreztem még ilyen nyugtalanítónak a vezető szerepével
járó felelősség súlyát, mint ebben az órában.
Letekintettem
a tanyára. Társaim a szokottnál is élénkebb érdeklődéssel
figyelték, mit látok, mit gondolok, mit határozok. Jégtáblánkat
folyton ostromolták a beléje ütköző űzött-kergetett
jégtömegek.
Egy
szokatlanul heves rázkódás után valaki fölkiáltott:
– Kettérepedt!
Kiderült,
hogy a repedés csak felületi volt, nem fenékig ható. De a hajóács
megjegyezte csöndesen, hogy a nap folyamán ő már egyszer járt
úgy, hogy levált alatta a jég. Tanyánk szélén álldogált,
kettévált a jég és őt csak egy hirtelen ugrás a táguló
repedésen át mentette meg.
Nyugtalanított
a gondolat, hogy ha nem változik a helyzet, a tenger áramlása a
Clarence-sziget és a Prince George-sziget közti százötven
kilométeres résen keresztül kiűzhet bennünket a nyílt oceánba,
ahol nincsen többe szárazföld. De lassan-lassan közelebb került
hozzánk a nyílt víz. Déltájban már csaknem elért bennünket.
Keskeny, de hajózható nyílt csatorna nyúlt el a délnyugati
láthatár felé.
Gyorsan
szedtük a sátorfánkat, beledobáltuk holminkat a csónakokba és a
hömpölygő jég között eveztünk kifelé a nyílt csatornán.
Csakhamar kitágult a csatorna nyugat felé.
Ránk
esteledett, megeredt az eső és a hó; bőrig ázva imbolyogtunk a
hullámokon. Hogy el ne veszítsük egymást, át-átkiáltottunk
egymáshoz. Senki sem aludt az éjszaka a kegyetlen hidegben.
Körülöttünk
ziháltak, fujtattak a kardszárnyú delfinek (killer-whale), rövid
éles füttyentő hangot hallattak, mint amikor gőzt bocsát ki a
kazán. Folytonos aggodalomban voltunk miattuk; könnyen megeshetett,
hogy a lélekzetvételre hirtelen felbukó hatalmas állatok
fölborítják csónakainkat.
Április
12-én reggel meg javult az idő, elült a szél. Ahogy a
szürkületben végigjártattam szememet társaimon, csupa hervadt,
megviselt arcot láttam magam körül. Wild ült a kormányrúdnál,
nyugodt, bizakodó tekintettel.
Kihirdettem,
hogy mihelyt alkalmas jégtáblára találunk, forró tejet és
Bovril-t reggelizünk. A meleg reggeli reménye lelkesítőleg hatott
a kedélyekre. Nyugat felé eveztünk a laza jégzajon keresztül. Az
emberek éhségének fokmérője lehetett volna az, hogy milyen
jégtáblákat voltak hajlandók alkalmas tanyahelynek minősíteni.
Nyolc órakor felbukkant egy tekintélyes jégtábla, hozzáeveztünk,
a mozgókályhát partra tettük és csakhamar megcsapta orrunkat a
fortyogó étel kellemes gőze.
Worsley,
Crean és én benn maradtunk a három csónakban, hogy megvédjük
őket a jégtáblák elől, a többiek mind kiugráltak, hogy
kinyújtóztassák tagjaikat és föl-alá szaladgáljanak egy kicsit
a „konyhában”, ahogy valaki elnevezte.
Fölragyogott
a nap, Burberry-ruháink szépen száradtak, a jég leolvadt
szakállunkról, és a gőzölgő ennivaló új erőt öntött
belénk. Egy órával később ismét úton voltunk nyugat felé.
Minden vitorlánkat felvontunk, de azért az evezőkbe is
belefeküdtünk. Április 9-e óta a keleti szél volt az uralkodó.
Vérmes reményekkel néztünk elébe a helymeghatározásnak. Óriási
csalódás! Kiderült, hogy ahelyett, hogy jókora utat tettünk
volna nyugat felé, a tengeráramlás még délkeletnek sodort.
Összesúgtam Worsley-vel és Wild-dal és kihirdettem, hogy – „nem
tettünk meg akkora utat, mint reméltük”. Nem tartottam bölcs
dolognak, hogy megvalljam az embereknek a teljes igazságot, hogy 55
kilométerrel keletebbre vagyunk, mint amikor negyednapja elhagytuk a
jégtáblát.
Útirányunk
kérdését újból fontolóra kellett vennünk. A
Deception-szigetről többé nem lehetett szó. A szélirány nem
kedvezett annak sem, hogy az Elephant-sziget felé segítsen minket.
Délnyugatnak nyitva állt a tenger. Megvitattam Worsley-vel és
Wild-dal, hogy talán jó lenne a Hope-öböl felé igyekezni, a
délsarki kontinens partjára, amely innen csak százötven
kilométer. Az Elephant-sziget közelebb volt ennél, de az kívül
esett a jégzaj főjégtömegén s nem volt tanácsos szembeszállni
a háborgó nyílt oceánnal.
A
Hope-öböl felé fordultunk és folytattuk utunkat. Egy jéghegyet
jelöltem ki iránynak és megmondtam Worsley-nek, igyekezzék a
sötétség beállta előtt eljutni oda. Két órával később a
Dudley Docker gyors tempóban közeledett felénk, és Worsley
jelentette, hogy a jéghegy megközelíthetetlen. Erre egy másik
jégtömeget vettünk célba néhány kilométernyire és
üggyel-bajjal melléje álltunk a James Caird csónakkal, a másik
kettőt meg mellékötöttük. A jégtömbökkel telehintett tenger
annyira dobálta a csónakokat, hogy kénytelenek voltunk eloldani
őket és a nyílt tengeren tölteni az éjszakát. A kemény hideg
elől egymás karjába menekültünk.
KILENCEDIK
FEJEZET.
Szabadulás
a jégből.
Április
13-ának hajnala derült idővel köszöntött be, de legtöbb
emberünket súlyosan megviselte a keserves éjszaka. Ajkuk
fölrepedezett, szakállukat fehérre lepte a ráfagyott sós
tengervíz.
Sürgető
volt, hogy minél előbb szárazföldre jussunk. Elhatároztam, hogy
az Elephant-sziget felé igyekszünk, amely innen mintegy 190
kilométerre lehetett. A szél is kedvezett a tervnek. A Hope-öböl
felé meg elvágta az utat a megszilárdult jégzaj.
Reggel
hatkor szétosztottuk a készleteket a három csónak között, hogy
ne maradjunk élelem nélkül, ha elszakadunk egymástól. Meleg
reggeliről nem lehetett szó, de kiadtam az utasítást, hogy
mindenki egyék annyit, amennyi jól esik. Sokan sajnos nem vehették
hasznát az engedélynek, mert tengeri betegségben szenvedtek.
A
James Caird járt elől s a sort a Stancomb Wills zárta le. A
csónakok harminc-negyven méterre követték egymást. A szél
támogatott. Az alkalmatlan jégtömegeket egy-egy törött evezővel
igyekeztünk kitéríteni útunkból. A nyílt csatornák elfogytak
és déltájban egyszer csak kibukkantunk a nyílt oceánra. Vitorlát
feszítettünk. A nap ragyogóan tűzött le ránk; a tenger
szabadságának az igézete fölüdítette a kedélyeket. Szabadok
voltunk végre, nincs többé jég az útunkban és olyan vízen
járunk, amelyre apró hajóinkkal rámerészkedhetünk. Az otthon
emléke merült fel lelkünkben, az előttünk tornyosuló
veszedelmek a semmibe oszoltak.
Délután
megélénkült a szél, mélyen megmerült csónakaink sok vizet
nyeltek. A kormányzás megnehezült, de olyan fürgén szántottuk a
hullámokat, hogy szinte kísértésbe jöttem, hogy egyiramban
vágjunk neki az útnak. Reggelre elérhettük volna az
Elephant-szigetet. De félő volt, hogy elveszítjük egymást, s
attól is tartottam, túllövünk a célon az éj sötétjében. Igy
hát evezőkből „horgonyt” fabrikálva „lehorgonyoztunk”.(18)
Rettentő éjszaka következett. Alig hittem, hogy túléljük. A
szél keresztülhatott átázott ruhánkon. Majd megdermedtünk a
hidegtől.
A
vízhiány is gyötört. Olyan hirtelen keveredtünk ki a jégzajból
a nyílt tengerre, hogy nem volt időnk jeget venni vízolvasztásra.
Víz nélkül főzni se lehetett. Meleg étel, ital nélkül
nyomorúságos állapotban voltunk. Szájunk megdagadt, alig tudtunk
hozzányúlni az ennivalóhoz. Végre fölvirradt a nap – az
utolsó, úgy reméltük, amit a csónakban töltünk.
Gyötört
a szomjúság. Nyers fókahúst szopogattunk s a fóka vérét
nyeltük szomjunk pillanatnyi enyhítésére. De a hús sós íze
megkétszerezte szomjúságunkat. Visszavétettem a fókahúsokat,
hogy csak időről-időre osszam ki megint, ha már aggályossá
válik a dolog. A nappal tündöklő fényében hideg és kietlen
képet nyújtott a sziget, amely felé oly boldogan vitorláztunk.
Majd mindnyájan szenvedtünk a fagyássebektől, csak minket
öregeket: Wild-ot, Crean-t, Hurley-t és engem kímélt meg a baj.
Lassan haladtunk, de fokról-fokra kibontakozott mégis a sóvárgott
part. A kinai birodalom minden teáját odaadtuk volna egy darabka
jégért, hogy vizet olvasszunk belőle, de közel s távolban nem
volt egy cseppnyi jég. (19)
Beesteledett.
A céltól még néhány mérföld választott el. Hevesen
hánykolódott a tenger. A James Caird kötelén vontatott Stancomb
Wills elveszett szemünk elől, de csakhamar fölbukkant megint.
Komor
sötét éjszaka nehezedett ránk. Egyre tarajosabban zúgott a
tenger. De az előttünk komorló szárazföld vigasztalón
biztatott, hogy szenvedéseinknek – egyelőre legalább – vége
szakad.
Éjfél
felé megenyhült a szél. Worsley átkiáltott a Dudley Docker-ről,
hogy előre megy kikötőhelyet keresni. Azt válaszoltam, menjen, de
ne veszítsen el minket szem elől.
Worsley
maga így emlékezik meg ezekről az aggodalmas órákról:
„Éjfél
felé elvesztettük szem elől a James Caird-et és a hozzája kötött
Stancomb Wills-et, de csakhamar újra fölvillant a James Caird
jelzőlámpája, amelyet Sir Ernest fölhúzott az árbocra, hogy
vezessen minket. Mi azzal válaszoltunk, hogy gyertyát gyújtottunk
a sátor alatt. A gyertyánál egyúttal rágyújtottunk pipánkra,
egyetlen vigasztalónkra szörnyű szomjúságunkban. Enni nem
tudtunk. A hullámjárás veszedelmessé fajult, át-átcsapott a víz
csónakunkon, alig-alig tudtuk megvédeni, hogy meg ne merüljön.
108 órája hányódtunk már, küzködtünk és fagyoskodtunk
átázott ruháinkban, csaknem alvás nélkül.
Hajnal
felé közel jártunk már a szárazföldhöz, de nem láttunk belőle
semmit a kavargó hóban. Szemem cserben hagyott. Nem láttam, nem
tudtam távolságot becsülni, elbóbiskoltam a kormányrúd mellett.
Három órakor Greenstreet fölváltott. Minden tagom el volt
gémberedve; társaim vonszoltak be a csónak közepébe.
Összecsuklottam, mint a bicska, úgy kellett dörzsölgetéssel
kiegyenesíteni a derekamat.
Egy
órával később újra a kormányrúd mellé ültem. A szárazföld
feltűnt végre, de nem mutatkozott alkalmas kikötőhely. A part
mentén haladtunk észak felé. Egy parti gleccser jegéből futtában
letördöstünk néhány darabot és órákig mást se tettünk, csak
szopogattuk a jeget mohó gyönyörűséggel.
Féltízkor
fölfedeztünk egy szaggatott magas szirtek aljában megbúvó
keskeny sziklás öblöt. Örömünkre megpillantottuk a James
Caird-et a Stancomb Wills-szel. Társaink is az öböl felé
tartottak. Háromszoros hurrá-t kiáltottunk nagy örömünkben.”
Mi
is elhaladtunk volt a gleccsernyelv alatt és boldogan szopogattuk a
jeget. Az öblöt a sziklák aljában, a sziget északnyugati végén
még hamarább észrevettük, mint Worsley-ék. Bár nem volt valami
vonzó kikötőhely, elhatároztam, hogy megkockáztatjuk a
partraszállást. Negyvennyolc órája voltunk ital és meleg étel
nélkül – nem válogathattunk.
A
mozgékonyabb Stancomb Wills-et küldtük előre a hely
kipuhatolására, s éppen készültem átmászni bele, amikor nagy
megkönnyebbülésemre megpillantottam a Dudley Docker-t.
A
kis csónakkal nagy óvatosan odaeveztünk a tengerbe benyúló
sziklazátonyhoz s egy hullámhegy hátán besurrantunk a keskeny
bejárón az öbölbe. A következő hullám újra felkapta a
csónakot és beljebb taszította. Ez volt az első csónak, amely
valaha kikötött az Elephant-szigeten. Blackborrow-nak, az expedíció
legfiatalabb tagjának járt ki a dicsőség, hogy elsőnek tegye
partra a lábát, olyan megtiszteltetés, amit elfagyott lábaival
aligha méltányolt érdeme szerint.
A
szakács partraszállt fókazsír-kályhájával, tüzelővel és
néhány doboz tejkonzervvel. Vele együtt még néhányan. Mi
többiek erre újból kieveztünk, hogy bekalauzoljuk a másik két
csónakot az öböl csatornaszerű bejáratán. Percek múlva együtt
volt a három csónak.
Különös
látvány ragadta meg ekkor figyelmemet. Embereink mint a részegek
ugrándoztak a parton. Harsogva föl-fölkacagtak, köveket szedtek a
kezükbe, belemarkoltak a kavicsba, átszűrték az ujjaik közt,
mint fösvény az aranyait. Emlékszem, Wild éppen akkor szállt
partra, mikor embereim mámoros örömét figyeltem. Mellém lépett,
könnyedén és elfogulatlanul, mintha az autójából lépett volna
ki egy kis sétára a parkban.
Készleteinket
hamarosan kiraktuk és bármily kimerültek voltunk, beljebb hordtuk
a szirtfal aljába, A szakácsnak nem sok pihenője volt ezen a
napon. Szakadatlanul lobogott a tűz a fókaháj-kályhában és
rotyogott az étel, egyik fazék a másik után. Ittuk a vizet és
ettük a fókahúst, míg csak fért belénk.
Karók
helyett evezőrudakra feszítettük sátrainkat. Boldogan nyújtóztunk
ki, hogy végre valahára biztonságban kialudjuk magunkat. Dicső
pillanat.
De
még mielőtt lefeküdtünk volna, Wild-dal, Worsley-vel és
Hurley-vel terepszemlére indultam. Megfigyeléseink cseppet sem
voltak biztatók. Nyilvánvaló jelek vallottak rá, hogy szökőárkor
[legmagasabb dagálykor] a mi kis öblünket egész a szirt lábáig
ellepi a víz. Világos, hogy biztosabb táborhelyet kell majd
keresnünk. Egyelőre nem akartam megrontani a rossz hírrel társaim
első édes pihenőjét.
Élelem
dolgában nem fájt a fejünk, az öbölben fókákat találtunk és
nem volt messze a pingvinek költőhelye.
Kora
reggel kiteregettük nedves ruháinkat száradni a derült
napsütésben. Úgy festett a part, mint valami különösen
nyomorult vándorcigányok tanyája. Wild-t elküldtem a Stancomb
Wills-en új táborhelyet keresni, ahol hetekig, ha kell hónapokig
biztonságban lehetünk.
Wild
ötödmagával nyugat felé evezett a kis csónakon, én meg
Hurley-vel a parton indultam el ugyanarra alkalmas kikötő és
tanyahely felkutatására. Három órai hiábavaló küzködés után
vissza-fordultam. A Stancomb Wills nem tért vissza estig, de nyolc
órakor kiáltást hallottunk és nyomban rá mint valami kísértet,
fölbukkant a csónak a sötétségben. Örömmel hallottam Wild-tól,
hogy talált egy kétszáz méter hosszú fövenyes földnyelvet 13
km-re nyugat felé. A tenger felől sziklák tömegében végződik
ez a hely, az egyetlen, amely táborhelynek alkalmas. Lehet, hogy
igen erős viharban kap egy kis permeteget, de nem hiszi, hogy a
hullámok odáig hatolhassanak. A csónakokkal a partig lehet evezni.
Délelőtt,
pompás, tiszta időben tengerre szálltunk. Sürgős volt a tanya
áthelyezése annál is inkább, mert jégzaj közelgett. Szinte
sajnálkozva hagytuk el a sivár öblöt, hogy ismét kimerészkedjünk
az oceánra. A csónakok vízre bocsátása közben az a baleset ért,
hogy három evezőnk eltörött. Az evezőkön hengerítettük le a
csónakot, így esett a baj s ez bizony súlyos veszteség volt, mert
hátra volt még a nagy csónak-utazás.
A
James Caird járt elől. Heves déli szél kerekedett; erősen
hátráltatott, hogy kevés az evezőnk. Bőrig nedvesedtünk és a
hidegtől is sokat szenvedtünk. Délután ötkor előttünk volt a
kiszemelt part. A Dudley Docker elverődött tőlünk.
A
sziklákkal teleszórt sekély vizű partra a legkisebb csónak
jutott föl elsőnek, utasai kiugráltak és csónakukat szárazra
húzták. A James Caird-et előbb ki kellett üríteni nagy
fáradsággal, csak azután vontathattuk partra.
Javában
vesződtünk még a csónakkal, amikor látom, hogy Rickenson elsápad
és megtántorodik. Túlerőltette a szívét. Rögtönös orvosi
segítségre volt szükség.
Nyugtalanított
a Dudley Docker, de csakhamar megjelent az is. A csónak súlyosabb
rakományát kiraktuk egy távolabbi sziklára és egyesült erővel
hamarosan partra húztuk a harmadik csónakot is.
A
földnyelv – amelyet Wild-foknak neveztünk el – távolról sem
volt valami eszményi tanyahely; rideg, kopár, barátságtalan volt,
de a nagyobb sziklák némi védelmet nyújtottak a szél ellen s
mikor körülültük a fókaháj-kályhát, egész derült társaság
lehettünk. Egy órácskára elfeledtük a jövő problémáit.
A
hó miatt nem tudtuk megtalálni a dagály szintjének vonalát,
bizonytalanságban voltunk tehát, meddig hatol föl a tenger vize
ezen a helyen. Sátramat a tenger felől ütöttem föl, hogy jókor
észrevegyem, ha veszély közeledik. És csakugyan éjjel két
órakor egy kis hullám beszüremkedett a sátor alá. Erre
lebontottuk sátrainkat és följebb vittük őket a sziklák közé.
A csónakokat is följebb vontattuk. Eközben történt egy komoly
baleset. Két ruhás zsákot a James Caird alá rejtettünk, egy
hullám megemelintette a csónakot és a zsákokat magával sodorta a
hullámverés. Nem tudtuk megtalálni többet. Más baj is esett.
Kora reggel darabokra szaggatta a szél a nyolcszemélyes nagy
sátrunkat.
Április
18-án reggel heves déli szél kerekedett. A hófúvás mindent
belepett. Siralmas volt a helyzet. Tömérdek dolgunk volt. A parton
elefánt-fókák hevertek; megöltünk néhányat. A nagy sátrat nem
tudtuk mivel pótolni. Hogy menedéket találjunk, a Dudley Docker
csónakot fölborítottuk és alája bujtunk. A szél felőli oldalt
nagy sziklákkal eltorlaszoltuk. A csónak köteleit összekötöztük
és hozzáerősítettük a legnagyobb sziklákhoz, hogy el ne
mozdíthassa a szél a csónakot.
Naphosszat
dühöngött a szélvész, mialatt apróra szemügyre vettem a
tanyahelyet. Több ezer pingvint találtam magas sziklák között.
Reggel
nyolckor észrevettem, hogy a pingvinek a víz szélén gyülekeznek.
Azt gondoltam, talán halászatra készülődnek, de egyszerre
megértettem: el akarnak vándorolni. Gyorsan fölriasztottam
embereimet, hogy üldözőbe vegyük őket, de már késő volt. Csak
néhány, a gyöngébbje közül, került kezünkbe, a
pingvin-hadsereg bevette magát a tengerbe és nem láttuk többet.
De
csak a gyűrűs pingvinek hagytak el bennünket, a „gentoo"-pingvinek
(Pygoscelis tacniata) velünk maradtak. Igaz, ezek kevesen voltak, de
combjuk és mellük húsosabb mint az adelie-é és ez örvendetes
mellékkörülmény.
A
pingvin-költőhelynek bizonyosan a magas vízállás szintjén felül
kell lennie. Fölkapaszkodtunk a sziklás hegyfarkra, hogy ott a
magasban üssük föl sátrainkat. Ennek a tanyahelynek a hátrányai
nyilvánvalók: először is roppant erős szag volt ott (hogy
szeliden szóljunk). De nem sok válogatni valónk volt. A költőhely
törmeléke közt kiástuk és elegyengettük a helyet két sátor
számára.
Az
én sátramat, az 1. számút, a szirt tövében ütöttem föl. Ott
tanyáztam, amíg a szigeten maradtam. Crean sátra mellettem volt, a
többi néhány lépéssel amodább. Az ötödik sátorral némi baj
volt. A nyolcszemélyes sátor szétszaggatott vásznát fölibe
húztuk valami evezőkből összetákolt sátorváznak, így tettünk
szert némi védelemre.
Korán
nyugovóra tértünk. Éjszakánk nem volt kellemes az 1. sátorban.
Testünk melegétől fölengedett alattunk a hó és a pingvinek
hulladéka, a hófuvás ránehezedett sátrunkra és éjjel egy erős
szélroham elragadta a sátrat fejünk fölül.
Másnap
reggel egyik-másik emberünket csak igen erélyes föllépéssel
lehetett rávenni, hogy fölkeljen és elhagyja a sátrat.
A
vihar olyan heves volt, hogy földhöz vágott, amikor a parton
elindultam egy fóka elejtésére. A 2. számú sátorból ugyanekkor
tengerbe sodorta a szél a főzőedényeket. Szerencsére majd minden
ételünket a zsírkályhán főztük, veszteségünk nem volt
súlyos. Szakácsunk mindnyájunkat hálára kötelezett
rendíthetetlen buzgóságával és pompás, ízletes főztjével.
Hihetetlen mennyiségű fóka- és elefántfóka-pecsenyét
bekebeleztünk. Nélkülözhetetlen is volt a meleg táplálék.
Elnyűtt ruháinkban, ingatag sátrainkban kegyetlenül kínzott a
hideg. Vigasztaló volt, hogy tanyánk biztos. El tudtuk viselni a
kényelmetlenségeket s a nyugalom helyreállította erőnket.
TIZEDIK
FEJEZET.
Fölkészülünk
a csónak-útra.
Wild-dal
és Worsley-vel meghánytuk-vetettük, hogyan juthatnánk el
Dél-Georgia szigetére, még mielőtt a tél elzárja a menekülés
útját. Törik vagy szakad, segítséget kell hoznunk. Társaim egy
részének egészségi és kedélybeli állapota komolyan
nyugtalanított. Az élelem kérdése is bizonytalan. Nem
számíthattunk állandóan friss húsra és zsírra; közelgett a
tél és az állatok mintha sorra elhagyogatnák a tájat.
Egyetlen
megoldás volt csak: csónakon segítséget hozni és pedig
haladéktalanul. A legközelebbi kikötő, ahol biztosan találhatunk
segítséget, Port Stanley, a Falkland-szigeteken. Ez a kikötő
kerek 1000 kilométerre van az Elephant-szigettől. De aligha
remélhetnők, hogy szembeszállhatnánk az uralkodó észak-nyugati
széllel a mi parányi vitorlájú törékeny és rozoga csónakunkon.
Nem
volt nehéz arra az elhatározásra jutni, hogy Dél-Georgia szigetét
tüzzük ki célunkul. Dél-Georgia ugyan 1500 kilométerre van, de a
szelek járása jobban kedvez ennek az útnak. Arra is számíthattam,
hogy találok bálnavadászokat a keleti part akármelyik
bálnavadász-állomásán. Ha a jég föl nem tartóztat, és a
csónak megbirkózik az oceán hullámaival, egy hónap múlva akár
vissza is érkezhetünk a segítőhajóval.
Nyilvánvalóan
kockázatos dolog a mi lélekvesztőnkön nekivágni a viharos
délsarkövi oceánnak, ekkora távolságra. (20) De arra
gondoltam, bárhogy végződik is a vállalkozás, legrosszabb
esetben sem ártok vele a szigeten hagyott társainknak. A
csónak-útra egy havi eleséget szándékoztam magammal vinni, hat
emberre számítva. Ha egy hónap alatt el nem érjük Dél-Georgiát,
soha el nem érjük. Azt is tekintetbe kellett vennem, hogy az
Elephant-szigeten bizonyosan nem keresnének bennünket – ilyenféle
reménységeink nem lehettek a menekvésre.
A
tervbe vett csónak-út rendkívüli kockázatát csak a segítség
sürgető szüksége igazolta. Az oceán a Horn-foktól (Dél-Amerika
déli csúcsától) délre május közepe táján a legviharosabb.
Talán sehol nem dúlnak ekkora és ilyen tartós viharok. Parányi,
viharvert, megviselt csónakon készültünk kiszállani erre a
rettentő, végtelen víztükörre. Worsley és Wild egyetértettek
velem, hogy meg kell kísérlenünk. Kértek, vigyem őket magammal.
Wild-nak
nyomban megmondottam, hogy neki itt kell maradnia, ő reá bízom a
hajótöröttek csapatát, amíg odajárok segítségért. Ha
vállalkozásom meghiusul, meg kell kísérlenie tavasszal az
eljutást Deception-szigetére.
Worsley-t
mindenképpen magammal szándékoztam vinni. Kitűnő kormányos;
nagyrabecsülésem iránta még csak fokozódott utazásunkon.
Kívüle
négy emberre volt szükségem. Crean-t Wild mellett akartam hagyni,
hogy jobbkeze legyen minden ügyes-bajos dologban, de annyira kért,
vigyem el őt is, hogy végül megigértem. Hárman tehát már
voltunk: Worsley, Crean és én. Összehívtam az embereket,
megmagyaráztam tervemet és megkérdeztem, ki vállalkozik. Sokan
előléptek abban a nyomban. Végül kiválasztottam közülök
McNeish-t, McCarthy-t és Vincent-et. McIlroy és Macklin is nagyon
szerettek volna velem tartani, de megértették, hogy kötelességük
a betegekkel maradniok. Ahogy végignéztem válogatott
legénységemen, bizalmam megerősödött.
Worsley-vel
és Wild-dal kimentem a viharban, hogy. megvizsgáljuk a James
Caird-csónakot. Csónakunk sohsem festett valami hatalmasnak, de
most, amikor a rá váró feladat világában vettem szemügyre,
mintha valami csudálatos módon kisebbre zsugorodott volna. (21)
Rendes bálnavadász-csónak volt, amilyeneket a bálnavadász-hajók
visznek magukkal. Elég szilárd alkotmány, de meglátszott rajta,
hogy már sok vihart látott. Ahogy mellette álltam és
kitekintettem a zúgó tengerre, éreztem, hogy kalandos útra
vállalkozom.
Elhívattam
McCarthy-t, a hajóácsot, hogy megtanácskozzam vele, mit lehetne
tenni a kis hajó érdekében. Kérdésemre kérdéssel válaszolt:
elviszem-e magammal?
– El
– feleltem neki.
Nagy
volt az öröme. Akkor tudta csak meg, hogy a kiválasztottak között
van. Elmult már ötven éves, nem is volt teljesen jóerőben, de
igen értelmes ember volt és kitűnően értett a vitorlás
csónakokhoz.
McCarthy
jelentette, hogy ki fog mesterkedni valami tetőfélét a James
Caird-re. ha fölhasználhatja az üres ládák fedelét és a négy
szántalpat, amelyek eddig is benne voltak a csónakban, arra az
eshetőségre számítva, hogy a Graham-földön, a
Wilhelmina-öbölben partra szállunk. A tetőt még valami
sátorvászonfélével készült kiegészíteni. Azonnal hozzá is
fogott.
Dél
is elmúlt. A vihar őrjöngőbben dühöngött, mint valaha.
Sátrainkat oly erővel tépte-cibálta a szél, hogy – ha ez így
megy tovább – semmi nem marad belőlük. El is mentünk, hogy a
földnyelv tenger felőli oldalán a hólejtőn kikeressünk valami
alkalmas helyet, ahol gödröt vájhatunk a hóba, akkorát, hogy
mindnyájan meghúzódhassunk benne. Kiderült azonban, hogy
hiábavaló fáradság lenne, mert a hófúvás úgyis betemetné a
hólakást.
Másnap
(április 20-án) reggelre még tombolóbb lett a vihar. Dolgozni nem
lehetett. Felbukkant azonban egy fóka a parton – ezt már mégsem
hagyhattuk. Egész hajtóvadászatot rendeztünk ellene, hogy meg ne
szökhessen előlünk. Csákány nyelével orron ütöttük és
sietve biztonságba vonszoltuk. Öt napi eleség és hat napra való
tüzelőnk biztosítva volt a zsákmánnyal.
Szakácsunkat,
aki mindig derekasan dolgozott, ezen a napon hirtelen gyöngeségi
roham leverte a lábáról. Helyettesítésére kiválasztottam
valakit közülünk, aki maga is olyan kimerült volt, hogy – mint
mondotta – legjobban szeretne lefeküdni és meghalni. A főzőkályha
állandó fűtése, a tüzelőről való gondoskodás olyan
fáradalmas és figyelmes munkát kíván, hogy akire ez a feladat
háramlik, nem ér rá az – összeomlásra. Csakugyan, alig hogy
rábíztam ezt a szerepet, láttam, hogy mily komoly gondot okoz neki
az a pár aggályos tisztaságú harisnya, amelyet száradni aggatott
föl valaki, gyanus közelségben a mi esti tejünkhöz.
21-én
elcsöndesült a vihar. A hajóács összeszedegethette a hozzávaló
anyagot a James Caird beborítására. A Stancomb Wills árbocát
beleszerelte a James Caird belsejébe, elől és hátul, hogy
megerősítse vele a főgerendát és ne billegjen annyira a hajó
heves tengerjáráskor. A tető vázát szántalpakból és
ládafedelekből rótta egybe. Erre borította rá a vászontetőt.
De előbb ki kellett olvasztani a keményre fagyott takarót a
fókazsír-kályhán, hogy megfelelő alakú ponyvát varrjon belőle.
Amikor készen lett, egész tekintélyes külsőt adott a csónaknak,
habár az a kínos érzésem támadt, hogy veszedelmesen emlékeztet
a dolog a színpadi díszletekre. De az események során
bebizonyult, hogy kitűnően megfelelt céljának s nélküle nem
úsztuk volna meg elevenen.
22-én
megint megakasztotta előkészületeinket a heves hóvihar.
Blackborrow rettenetesen szenvedett elfagyott lábaival. Orvosaink –
McIlroy és Macklin – úgy ítélték, hamarosan elkerülhetetlen
lesz a műtéti beavatkozás. Akkor azt hitték, nincsen chloroform;
később találtak egy orvosságos ládában, azután, hogy mi
elindultunk.
Hozzáfogtunk,
hogy élelmiszert gyűjtsünk és tegyünk félre a csónak-útra. A
fölszerelést is kezdtük összeválogatni a rendelkezésünkre álló
szegényes készletből. Két akós-hordót megtöltöttünk vízzel;
a vizet a gleccser lábánál gyűjtött jégből olvasztottuk.
Lassú, keserves munka. Éjjel is égett a tűz a háj-kályhában;
éjjeli őrünk töltögette a vizet a jegesfazékból a hordóba.
23-án
megint jó időt kaptunk. Gyorsan haladt a munka. Déltájban vihar
kerekedett, csakúgy kergette a havat. Ha olykor kitisztult egy
percre, láttuk, hogyan zajlik a jég odakint a tengeren. A jég
nyugatról kelet felé elvonult ezúttal, de félő volt, hogy
körülzárja a szigetet és napokkal, talán hetekkel elodázza
útrakelésünket. Azt nem gondoltam, hogy állandó maradhasson a
jég a sziget körül a télen át; azt hittem, a heves szélrohamok
és a gyors áramlás mozgásban tartják biztosan.
A
tengerparti sziklák tetejéről figyeltük a jégzajt.
Elegendőképpen szakadozottnak mutatkozott a jég ahhoz, hogy másnap
reggelre kitűzzük az indulást.
Utolsó
esténk az Elephant-szigeten fagyos volt és kényelmetlen. Hajnalban
talpon voltunk; reggeli után vízre bocsátottuk a Stancomb
Wills-et, beleraktuk a készleteket, ruhát, ballasztot, hogy majd
átszállítsa a James Caird-re, ha ezt a súlyosabb csónakot vízre
engedtük. A ballaszt súlya mintegy öt métermázsa lehetett.
Ezenfelül összeszedtünk néhány kerek követ és jeget is vittünk
magunkkal, pótlásul a két hordó vízen felül.
Hat
ember egy havi szükségletére a rajtunk valón kívül a következő
dolgokat vittük magunkkal:
28.6
liter paraffin.
1
bádogtartály methyl-alkohol
Néhány
gyertya és egy kis fóka-olaj
30
doboz gyufa
10
doboz másfajta gyujtó (flamers)
1
doboz „kékfény” (fényjelzésre)
2
Primus-kályha
1
Nansen-féle aluminium főzőedény
6
hálózsák
Néhány
pár harisnya
3
láda szánutazó-eleség = 300 adag
2
láda „nut food” (diós eledel) 200 adag.
2
láda kétszersült = 600 darab
1
láda cukor
30
csomag „Trumilk" (konzerv-tej)
1
doboz Bovril-kocka (húsleves-konzerv)
1
doboz Cerebos-só
160
liter víz.
50
kg jég.
Sextans
Messzelátók
Prizmás
delejtű
Aneroid
Horgony
Térképek.
A
tengerjárás enyhe volt, amikor a Stancomb Wills-et vízre
bocsátottuk. Félórával később azonban, mikor a nagyobbik
csónakra került a sor, hirtelen megélénkült a tenger és nagyon
megnehezítette dolgunkat. Sokan derékig átnedvesedtek a művelet
közben – nem tréfa dolog a kemény hidegben. A James Caird
majdhogy föl nem borult, mikor vízre siklott.
Vincent
és McCarthy bele is fordultak a vízbe – keserves balszerencse,
mert hisz kérdéses volt, kaphatnak-e száraz ruhát indulásig.
Hurley, aki külön vadászott az ilyen balesetekre, sietett
lefényképezni a bonyodalmat. Ahogy őt ismerem, bizonyosan szívesen
veszi, ha a két ember bennmarad a vízben, amíg közelről
lekaphatja őket. Fotográfusunk érzelmeit nem méltányoltuk – s
az áldozatokat tüstént kimentettük.
A
James Caird kifutott a zátonyokon túlra, a Stancomb Wills melléje
állt, átrakta a terhet és sietett vissza új rakományért.
Másodszorra került a sor a vizeshordókra. Ezeket a Stancomb Wills
kötélre kötve vontatta magával. A csónak nekihajtott a
szikláknak, az egyik hordó megsérült. A baleset komoly
következményekkel járt: a hordóba behatolt egy kis tengervíz és
sós ízűvé vált a tartalma.
Délben
a James Caird készen állt az útra. Vincent és az ács átázott
ruháikért cserébe kaptak száraz ruhát az ottmaradóktól.
Utitársaim ott álltak a csónakban, várták az indítást.
A
Stancomb Wills-en visszavitettem magam a partra, hogy még egy komoly
szót váltsak Wild-dal. Megmondtam neki, hogy rábízom, gondjaiba
ajánlom társainkat, legyen bölcs és megfontolt vezetőjük. Aztán
sorra elbúcsúztam társaimtól. Néhány perccel később a James
Caird-en voltam megint. A Stancomb Wills-en levők utolsó
jókívánságaitól kísérve fölvontuk vitorlánkat, elvágtuk a
kötelet és elsiklottunk északkelet felé. Megható volt látni a
parton állók elárvult csoportját. Háromszoros szívélyes éljent
kiáltottak felénk és integettek, míg csak el nem tűntünk szem
elől. Szívük tele reménységgel – bíztak bennünk, hogy
visszajövünk értük, s meglátják még boldogan hazájukat.
TIZENEGYEDIK
FEJEZET.
Csónakon
a háborgó oceánon.
Minden
vitorlát kifeszítettünk, a James Caird gyorsan távolodott a
parttól. Társaink apró, fekete pontok voltak már csak, majd
végleg eltűntek szemünk elől. A nyugati szél gyorsan ragadott
minket a jégzaj felé. Csakhamar belekeveredtünk a jég közé.
Fölálltam a csónakban, félkézzel átöleltem az árbocrudat, úgy
irányítottam a kormányzást. A sűrű jégzaj csaknem egészen
kelet felé kényszerített. Délután hat órára egy keskeny
csatornán át kikeveredtünk a jégövből, nyilt víz terült el
előttünk. A hullámok járása megélénkült, alig tudtuk megfőzni
húskása vacsoránkat a Primus-lámpán. Hárman is vesződtek a
főzéssel, térdelve, kucorogva a fedélalatti szűk kis térségen.
Ha ponyvánk nincs, egyáltalában nem égethettük volna a főzőt.
A
következő tizenhat nap története egyetlen óriási harc az
elemekkel: a subantarktikus oceán méltó volt téli rossz híréhez.
Tomboló hullámhegyek hátán hánykolódtunk. Elhatároztam, hogy
előbb északnak igyekszem, legalább két nap, hogy aztán enyhébb
időjárás mellett csapjak keletnek, egyenesen Dél-Georgia felé.
Kétóránként
váltottuk fel egymást a kormányrúdnál. Aki szabad volt, a
nyirkos hálózsákba bújva igyekezett felejteni gondjait. A csónak
nem volt kényelmes. Kivált első éjszakánk volt rémesen
kényelmetlen; örültünk, mikor hajnalodott és a reggeli főzéséhez
foghattunk.
Szűk
fekhelyünkön szorongva, át meg átnedvesedve a folytonos
permetegtől, egész úton keservesen szenvedtünk a hidegtől.
Széllel és viharral küzködtünk szakadatlanul, mikor anélkül is
félholtak voltunk. Olykor csak hajszálon múlt, hogy mindenestől
el nem süllyedtünk. Bátorító volt a tudat, hogy általában
mégis a cél felé tart velünk a csónak, de voltak napok és
éjszakák, amikor irány és cél nélkül hányódtunk a tajtékzó
tengeren.
A
vihar alig-alig csillapult az egész úton. Oly parányi volt a
csónakunk és oly nagy a tenger, hogy vitorlánk sokszor lagymatagon
fittyent le két hullámhegy között, hogy egy pillanattal később,
fölkapaszkodva a következő hullámtaraj tetején, annál elsodróbb
erővel ragadjon meg a vihar ereje.
Voltak
pillanatok, amikor fölülkerekedett jó kedvünk és szívből
felkacagiunk. Igaz, ritka volt az ilyen.
Harmadnap
északnyugati szélvész tombolt. Keletnek fordultunk. A ponyvatetőt
tartó szántalpak és ládafedelek meglazultak, a ponyva
megereszkedett és összegyűlt benne a víz. Tizenkét helyen is
csurgott be a víz a csónakba, elől és hátul. Sokat lapátoltuk a
vizet, de sehogy sem tudtuk megvédeni ruhájukat a nedvességtől. A
ponyva tetejéről szivárgó víz kellemetlenebb volt a becsapó
hullámoknál. Nem volt tenyérnyi száraz hely a csónakban. Végül
is egyszerűen magunkra borítottuk Burberry-köpönyegünket és
tűrtük a mindenen átszüremkedő vizet. A vízmeregetés az őrszem
dolga volt.
Valójában
azonban egyikünk sem pihent igazán. A csónak örökös mozgása
lehetetlenné tette a nyugalmat. Dideregtünk, minden tagunkat
fájlaltuk, a sós tengervíz fölhólyagosította bőrünket. És
kínzott az aggodalom. A nappali félhomályban négykézláb
kucorogtunk a ponyva alatt. Hat órára teljes lett a sötétség és
reggel hét előtt egymás arcát se láttuk. Néhány gyertyánkkal
gazdaságosan kellett bánnunk, hogy étkezések idején legyen mivel
világítani.
Mégis
volt egy száraz pontja otthonunknak: az eredeti, szilárd tető
alatt, a csónak orrában. Ott őriztük kétszersültünk egy részét
a tengervíz ellen. De alig hiszem, hogy a sósvíz ízétől
pillanatra is szabadult volna valaki közülünk egész utunkban.
A
csónakban való mozgás nehézkességének meg lett volna a maga
humoros oldala, ha nem lett volna oly kínos és gyötrelmes. A
csónak hosszában csak úgy tudtunk előrébb jutni a ládák és
kövek között, ha négykézláb átmászunk az ülések alatt.
Őrváltáskor néven szólongattam mindenkit, hova lépjen és
mikor, mert ha mindenki egyszerre mozdul meg, fejetlenség keletkezik
és összevissza zúzzuk magunkat.
Négy
óránkint váltottuk fel egymást a szolgálatban. Hárman fenn
voltunk, hárman pihentünk. A szolgálat így oszlott meg: egy ember
a kormánykötelénél, második a vitorlánál ügyelt, a harmadik
meg kanalazta ki a vizet a csónakból. Ha kevés volt a víz a
csónakban, néha hasznát vettük szivattyúnknak, amelyet Hurley
fabrikált az Endurance iránytűjének a tokjából.
Amíg
az őrszemek a süvítő szélben áztak és dideregtek, a
fölváltottak siettek bebújni a nyirkos hálózsákokba, hogy
ellophassanak még valamit elődjük testének melegéből. De még
ezt a csekély kényelmet se élvezhettük mindig fölváltás után.
A ballasztként hozott nehéz köveket kellett gyakran ide-oda
rakosgatni, hogy egyensúlyba hozzuk a hajót, de meg azért is, hogy
helyet csináljunk a szivattyúnak. A szivattyú csöve meg folyton
bedugult az olvadó hálózsákok és prémes lábbelik szőrétől.
A
kövek átrakosgatása kimerítő, keserves munka volt. Ballasztnak
nagyon hasznosak lehettek, de mint súlyok, amiket ide-oda kell
emelgetni ilyen összezsúfolt helyen, egyszerűen hajmeresztők
voltak. Testünk minden tagja élénken tiltakozott ez ellen a munka
ellen. Másik forrása volt szenvedéseinknek, hogy átázott ruhájuk
feldörzsölték testünket; bajainkat fokozta a sós víz marása.
Sohasem aludtunk, csak amúgy lopva elszundítottunk, hogy hamarosan
fölriadjunk megint valami új kínra és küzdelemre. Nekem külön
is kijutott a bajból: még a jégtáblán tettem szert jól
kifejlett csúzos csipőfájásomra.
Némi
derűt az étkezések hintettek ebbe a siralmas életbe.
Megpróbáltatásaink közepette életbevágóan fontos volt, hogy
szabályszerűen igyekezzünk táplálkozni.
Hogy
gyertyakészletünket kíméljük, kiürítettünk egy kis
bádogdobozt és olajmécset mesterkedtünk belőle. A belet
vitorlavászon rongyából sodortuk hozzá. Éjjelente nagy
segítségünkre volt ez a mécses. Fűtőanyag – petróleum –
dolgában elég jól állottunk.
A
negyedik napon heves délnyugati viharszél késleltetett. Ezidáig
naponta 110–130 kilométert tettünk meg – szép eredmény
kisméretű vitorláinkkal.
Kivetettük
„horgonyunkat”, hogy annak a súlya (mert hiszen nem fenékbe
kapaszkodó valóságos horgonyról van szó) lehúzza a csónak
orrát. Háromszögletes vitorlavászon-zsák volt a „horgony”;
rákötöttük a csónak kötelére és lebocsátottuk. A „horgony”
súlya segített, hogy a csónak a szél irányában maradjon. De még
így is temérdek vizet nyelt a csónak, szüntelenül munkában volt
a szivattyú és kanalaztuk a vizet derekasan. Ezerszer is úgy
látszott, hogy megmerül a James Caird. De végül is
felülkerekedett.
A
viharok szülőhelye a délsarki kontinens fölött van. Fagyos
lehelletük leszállította a hőmérséket 16–18 fokra a fagypont
alá. (22) A permeteg megfagyott a csónakon: a csónak
orra, oldalai, fedele vastag jégpáncélt öltöttek. Ez a jég
csökkentette a csónak úszóképességét s ez magában új
veszedelmet jelentett. De egy tekintetben jelentékeny előny is
rejlett benne: megszűnt a víz csepegése és szivárgása a ponyva
tetejéről. De nem engedhettük, hogy a jég súlya meghaladjon
bizonyos mértéket, ezért hát fölváltva csúsztunk-másztunk a
fedélzeten és csapdostuk le a jeget, ami szerszám éppen akadt a
kezünkbe.
Hatodnapra
tapasztalni kezdtük, hogy a James Caird elvesztette rugalmasságát.
Nem szökött föl fürgén a közeledő hullámhegyre. A rárakódó
jég megtette hatását: nem úgy viselkedett mint csónak, hanem
mint valami fatörzs. Tenni kellett valamit. Mindenekelőtt vízbe
hajítottuk a csónak oldalához fagyott tartalékevezőket. Maradt
kettő. Azután kidobtunk két prémes hálózsákot; 18 kg volt a
súlyuk, egyenkint. Maradt négy hálózsákunk, ebből három volt
használatban, a negyedik tartalékban, az esetre, ha valamelyikünk
kidőlne. A többit megtette a jég lefaragása, letördösése. A
James Caird, mintha újjászületett volna, szökkent megint
hullámról-hullámra.
Délelőtt
a csónak hirtelen nagyot zuhant, bele a hullámvölgybe. A kötél a
„horgonnyal” eltűnt. Ez súlyos baj volt. Ez volt egyedüli
eszközünk, amellyel a csónak orrát viharban a tengerhez
láncolhattuk vitorlafeszítés kockázata nélkül. Most már föl
kellett vonnunk a vitorlát és rábíznunk magunkat sorsunkra. A
szél csakhamar ismét szárnyára vett. Föllélekzettünk.
Fagyássebek
kínoztak, ujjunk, kezünk csupa hólyag volt, de kitartottunk az
egész nap tomboló viharban. Éjjelre megenyhült a szél és vele a
hullámok járása.
A
hetedik nap reggele nem volt nagyon szeles. A kurtára fogott
vitorlát kiengedtük és egyenesen Dél-Georgia felé irányítottuk
ismét csónakunkat.
Hat
napja nem jutottunk hozzá, hogy helymeghatározást végezzünk.
Most kibukkant a nap, Worsley megmérhette a hosszúságot. Reméltük,
derült marad az ég délig és megmérhetjük a nap delelésének
magasságát és megtudjuk végre, hol is járunk tulajdonképpen.
Furcsa
képet nyújthatott a csónak ezen a reggelen. Sütkéreztünk a
napon. Hálózsákjainkat fölaggattuk az árbocra száradni,
harisnyát, egyebet szétteregettünk a fedélzeten. Delfinek
játszadoztak fujtatva a hajó körül, sarki galambok húztak el
fejünk fölött. Ezek a kis fekete-fehér madarak olyan barátságosan
tekintettek reánk. A kiterjesztett szárnyú, komor fekete
albatroszokról ezt nem mondhattuk el. Hideg, fénylő szemük valami
egészen személytelen érdeklődéssel figyelte küzdelmünket, hogy
fenntartsuk magunkat a zajló tengeren.
Kéjelegtünk
a napfény melegében. Az élet, végtére, nem is olyan rossz.
Ruhánk száradóban, s ha kényelmetlenül is, csak hozzájutunk
meleg ebédünkhöz. A hullámjárás élénk, de nem csap be a
csónakba és fürgén siklunk célunk felé. Délben Worsley a
csónak párkányán egyensúlyozva magát, félkézzel a főárboc
kötelébe kapaszkodva megmérte a napmagasságot. Az eredmény
várakozáson felül kedvező. 700 kilométernél többet megjártunk,
csaknem felét az egész útnak Dél-Georgiáig. Úgy látszik, mégis
csak keresztültörünk.
TIZENKETTEDIK
FEJEZET.
Partraszállunk
Dél-Georgiában.
Délután
élénkülő friss szélben gyorsan szeltük a hullámokat. Rá sem
eszméltünk igazán, milyen roppantul kicsi a mi csónakunk, amíg
ki nem sütött a nap. Olyan alacsonyan ültünk a vizen, hogy minden
emelkedő hullám elfödte előlünk az eget. Egyik pillanatban
nyomasztó érzéssel ébredtünk tudatára az elemek elsöprő
hatalmának, a rákövetkezőben ismét remény és bizalom kapta meg
szívünket, amikor csónakunk könnyedén fölsiklott a hullámhegy
tarajára és fehér tajtékkal túrta szét maga alatt.
Puskám
velem volt, de nem vitt rá a szívem, hogy elpusztítsam a mi kis
légi útitársainkat, a sarki galambokat, a friss pecsenye kedvéért.
Lőhettünk volna albatroszt, de az oceán vándor-királya olyasféle
érzést keltett bennünk, ami – későn bár – ama régi
tengerészt áthatotta. (23)
Az
út nyolcadik, kilencedik és tizedik napján kevés említésre
méltó esemény adódott. Heves szél fújt és szüntelen
erőfeszítésbe került a csónak kormányzása, de szép iramban
haladtunk célunk felé és éreztük, hogy végül is
diadalmaskodunk. Sokat szenvedtünk a hidegtől, mert életerőnk a
silány táplálkozás, a viszontagságok és a tagjainkat
megerőltető görcsös testtartás következtében hanyatlóban
volt.
Életkérdés
volt, hogy éjjelente meleg tejet kapjon mindenki, ha meg akartuk
érni a reggelt. Tizedik éjjel Worsley nem tudta kiegyenesíteni a
testét a kormányrúd mellett töltött órák után. Úgy kellett
életre dörzsölni, hogy bebújhassék hálózsákjába.
A
tizenegyedik napon (május 5-én) heves északnyugati viharszél
kerekedett, délután pedig délnyugatira fordult. Az ég beborult,
időnként erősen havazott, ami csak még elviselhetetlenebbé tette
a háborgó hullámokat. Éjfélkor én ültem a kormánynál;
egyszerre észreveszem az ég tiszta szalagját dél és délnyugat
között. Boldogan jelentem a jó hírt társaimnak, hogy derül már
az ég, amikor ráeszmélek, hogy amit a felhők hasadékának
néztem, nem ís a felhők közt van: egy rettentő hullám fehér
taraja.
Huszonhat
éve járom a tengert, ismerem haragvását és mosolyát, de ily
óriási hullámot még soha nem láttam. Mintha az egész oceán
megemelkedett volna, valami egészen más volt ez, mint az a fehér
sörényű tenger, amely napok óta oly fáradhatatlanul ostromol.
Fölkiáltottam:
– Az
istenért, fogódzzatok meg! Mingyárt elnyel!
A
feszült várakozás óráknak tetsző pillanata után csónakunkat
hátára vette a hullám és úgy lendített magával, mint valami
dugót a parti hullámtörés. Azután lecsapott a mélybe – mintha
forrongó üstbe taszított volna a meggyötrött víztömeg. Félig
megmerülve, hatalmas rázkódással – de valahogy túlélte ezt is
a csónak, reálapulva a halálos súlyú víztömegre. Az életéért
küzdő ember energiájával lapátoltuk a vizet csónakunkból; tíz
percnyi bizonytalanság után éreztük, hogy újra erőre kap
alattunk a csónak. Úszott megint és nem imbolygott részegen,
mintha megkótyagosodott volna a tenger rohamától.
Ha
eddig is kényelmetlen volt az állapot a csónakban, ez a ránkzúduló
vízözön még lehetetlenebbé tette helyzetünket. Minden ruhánk
csurom vizes volt, főzőkályhánk valahol a csónak fenekén
hányódott a vízben. Hajnali három óra lett, mire meggyujthattuk
főzőkészülékünket és meleg italhoz jutottunk. Vincent már egy
hete végkép letört.
Másnap
(május 6-án) megjavult az idő. Kibukkant a nap. Worsley
megfigyeléséből kitűnt, hogy már 200 km-nyire sincsen
Dél-Georgia északnyugati csúcsa. Két nap múlva, ha kedvez a
szél, meglátjuk az ígéret földjét. Itt az ideje, mert ivóvizünk
rohamosan fogy. Jegünk elfogyott napokkal ezelőtt, az
Elephant-szigetről hozott vizünk maradékára voltunk utalva.
Szomjúságunkat növelte, hogy a megsérült fenekű hordó vizét
ittuk s az sós ízt kapott a tenger vizétől.
Hatalmába
kerített a szomjúság. De nem mertem megnövelni a vízadagot –
ellenkezőleg, leszállítottuk – mert megtörténhetett, hogy
kedvezőtlen szél elterel bennünket és napokkal később érünk
partot. A szomjúság a legégetőbb kín. Sósvíztől nyirkos
ruhánk és a sós permetegtől meghasogatott arcunk még csak
fokozta szomjúságunkat. Nagyon szilárdnak kellett lennem, hogy
megtagadjam a másnapi vízadag előlegezését, amit több ízben
kértek tőlem.
Kissé
keletebbre tartottunk, hogy biztosan nekimenjünk a szigetnek. Ha
balra túllövünk a célon, és elszalasztjuk a sziget északi
csúcsát, sohasem sikerül visszatérnünk többet. Eznap és a
rákövetkező napon lidércnyomásként üldözött a szomjúság. A
hajótörés veszedelme eltörpült őrjítő szomjúságunk mellett.
Egyetlen derült pillanat az volt, amikor éjszakánkint,
szolgálatban, megkaptuk a csésze forró tejet. Keserves napok
voltak ezek, de közeledett a megváltás. Május 8-a viharosan
indult, északnyugati szélrohamokkal. Délelőtt tízkor tengerifű
foszlánya himbált el mellettünk, a szárazföld első, örvendetes
híradása. Egy órával később két tengerifüvön tutajozó
búvárrécét láttunk. Tudtuk már, hogy a szárazföld nem lehet
messzebb 20-30 kilométernél. Ezek a madarak olyan bizonyságai a
föld közelségének, akárcsak a világítótorony fénye, mert
sohasem merészkednek messze be a tengerbe.
Növekvő
mohósággal kémleltük a láthatárt. Délben félegykor a felhők
résén át McCarthy megpillantotta Dél-Georgia komor szirtjeit,
kerek tizennégy napra az Elephant-szigetről való indulásunk után.
Boldogító pillanat. Szomjúságtól gyötörten, didergőn,
legyengültségünkben is boldog öröm sugárzott arcunkról.
Bajaink hamarosan véget érnek!
A
part felé igyekeztünk, hogy kikötőhelyet keressünk. A
hullámverdeste sziklák fölött a szirtpárkányon cserjék
zöldelltek. Előttünk és délre tőlünk hullámtorlaszok
tanúskodtak róla, hogy a part mentén zátonyok húzódnak, amelyek
még nincsenek térképezve. A sziklás part meredélyesen száll alá
és folytatódik a tengerben. Szomjúságunk és kimerültségünkben
nyugalom és víz után epekedtünk – de öngyilkosság lett volna
ekkor és itt megkísérelni a partraszállást.
Közelgett
az éj és kedvezőtlen idő jelei mutatkoztak. Nem tehettünk mást,
a tengeren kellett töltenünk az éjt. Szomjúságunk olyan
gyötrelmes volt, hogy alig érintettük az ételt. A hideg velőkig
hasogatta legyengült testünket. Reggel ötkor a nyugati szél
átcsapott északnyugativá és egyszeriben olyan őrjöngő orkán
kerekedett, amilyenhez foghatót aligha ért még meg valamelyikünk.
Keresztül-kasul száguldtak a hullámok, üvöltött a szél, a
tenger egész felülete füstölt-sustorgott a kavargó permetegtől.
Hullámvölgyből hullámtarajra repült parányi csónakunk. Tudtuk,
hogy a szél és a tengerjárás nekikerget a partnak, de nem
tehettünk semmit ellene.
Ott
virradt ránk a hajnal a vihar szántotta oceánon. Elmúlt a reggel
és földnek nyoma sincsen. Délután egy órakor a szétszakadozó
fellegek hasadékán pillanatra szemünkbe tűntek a sziget
szaggatott kőszirtjei. Megértettük, hogy helyzetünk válságos. A
láthatatlan szirtfalakhoz való közeledésünk gyorsaságát
megítélhettük abból, hogy miképpen növekedett a meredélyes
parti sziklákon megtörő hullámok dörgő robaja. Kifeszítettük
a fővitorlát, abban a reményben, hogy kivergődhetünk a
veszedelemből.
Hevesen
bukdácsolt a James Caird, nyelte a vizet mindenfelől. Szomjunkat is
feledtük a közvetlen fenyegető veszedelemben. Meregettük a vizet,
elegyengettük a túlsúlyul hozott köveket. Időnként
föl-fölvillant a part – közelebb és közelebb.
Tudtam,
hogy délre tőlünk van Annenkow szigete. Kicsiny, tökéletlen
térképünk jelzett valami bizonytalan zátonyokat a sziget és
Dél-Georgia közti átjáróban. Nem mertem rábízni magunkat,
habár végső szükségből megkísérelhettük volna a
partra-szállást a sziget széltől védett oldalán.
Az
alkonyat az Annenkow-sziget közelében ért utol; a félhomályban
hófedte hegy komorlott fölöttünk. Kevés reményünk lehetett,
hogy túléljük az éjszakát. Éreztük, hogy közelget a végső
kimerülés. Hat óra után, amikor a sziklapáncélba vert partok
hullámtorlaszain táncolt a csónak s legbaljóslatúbban festett a
helyzet: fordult minden jóra. Siker és kudarc közt hajszálvékony
a határ.
A
szél más irányba csapott. Sikerült elfordulnunk a parttól.
Majdnem ugyanakkor, amikor megenyhült a vihar, kiesett a szeg, amely
az árbocrudat a keresztüléshez kapcsolja. Ha az orkán idején
történik ez, semmi meg nem ment a pusztulástól. Az árbocrudat
úgy töri ketté, mint egy sárgarépát. A farköteleket, amelyek
hátra és oldalt tartják az árbocot, leszereltük volt annak
idején a rárakódó jég miatt és nem voltak nagyon erősen
megszilárdítva. Hálásak lehettünk, hogy a csapszeg helyén
maradt az orkán idején.
Eltávolodtunk
megint a parttól. A végkimerülés közönye fenyegetett. Vizünk
csepp sem volt már. Éreztem, hogy bármibe kerül is, másnap
partra kell szállnunk. Leszállt az éj. Fáradtan és vágyakozva
vártuk a reggelt. Hajnalban csaknem szélcsend fogadott, de a
tengert keresztben járó hullámok borították. Lassan közeledtünk
a parthoz.
Észrevettem
egy nagy öblöt; azt gondoltam, csakis a Haakon-király öble lehet.
Elhatároztam, hogy ott szállunk partra. Arra felé irányítottuk a
csónak orrát; a föltámadó északnyugati szél újabb viharral
fenyegetett. Minden oldalról haragos szikla-zátonyok meredeztek.
Nagy gleccserek nyúltak le a tengerbe. Kikötőhely nem mutatkozott.
Tajtékot túrt a tenger a zátonyok fölött és mennydörögve
ostromolta a partot. Feketéllő fogsorként zárták el az öblöt a
szaggatott zátonyok; túl rajta a tekintélyes nagyságú öböl
csöndes tüköre.
A
zátonyok sorában egyhelyütt rés mutatkozott. Arra felé
tartottunk. De még egyszer visszavert a tenger. A szél megfordult
és egyenesen az öböl felé fújt. Láttuk a zátonyok közt nyíló
bejárót és nem közelíthettük meg egyenesen. Erre-arra cikázva
végül is áthajtottunk rajta és benn voltunk az öbölben. Az öböl
félkörének legmélyebben benyúló pontja lehetett tőlünk még
vagy tizenöt kilométer.
Alkonyodott.
Az öböl déli oldala felé igyekeztünk. ahol egy kis öblözet
mutatkozott. A csónak orrában felállva dirigáltam a kormányzást
a kis öblözetet védő zátonyok között. A tengerifű ellepte
bejáró olyan keskeny volt a sziklák között, hogy be kellett
vonnunk evezőinket. A hullámverés belódított a kis öbölbe és
a fokozódó sötétségben partot ért a csónak.
Kezemben
a rövid kötéllel partra szöktem, utánam hárman is kiugráltak.
Átadtam nekik a kötelet es én egy másikkal fölkapaszkodtam a
sziklák közé, hogy ott valahol erősítsem meg. A nedves
sziklákon, emeletmagasságban, megsiklottam s majdhogy be nem
fejeztem ezt az egész történetet, éppen amikor már biztonságba
jutottunk. Egy csipkézett sziklatömb mentett meg a nagyobb
zuhanástól -de egyúttal alaposan megzúzódtam rajta. Megkötöttem
a kötelet s néhány perccel később mindnyájan biztonságban
voltunk.
Csörgedező
csermely édes muzsikája ütötte meg fülünket. A következő
pillanatban térdre vetettük magunkat és hosszú kortyokban nyeltük
a tiszta, jéghideg vizet. Új élet költözött belénk.
Hasonlíthatatlan pillanat!
TIZENHARMADIK
FEJEZET.
Dél-Georgia
szigetén.
Első
feladatunk volt a készleteket és a ballasztot kirakni a csónakból,
hogy éjszakára biztonságba helyezhessük. A kirakodással
elkészülvén, megpróbálkoztunk kihúzni az üres csónakot a
szárazra. Ekkor láttuk, milyen gyöngék vagyunk. Egyesült erővel
se bírtuk. Időről-időre megismételtük a kísérletet.
Mindhiába. Látnivaló volt, hogy ennünk kell előbb és pihennünk,
addig nem bírjuk kivonszolni a James Caird-et.
Hozzákötöttük
a csónakot egy hatalmas sziklához, hogy később őrt állítsunk
melléje. Crean-t átküldtem a kis öböl baloldalára, tőlünk
30-40 lépésre, ahol bejövetkor észrevettem egy kis barlangot. A
sötétben nem sokat látott Crean, de jelentése alapján áthordtuk
a hálózsákokat a szikla üregébe. Megfőztük vacsoránkat.
Étkezés után aludni küldtem társaimat, én meg kimentem a James
Caird őrizetére, hogy neki ne csapkodja a hullámverés a parti
szikláknak.
Keserves
munka volt megvédeni a csónakot a sötét éjszakában. Olykor bele
kellett rohannom a forrongó vízbe. Hosszú kötélre fogva
igyekeztem távol tartani a parttól.
Órák
múltával, mikor már nem bírtam a küzdelmet az álmossággal,
Crean-t szólítottam oda magam helyett. Mialatt Crean őrködött, a
csónakot elvitte a víz. Szerencsére mifelénk vitte és
sértetlenül kihalásztuk. A barlangból alig-alig lehetett kilátni
a csónakokra; a sötétlő szirtfalak elfogták a világosságot.
Crean-t óránkint váltották fel a többiek az éjjel.
Reggel
(május 11-én) megerősítettük magunkat egy újabb étkezéssel és
nekifohászkodtunk megint a csónak felvonszolásának. Megvártuk,
míg hátára veszi a hullám kis hajónkat, akkor belekapaszkodtunk
és nagy erőfeszítéssel apródonkint kivontattuk, föl egészen a
tussock-fű felső határáig, ahol már kétségtelenül
biztonságban volt magas vízálláskor is. Ennek a feladatnak a
befejeztével pillanatnyi gondjainkat elvetettük, nyugodtan
kutathattuk föl a környéket és tervelgethettük ki, mihez fogjunk
legközelebb. Napos tiszta idő volt.
A
Haakon király öblének északi és déli oldalán, hatalmas
gleccserekkel végigszántott meredek hegyláncok emelkednek.
Nyilvánvaló volt, hogy innen a kis öbölből nem hatolhatunk be a
sziget belsejébe. Ki kell eveznünk a nagy öbölbe.
Kis
barlangunkban igyekeztünk elviselhető fekvőhelyet rögtönözni. A
durva kavicsot beszórtuk a csaknem száraz tussock-fűvel. A
szirtfalról négy-öt méter hosszú jégcsapok lógtak le a barlang
szája elé. A jégcsapok, mint valami függöny, védtek minket.
Megtoldottuk őket az evezők segítségével kifeszített
vitorlákkal, és a körülményekhez képest kényelmes szállásra
tettünk szert. Száraz volt legalább. Ruháinkat bátran
bevihettük. Tűzhelyet építettünk és hálózsákjainkat és
takaróinkat leteregettük körülte. A barlang mélysége harmadfél
méter volt, szélessége a nyílásánál negyedfél méter.
Amíg
a többiek a tanyát rendezgették, Crean-nel megmásztam a
tussock-fű borította hegyoldalt a part mögött. A magaslatról
messze kilátás nyílott az öbölre. Albatrosz-fészkeket találtunk
és a fészkekben fiókákat. Kövérek, hatalmasak voltak. Ezúttal
nem tarthatott vissza az Ancient Mariner, hogy néhányat föl ne
áldozzunk belőlük.
Legnagyobb
nyugtalanságot a tüzelő kérdése okozta. Még tíz napra való
tüzelőnk volt. Azt már tudtuk, hogy madárpecsenyénk lesz – de
ha meleg ételt akartunk, tüzelőről kellett gondoskodni.
Petróleumunk fogyatékán volt, ennek egy részét a szigeten való
átkelésre kellett félretennünk. Elefánt-fókáknak, fókának
nyoma sem volt. Reggel tüzet gyújtottunk a barlangban – a csónak
felső oldalaiból szereztük a fát – pompásan élveztük a
meleget és a nagyszerű Irish stew-t, a napos szakács főztjét.
Crean kitett magáért.
Négy
albatrosz-fióka vándorolt a fazékba egy adag Bovril-lal
megsűrűsítve. Húsuk fehér volt és leves, még a csontjuk is
majd elolvadt a szánkban. Emlékezetes lakoma volt ez. Utána
megszárítottuk dohányunkat a parázson és elégedetten
pöfékeltünk.
Utunk
végső szakasza hátra volt még. Azzal tisztában voltam, hogy
egészségi állapotunk, de főleg McNeish és Vincent állapota nem
engedi meg, hogy újból tengerre szálljunk. Erre tehát csak a
végső esetben gondolhattunk. Csónakunk sem volt már olyan karban,
hogy vele megkerülhessük a szigetet. Tengeren csaknem 300
kilométerre voltunk Stromness bálnavadász-állomástól.
A
másik lehetőséget kellett választanunk: átvágni a szigeten. Ha
nem tudunk átvágni, meg kell próbálnunk élelemhez és tüzelőhöz
jutni és áttelelni. Kétségbeejtő reménytelen vállalkozás. Az
Elephant-szigeten huszonkét társunk sínylődik, keservesebben mint
magunk, és várja epedve a segítséget, amit csak mi vihetünk meg
nekik. Törik-szakad, neki kell vágnunk, habár napokba fog telni,
amíg annyira erőre kapunk, hogy kievezzünk vagy vitorlázzunk az
öböl szájához, ami innen 17–18 kilométer. Ezt az időt a
lehetséges előkészületekre kell fordítani.
Éjfél
előtt kevéssel északkeleti viharszél támadt, esővel és
darával. s mire megvirradt, úgy kimelegedett az idő, hogy hónapok
óta nem élveztünk már ilyen enyhe időt. A barlang szájánál
függő jégcsapok rohamosan olvadtak, s ugyancsak fürgén
igyekeztünk ki- és bejártunkban átkapni a fejünket a jégcsapok
alatt, hogy a nyakunkba ne szakadjanak. Amíg benn reggeliztünk,
zuhant le egy töredék; lehetett vagy nyolc kiló.
Nyugalmas
huszonnégy óra következett. Javítgattuk ruháinkat, számba
vettük holminkat, ettünk és pihentünk. Már jóval előbb
felfedeztük, hogy partraszálláskor elvesztettük a kormányrudat.
Bizonyosan beleütődött valami sziklába és levált valahogy.
Kerestük mindenütt a parton, a sziklák között: nem találtuk.
Súlyos veszteség volt ez, még ha jó időben evezünk is ki az
öbölbe.
Délután
Crean és McCarthy lehozott hat albatrosz-fiókát. Igy hát megint
volt friss eledel. A hőmérséklet ezen az éjjelen 4-5 Celsius fok
körül lehetett. A szokatlanul enyhe időben kényelmetlenül
éreztük magunkat szállásunkon. A parton dörgött, morajlott a
jég, de most lábunk alatt a szilárd talaj, csöppet sem zavart
nyugalmunkban.
Május
13-án reggel az öböl tele volt még jéggel, de a dagály
délutánra elvitte magával. Különös dolog történt ekkor. A
kormányrúd, amely előtt nyitva állt a mérhetetlen Atlanti-oceán,
imbolyogva beúszott a mi pici öblöcskénkbe Egyre közelebb és
közelebb jött, evezővel a kezünkben lestük – és csakugyan,
elcsíptük, partra húztuk.
Derült
és verőfényes nap volt ez. Ruhájuk száradófélben, erőnk
visszatérőben. Délután megkezdtük a James Caird előkészítését
a Haakon király öblébe vivő útra. Worsley-vel átkapaszkodtam a
magaslaton északkelet felé, hogy szemügyre vegyem a nagy öblöt
és tájékozódjunk útunk első szakaszáról. Fárasztó
kapaszkodás volt. Két óra alatt mégis olyan magasra jutottunk,
hogy pompásan végigláttunk a kékvízű öblön kelet felé.
Megragadó látvány. Abból a hegyvidékből azonban, amelyen majd
át kell vágnunk, hogy eljussunk a sziget tulsó oldalára, a
bálnavadász-állomásra, édes-keveset láttunk. A kirándulás
eredménye néhány pingvin és egy elefánt-fóka.
Fáradtan
és éhesen érkeztünk meg a barlangba. Pompás
albatrosz-csirkevacsora várt ránk. Meglepetésül erre
előszedegettük zubbonyunk alól mi is a mi zsákmányunk néhány
válogatott falatját.
Május
14-én megtettük előkészületeinket a másnap reggeli indulásra,
föltéve, hogy az idő kedvező marad. Az átázott ruhák okozta
kínzó hólyagok tünedezőben voltak testünkről. Még egyszer
utoljára ellátogattunk az albatroszok fészkeihez. Nem szívesen
támadtuk meg ezeket a madarakat, de éhségünk olyan hatalmas volt,
hogy elnyomta lelkifurdalásunkat.
Május
15-e nagy nap volt. Reggeli után fölrakodtunk csónakunkra és
letaszítottuk a meredek parton, bele a hullámokba. Az északnyugati
szélrohamok elől fürgén menekült a James Caird a tenger felé.
Reméltük, hogy elefánt-fókákat találunk a felső parton.
Csakugyan. Ahogy közeledtünk az öböl fejéhez, már hallatszott
az ordításuk és kevéssel utóbb észrevettük az idomtalan testű
állatokat.
Megkerültünk
egy magas gleccserkoptatta előfokot az északi oldalon és kevéssel
dél után partra vontuk csónakunkat. A part alacsony volt, fövenyes
és kavicsos. A dagály vízvonalán felül tussock-fű nőtte be.
Százával hevertek az elefánt-fókák, évekre elég lett volna a
húsuk és szalonnájuk. Kikötő-helyünk mintegy harmadfél
kilométerre volt nyugatra az öböl északkeleti sarkától. Keletre
tőlünk gleccsernyelv tolult le a partra, de azért volt annyi
szabad tér, hogy átjussunk az öböl fejéhez, kivéve magas
vízálláskor, vagy ha nagyon heves volt a hullámverés.
Hideg
eső kerekedett; amily gyorsan csak lehetett, fölvontattuk a
csónakot a magas vízállás vonala fölé és fölfordítottuk.
Hamarosan egész kellemes házikóvá alakítottuk át a
csónaklakást, à la Peggotty. (24) A James Caird egyik
oldala köveken nyugodott, alacsony bejárót alkotva. Húsban,
tüzelőben bővelkedvén, elégedetten vonultunk be a
Peggotty-tanyára.
Tanyánk
a Haakon király öblének északi oldalán volt. A
bálnavadász-állomásra a gleccser-nyelv körül vitt az út. Onnan
havas lejtőn kapaszkodott fölfelé a nagy Allardice-hegylánc
hágójára, Dél-Georgia fő hegygerincére. A hágó jól
szembetűnt.
Úgy
terveztem, hogy megmásszuk a hágót, aztán majd a helyszínén
döntjük el, merre felé ereszkedjünk le keletnek a
Stromness-öbölbe, amelyben három állomás is van a kisebb
öblözetekben: Leith. Husvik és Stromness.
Kedden,
16-án rossz időt kaptunk. Egész nap a fölfordított csónak alatt
maradtunk. Alacsony volt a tanya, szorongva fértünk el benne, de
teljes védelmet nyújtott az időjárás ellen; elégedetten néztünk
körül benne.
17-én
Worsley-vel terepszemlére indultam, szeles esős időben. Dara is
esett. Megkerültük a glecscser-nyelvet, átkeltünk néhány nagy
moréna- és görgetegháton. Azt tapasztaltuk, hogy szánon jól
járható az üt az öböl északkeleti sarkáig. Megeredt a hó és
a további útra semmi tájékozódást nem szerezhettünk. Meg
voltam mégis elégedve az eredménnyel, mert járható hólejtőre
találtam, amelyen át nyilván feljuthatunk a szárazföldi
jégtakaróra. Worsley úgy 8zámította térképünk alapján, hogy
tanyánkról Husvik-ig az egyenes távolság 31-32 kilométer. De mi
nem remélhettük, hogy egyenes vonalban szelhessük át a szigetet.
A hajóács hozzáfogott, hogy szánt rójjon össze a hegyi
átkelésre. A rendelkezésére álló anyag kevés volt és alig
megfelelő.
Május
18-án fölvontattuk szánunkat a gleccsernyelv alsó szélére. A
szán súlyos volt és nehézkes.
Mingyárt
láttam, hogy három ember nem fog tudni megbirkózni vele a sziget
hófedte belsejében, a glecscserek és havas csúcsok között.
Elhatároztuk, hogy a hálózsákokat hátrahagyjuk és igen könnyű
fölszereléssel vágunk neki az útnak – hárman.
Három
napra való élelmet szándékoztunk vinni: a „szánutazó
adagokat” és kétszersültet; azonkívül a Primus-lámpát
olajjal tele, a kis főzőkészüléket, az ács szekercéjét
(jégcsákány helyett) és a hegymászó- kötelet.
Két
doboz gyufánk volt, egy tele és egy, amelyikből már hiányzott. A
tele dobozt hátrahagytuk a tanyán és a másikat vittük el. 48
szál volt benne. Lábbeli dolgában rosszul álltam, mert nehéz
csizmámat a jégtáblán hagytam és csak egy könnyű pár cipőin
volt, siralmas állapotban. Úgy segítettünk rajta, hogy néhány
csavarszeget tettünk bele. A szeget a James Caird-ből vettük ki.
Korán
lefeküdtünk. Nyugtalanságom nem hagyott aludni. A hegymászó
csoport útja minden valószínűség szerint nehéz lesz; három
társunk sorsa Is aggasztott. akiket hátra kell hagynunk. Vincent
nem volt járóképes. McNeish is gyenge állapotban. Ezek ketten nem
gondoskodhattak magukról, velük kellett hagynom McCarthy-t, hogy
gondjukat viselje. Ha mi nem érjük el a bálnavadász-állomást,
McCarthynak meggyűlik a baja.
TIZENNEGYEDIK
FEJEZET.
Átvágunk
Dél-Georgia hegyein.
Keveset
tudtunk a sziget belsejéről. Soha senki sem hagyta még el a
partokat, a bálnavadászok járhatatlannak tartották a hegyeket.
Péntekre
virradólag már két órakor fölkeltünk, egy órával később
készen volt a húskása. Teli hold ragyogott a felhőtlen égen.
Lenyeltük az ételt és elindultunk. Az első nehézség mingyárt a
gleccsernyelv szélén mutatkozott. A gleccser ujjak módjára nyúlt
le a tengerbe. A hullámok elérték az ujjak hegyét s nekünk úgy
kellett futva átrohanni szakaszonként, amikor a víz
vissza-visszahúzódott. Aztán megkezdtük a hólejtő megmászását
kelet felé.
A
hó felszíne csalódást okozott. Bokán felül süppedtünk bele s
csak lassan haladtunk. Két órai kapaszkodás után 750–800 méter
magasságban jártunk a tenger színe felett. A hold fényénél
láttuk, hogy mily szaggatott, riasztó hegyi világba jutottunk.
Amerre nézünk, magasba tornyosuló hegyormok, megmászhatatlan
kőszálak, meredélyes hólejtők, fenyegető gleccserek. A hólejtő,
amelyen jártunk, hegygerincre kapaszkodott föl, utunk egyenesen a
tetőre vezetett. A hold, jó barátunk, hosszú árnyékot vetett:
így figyelmeztetett rá, hogy szakadék fölé jutottunk. Elkerültük
a tátongó szakadékot, amely egy hadsereget elnyelhetett volna. A
hólejtő tetejére érve köd ereszkedett. Magunkra kötöttük a
hegymászó-kötelet. Előre mentem utat törni. Csaknem sík platóra
jutottunk. A kötél arra is jó volt, hogy egyenes irányt
tarthassunk. A hátul járó kiáltásaival figyelmeztetett, ha balra
vagy jobbra kitértem. Akárcsak valami hajó, kormányoztuk magunkat
– „jobbra tarts”, „balra tarts”, „előre”. Igy
baktattunk előre a ködben két teljes óra hosszat.
Hajnalhasadáskor
a köd részben eloszlott. Ezer méter magasságból hatalmas
befagyott tavat láttunk magunk alatt. Megálltunk, hogy harapjunk
egy falat kétszersültet és megvitattuk, lemenjünk-e a tó sima
felszínére vagy fenn maradjunk a hegyháton, amelyre följutottunk.
Elhatároztam, hogy lemegyünk és a tavon folytatjuk utunkat,
minthogy beleesik az útirányunkba. Egy órai elég könnyű
ereszkedés után hasadékok kezdtek mutatkozni a hóban. Gleccseren
jártunk. A köd fölszállt és akkor láttuk, hogy a mi tavunk a
láthatárba olvad – megértettük, hogy a nyílt tenger terül el
szemeink előtt, a sziget keleti partján.
Nyilván
fölértünk a Possession-öböl fölé. Azon a helyen a sziget
szélessége nem több 9–10 kilométernél a Haakon király-öblének
befűződéséig. Durva térképünk nem volt pontos. Nem volt mit
tenni, mint megint csak fölkaptatni a gleccserre. Hét óra volt
ekkor; nem telt két órába, hogy visszahódítsuk az elvesztett
utat.
Fölértünk
megint a gerincre, aztán délkeletnek csaptunk, mert a térképből
azt láttuk, hogy még két másik öböl mélyed bele a partba
Stromness előtt. Bátorító volt a tudat, hogy a keleti part
tengerére pillantunk már alá, bár nyilvánvaló volt, hogy a
partszegély járhatatlan a meredek szirtek és gleccserek miatt.
De
emberek éltek ott, villamos világítású házakban! Hírek vártak
ránk a nagyvilágból és mindezeken fölül, a keleti part
huszonkét társunk megmentését jelentette számunkra.
*
A
napkelte jó időt igért; enyhén emelkedő fennsíkon vitt utunk
fölfelé, már az első órai út után törölgettük
verejtékünket. Túlkerülve egy összehasadozott területen,
megálltunk első étkezésünkre. Méter mély lyukat vájtunk a
hóban és beletettük a Primus-főzőkályhát. Hamar bekebeleztük
a húskását és tovább bandukoltunk egy éles hegygerinc felé,
amely szembetűnt két csúcs között. 11 órára majdnem fölértünk
a tetejére.
A
lejtő meredekre vált, lépcsőket kellett vágni bele. A szekerce
kitűnően bevált erre a célra. Fönnálltam végre a gerincen, a
többiek tartották a kötelet és várták a híreket. A kilátás
csalódást okozott. Meredélyes fal bukott alá félezer méteres
mélységbe, amelybe mintha úgy hajigálták volna bele a
fantasztikus jégtömegeket. Út sehol. Kelet felé havas fennföld
emelkedett vagy 1200 méter magasságba. Északnak meredek
gleccserekben bukott le az öblökbe, délen a szárazföldi
jégtakaró hatalmas nyúlványai szaggatták meg. A mi ösvényünk
a gleccserek és ezek között a nyúlványok között vezetett, de
előbb le kellett szállnunk a hegygerincről, amelyen állottunk.
Lépcsőket
faragtunk, úgy vágtunk neki oldalvást egy dolomit kőszál körül.
Ott is hasonló meredély fogadott. Északkeleten hólejtőt vettünk
észre. Azon talán leszállhatnánk – gondoltuk – arra
irányítottuk lépteinket és egy óra alatt lenn voltunk.
Megkerülve
a hegy lábát. Óriási félkörös vízmosáshoz értünk, amely
enyhe kaptatóban végződött. Elmúlt dél. Ettünk valami meleget
és nekieredtünk megint az útnak, föl a gerincre. Fáradalmas
mászás után fenn álltunk ismét a tetőn. Szemem előtt
ugyanolyan járhatatlan hegyfal bukott le a mélybe.
Hátam
mögött ködfellegek gyülekeztek és lenn a völgyben találkoztak
a kelet felől gomolyogva gördülő köd felhőivel. A természet
figyelmeztetése volt ez, igyekezzünk lejutni innen a magasból,
mielőtt beburkol a köd és a sötétség.
Mintegy
1400 méter magasan jártunk ekkor. Fontos volt, hogy sietve
lejussunk a legközelebbi völgybe. Sem sátrunk, sem hálózsákunk,
ruháink is nagyon viharvertek voltak. A távolban, lenn a völgyben,
alattunk tussock-füvet láttunk a part közelében, ha lejuthatunk,
talán gödröt vájhatunk a hóba, kibélelhetjük száraz füvel és
kényelmesen átéjszakázhatunk.
Elindultunk
lefelé. Csakhamar följutottunk egy másik hegyhát tetejébe.
Esteledett. Letekintettem a túlsó oldalon, aztán odafordultam
aggódó társaimhoz: „Gyertek, fiúk”. Perc alatt ott álltak
mellettem a jeges gerincen. amely meredeken futott le a mélybe és
csak alább ment át valahol menedékesebb hólejtőbe.
Nem
láttuk a meredély végét. Eszünkbe jutott, hogy bizony függőleges
falban is végződhetik. De a hátunk megett gomolygó köd nem
engedett sok tétovázni való időt. Eleinte lassan ereszkedtünk
lefelé, gondosan vágtuk a lépcsőket a kemény hóba, azután
lágyabb lett a hó, szelidebb a lejtő. Eloldottuk a kötelet s
amúgy gyerekek módjára leszánkáztunk a meredeken – szánkó
nélkül. A lejtő alján nekifutottunk egy hótorlasznak. Két-három
perc alatt siklottunk vagy 300 métert. Visszanéztünk. A köd már
nyújtogatta utánunk szürke ujjait.
Kelet
felé, amerre igyekeztünk. hófedte fennsík választotta el az
északi part gleccsereit a délnek letoluló jégtömegektől. Utunk
óriási szakadékok sorai közt vezetett. A növekvő hideg miatt
elejtettük a táborozás gondolatát. Este hatkor újabb étkezés
és azzal elindultunk fölfelé. Az éjszaka a sarkunkban volt, már
egy órája bandukoltunk tökéletes sötétségben és figyeltük,
mikor érünk szakadékhoz. Nyolc órakor kibukkant a hold és
ezüstös fényt vetett ösvényünkre. Lágy hóban meneteltünk.
Éjfél felé megint 1200 méter magasságban jártunk. A barátságos
holdfény volt útmutatója fáradt lábainknak. Nem kívánhattunk
volna jobb vezetőt.
Éjfél
után közel jártunk egy nagy hómező széléhez. Egy szolid lejtő
csábított, térjünk arra felé. A lejtő aljában – úgy
képzeltük – ott kell lennie a Stromness-öbölnek. Több mint
húsz órája voltunk már úton egyfolytában, rövid pihenőket
leszámítva. Éjfél után egy órakor gödröt vájtunk a hóban,
havat halmoztunk köréje és meggyújtottuk a Primus-lámpát.
Worsley és Crean régi dalokat dudolásztak, miközben a Primus
vidáman duruzsolt. Szívünk tele volt kacagással, ha nem is fakadt
nevetésre meghasogatott fonnyadt ajakunk.
Félórával
később úton voltunk megint, lefelé a tengerpartra. Majdnem
biztosra vettük, hogy a Stromness-öböl fölött vagyunk. Boldogan
ismertünk rá olyan „jelekre”, amelyek emberi lakóhely
közelségére vallanak. A hold barátságos arca már felhők mögé
rejtőzött – könnyebben megtévesztett a táj alakulása.
Szépséges reményeink hamarosan megrendültek. Hasadékok
figyelmeztettek rá, hogy újabb gleccseren járunk. Szememmel
követtem a szaggatott felszínű jégtömeget – csaknem a tenger
partjáig. Tudtam, hogy nincsen gleccser a Stromness-öböl táján.
Ez tehát csak a Fortuna-gleccser lehetett. A csalódás fájdalmas
volt. Visszafordultunk és vonszoltuk föl megint magunkat a
gleccseren. Nagyon fáradtak voltunk.
Reggel
öt órakor a hegylánc sziklasarkantyújának lábánál voltunk. A
magaslatról dermesztő szél fújt, elhatároztuk, hogy egy szikla
védelme alá vonulunk pihenni. Letettük a hóra botjainkat és a
szekercét, azokra ültünk rá, egymás mellé húzódva és egymást
átkarolva. Azt gondoltam, ilyen módon fölmelegedünk és
nyugodhatunk egy félórácskát. Perc se telt bele, két társamat
elnyomta az álom. Ráeszméltem, mily végzetessé válhatnék, ha
mind a hárman elaludnánk egyszerre. Az álom, ilyen viszonyok közt,
csak átmenet a halálba. Öt perc múlva felköltöttem őket. Útnak
indultunk. Olyan merev volt minden tagunk, hogy jó darabon nem
tudtuk kiegyenesíteni térdünket.
Hegyormok
csipkézett vonala emelkedett velünk szemben, mint valami fogsor,
amelynek egyik foga hiányzik: a hágó, amelyen át utunk vezetett.
Az a hegysor volt ez, amely a Fortuna-öböltől délnek vonul.
Nagyon meredek lejtő vezetett fel rá; a hágó felől pedig
dermesztő, fagyos szél süvített. Nyugtalan szívvel, fáradt
testtel vonszoltuk magunkat keresztül a hágón reggel hat órakor.
Ha a túloldal járhatatlan: kétségbeejtő helyzetbe kerülünk.
Husvik
kikötőjének hullámos ívű szirtalakulata föltűnt jobbra tőlünk
a hajnali pirkadásban. Szótlan némaságban szorítottunk kezet
egymással. Úgy éreztük, végére értünk küzdelmes utunknak –
pedig hiszen még jó húsz kilométernyi fáradalmas út várt
reánk. Worsley ünnepélyesen csak ennyit mondott:
– Boss,
túlságosan szép ez, hogy igaz lehessen.
Nekieredtünk
a lejtőnek. Láttuk már a fekete parton megtörő apró
hullámfodrokat, tipegő pingvineket, a homokban elnyúló fókákat.
A Fortuna-öböl keleti karéja volt ez.
A
lejtő, amelyen lefelé haladtunk, hirtelen meredélybe megy át a
part fölött. Fölvillanyozott kedvünkben semmi föl nem
tartóztathatott.
Vidám
hangulatban ültünk neki a reggelifőzésnek. Amíg a reggeli
készült, fölkapaszkodtam egy magaslatra, hogy gyönyörködjem a
föltáruló képben. Félhétre járt. Megremegtem az örömtől –
nem gőzsíp hangja volt az, ami megütötte a fülemet?! Nem mertem
elhinni, de titkon tudtam ám, hogy a bálnavadász-állomásokon
ebben az órában van az ébresztő.
Leszállva
a többiekhez, elmondtam nekik a dolgot. Izgatottan lestük óránkon
a 7 órát, amikor a bálnavadászokat munkába terelik. Percnyi
pontossággal megszólalt a gőzsíp. Soha nem hallottunk édesebb
muzsikát. Az első emberi hang, amely kívülről, a nagy
világból, elhatott fülünkbe 1914 decembere óta. Az a sípszó
elmondta nekünk, hogy emberek vannak közelünkben, hajók vannak
útrakészen, hogy talán napok múlva útban leszünk visszafelé az
Elephant-szigetre, hogy hazahozhassuk hajótörött társainkat.
Nehéz leírni ennek a pillanatnak a meghatottságát. Szenvedés és
fájdalom, viharos csónak-út, éhség, fáradtság, kimerítő
menetelés – minden feledve volt. Átadtuk magunkat a tökéletes
megelégedés érzésének – a megelégedésnek, amit a
végrehajtott munka ébreszt szívünkben.
A
terepszemle nem nyujtott világos képet a környékről. A helyzetet
feltártam Worsley és Crean előtt. Nyilván azon a havas lejtőn
kell lefelé indulnunk, amelyik Husvik irányában vonul.
Fiúk
– mondtam nekik – ez a hólejtő úgy látszik szakadékban
végződik. De talán nem végződik szakadékban. Ha nem megyünk le
rajta, tíz kilométeres kerülőt kell tennünk, míg leérünk a
síkra. Mit csináljunk?
– Vágjunk
neki – felelték nyomban mindketten.
Így
hát elindultunk lefelé.
Ott
hagytuk az üres Primus-lámpát. Egy napi élelmiszer-adagot vittünk
magunkkal fejenkint és egy-egy darab kétszersültet. Mély hóban
tapostunk. Százötven méteres ereszkedő után tisztán állt
előttünk, merre kell haladnunk. A legközelebbi akadály egy
meredélyes kékjegű lejtő. Worsley és Crean a szekercével lyukat
vájtak, abban szilárdan megvetették lábukat, aztán kötélen
lebocsátottak engem s én útközben lépcsőket vájtam a jégbe,
míg csak végére nem értem 15 méter hosszú hegymászó
kötelünknek. Ott akkora lyukat faragtam a jégbe, hogy mind a
hárman megállhassunk benne. Társaim lejöttek hozzám a kész
lépcsőfokokon, aztán leeresztettek engem újabb 15 méterre – és
így ment ez tovább, míg csak le nem értünk a lejtő aljára.
Ezen a fáradságos módon két órába tellett a 150 méternyi
ereszkedő. Félútra leérve merőlegesen irányt változtattunk
balfelé, mert észrevettük, hogy a szekercével kivagdosott
jégdarabok a lejtő alján nagy zökkenéssel az űrbe potyognak.
Végül, hálás örömünkre, nyugvópontra értünk: sziklák
meredeztek ki a jégből. Onnan láttuk, hogy abban az irányban,
amerre megkezdtük a lépcsők faragását, veszedelmes falban
végződik a meredély.
Ezzel
még nem volt vége az ereszkedőnek. Síkos lejtőn folytattuk a
leszállást, ismét a szekerce segítségével, megviselt
nadrágjaink nem kis veszedelmére. Amikor megérkeztünk a lejtő
aljára, már csak 4–500 méter magasságban voltunk a tenger
fölött. Ez az ereszkedő viszonylag könnyű volt, helyenkint füves
foltokra jutottunk. Percek alatt lejutottunk a fövenyes
tengerpartra. Gyors léptekkel mentünk tovább a part mentén egy
másik füves hegygerincig. Ott találkoztunk első jelével az
emberi élet közelségének. Fóka teteme hevert ott, amelyet
kevéssel előbb ölt meg valaki. Csakhamar újabb fókatetemekhez
értünk. Lőtt sebeik tanúskodtak róla, hogy ember jár a
közelben. Később tudtam meg, hogy Stromness-ből járnak körül a
fókavadászok csónakon a Fortuna-öböl partja mentén.
Délben
jócskán fenn kapaszkodtunk ismét a hegyoldalban, az öböl tulsó
oldalán, és félórával később fennsíkra értünk. Onnan már
csak egy hegyháton kellett átkaptatnunk, mielőtt leereszkedünk
Husvik-ba. Én jártam elől. Egyszerre csak térdig vízbe zuppantam
és nyomban utána egyre mélyebben és mélyebben süppedtem a
beszakadt hókérgen keresztül. Levetettem magamat a hóra és
odakiáltottam a többiekhez, hogy cselekedjenek ők is így, hogy
fekvőhelyzetben eloszoljék a súlyunk. Hófödte tavon voltunk.
Néhány másodpercig fekhettünk így, aztán nagy óvatosan
fölemelkedtünk és mintha tojások közt járnánk, lépegettünk
tovább vagy kétszáz lépésnyire, ahol a térszín emelkedéséből
láttuk, hogy kijutottunk a tó partjára.
Félkettőkor
fölkapaszkodtunk az utolsó hegy-hátra; A 7–800 méteres
magaslatról megpillantottunk egy kis gőzöst. Bálnavadász-hajó
volt, éppen befelé tartott az öbölbe. Kevéssel később
vitorláshajó árbocai bukkantak föl a kikötőben. Apró emberi
alakok vonták magukra figyelmünket. Csak azután vettük észre a
stromnessi bálnavadász-állomás pajtaszerű épületeit. Ezen a
helyen megálltunk néhány percre és még egyszer kezet
szorítottunk meghatottan.
Óvatosan
indultunk lefelé a lejtőn, amelynek alján kényelem és meleg
várnak reánk. Az út utolsó szakasza különösképpen nehéznek
bizonyult. Hiába kutattunk csak annyira-mennyire is biztonságos
ereszkedőt a jégborította meredek hegyoldalon. Egyedüli
lehetséges ösvénynek mutatkozott az a mélyen bevésődő meredek
vízmeder, amelyen át hegyipatak zuhogott alá a fensíkról a
tengerbe. Jeges vízben gázolva követtük a csermely futását.
Derékig átnedvesedtünk. Dideregtünk a hidegtől és holtfáradtak
voltunk.
Egyszer
csak kellemetlen hang ütötte meg fülünket. Más viszonyok között
zenei hangnak is beillett volna. Vízesés zuhogása volt. Rossz
helyen jártunk. A vízesés tetejéről óvatosan lekukucskáltunk
és észrevettük, hogy 8–10 métert zuhan a patak vize. Két
oldalt járhatatlan jégszirtek meredeztek.
Kimerült
állapotunkban alig gondolhattunk rá, hogy visszaforduljunk. Lefelé
pedig csupán magán a vízesésen lehetett lejjebb kerülni.
Némi
nehézséggel sziklához erősítettük kötelünket, aztán Worsley
és én lebocsátottuk Creant. Ő volt a legnehezebb ember közöttünk.
A kötélen függve egészen beleveszett a zuhatag vizébe és
lélekzet után kapkodva érkezett meg a vízesés aljára. Utána én
siklottam alá a kötélen, majd Worsley, aki a legkarcsúbb és
legfürgébb legény volt közöttünk. A vízesés alján megint
szárazra jutottunk.
A
kötelet nem szerezhettük vissza. A szekercét lehajítottuk a
vízesés tetejéről és a hajónaplót is, egyik zubbonyunkba
burkolva. Ennyi volt az, átázott ruháinkon felül, amit magunkkal
hoztunk az Antarktiszró], amely felé másfél éve kitűnő
hajóval, tökéletes fölszereléssel és – duzzadó reménységgel
keltünk útra. Ennyi volt amit magunkkal mentettünk – kézzel
foghatót. Emlékekben annál gazdagabbak voltunk. Átfúrtuk
magunkat a külső dolgok kérgén. Láttuk Istent az Ő
nagyszerűségében, hallottuk a Természet lélekzetvételét.
Kitapintottuk az ember meztelen lelkét.
Dermedten
a hidegtől, de könnyű szívvel, boldogan indultunk tovább a
bálnavadász-állomás felé, amely innen már csak két-három
kilométer lehetett. Az utazás nehézségei mögöttünk voltak. A
gondolat, hogy nők is lehetnek az állomáson, kínosan eszméltetett
rá vad külsőnkre. Megpróbáltuk kicsípni magunkat. Bozontos
szakállunk nőtt az útban, hajunk összecsapzott. Mosdatlanok
voltunk Esztendeje viselt ruháink toldottak-foldottak és
szennyesek. Kellemetlenebbül festő három csavargót alig lehetett
elképzelni. Worsley ruhájának valamelyik zugából előkotort
néhány „biztos-tűt” és némi igazításokat vitt véghez,
amelyek csak annál kiáltóbbá tették ruházatunk jóvátehetetlen
fogyatkozásait.
Fürgén
szedtük a lábunkat és mikor egészen közelébe értünk az
állomásnak, két kis fiúval találkoztunk. Tíz-tizenkét évesek
voltak. Megkérdeztem őket, merre lakik az intéző. Nem feleltek.
Sokat mondó pillantást vetettek ránk és azzal uccu neki,
eliramodtak, ahogy a lábuk bírta őket.
Elértük
a telepet, átloholtunk az „emésztő ház”-on, amely sötét
volt belül. A ház túlsó végén kijutottunk a szabadba. Egy öreg
ember vetődött utunkba. Meg se várta, hogy kérdezhessünk
valamit. Ijedten menekült, mintha magával az Ördöggel találkozott
volna. A fogadtatás nem volt valami szívélyes. Kiértünk a
rakodópartra, az ügyeletes fől sem nézett munkájából.
– Itthon
van Mr. Sorlle? – kérdeztem.
– Itthon
– felelte és ránk meresztette a szemét.
– Szeretnénk
beszélni vele.
– Kik
maguk? – kérdezte.
– Hajótöröttek;
a sziget tulsó feléről jövünk.
– Átjöttek
a szigeten? – kérdezte. Hangjából kiérzett, hogy nem hiszi.
De
azért elment az intéző házába. Mi követtük. Később tudtam
meg, hogyan jelentett be bennünket Mr. Sorlle-nak. Azt mondta neki:
– Három
furcsa képű ember van itt, azt mondják, a túlsó partról jönnek
és ismerik magát. Kinn hagytam őket. (Érthető óvatosság,
kétségkívül.)
Mr.
Sorlle kijött az ajtóba és így szólított meg:
– Nos?
– Nem
ismer? – kérdeztem.
– A
hangját ismerem – felelte bizonytalanul. – Maga a Daisy matróza.
– Shackleton
vagyok.
– Jöjjenek
be. Jöjjenek be.
– Mondja
csak, mikor lett vége a háborúnak?
– A
háborúnak nincs vége – felelte. – Milliószámra gyilkolják
egymást az emberek. Európa megőrült. Az egész világ megőrült.
Mr.
Sorlle vendégszeretete nem ismert határt. Azt sem várta meg, hogy
lerántsuk fagyos csizmáinkat, már vonszolt be magával és
leültetett meleg, kényelmes szobájában. Nem voltunk olyan
állapotban, hogy leülhessünk bárkinek a házában, amíg meg nem
mosdunk és át nem öltözünk, de a telep intézőjének
szívességéből akár azt hihettük volna, nem irtózik együtt
lenni velünk egy födél alatt. Kávét adott nekünk és cakes-et,
norvég módra, aztán fölvezetett az emeletre, a fürdőszobába.
Lehajigáltuk rongyainkat és kéjes gyönyörrel tisztára sikáltuk,
csutakoltuk magunkat. Fürdő után pedig gyönyörűséges új
ruhába bujtunk – az állomás raktárából kaptuk – és
megszabadultunk fölösleges üstökünktől. Aztán következett a
fényűző ebéd. Mr. Sorlle beszámolt intézkedéseiről.
Szivélyessége nem ért véget a személyünkről való
gondoskodásával. Mialatt fürödtünk, kiadta a rendeletet az egyik
bálnavadász-hajónak, készüljön föl azonnal, hogy még az este
elindulhasson a sziget túlsó partján hagyott három társunkért.
Meghánytuk-vetettük a terveket.
Úgy
intéztem, hogy Worsley elmegy a mentőhajóval, hogy megmutassa a
pontos helyet, ahol hajóácsunk két rokkant társával tanyát
ütött, magam meg megkezdtem nyomban az előkészületeket az
Elephant-szigeten maradt társaink megmentésére. A Haakon király
öblébe induló bálnavadász-gőzöst két nap múlva vártuk
vissza és pedig Grytviken-en keresztül, ahonnan 1914 decemberében
útra keltünk dél felé. Azt akartuk, hogy az ott állomásozó
kormányzó mielőbb értesüljön az Endurance sorsáról. Az is
lehet, hogy levelek várnak ránk ott.
Worsley
aznap este (május 20-án) tíz órakor szállt fel a
bálnavadász-hajóra. Másnap a segítőhajó kikötött a Haakon
király öbölben. Worsley csónakon ment tovább a Peggotty-tanyára.
A három ember boldogsága határtalan volt, hogy megmentik őket, de
– nem ismerték meg Worsley-t. Bozontos üstökű, nagyszakállú,
piszkos csavargóként hagyta el őket és frissen borotvált,
kifinomult gentlemanként tért vissza értük, alig két napra rá.
Azt hitték róla, bálnavadász. Az egyik meg is kérdezte tőle,
miért nem jött át senki miközülünk.
– Mit
beszélsz? – felelte Worsley elámulva.
– Azt
hittük, a Boss, vagy valaki a mieink közül is eljön értünk –
magyarázták.
– Mi
van veletek? – kérdezte Worsley.
Akkor
kezdtek ráeszmélni, hogy hiszen a pajtásukkal beszélnek, akivel
másfél éve sülve-főve együtt voltak.
A
bálnavadászok néhány perc alatt összeszedték és behordták
holminkat csónakukba. Eloldották a James Caird-et, fölvontatták
hajójuk fedélzetére és elindultak visszafelé. Május 22-én
alkonyatkor futott be a hajó a Stromness-öbölbe. A bálnavadászok
összegyűltek a parton, hogy fogadják a megmentett csoportot és
lássák a csónakot, amelyen 1500 kilométert hajóztunk azon az
oceánon, amelyet oly jól ismernek és rettegnek.
*
Ha
visszapillantok ezekre a napokra, nem kételkedem, hogy a Gondviselés
vezérelt bennünket, nemcsak a hómezőkön keresztül, – a vihar
korbácsolta fehér tengeren is, amely az Elephant-szigetet
Dél-Georgiától elválasztja. Harminchat órás szakadatlan
vándorlásunkban, keresztül Dél-Georgia névtelen hegyein és
gleccserein: gyakran úgy tűnt föl nekem, négyen vagyunk, nem
hárman. Worsley-nek is, Crean -nek is ez volt az érzése.
Az
ember érzi „az emberi szavak szegénységét, a halandó beszéd
durvaságát”, amikor a megfoghatatlant kísérli meg elbeszélni –
de utazásunk beszámolója nem lehetne teljes, ha nem érintenénk
ezt a különös megilletődést, amely szívünket áthatotta.
TIZENÖTÖDIK
FEJEZET.
Megmentjük
a hajótörötteket.
Első
éjszakánk a bálnavadász-telepen felséges volt. Crean és én Mr.
Sorlle házának egyik gyönyörűséges hálószobájában kaptunk
éjjeli szállást és olyan kényelmet élveztünk, hogy nem tudtunk
aludni. Odakünn sűrűn kavargott a hó. Megérkezésünk után két
órával vihar kerekedett, tartott másnap egész nap; a hegyek
lejtőjén száguldva hordta a havat. Kérdés, mi sors várt volna
ránk, ha ott ér a hóförgeteg a viharban. Hálásak voltunk
biztonságunkért. Reggelre mindent vastagon lepett be a hó.
Reggeli
után Sorlle körülvitt motoros csónakán Husvik-ba. Éber
figyelemmel hallgattuk elbeszélését a háborúról. Mintha csak
halottainkból ébredtünk volna rá erre a világra – erre az
eszeveszett világra – időbe telt, amíg hozzáidomítottuk
elménket ezekhez a regeszerű történetekhez. Nemzetek
vérben-vasban, hősiesség, embermészárlás... A szemünket
dörzsöltük álmélkodásunkban. A mi esetünk azt hiszem,
egyedülálló. Nem volt még egy civilizált ember a hat
világrészben, aki ily tökéletes tudatlanságban leledzett volna a
világot megmozgató eseményekről, a világtörténelem legnagyobb
háborújának két esztendejéről, mint mi, amikor idecsöppentünk
a stromnessi bálnavadász-telepre.
Sorlle-tól
hallottam az első hírt az Aurorá-t ért balesetről. Az Aurorá-t
a vihar a Ross-tengeren a McMurdo-átjáróból – a téli szállás
mellől – kisodorta a nyilt tengerre. Akárcsak az Endurance, az
Aurora is sokáig vergődött a jég fogságában, de szerencsésen
kiszabadult és elérte New Zealand-et. A parti csoportról semmi
hír. Részleteket nem tudott Sorlle. Határozottabb formában csak
azután értesültem az eseményekről, amikor megérkeztem a
Falkland-szigetekre. Ez a hír csak annál kívánatosabbá tette,
hogy a Weddell-tengeri hajótörötteket megmentsük, amily gyorsan
csak lehet, hogy azután szabad legyek, ha tenni kell valamit a
Ross-tengeri csoportért.
Husvik-ba
való megérkezésünkkor, vasárnap (május 21-én) reggel régi
barátom, Bernsten polgármester és a kis telep többi tagjai meleg
fogadtatásban részesítettek. A kikötőben ott horgonyzott a
legnagyobb bálnavadász-hajók egyike, a Southern Sky (déli ég).
Téli szállásra vonult már ide. Nem volt módunkban azonnal
érintkezésbe lépni a hajó gazdáival (angol társaság hajója),
de magamra vállalván minden felelősséget, Bernsten intézkedett,
hogy a hajó útnak indíttassék az Elephant-szigetre. Aláírtam
egy biztosítási szerződést a Lloyd útján a hajó biztosítására.
Thom
kapitány, expedíciónk régi barátja, véletlenül éppen
Husvik-ban volt hajójával, az Orwell-lel. Bálna-olajat rakodott
brit lőszergyárak számára.
Thom
azonnal önként ajánlkozott rá, hogy velünk jön, akármilyen
minőségben. Kértem, jöjjön úgy, mint a Southern Sky kapitánya.
Könnyűszerrel összetoboroztuk a legénységet: a bálnavadászok
örömest vállalkoztak a bajba jutott emberek megmentésére.
Azonnal hozzá is fogtak a dologhoz; készséges kezek
megkönnyítették a munkát. Az állomás raktáraiból
összevásároltam minden szükséges készletet és fölszerelést,
nem feledkezvén meg apró kényelmi dolgokról sem megmentendő
társaink számára. Kedden reggel a Southern Sky készen állt az
elvitorlázásra.
Örömmel
ragadom meg az alkalmat, hogy ezen a helyen is köszönetet mondjak
Dél-Georgia norvég bálnavadászainak együttérzéséért és
segítségéért. Hálával emlékezem arra a sok szívességre, amit
a tengerentúl élveztem mindenfelé. Ezek között igen-igen
emlékezetes marad az a vendégszeretet és támogatás, amivel
Dél-Georgiában találkoztam. A tengeren testvériség uralkodik. A
hajósnép, amely a tengert szolgálja és a tengeren szenved,
élénken átérzi tengerjáró testvérének küzködését és
szorongató helyzetét.
McCarthy,
McNeish és Vincent hétfőn délután partra szálltak. Meleg
szállás, bőséges táplálkozás rohamosan erőre kapatta őket.
McCarthy siralmas bőrben volt, amikor kilépett a fürdőkádból.
Ötven éven felül volt és az erőfeszítések jobban megviselték,
mint akármelyikünket. Éppen ideje volt, hogy megérkezzék a
megmentés. Hazaküldtem őket Angliába, magam meg Worsley-vel és
Crean-nel felszállottam a Southern Sky mentőhajóra.
Thom
kapitány hajóján hétfőn este összeverődött egy kis társaság
– bálnavadász-hajók kapitányai, felnőtt fiaikkal, akik az
apjuk mesterségét folytatják – csupa viharedzett férfi, akik
jól ismerik a komor és álnok déli tengereket; öröm volt ilyen
érdeklődő emberek előtt mesélgetni viszontagságos
csónakútunkról.
*
Kedden
(május 23-án) reggel a Southern Sky csavarja búgni kezdett; a
bálnavadász-telep gőzsípjai megszólaltak, hogy szavukkal
szerencsés utat kívánjanak. Hajóutunk Elephant-szigete felé
eseménytelenül indult. Gyorsan haladtunk, de növekedett a hideg és
aggasztó jelei mutatkoztak a gyülekező jégnek hajónk körül. A
frissen fagyó jég között föl-föl-bukkantak a zajló jég
hatalmas tömegei.
Azzal
tisztában voltam, hogy a jégzajlásba nem merészkedhetünk be. Kis
acélgőzösünk nem állna ellen a jég ostromának. Vissza kellett
vonulnunk a biztos kudarc elől észak felé. 26-án reggel
kikeveredtünk a lepényjég közül. 28-ának reggele borult volt és
komor. A hajó orrát ismét délnyugatnak irányítottuk, de délután
feltűnt a láthatáron a szilárd jégzaj határozott vonala. 130
kilométer választott el az Elephant-szigettől. Nem vághattunk
neki a leküzdhetetlen akadálynak. Megint visszafordultunk
északnyugatnak. Másnap pontosan északnak voltunk a szigettől és
még egy kísérletet tettünk. Sűrű jégzaj fogadott amelyben
mozdulni se tudott volna hajónk.
Fájdalmas
volt a kudarc ennyi küzdelem után, de szemébe kellett néznünk a
változhatatlannak. A Southern Sky mérsékelt vastagságú jég közé
se nyomulhatott be; idestova benne voltunk a télben és tartanunk
kellett tőle, hogy a jég esetleg hónapokig nem bocsát ki karmai
közül. A Southern Sky csak tíz napra való szenet vihetett s már
hat napja úton voltunk. 900 kilométerre jártunk a
Falkland-szigetektől és körülbelül 1100 km-re Dél-Georgiá-tól.
Elhatároztam, hogy a Falkland-szigetekre hajózunk, ott szerzek egy
megfelelő gőzöst és másodszor is megkísérlem az eljutást a
hajótöröttek szigetére.
Kedvezőtlen
időjárással küzdve érkeztünk meg Port Stanley-be május 31-én.
Onnan kábel útján már érintkezésbe léphettünk a nagyvilággal.
A kikötőmester elénk jött fogadtatásunkra. Partra szálltam,
hogy találkozzam a kormányzóval, Douglas Young-gal. Azonnal
megígérte segítségét. Telefónon beszélt Harding-gal, a
Falkland-szigeti állomás intézőjével. Élénk sajnálkozásomra
megtudtam, hogy megfelelő hajó nincs jelenleg a szigeteken.
Még
az este táviratot küldtem György királynak: az első híradást
az Endurance sorsáról és az expedíció további kalandjairól.
Másnap megérkezett a király távirata: "Örömmel hallom
szerencsés megérkezését a Falkland-szigetekre és remélem, hogy
társait az Elephant-szigeten hamarosan sikerül megmenteni. George
R. I.”
Közelgett
a tél. Sürgető volt, hogy mentől előbb útra kelhessek a
hajótöröttek felé. Emberéletekről volt szó. Minden késedelem
veszedelmessé válhatott.
Ajánlották,
hogy mentőhajót küldenek Angliából, de annak a megérkezése
hetekbe telt volna. Időközben szikratávírón és kábel útján
kérdést intéztem a dél-amerikai köztársaságok kormányaihoz,
nem bocsátanának-e rendelkezésemre megfelelő segítőhajót.
Fahajóra volt szükségünk, amely behatolhat legalább a könnyebb
jégzajba, és amely elegendő gyorsjáratú és sok szenet vihet
magával.
A
világ minden tájáról elhalmoztak üdvözletekkel és
szerencsekívánatokkal. A jó barátok százainak szíves érzése
igazán jóleső öröm volt az aggodalom és szorongatottság
napjaiban.
A
brit tengernagyi hivatal értesített, hogy nincsen céljainknak
megfelelő hajó Angliában és október előtt nem várható a
segítség. Azt válaszoltam, hogy az késő. Akkor érkezett meg a
montevideoi brit miniszter távirata, hogy az uruguayi kormánynak
van egy hálóvontató halászhajója. Neve: Instituto de Pesca No.
1. Szilárd kis gőzös. A kormány áldozatkészen fölajánlotta,
hogy tökéletesen fölszerelteti, átküldi a Falkland-szigetekre,
hogy elvigyen bennünket az Elephant-szigetre. Örömmel fogadtam el
az ajánlatot. A hajó június 10-én megérkezett. Nyomban útra
keltünk dél felé.
Az
időjárás nem kedvezett, de a kis gőzös szépen haladt. Harmadnap
hajnalán föltüntek az Elephant-sziget hegyormai. A reménység már
hullámzásba hozta szívünket – de akkor jött a leselkedő ősi
ellenség, a jégzaj és a szigettől 35 kilométerre megállított
bennünket. Minden igyekezetünk hiábavaló volt, hogy
keresztültörjünk az akadályon. A sziget jobbra esett tőlünk, de
semmikép nem közelíthettük meg.
A
uruguayi gépész jelentette, hogy három napi szene maradt és
utasítást kellett adnom a visszafordulásra. Sűrű köd rejtette
el szem elől a sziget alacsonyabb lejtőit. Társaink a tanyahelyről
nem vehették észre a hajót. Csaknem szén nélkül és megsérült
gépekkel érkeztünk meg Port Stanley-be. A Glasgow angol hajó
meleg szívélyességgel üdvözölt, amikor behajóztunk a kikötőbe.
Az
uruguayi kormány fölajánlotta, hogy átküldi a hajót Punta
Arenas-ba (a Magalhaes-szorosban), száraz dockban kijavíttatja és
akkor még egy kísérletet tehetünk. De az idő drága volt, ezek
az előkészületek soká elhúzódtak volna. Megköszöntem a
kormánynak az áldozatkész ajánlatot. Uruguay kormányának és
népének igaz hálával tartozom szívességükért. Hálával kell
megemlékeznem Ryan hadnagynak, a haditengerészet tartalékos
tisztjének segítségéről is, aki Montevideóból a
Falkland-szigetekre és onnan le délnek kormányozta a hajót. Az
Instituto de Pesca visszatért Montevideóba és én körülnéztem
más hajó után.
Fridtjof
Nansen, a norvég kormány nevében fölajánlotta a Fram-ot. Ezt az
ajánlatot sem fogadhattuk el, mert nem volt vesztegetni való időnk.
Peary közbenjárt az Egyesült Államok kormányánál, hogy
megkaphassuk az ő Roosevelt hajóját – de ebből se lett semmi.
Egyik táviratot a másik után küldöztem el, Argentina és Csile
minden tengeri kikötőjét föllármáztam. Az argentinai kormánytól
kértem, megkérdeztem, vajjon az Uruguay ágyúnaszád, amely
tizenkét évvel ezelőtt megmentette Otto Nordenskiöld svéd
expedícióját, használható állapotban van-e. Kedvezőtlen válasz
érkezett.
Éppen
legjobbkor kötött ki egy brit postahajó, az Orita. Port
Stanley-ben, hogy átvigyen bennünket – Worsley-t, Crean-t és
engem – Punta Arenas-ba. Ott az a brit társaság vett gondjaiba,
amely Magalhaes nevét viseli címében: a British Association of
Magellanes. Különösen Allan McDonald buzgólkodott fáradhatatlanul
a mentő-expedíció érdekében. Három nap alatt 1500 font sterling
gyűlt egybe; megszerezte és fölszerelte céljainkra az Emma
schooner-t. Az Emma negyvenéves tölgyfahajó volt, szilárd és
ellenálló. Gőzgépén felül volt egy kisegítő olajos motorja.
A
hajó személyzete tíz emberből állt, ez a tíz kitűnő hozzáértő
ember nyolc nemzetiséghez tartozott. A csilei kormány kölcsön
adta a kis Yelcho gőzöst, hogy vontasson bennünket az út egy
darabján. A Yelcho nem szállhatott szembe a jéggel, mert acélból
épült. Július 12-én vontatókötelére vett minket és
elindultunk célunk felé. Rossz időben lehorgonyoztunk másnap, de
jóllehet a szél viharrá fajult, nem késhettünk soká, 14-én
kora reggel fölvontuk a horgonyt. A vontatókötél túlságosan
megfeszült és puskalövésszerű dörejjel elpattant.
Másnap
is dühöngött még a vihar. A Yelcho, utasításomra,
visszafordult. Három napi küzdelem után, kedvezőtlen időben
magunkra maradtunk az Emmá-n, hogy megkísértsük bajtársaink
megmentését. Sorsuk ekkor már erősen nyugtalanított. Július
21-én, pénteken hajnalban 180 km-re jártunk a szigettől. A
félhomályban ekkor ütköztünk meg először a jéggel. Megvártam
a nappali világosságot, hogy nekivágjunk az akadálynak. A kis
hajó dióhéj módjára hánytorgott a hullámokon. Néhány
összeütközés meggyőzött róla, hogy hajónk jóval könnyebb,
mint az őt ostromló jégtöredékek. Amíg ez így tart, lehetetlen
továbbhaladnunk.
Kimenekítettem
az Emma schoonert a jégzajlásból és keletnek fordultunk. Tizenhat
óráig libegtünk egyhelyben. A tél már előrehaladt, az időjárás
teljességgel gonosz. Dél felől nagy tömegekben rohamosan úszott
el a jég észak felé. A motor cserben hagyott, teljesen a
vitorlákra voltunk utalva. Másnap sikerült valamennyire
előnyomulni dél felé, de a viharos éjszakát követő reggel
megrekedtünk.
Nem
adtuk még meg magunkat. Délnek irányítva a hajót, újból és
újból megkísérlettük megindítani a gépet. Mindhiába. A makacs
déli szél visszavert mindannyiszor.
Bármennyire
nehezünkre esett, harmadszor is vissza kellett vonulnunk. Északnak
fordultunk és viharos hajózás után augusztus 3-án befutottunk
Port Stanley-be. (25) Harmadik vereségünk után sem
mondtam le arról a föltevésemről, hogy az Elephant-szigetet nem
zárja körül szilárdan a jég egész télen át, akármit
mondjanak is otthon a karosszék tudósai.
Port
Stanley-ben értesültem, hogy a Discovery Angliából jövet
szeptember közepén megérkezik a Falkland-szigetekre. Jó barátom,
a kormányzó tanácsolta, pihenjek meg nála néhány hétre és
várjam meg a segítőhajót. De nem nyughattam bele, hogy hat hétig
tétlenül heverjek, amikor tőlem ezerszáz kilométerre huszonkét
társam várja kétségbeesetten a segítséget. Megkértem tehát a
csilei kormányt, küldje értünk a Yelcho-t és vontasson el minket
Punta Arenasba. Mint ahogy minden kérésemet, ezt is nyomban
teljesítették. Északnyugati szélviharban tettük meg az utat,
hajszál híja, hogy oda nem vesztünk. Augusztus 14-én kikötöttünk
Punta Arenas-ban.
Alkalmas
hajót nem kaphattunk, de az időjárás javulóban volt. Megkértem
Csile kormányát, adja nekem a Yelcho-t még egy utolsó kísérletre.
Ez a kis acélgőzös teljességgel alkalmatlan volt rá, hogy
szembeszálljon a jégzajjal, meg is ígértem, hogy nem hatolok be
vele a jég közé. Augusztus 25-én negyedszer is útra keltem a
mentő expedícióra.
Ezúttal
kedvezett a szerencse. Célunk felé közeledve láttam, hogy
elvonult a Jég. Déli szélvihar éppen idejében elűzte a jeget
észak felé. A Yelcho szerencsésen keresztülsiklott. Sűrű ködben
közeledtünk a sziget felé, nem mertem megvárni, míg eloszlik a
köd. Augusztus 30-án délelőtt tíz órakor elhaladtunk néhány
megfeneklett jéghegy mellett, aztán észrevettük, hogy a hullámok
megtorpannak – zátony van előttünk. Tudtam már, hogy
megérkeztünk a sziget alá.
Aggodalmas
pillanat. Meg kellett még állapítanunk, merre van a tanya, de sok
időt nem vesztegethettünk a leselkedő jégzajlás miatt. De ép
akkor fölemelkedett a köd és föltárultak az Elephant-sziget
szirtjei és gleccserei. Keletnek hajóztunk és húsz perccel dél
előtt Worsley éles szeme fölfedezte a tanyát, amely csaknem
észrevehetetlenül lapult meg hótakarója alatt. Társaink a tanyán
ugyanekkor pillantottak meg; apró fekete alakok özönlöttek a
partra és integettek felénk. Három kilométerre lehettünk a
tanyától.
Csónakba
szálltunk és félóra sem telt bele, Crean-nel és néhány csilei
matrózzal a part közelébe értem. Egy hullámpaskolta szikla
tetején apró figura vonta magára figyelmemet. Wild volt. Messziről
odakiáltottam:
– Megvagytok
mind?
– Mindnyájan
jól vagyunk, Boss – felelte és három hurrá-t kurjantott utána.
Eközben
közelebb értünk a sziklához, cigaretta-csomagokat dobáltunk
partra. Éhes tigrisekként estek rá. Tudtam jól, hogy hónapok óta
dohányról álmodnak és beszélnek.
Sokan
közülök meglehetős rossz bőrben voltak. Wild tartotta bennük a
lelket. Nem volt időnk sok üdvözlő szóra, a híreket is későbbre
hagytuk. Mégcsak el se mentem a tanyáig, hogy lássam – Wild
biztosított róla, hogy sokat fejlődött azóta.
Hatalmasan
hullámzott a tenger; ha megfordul a szél, akármikor nyakunkra
hozhatja a jeget. Siettettem társainkat, éppen csak az expedíció
följegyzéseit és a legszámottevőbb holmit kapkodták össze. Egy
óra alatt mindnyájan a hajón voltunk és a Yelcho teljes gőzzel
nekivágott az útnak észak felé. Jég nem, csak a
hullámkorbácsolta, nyilt oceán választott el minket Dél-Amerika
partjától.
Útközben
meghallgathattam végre a viszontagságos ötödfél hónap
történetét és nem győztem örvendezni rajta és hálálkodni
Wild-nak, hogy annyi leleményességgel és oly törhetlen
szívóssággal táplálta mindvégig a reményt, bizakodást és
jókedélyt a sokat szenvedett kis csoport tagjaiban. Wild nagyszerű
küzdelmet vívott a lehangoltság és kétségbeesés szörnyeivel,
amelyek bizony már-már hatalmukba kerítették a komor jégmezők
és jégborította tenger ölelésében tenyérnyi helyen szorongó
csoportot. A huszonkét ember szűkös élelme is elfogyóban volt.
A
Yelcho éppen jókor érkezett. Két nappal előbb nem közelíthette
volna meg a szigetet, és néhány órával később talán megint
áttörhetetlen jégpáncélra bukkantunk volna.
Útban
visszafelé megint rossz időt kaptunk. A kis hajót hatalmasan
hajigálták a hullámok – de fedélzetén könnyű szíveket vitt.
Szeptember 3-án behajóztunk a Magalhaes-szorosba és reggel
nyolckor elértük a Rio Secco torkolatát. Két-három órával
később kikötöttünk Punta Arenasban, ahol olyan istenhozottal
fogadtak, hogy soha nem fogjuk elfelejteni. A csilei nép sem volt
kevésbé lelkes, mint honfitársaink. A városka egész lakossága
talpon volt. Lelkes, meleg fogadtatás volt s az erőfeszítés
aggodalmas hosszú hónapjai után olyan kedvben voltunk, hogy jól
is esett átadnunk magunkat az örömnek.
A
rákövetkező hetek során tömérdek üdvözlettel és üzenettel
halmoztak el barátaim a világ minden tájáról és szívem
mélyéből meghatott az emberek jósága, akik a harctereken dúló
rettenetes események szorongattatásában is megemlékeztek rólunk.
A csilei kormány rendelkezésemre bocsátotta a Yelcho-t, hogy
elvigyen minket Valparaisóba.
Szeptember
27-én érkeztünk meg Valparaisoba. Minden elképzelhető vízi
jármű ott úszott a kikötőben és elénk jött üdvözlésünkre,
az uccákon legalább 30.000 ember tolongott. Másnap este
Santiagóban előadást tartottam a brit Vöröskereszt és egy
csilei haditengerészeti jótékony intézmény javára. A csilei
lobogó a Union Jack-kel egybetűzve lengedezett, a csilei zenekar a
csilei himnuszt, a God Save the King-et és a Marseillaise-t
játszotta, Csile külügyminisztere beszédet tartott és rendjelet
tűzött a kabátomra. Beszéltem a köztársaság elnökével és
megköszöntem neki a segítséget, amit a brit expedíciónak
nyújtott. Egymagára a szénre 4000 font sterlinget áldozott a
csilei kormány. Az elnök válaszában rámutatott a brit
tengerészekre, akiknek részük van Csile haditengerészetének
megteremtésében.
A
csilei vasúti minisztérium különvonaton küldött át minket az
Andeseken. Átmentem Montevideóba, hogy személyesen köszönjem meg
Uruguay köztársaság elnökének és kormányának az áldozatkész
segítséget, útközben is több helyütt királyi mód fogadtak.
Buenos Airesbe is átlátogattunk. Aztán megint átkeltünk az
Andeseken.
Intézkedtem,
hogy utitársaim mielőbb hazakerüljenek Angliába, mert a háború
szólította őket. A magam legközelebbi feladata volt a Ross tenger
partján rekedt csoport megmentése. Worsley-t magammal vittem.
Északnak siettünk Panamába, onnan San Franciscóba, ott elcsíptünk
egy gőzöst, és az november végére elszállított New Zealand-be.
Hallottam, hogy a new-zealandi kormány segítőexpedíciót készül
küldeni a Ross-tengerbe, de nem voltam eléggé tájékozva és alig
vártam, hogy ottlehessek a helyszínén.
TIZENHATODIK
FEJEZET.
A
hajótöröttek az Elephant-szigeten.
Az
Elephant-szigeten áprilisban magukra maradt társaink élményeit és
tapasztalatait a hajótöröttek naplói örökítik meg. Részben
ezekből, részben elbeszélésük nyomán mondom itt el röviden
ennek a négy hónapos robinsoni életnek főbb eseményeit.
Első
dolguk volt – s még az élelem szerzésnél is sürgetőbb
tennivaló – hogy hajlékra tegyenek szert. Sokat közülük nagyon
megviselt már a sok szenvedés és nélkülözés. Rickenson-t, aki
sportot csinált abból, hogy nem kíméli magát, hirtelen leverte
lábáról a szívgyöngeség. Blackborrow és Hudson mozdulni se
tudtak. Többé-kevésbé valamennyien szenvedtek a fagyássebektől.
A
hóförgeteg, amely aznap kerekedett, amikor átköltöztünk a
Wild-fokra, két hétig dühöngött egyfolytában. A sátrakat,
kivéve a szögletes sátrat, amelyikben Hurley, James és Hudson
tanyáztak, darabokra szaggatta az orkán. A hálózsákok és ruhák
csuromvizesek lettek.
A
folytonos fizikai gyötrelem azzal fenyegetett, hogy lelkileg is
leveri őket.
Két
csónakukat fölfordították, olyanképpen, hogy egyik oldala a
havon nyugodott, a másik meg jó félméternyire megemelve sziklákra
és ládákra támaszkodott. Igy legalább a betegek és a tudományos
megfigyelést végzők egy része ideiglenes tető alá jutott.
Később aztán állandóbb hajlékot emeltek.
Parancsoló
szükségesség volt, hogy valamennyien védett helyre kerüljenek és
megszárogathassák ruháikat. Wild. a kis csoport parancsnoka,
siettette a jégbarlang kiásását a hegyoldalban. A munkálatot,
mint emlékezünk, még ottlétem idején kezdettük meg. Az enyhe
időjárás folytán örökösen szivárgott le a víz a barlang
tetejéről és falairól. Wild úgy segített ezen, hogy jókora
lapos kövekből két tekintélyes falat épített. A fal magassága
120 centiméter volt, egymástól való távolságuk 570 centiméter.
A
kövek keserves összehordásáról jegyezte föl valamelyikük:
„Nevetséges,
milyen gyengék vagyunk... olyan kövek, amelyeket máskor könnyedén
emelgettünk volna, meghaladják erőnket, hárman cipeljük az egy
embernek való terheket.”
A
csónak-kunyhó számára azt a helyet választották, ahol a kályhát
állították föl megérkezésünk estéjén, áprilisban. Két nagy
sziklatömb között annyira-mennyire védett volt ez a hely. A
fölötte emelkedő Penguin Hill – ahol a pingvinek költőhelye
volt – védte kissé észak felől. Mihelyt fölrakták a falakat,
ráállították a két csónakot, egyiket a másik mellé,
fölborítva. Pontos odaillesztésük némi időbe került, de nagyon
fontos volt, ha azt akarták, hogy állandó hajlék legyen belőlük,
ahogy remélték. A csónakokat azután megszilárdították és
lekötözték.
Amikor
minden elkészült, behordták nedves tarisznyáikat, amelyek már
órák óta áztak kinn az esőben, a csónakok és a sátrak
elbontása után. Az új otthonban Wild jelölte ki a helyeket.
A
„padló” ekkor még tele volt hóval és jéggel, ezt gondosan
kitisztogatták a kavics közül, aztán leterítették a megmaradt
sátorvásznakat. Ebben a kissé zsúfolt és alacsony, de viszonylag
palotaszerű hajlékban visszatért a derű és vidámság a
hajótöröttek szívébe. Újabb és újabb javításokkal egyre
tökéletesebbé lett a hajlék. A kőfalakra kívül ráborították
Jaeger-féle hálózsákjaikat és kabátjaikat, hóval gondosan
letapasztották, a havat ráfagyasztották. Így sikerült
megakadályozni a hó beszüremkedését hófúvás idején.
Eleinte
a szabadban főztek, sziklák védelmében. Mindössze ládákból
raktak falat, hogy kissé jobban védve legyenek. Olajos kannákból
két fókaháj-kályhát mesterkedtek össze. Egyik napon, amikor
különösen hevesen dühöngött a hóförgeteg, bevitték a kályhát
a kunyhóba. Fojtogató füst kerekedett. Ezen segíteni kellett.
Kerr egy kétszersültes láda bádogburkolatából kéményt
fabrikált és a füsttől megszabadultak.
A
szakács és a napos kukta reggel hét órakor kezdték
tevékenységüket. A reggeli rendesen tíz órára lett készen.
Nagy
baj volt a kunyhóban a világosság hiánya. A vitorlavászonfalakat
belepte a korom, a hófúvás magasra halmozódott a kunyhó körül.
Állandó éjszakai sötétségben éltek a kunyhó lakói. Wild
leleménye segített valamelyest a bajon. Egy zsebóra üvegét
belevarrta a vitorlavászonfalba. Később még három ablakot
vágtak; akik a közelében voltak, varrhattak és olvashattak. A
helyzet egyhangúságát enyhítette ez a kis szórakozás.
"Könyvtárunk
a következő művekből állott: két verses kötet. Nordenskiöld
délsarki expedíciója, az Encyclopaedia Britannica egy-két
hiányos, szaggatott kötete és egy egypennys szakácskönyv. Ez
Marstoné volt.”
A
„padló”-ra később tiszta kavicsot hordtak még, így
meglehetős száraz volt a hideg időszak alatt. de mikor a fagypont
fölé emelkedett a hőmérséklet, a környező hegyekről
mindenfelől lefolydogáló hólé ott adott találkozót egymásnak
a kunyhóban. Wild vette észre elsőnek a bajt. Egy szép reggel
hálózsákja úszott a vízben. A többiek ugyanezt tapasztalták.
Gyökeres orvoslásra volt szükség. Gödröt ástak a kunyhóban,
ott összegyűlt a víz, ezt aztán kimeregették, hektoliterszámra.
Tökéletesen csak úgy segíthettek a bajon, hogy az egyik fal egy
részét elbontották s a vizet csatornán levezették a tengerbe.
A
kunyhó fölött a völgyön keresztül fekvő nagy gleccser állandó
veszedelme volt a tanyának. Időről-időre óriási jégtömbök
szakadtak le róla és dübörögtek le a tengerbe s a zuhanás
óriási hullámokat vert. Egyik nap Marston kinn foglalatoskodott a
kunyhón kívül, amikor ágyúdörgésszerű robaj reszkettette meg
a levegőt. Fölpillantott és látta. amint egy ház-magasságú
hullám közeledik az öböl felől. Ha az fölhatol a kunyhóig,
mindenestől lesodorja őket a tengerbe. Szerencsére az öblöt
borító jég megfékezte a hullámot s habár fölcsapott egész a
kunyhó alá, semmit sem vitt magával. Hajszálon fordult
megmenekülésük. Ha belesodródnak a tengerbe, semmi meg nem menti
életüket.
Lassankint
hozzászoktak a sötétséghez és a piszokhoz. De azért tudatában
voltak, milyen nyomorult viszonyok közt élnek.
„Napról-napra
szennyesebb a kunyhó. Minden csupa szutykos korom... Piszkosabbak
már alig lehetünk. Kunyhónk földje megborzaszt, ha élénkebb
világításnál szemügyre vesszük. Ilyen a mi otthonunk, édes
otthonunk ('Home, Sweet Home').”
„Minden
tagunk fáj a kemény görgeteges fekvőhelytől, amelyen aluszunk.”
„Hála
az égnek, az ember alkalmazkodó állat! Ha soká tanyázunk még
itt, megváltozik a járásmódunk és testtartásunk. Kunyhónk
mennyezete legmagasabb pontján is csak 130-140 centiméter.
Előre-görnyedve, vagy négykézláb járunk.”
„Épúgy
semmibe se vesszük már a piszkot és szennyet, akárcsak az
eszkimók. Nem mosdottunk, mióta a hajót elhagytuk – csaknem tíz
hónapja. Először is nincsen szappanunk és törülközőnk;
másodszor, ha volna is, vizet csak annyit olvaszthatunk, amennyi
ivóvíznek kell. Ha egy ember megmosdanék közülünk, féltucat
másik ivóvíz nélkül maradna aznap. Nem szopogathatunk jeget
szomjunk oltására, mert ebben a hidegben megrepedezik tőle a száj
és fölhólyagosodik a nyelv. De azért jókedvűek vagyunk.”
Az
időjárást, ottlétük egész ideje alatt, egyszerűen
hajmeresztőnek mondja Wild. A környező magaslatokról csaknem
állandóan fújta a havat. Április 25-én a Dél-Georgiába
indulásunkat követő nap, jégzaj zárta körül a szigetet,
havazott és nedves köd ereszkedett. Április rettentő szélviharral
végződött, kis híja, hogy le nem döntötte a kunyhót. Ez az
időjárás májusba is belenyúlt. Íme egy jellegzetes májusi nap:
„Borzalmas
szélrohamok dühöngenek, hajlékunk állandó veszedelemben
forog... Az orkán minden rohama mély morajló búgással
jelentkezik, majd mennydörgő robaj kerekedik belőle. Hó, kő és
kavics csakúgy röpköd a levegőben; ami holmira nagyon súlyos
nehezéket nem rakunk, elhordja a szél a tengerbe.”
Néha
egész váratlanul jöttek ezek a szélrohamok. Tengerifű súlyos
kötegeit, élelmiszeres ládákat fölkapott a levegőbe és
elragadta szem elől. Hussey-t egyszer majdhogy bele nem vitte a
tengerbe. Húst vagdosott odakinn, a szél fölkapta és vitte
magával. Nagyritkán volt egy-egy derült, szép, csöndes napjuk.
Ilyenkor mondhatatlan gyönyörű látványt nyújtott a hegyek és
gleccserek között lehanyatló nap.
Május
közepe táján rémületes hóvihar kerekedett. Wild komolyan
aggódott a kunyhó sorsáért. Kisujjnyi vastag, ablakpárkány
nagyságú jéglemezeket hordott a szél – veszedelmes volt kinn
járni a szabadban, mintha csak üvegtörmelék-lavinák porzanának
el. És mégis, habár havat és hideget hoztak magukkal, örvendezni
kellett ezeknek a déli és délnyugati szeleknek, mert elűzték a
jégzajt a sziget mellől s így mindannyiszor új reménység ébredt
bennük, hogy megérkezik a segítség. Az északkeleti szelek
viszont telehordták jéggel az öblöt és lehetetlenné tették a
sziget megközelítését.
Július
végén és augusztus elején volt néhány enyhe, csöndes nap.
Délnyugati szelek kisodorták a jeget az öbölből és most
fölragyogott a nap. Csüggedő lelküket fölvillanyozta a remény,
kezdtek megint mohó várakozással figyelni kifelé, nem jön-e már
a mentőhajó.
Szerencsétlenségre
a három első mentőkísérlet idején éppen széles jégpáncél
vette körül a szigetet. Augusztus 16-ától 27-éig nem szakadt föl
a jégzaj a sziget körül. 27-én heves délnyugati szél
megtisztította az öblöt; a néhány ottrekedt jéghegy nem
akadályozott meg bennünket, hogy végül partra szálljunk az
Elephant-szigeten.
Tél-derekát,
a nagy sarki ünnepnapot, méltóképpen megünnepelték. Nagyszerű
reggelit csaptak; jó sűrű kását főztek a szánutazó-eleségből,
meleg tejjel. Délre pompás pudding került az „asztalra”,
kétszersült porából készült, tizenkét darab jó porhanyós
„diós-eleség”-gel. Wild találmánya. Vacsorára vékonyra
szeletelt fókahúst ettek, cukorral ízesítve. A vacsorát
hangverseny követte; Hussey kísérte nélkülözhetetlen banjo-ján.
(26) A banjo volt az utolsó dolog, amit megmentettünk a
süllyedő hajóról. Sértetlenül jutott el az Elephant-szigetre, s
nagyon jó kedvderítőnek bizonyult. Minden szombat este
hangversenyt rendeztek.
A
szakácsot, aki olyan soká és olyan kitünően töltötte be
szerepét, augusztus 9-én szabadságolták. Minthogy a szakácsnak
és kuktájának meg volt engedve, hogy kikaparják a maradékot a
fazékból, nyugtalanul lesték többen is, ki lesz az utóda.
Fogyatékán volt az élelem, a tél elején elvándorolt pingvinek
és fókák még nem tértek vissza. Összekotorták, sőt kikaparták
a már kifőtt és félrelökött fókacsontokat, hogy tengervízzel
másodszor is kifőzzék. A pingvinek csontjával is ezt cselekedték.
Egyikük naplójában találom ezt a megjegyzést:
„Fényes
lakománk volt ma – csaknem öt uncia (27) szilárd
ételt ettünk.”
Nem
csuda, ha ilyen körülmények közt gondolataik és beszélgetésük
az ételek körül forgott.
Nagyrészt
Wild erélyességének és leleményességének köszönhető, hogy a
csoport mégis mindvégig megőrizte jó kedélyét és hogy
egyáltalán életben maradt. Ő és a két orvos. McIlroy és
Macklin kísérték gondos figyelemmel az emberek egészségi
állapotát. Wild-ot sohasem hagyta cserben vidám optimizmusa.
Mindenki csodálattal emlékezik meg róla naplójában. Neki
köszönhetik életüket. Várakozáson felül igazolta a beléje
helyezett bizalmamat. Hussey volt a másik gondűző verőfényes
kedélyével és banjo-jával.
Attól
fogva, hogy az állandó kunyhóban megtelepedtek, a csoport
egészségi állapota a körülményekhez képest jó volt.
Természetesen gyengék voltak mindannyian, egyeseknek megrendült az
ítélőképessége, valamennyien szenvedtek fagyott sebektől és
néhányukon, a vége felé, szívbaj mutatkozott. Blackborrow-nak,
akinek a lába oly csúnyán lefagyott a csónakban, mind az öt
lábaújját le kellett vágni még ott a szigeten. Ez a műtét,
amelyet ilyennyire nehéz viszonyok közt teljes sikerrel hajtottak
végre, köteteket beszél az orvosok ügyességéről és
találékonyságáról. Hudson, aki bronchitisben és derékfájásban
szenvedett, teljesen egészséges volt, amikor a mentőexpedíció
megérkezett.
1916
augusztus 30-áról minden napló úgy emlékezik meg, mint a csodák
napjáról. Élelmük szűkösen volt, mindössze kétnapi
tartalékjuk volt fóka- és pingvinhúsból és semmi remény, hogy
többre szert tehessenek. Csigákat és tengeri füveket szedegettek
össze, hogy megfőzzék a már egyszer kifőtt fókacsonttal. Wild a
tálalással volt elfoglalva. Hurley és Marston kinn vártak, hogy
még egy utolsó pillantást vessenek abba az irányba, amerről a
hajót várták.
Két
héttel a mi elindulásunk után, és attól fogva minden áldott
nap, Wild összecsavarta hálózsákját, ezzel a megjegyzéssel:
– Legyetek
készenlétben fiúk. megjöhet az Öreg.
És
csakugyan egy szép nap szétfoszlott a köd és fölbukkant a hajó,
melyet négy hónapja oly sóvárogva vártak.
„Marston
vette észre elsőnek és tüstént elkiáltotta magát: 'Ó, a
hajó!' Akik a kunyhóban voltak, hallották a felkiáltást, de azt
hitték, a megszokott 'ó, az ebéd!' kiáltást hallják és először
a fülüket se billentették rá. Csakhamar azonban lábak dobogása
ütötte meg fülünket – Marston vágtatott felénk a hóban, mint
akit puskából lőttek ki és elfulladó hangon, az izgalomtól
rekedten ordítozta: 'Wild, itt a hajó!' Gyújtsunk jelzőtüzet!'
Ahányan voltunk mind egyszerre levetettük magunkat, hogy kibújjunk
az ajtón. Akik nem tudtak kijutni, sietségükben és
izgatottságukban leráncigálták a vitorlavászon ponyvákat. A
fazekat a drága csigákkal és hínárral fölrúgták a nagy
rohanásban. Egyszer csak megpillantottunk egy kis hajót a csilei
lobogóval. Éppen körül-kanyarodott mifelénk; idáig nem
láthattuk a szigettől.
Kiáltani
próbáltunk, de az izgalom összeszorította a torkunkat. Macklin
elvágtatott a dombra, ahol lobogó volt kitűzve a lejtő szembetűnő
pontján.
A
lobogó kemény tömeggé fagyott. Macklin levetette a zubbonyát s
azt kötötte a zászlórúd hegyébe.
Wild
beütötte utolsó petróleumos bádogunk fenekét, petróleummal
leöntött egy csomó ruhát, kézmelegítőt, harisnyát, elrohant
vele a Penguin Hill-re és meggyújtotta.
Mi
többiek ezalatt a parton lestük aggodalommal, mikor válaszol a
hajó, vagy ad valami jelt, hogy meglátott bennünket. Mialatt ott
álltunk és meresztettük szemünket, a hajó elfordult, mintha nem
látott volna meg minket. Hurráztunk, éljeneztünk, bár a mi
fátyolos hangunk bizonyosan nem hatott el odáig. Egyszerre csak
megállt a hajó, csónakot eresztettek le és mi megismertük Sir
Ernest alakját, amint mászik lefelé a kötélhágcsón.
Valamennyien hatalmas hurrába törtünk ki, aztán egymásnak
mondogattuk: Hála Istennek, az Öreget nem érte semmi baj.
A
csónak csakhamar elég közel került, hogy a mi Öregünk (28)
aki a csónak orrában áll, odakiáltson Wild-nak: 'Megvagytok
mindnyájan?' Mire Wild visszakiáltott: 'Mind megvagyunk, semmi baj
nálunk. Észrevettük, hogy az Öreg arcán mosoly fut végig, mikor
ezt kiáltja vissza: 'Hála Istennek!'
Mielőtt
partraszállt volna, marékszámra szórta ki a dohányt és
cigarettát. A dohányzók mohón estek neki – nem csuda, hisz több
mint két hónapja hínárral, pipa apróra tört porával,
fókahússal és tengerifűvel igyekeztek pótolni a dohány hiányát.
Blackborrow-t,
aki nem tudott járni, hálózsákba bugyolálva kivittük egy magas
sziklára, hogy onnan szemlélhesse a csodálatos látványt.
Kevésre
rá özönlöttünk is már a csónakba. A csilei tengerészek
fölnevettek ránk és nem kevésbé örvendeztek megmenekülésünkön
mint mi jómagunk. Még kétszer fordult a csónak és egy órával
azután, hogy először megpillantottuk a csónakot, már útban is
volt velünk a hajó észak felé, vissza a nagyvilágba, amelyről
huszonkét hónapja semmi hírt nem hallottunk.
Olyanok
voltunk, mint akik hosszú álomból ébrednek. Igyekeztünk, hogy
áttekintsük hamar, mi is történt és történik a világ többi
részében – milyen képe lehet a világnak két esztendei háború
után...
Első
étkezésünk, nagy legyengültségünkben többekre közülünk
katasztrofális volt, de hamarosan kihevertük a bajt. Földre szórt
párnákon, nyugvószékeken rögtönöztek nekünk fekvőhelyet, de
azt hiszem, nagyon keveset aludtunk. Mennyei jó érzés volt heverni
és hallgatni a gép dohogását – a fölszakadozó jégtáblák
morajlása és a hóförgeteg üvöltése helyett.
Augusztus
30-ika életünk végéig ünnepnapunk lesz.”
Elképzelhető,
mit éreztem, amikor ott álltam a kis hajófülkében és néztem,
néztem megmentett társaimat, amint első jó ebédjüket eddegélik,
amiben részük volt a számkivetettség hosszú, hosszú hónapjai
után.
TIZENHETEDIK
FEJEZET.
A
Ross-tengeren partraszállt csoport.
Áttérek
most az Aurorá-ra és azokra a társainkra, akik az Aurorá-val
hajóztak le a Ross-tengerre. Az Aurorá-t – mint már
Dél-Georgiában megtudtam – a vihar váratlanul kiűzte a téli
szállásról a nyílt tengerre, még mielőtt partra tehette a
csoport minden készletét és fölszerelését. Aeneas Mackintosh
kapitány és társai mindamellett végrehajtották feladatukat. Az
eleségraktárt, amelynek felállítása volt a legfontosabb
feladatuk, fölállították a kijelölt helyen s ha a
transzkontinentális csoport átvághatott volna a déli sarkvidék
szárazföldjén, rátalált volna arra a segítségre, amely
múlhatlan feltétele volt a vállalkozás sikerének.
A
készletek, ruházat és szánfelszerelés elégtelensége folytán a
depóelhelyező-csoport lassabban haladhatott és több nehézséggel
küzdött, mint ahogy számítottuk. Annál csodálatosabb a kitűnő
csoport tökéletes sikere.
Fájdalmas
és megindító, hogy a küzdelem és nélkülözés hosszú hónapjai
után, három derék társunk, Mackintosh, Hayward és Spencer-Smith
nem tért vissza soha többé.
Az
emberi erőfeszítésnek és akaraterőnek olyan példáját nyújtja
ez a hosszú délsarki szánutazás, amelyről csak a legnagyobb
bámulattal emlékezhetünk meg. Az utazók naplóiból állítom
össze a hősi történetet. Szerencsétlenségre a vezér
följegyzései vele együtt odavesztek. A Ross-tengeri csoport
tevékenységének legkimagaslóbb eredménye ez a nagy déli utazás.
Hatan vettek részt benne, közöttük a három áldozat.
Mielőtt
reátérnék a nevezetes és nagy sikerű – bár fájdalom, mégis
hiábavaló – szánexpedíció történetére, hangsúlyozni
kívánom hálámat azért a támogatásért, amellyel Ausztráliában
és New Zealandben fölkarolták a vállalkozást. Sok jó barát
között különösképpen Leonard Tripp és Edward Saunders nevét
szeretném kiemelni. Ha van ember, aki a nehéz napokban élvezett
odaadó segítségért hálával tartozik: én vagyok az.
*
Az
Aurora, Aeneas Mackintosh kapitány parancsnokságával 1914 december
24-én hagyta eI Hobart kikötőjét, hogy útját a Ross-tenger felé
vegye. A hajó szükség esetén két esztendőt volt téltendő a
sarkvidéken. Utasításom röviden ezt foglalta magában:
előrenyomúlni a Ross-tengerbe, a McMurdo-átjáróban vagy a
közelében alkalmas ponton berendezni a téli szállást, partra
tenni a készletekét és fölszerelést; eleségraktárakat állítani
a Nagy Jégperemen a Beardmore-gleccser irányában (29),
annak a csoportnak a számára, amely a Weddell-tenger felől készült
átvágni a déli sarkvidék szárazföldjén.
Az
Aurora vitt magával egy szétszedhető kunyhót, teljes fölszerelést
a parti csoport és a nagy déli szánutazásra vállalkozó csoport
számára, mindenfajta készletet, ruházatot, bőségesen elegendő
szánokat, kutyákat és egy motoros vontatószánt. Mackintosh
kapitány feladata volt, hogy mingyárt megérkezése után induljon
el dél felé és még a tél beállta előtt szállítson el
megfelelő mennyiségű élelmet és tüzelőanyagot (petróleumot) a
80. szélességi fokra, hóbabákkal és zászlókkal jelölvén meg
a helyet, hogy a Sark felől érkező csoport reátaláljon. A
következő nyáron azután (1915–1916) kellett hogy rákerítse a
sort a távolabbi eleségraktárakra.
Az
Aurora útja dél felé eseménytelenül zajlott le Karácsony-napján
lehorgonyzott a Macquarie-szigetek előtt. A szikratávíró-állomás,
amelyet Sir Douglas Mawson ausztráliai délsarki expedíciója
rendezett be, még működésben volt. Az Aurora vitt is készleteket
az ott tartózkodó csoport számára. Hat nappal később (december
31-én) hagyta el az Aurora a szigetet és harmadnapra belejutott a
zajló jég közé. Január 7-én megpillantották 145 kilométer
távolságból az Admiralty-hegylánc egyik magas csúcsát, a
Sabine-hegyet a Dél-Victoria földön.
Az
volt a terv, hogy egy három emberből álló csoport a téli
szállásról tél idején elmegy a Crozier-fokra, hogy
pingvin-tojást hozzon magával. Ennek a csoportnak az érdekében a
hajónak ki kellett volna kötnie a Crozier-fokon, hogy élelmiszert
tegyen partra és a készen magával vitt (fibro-concrete) lapokból
kunyhót állítson föl. A hajó január 9-én délután ért a
Crozier-fok közelébe, de kikötnie nem sikerült és sem a kunyhót,
sem az élelmet nem tehette partra.
Mackintosh
erre egyenesen a McMurdo-átjáró felé vette útját, de a sűrű
jégzaj következtében csak január 16-án érte el az Evans-fokot.
Ott azután partra tett tíz tonna szenet és 98 láda olajat. A
rákövetkező napokon továbbnyomult délnek és január 24-én 17
kilométerre volt a Hut Point-tól („Kunyhófok”). Mackintosh a
Hut Point-on lehorgonyozta az Aurorá-t a fölengedőben levő
tengerjéghez és hozzáfogott a szánutazó-csoportok alakításához.
Maga akarta irányítani a depó-elhelyezés munkáját, az Aurora
parancsnokságát pedig reábízta elsőtisztjére, J. R. Stenhouse
hadnagyra, azzal az utasítással, hogy válasszon ki alkalmas helyet
a főhadiszállásra és tegyen partra egy csoport embert.
Első
cél volt a Hut Point, ahol még megvan a kunyhó, amelyet 1902-ben
állított föl a Discovery expedíció. (30) Az
előcsapat: Joyce, Jack és Gaze (Joyce vezetésével) január 24-én
hagyta el a hajót. Mackintosh. Ernest Wild és Smith másnap
követték. Hat napra rá pedig útnak indult a segítő csapat.
Ennek hat tagja volt: Cope (mint vezető), Stevens, Ninnis, Hayward,
Hooke és Richards.
Ezek
a csoportok küzdelmes erőfeszítést fejtettek ki a rákövetkező
hetekben. Egyenesen a hajóról szálltak ki a jégre és nem volt
még meg a kellő edzettségük. A kutyák ugyanígy. Baj volt az is,
hogy a kutyák nem voltak még hámba törve és különben is
legyengülten kerültek ki a hajóból. Eredmény az lett, hogy sok
elpusztult közülük és ez a veszteség keservesen megbosszulta
magát a nyáron.
Mackintosh
kapitány harmadmagával és kutyafogataival január 25-én hagyta el
a hajót. A kutyák türelmetlen mohósággal feküdtek bele a hámba
hosszú fogságuk után. Mackintosh remélte, hogy még az este eléri
a Hut Point-ot. De a sors ellene szegült. Rossz idő kerekedett, a
sűrű havazásban besötétedett, kénytelen volt a tenger jegén
tanyát ütni. Utat tévesztett a zimankós időben és csak január
27-én hajnalban érkezett meg a Hut Point-ra. Ott találta az egy
nappal korábban indult Joyce híradását, aki már 25-én elérte a
kunyhót. A kunyhóban volt még egy és más készlet a korábbi
expedíciók idejéből.
Mackintosh
ott töltötte az éjt s mikor elindult, üzenetet hagyott hátra
Stenhouse számára, utasítván őt, hogy szállítson oda
készleteket, ha a szánutazó csoportok nem térnek vissza idejében,
hogy hajóra szállhassanak. Másnap kora reggel Joyce visszaérkezett
a kunyhóba. Rossz jégfelszín űzte vissza. Joyce megbeszélgette
Mackintosh-sal, merre folytassák útjukat. Mackintosh azt mondta
neki, keljen át a McMurdo átjárón a Hat Point-on túl és menjen
a Black-sziget felé.
Mackintosh
január 28-án indult tovább. Szánja a rakománnyal együtt 540
kilogrammot nyomott. Súlyos terhelés, de a kutyák derekasan
vontatták s azt gondolta, megbirkózik ezzel a teherrel. Mihelyt
lágy hóba értek, megkezdődtek a bajok. A kutyák ellanyhultak.
Alig hat kilométert tettek meg első nap.
Másnap
havazás és lágy hó tartóztatta őket. Mackintosh elhatározta,
hogy éjjel menetel. Éjfél előtt indult, de a nehézségek megint
megakasztották őket. A kutyák meg sem bírták mozdítani a szánt.
Sajnálkozva rakták le a teher egy részét és ezzel megkezdődött
a részletekben való vontatás keserves munkája. Négy órai
küzdelem után megálltak, hogy megvárják az estét, amikorra, úgy
remélték, szilárdabb lesz a hó felszíne.
„Meg
kell vallanom – írta Mackintosh – kissé lesújt a dolog, mert
nem haladunk úgy, ahogy vártam és nem olyan könnyű ez a
mesterség, mint könyvekből hinné az ember.”
A
két csoport aznap megint találkozott. Joyce is kénytelen volt két
részletben vonszolni előre a szánja rakományát. Keserves
erőfeszítéssel és lassan haladtak. Január 30-án éjjel érték
el a Jégperem szélét. A kutyák kimerülőfélben voltak s amikor
reggel félhétkor (31-én) tanyát ütöttek, kiderült, hogy
tizenkét és fél óra alatt négy kilométert tettek meg. A
következő napok tapasztalatairól Mackintosh naplójegyzetei
számolnak be:
„Vasárnap,
január 31. – Ma délután 3-kor indultunk. A felszín
kimondhatatlanul rossz. Néha térdig süppedünk; a kutyák elfúló
lélekzettel, kínos kapálódzással tudnak csak kivergődni a
hóból. Ezer lépéssel tovább néhány rudat pillantottunk meg.
Arrafelé mentünk és rátaláltunk Scott kapitány tanyájára, a
Safety Camp-re. Ebéd után körülástuk a karókat és körülbelül
méternyi mélységben egy zsák zabot és két láda
kutya-kétszersültet találtunk. Jó lelet. Negyven lépéssel odább
egy venesta-láda fedelét fedeztük föl. Kikukucskált a hóból.
Smith elkezdte vájni a havat a jégcsákányával és egyszer csak
előbukkant Scott kapitány egyik motoros szánja. Minden
érintetlenül ugyanúgy volt, ahogy Scott hagyta. A petróleumos
tartályban jó sok petróleum, láthatólag sértetlenül.
Február
1. – Minthogy a hó felszíne javult, ebéd után elhatároztuk,
hogy teljes rakománnyal megyünk tovább. Hátborzongató feladat.
Legkeservesebb a szán útnak indítása a kénytelen
meg-megállásokkal. Nagy nehezen elvontattuk vagy másfél
kilométerre. Ez is jobb, mint örökösen visszavánszorogni a
rakomány másik feléért. Ekkor tanyát ütöttünk, mert a kutyák
– szegény állatok – teljesen kimerültek.
Február
2. – Joyce kutyáinak ugatása ébresztett fel ma délután. Joyce
fogata gyorsabban haladt és utolért. Versenyt ajánlottam, hogy
innen a Bluff-ig üldözöm. Amikor este félhétkor fölkeltünk,
Joyce tanyája öt kilométerre volt előttünk; mi éjfél után egy
órakor értük el. A kutyák, látván a tanyát maguk előtt, jól
húztak, de amikor elértük, nem mutattak rá hajlandóságot, hogy
továbbmenjenek. Az indítás rémítő munka. Ha a kutyák nem
egyszerre indítanak, meg se mozdul a szán."
A
következő napokban kedvezőbb volt a felszín és jobban haladtak.
Joyce nappal menetelt, Mackintosh éjjel, úgyhogy a két csoport
naponta találkozott. Február 10-én a hóvihar mind a két
csoportot veszteglésre kényszerítette, 24 óráig nem hagyhatták
el sátraikat. Másnap reggelre megenyhült a vihar, Mackintosh
elhatározta, hogy újra rendezi és osztja el a csoportokat.
Maga
mellé vette Joyce-t és Wild-ot s a két fogat legjobb kutyáit
együvé fogta szánja elé. A gyengébb fogattal maradtak Smith,
Jack és Gaze. Ezt a fogatot visszaküldte a Hut Point-ra. A szánok
rakományát is újra terhelte, hogy vele legyen, amit az
eleség-raktárakban hátra kell hagynia. Mackintosh-nak volt nyolc
kutyája, Smith-nek öt. Mingyárt ezen a helyen raktárt állított,
de csak tüzelőanyagot hagyott itt, s a depót hórakással jelölte
meg. A hórakás tetejébe háromméteres bambuszrudat tűzött.
Ettől
fogva jobban haladtak. Smith nyomban visszafordult, a másik csoport
fürgén folytatta útját. Óránkint hórakást állított, hogy a
tájékozást megkönnyítse a depó felé (31) és
egyúttal őket magukat is útbaigazítsák ezek a jelek visszajövet.
Naponta
9–20 kilométert járt be a csoport, aszerint, hogy milyen volt az
időjárás és a hó felszíne. Szabályszerűen állítgatták a
„hóbabákat”. A nyugatra levő hegyek megkönnyítették a
helyes irány betartását.
Február
21-én Mackintosh ezt írta: „Nagyon kemény a hideg és a
theodolittal való babrálás nem valami kellemetes munka. Miközben
belenéztem a theodolitba, pofaszakállam ráfagyott a fémre.”
Ezen
a napon elérték a 80. szélességi fokot és ott depót állítottak.
Harmadfél méteres hórakást építettek, abba falazták bele a
készleteket; a hórakás tetejébe bambuszrúdra lobogót tűztek.
Derékszögben a menetirányra (kelet-nyugati irányban) kisebb
hórakásokat emeltek a transzkontinentális csoport tájékozására.
„Holnap még hórakásokat állítunk nyugat felé, aztán indulunk
vissza a Bluff felé.”
A
másnapi hóvihar ezt a tervet elodázta. Csak 23-án délután
került rá a sor a hóbabák felállítására nyugat felé. Két
kutya elpusztult a viharban. 2 1/2 kilométert meneteltek nyugat
felé, ott hórakást állítottak, de az egyre zimankósabbá váló
időben nem volt tanácsos továbbmenni. Visszatértek a tanyára és
február 24-én reggel, bár még havazott, elindultak hazafelé.
Alig haladtak ötszáz lépésre, a sűrű köd miatt kénytelenek
voltak megint sátrat ütni.
„Tíz
napra való élelemmel indulunk vissza. Ez azt jelenti, hogy
ugyancsak szednünk kell a lábunkat. Igazán bosszantók ezek az
örökös megállások. Szegény kutyák éhesek, megrágják
hámjaikat vagy akármi szíjfélét, amihez hozzájutnak. Ha nem
volnánk máris megkésve, jól megetettük volna őket a
Bluff-depónál, de így ez most lehetetlen.”
A
rákövetkező néhány nap meglehetős balszerencsét hozott. Újabb
hóvihar lepte meg őket és két napra (25-én és 26-án) megint
sátrukba szorította őket.
„Odakinn
teljes a kavarodás. Alig várjuk, hogy szabaduljunk, de üvölt a
szél, nem mozdulhatunk. Félek, nem bírják ki az utat a kutyák.
Egy heti élelmünk van és 290 kilométernyi út. Úgy látszik,
kénytelenek leszünk az eleségraktárból újabb egy hétre való
élelmet magunkhoz venni. Nem szeretném, ha rákerülne a sor. Majd
meglátjuk, milyen szerencsénk lesz holnap. Természetesen a
Bluff-nál szert tehetünk élelemre.”
Másnap
így folytatta Mackintosh: „Már csak egyszer eszünk napjában.
Gyalázatos, nyomorult idő. Maga a veszteglés is keserves, hát még
ha meggondoljuk, hogy arra az élelemre vagyunk utalva, amit már
elhelyeztünk nagy fáradsággal. Mirevaló volt akkor ez a
küzdelem!”
27-én
kitisztult az idő. Mackintosh és Joyce visszatért a depóhoz, hogy
élelmiszert vegyenek magukhoz. Másnap folytatták útjukat a téli
szállás felé és jól haladtak. De a kutyák csaknem elérkeztek
erejük végső határára. Három még menet közben kidőlt,
március 2-án a többi. "Ott feküsznek mindaz út mentén,
szenvedés nélkül pusztulnak el, összekunkorodnak a hóban, álomba
merülnek és nem ébrednek fel többet.”
Március
3-án csak 6 1/2 kilométert jártak meg.
Rettentően
nehéznek érezték a szánt. Mackintosh elhatározta, hogy leveszi a
külső szántalpat és lekarcolja a megmaradó szántalpat. Minden
nélkülözhető ruhadarabot hátrahagyott. A megkönnyebbedett
szánnal könnyebben haladtak. „Csaknem két kilométert teszünk
meg óránkint. Nagyon keserves a vontatás, a hó felszíne
tapadós.”
Másnap
javult a helyzet. Déli szél fujt és vitorlát feszítettek. De a
vitorlával és a kötelekkel való vesződség közben lefagyott a
kezük. A szélben tovairamló szán őket is magukkal vonszolta.
Éjjel növekedett a szél, 7-én reggelre meg már viharrá fajult.
Aznap megint helyben kellett maradniok. Még mindig nehéznek
találták a szánt, csalódást okozott a lassú haladás –
naponta 11–15 kilométer.
10-én
a Bluff egyvonalba került a Discovery-hegy csúcsával. Utasításom
szerint ezen a vonalon kellett fölállítaniok a Bluff-depót.
Délnek haladtukban a zimankós idő miatt ez az útbaigazítás
hiányzott, találomra helyezték el a depót és most kiderült,
hogy a Bluff-depó északra esik a meghatározott vonaltól.
Mackintosh elhatározta, hogy fölszedi a raktárt és elhelyezi a
kijelölt helyen. Tanyát ütött tehát a depónak megfelelő ponton
és Joyce-szal és Wild-dal átment a fölállított depóhoz,
mintegy hát kilométerre. A készleteket úgy találta, ahogy
elhelyezte őket. Átszállított mindent a meghatározott helyre.
Március
11-én hóvihar dühöngött. Másnap jó időt kaptak, hórakást
állítottak s abba beleépítették az eleség-raktárt. Délután
folytatták hazatérő útjukat és öt-hat kilométerrel odább
tanyát ütöttek.
„Hálózsákjaink
– írja Mackintosh ezen az estén – rossz karban vannak, mert már
jó ideje nem szárogathattuk meg őket. Reggelente a legkeservesebb
időben bontunk tanyát. A finneskoe (finn csizma) fölvétele reggel
hajmeresztően kínos feladat; kőkeményre fagy, rettentő
nehézséggel tudjuk csak beleerőltetni lábunkat. Nyomorultul
érezzük magunkat, míg útnak nem eredünk, akkor aztán visszatér
a meleg ereinkbe.”
Március
15-éig nem mozdul hatnak sátrukból a hóvihar miatt. Élelmiszerük
megint fogyatékán. Joyce-nak is, Wild-nak is elfagyott a lábaujja
a hálózsákban. Kínosan tudják megindítani a vérkeringést.
Különösen Wild szenved sokat.
„Március
15. – Hőmérséklet reggel -37 fok (Celsius). Az elmúlt este volt
egyike a legkeservesebbeknek, amit megértünk idáig. Hogy betetőzze
nyomorúságomat, megfájdult a fogam. Irtóztatóan fáj. Joyce-nak
és Wild-nak is nagyon rossz volt az éjszakájuk. Elfagyott lábuk
sok szenvedést okoz nekik. Le kellett szállítanunk napi
eleség-adagunkat. Ennek következtében gyakoribb az elfagyás.
Délután nagyon érdes lett a felszín és a világítás is rossz.
Folyton bukdácsolunk, mert nem tudjuk megkülönböztetni a térszíni
kiemelkedéseket. Fogytán a gyufánk, csak a Primus-lámpa
meggyújtására használjuk.”
Másnap
is zavarta őket a félhomály, de azért elég jól haladtak.
Március 19-én este a Corner Camp előtt ütöttek tanyát, ott ahol
február elsején tanyáztak. Másnap a Castle Rock felé fordultak,
azon a földűlt térszínen keresztül, ahol a Jégperem (a Barrier)
a szárazföldet érinti. Joyce lába alatt beszakadt a hó egy
hasadék fölött, meg kellett változtatni útirányukat, hogy
elkerüljék a veszedelmes területet. Ezen a napon 4 1/2
kilométerrel jutottak tovább. Az eleség-adagot a rendesnek felére
szorították és már így is csak két napra való élelmük volt.
"Első
gondolatunk ezen a reggelen az volt, hogy nagy utat kell tennünk”
– írja Mackintosh március 22-én. – „Ha egyszer elérjük a
Safety Camp-et, biztonságban leszünk. Délelőtt egész tekintélyes
utat tettünk. Egy órakor ebédeltünk, ekkor még egy rendes napi
adag élelmünk maradt és egy kevéske kétszersült. Ebéd után
ismét jól haladtunk, két órán át kedvezett a szél. Nyugtalanul
várjuk a Safety Camp-et.”
Március
23-án ismét foglyul ejti őket a hóförgeteg. „Aggasztó
időjárás, ha ez így tart, pórul járunk. Most ittunk egy kis
kakaót, valami kevés kétszersültmorzsával. Fölmelegedtünk, de
üres gyomorral velőkig hat a hideg.”
Késő
délután kiderült az idő, de már aznap nem indulhattak. 24-én
reggel hétkor indultak csak tovább. „Egy kis
kétszersült-morzsalék – ennyi van a tarisznyánkban. Egyéb
semmi. A legkeservesebb körülmények közt indultunk útnak,
mindnyájunkat gyötörnek a fagyássebek. Wild csupa merő seb, de
mindnyájan rossz állapotban vagyunk. Két órája vontattuk már a
szánt, amikor Joyce pompás szeme megpillantott egy lobogót.
Nekirugaszkodtunk, ahogy csak tőlünk kitelt s ahogy elértük a
raktárt, nekiestünk az eleséges ládáknak. Gyomrunkat ugyancsak
próbára tettük. Wild, miközben a Primus-lámpával bíbelődött,
odakiáltott hozzánk, hogy azt hiszi, vége a fülének. Ez volt az
utolsó része az arcának, amely még ép volt idáig – orra, arca
és nyaka már mind csupa seb volt. A fül vértelen zöld színűre
fagyott, gyorsan rátettem a tenyeremet és lassankint helyreállt
benne a vérkeringés. Akkor meg az ujjai fagytak el. Hogy
helyrehozza, a Primus lángja fölé tartotta – a legborzalmasabb,
amit tehetett. Eredménye az lett, hogy rémséges fájdalmak lepték
meg.
A
meleg étel boldogító melegséggel árasztott el. Mintha
kicseréltek volna. Pukkadásig ettük magunkat egyik csajkával a
másik után. Aztán helyükre tettük az eleségraktárból elővett
ládákat és elindultunk a felé. Éppen indulni készültünk,
amikor Joyce észrevett egy papirosdarabot: Smith és Richards
üzenetét. Megtudtuk belőle, hogy mind a két másik csoport
visszaérkezett a kunyhóhoz és nyilván mindnyájan jól vannak.
Akkor hát semmi baj.”
Este
7-kor a csoportnak nem sikerült alkalmas helyet találnia, hogy
leszálljon a tenger jegére. Tanyát ütöttek, abban a reményben,
hogy másnap (március 25-én) a kunyhóban lesznek. Reggel indultak
-31 fokos hidegben és kevésre rá megérkeztek a Hut Point-ra, a
kunyhó ajtajához.
„Kiáltottunk.
Semmi nesz. Még egyet kiáltottunk. Erre megjelent egy sötét alak.
Kiderült, hogy Cope. Egyedül. Tőle hallottuk aztán, hogy a hajó
március 11-én itt járt, fölvette Smith-t, Richards-t, Ninnis-t,
Hooke-ot és Gaze-t. Cope, Hayward és Jack vannak már csak itt.
Átadták Stenhouse levelét, amelyben elmondja mit végzett, amióta
elhagytuk a hajót. A hajó utasának sem volt valami rózsás
dolga.”
Most
már tehát hatan voltak a kunyhóban. Az expedíció téli
szállásától, amely az Evans-fokon volt, elvágta őket a
McMurdo-átjáró nyilt vize. Mackintosh természetesen türelmetlenül
várta már, hogy eljusson a hajóhoz és a parti csoport többi
tagjához. De nem mozdulhatott addig, amíg a tenger jege meg nem
szilárdul. A valóság az, hogy június elejéig nem jutott el az
Evans-fokra. Mindaddig ott éldegéltek kezdetleges módon a Hut
Point-on. Eseménytelenül peregtek a napok.
Mackintosh
följegyzi, hogy a csoport tagjai meglehetős elégedettek voltak, de
a fókazsír-kályha füstjétől és kormától irgalmatlanul
szutykosak lettek. A fókazsír-készlet április elején elfogyott,
de április 15-én megint öltek néhány fókát. A fókavadászat
és a nyúzás véres mestersége még jobban bemocskolta piszoktól
megfeketült szennyes ruháikat.
TIZENNYOLCADIK
FEJEZET.
Telelés
a McMurdo-átjáróban.
Az
Aurora, miután március 11-én fölvett hat embert a Hut Point-on,
visszatért az Evans-fokra. A hajó téli szállásául az
Evans-fokot választották, azt a pontot, amely közvetlenül a Scott
kapitány utolsó expedícióján emelt kunyhó előtt van. Március
14-én a hajó ötven lépésre volt a parttól, a hajó orra a
tenger felé. A végső horgonyvetéskor hat horgonykötél és egy
sodronykötél volt ráerősítve szorosan a partba harapó
horgonyokba. Két horgonyt pedig a hajó orrán bocsátottak le a
tengerbe mintegy 130 méternyi sodronykötélen.
Március
23-án Stenhouse partra tett egy négy-tagú csoportot az
Evans-fokon: Stevens-t, Smith-t, Gaze-t és Richards-ot. Ezek Scott
kapitány kunyhójában ütöttek tanyát. Utasításuk az volt,
ejtsenek el amennyi fókát csak tudnak, hogy legyen húsnak és
zsírnak való és végezzenek szabályszerű meteorológiai
megfigyeléseket. A készletek, ruhák és szén partra szállításával
nem nagyon siettek, mert az volt a terv, hogy a hajó egész télen
lehorgonyozva marad. Áprilisban partra tettek néhány tonna szenet,
de nagyobb részét csak a víz szélére hordtak ki és ebből sok
veszendőbe ment később, amikor a tenger jege ellepte a partot.
A
parti csoport feje Stevens volt. Jelentése, amely jóval később
került kezembe, tömör összefoglalásban írja le az eseményeket,
mi történt, hogyan történt.
Idézem
belőle a következő részletet:
„Cape
Evans, Ross Island,
1915
július 30.
1915
március 23-án négyen partra szálltunk az Evans-foki kunyhónál:
Spencer-Smith, Richards, Gaze és én. Spencer-Smith feladata volt a
fényképezés, mi többiek azt a szóbeli utasítást kaptuk, hogy
fókák elejtésével halmozzunk föl annyi húst és zsírt,
amennyit lehet. Tudományos megfigyeléseket is kellett végeznünk.
A
meteorológiai műszereket azonnal fölállítottuk... A csoport
tudományos tagjainak minden ideje igénybe volt véve. Minden fókát
elejtettünk, amennyit csak láttunk.
Az
időjárás általában szeszélyes volt, a gyakori hóförgetegek
sűrűn megszakították az összeköttetést a hajóval. Csak kevés,
nélkülözhetetlen készletet tett partra számunkra a hajó,
ruhafélét semmit. A tudományos fölszerelésnek csak egy részét
lehetett partra szállítani. Személyes holmink is a hajón maradt.
A
hajón levők, úgy gondolom, biztonságban hitték hajójukat, de
azért volt valami nyugtalanító a helyzetben. A horgonyok nem
kapaszkodtak elég szilárdan a talajba és kényelmetlenül érezhető
volt, hogy a jégnyomás ereje az úr a hajó fölött ...
Május
6-án megszilárdult a jég és akadálytalanul jöttünk-mentünk a
part s a hajó között. Délelőtt 11 órakor déli szél fujt, 75
kilométeres óránkinti sebességgel. A hajó helyben maradt. Másnap
reggel 3-kor, bár a szél ereje nem növekedett, a jég a hajóval
együtt eltűnt. Minthogy nem láttuk, amikor elúszott a hajó, nem
mondhatjuk meg, megsérült-e... 7-én d. u. az idő valamelyest
tisztult, de a hajónak színét sem láttuk... Azóta sem láttuk,
noha állandóan figyeljük.
Mihelyt
elment a hajó, pontos leltárba foglaltunk minden partra tett
készletet és az élelmi-adagokat úgy szabályoztuk, hogy legalább
száz hétre fussa tíz ember számára. Szén és hús szűkösen
van, nagyon takarékosan bánunk velük.
A.
Stevens.”
A
parton maradók nem mondtak le rögtön a reményről, hogy a hajó
visszatér, mielőtt befagy a McMurdo-átjáró, de amikor május
10-én tomboló vihar kerekedett – a legdühöngőbb az eddig
tapasztalt viharok között – megcsappant a reményük. Három
napig tartott a vihar, a szél sebessége elérte a 130 kilométert.
A parti csoport sötét aggodalommal gondolt a hajó bizonytalan
sorsára a Ross-tenger jégtáblái között.
Stevens
és társai számot vetettek helyzetükkel és ráeszméltek, hogy
komoly nehézségekkel kell szembenézniök. A szánutazásra való
általános eleség és ruhanemű a hajón maradt. Szerencsére a
kunyhóban volt eleség és ruha is – még Scott kapitány
idejéből. Hozzáfogtak a fókavadászathoz.
Június
2-án a csoport tagjainak a száma tízre növekedett. Ekkor érkeztek
meg a Hut Point-ról Mackintosh-ék, akik a Hut Point-on rekedtek,
míg meg nem szilárdult a jég. Most már együtt voltak az
Evans-fokon: Mackintosh, Smith, Joyce, Wild, Cope, Stevens, Hayward,
Gaze, Jack és Richards. Rájukborult a tél és szeptemberig nem
mozdulhattak többet. Egybehordták készleteiket, terveket szőttek
a jövőre és élték a téli szállásra vonult sarki utazó
szigorú, rideg, de nem egészen örömtelen életét.
Mackintosh
június 5-én így írja le helyzetüket:
„Stenhouse
elhatározása, hogy ebben az öbölben telel, nem volt ötletszerű:
minden eshetőséget megfontolt és számba vett. Megpróbálta a
Gleccser-nyelvet (Glacier Tongue) és más pontokat is, de a hajó
valamennyi helyen veszedelemben forgott. Ebben az öbölben a hajó
jó néhány vihart kiállott baj nélkül... Mindent figyelembe véve
igen jogosult volt az a föltevése, hogy a hajó itt biztonságban
van... A baleset ismét annak a bizonysága, hogy ezen a vidéken
semmi sem bizonyos.”
Az
Aurora találhatott volna biztos téli kikötőt - följebb benn a
McMurdo-átjáróban, de ott meg azt kockáztatta volna, hogy a
rákövetkező nyáron sem szabadul a jégből és én ettől a
veszedelemtől eleve óva intettem Mackintosh-t, amikor neki
utasításokat adtam.
Mackintosh
így folytatja: „Hosszabb tartózkodásra rendezkedünk be.
Legnagyobb bajunk, hogy ruha dolgában szegényesen vagyunk ellátva.
A Hut Point-ról érkezett csoport ugyanazt a ruhát viseli, ami
akkor volt rajta, amikor – január 25-én – elhagytuk a hajót.
Piszkosabb kompániát elképzelni se lehet... De azért minden megy
simán a maga útján és mindnyájan filozófusok módjára nézzük
a helyzetet.
Stevens
a tudományos gárda feje és a legidősebb a partra szállók
között. Joyce a fölszerelés gondozója és jelenleg ruhákat szab
az itt talált vitorlavászonból. Wild segít neki. Vidám,
szolgálatkész fiú ez a Wild. Richards vette át az időjárási
napló vezetését. Ausztráliai fiú, kemény, lelkiismeretes
munkás. Jó eredményt várok tevékenységétől. Segítőtársa
neki Jack, a másik ausztráliai ifjú. Hayward a hóhér – ő
kezeli a fókaháj készletet. Gaze, aki szintén ausztráliai, vele
dolgozik. Smith, a padre, a fényképezés mestere és persze minden
téren tevékenykedik. Cope az orvosunk.
Megérkezésem
után nyomban kifejtettem, milyen fontos, hogy mindenben
takarékoskodjunk. Megtörténhetik ugyanis, hogy két évet kell itt
töltenünk... Nem kezdjük meg a szánutazást, amíg
határozottabbat nem tudunk az Aurora sorsáról. Nem merek gondolni
se rá, hogy szerencsétlenség érte.”
Június
hátralevő napjait az expedíció tagjai tevékenyen töltötték:
ruháikat mosták, javították, vadásztak fókára, apróbb
kirándulásokat tettek és megvitatták a jövő teendőit. Hat
kutyájuk volt, jó erőben, jó egészségben. Szerettek volna már
ellátogatni a Royds-fokra, az Evans-foktól északra, de nem
mehettek át a nyilt vizű átjárón. A Royds-fokon van az a kunyhó,
amelyet a Shackleton-expedíció (1907–1909) épített; nagyon jól
fogott volna most Mackintosh csoportjának, ha hozzájuthatnak az ott
levő készletekhez.
Július
folyamán Mackintosh több szán-utat is tett észak felé a tenger
jegén, de mindannyiszor azt tapasztalta, hogy nem járhat messze. Az
erősödő fény a közeli napkeltét hirdette. Közelgett az
útrakelés ideje. Méregették a készletek súlyát, készülődtek
a szánexpedíció útnak indítására. Gyakori és makacs viharok
dühöngtek.
Augusztus
12-én tűz ütött ki a kunyhóban. Az acetilén-gázvilágítást
fölszerelték. Egyik nap a gázfejlesztő léket kapott. Egyikük
égő gyertyával kutatta hol a hiba, a gáz fölrobbant és némi
faanyag lángra kapott. Szerencsére a tüzet gyorsan eloltották. Ha
leég a kunyhó, válságos helyzetbe kerülnek.
Augusztus
13-án Mackintosh és Stevens elmentek a Royds-fokra. Elhatározták,
hogy megkísérlik az útat a Barne-gleccseren keresztül. Átszeltek
egy hasadékokkal szabdalt területet és eljutottak a Barne-fok
lejtőjére, onnan pedig le a tenger jegére. A jég elég szilárd
volt és hamarosan elérték a Royds-foki kunyhót.
"A
kunyhó külső ajtaját nem találtuk” – írja Mackintosh. –
„A benyílóban fölhalmozódott a hó, de rövidesen kilapátoltuk.
Bementünk a kunyhóba. Középütt halomban állt a hó és a jég.
Biztosan a tető szelelőnyílásán hatolt be. Azonnal elzártuk a
nyílást.
Stevens
ebédet készített, én meg azalatt eltakarítottam a jeget és a
havat a kint talált lapáttal.
Ebéd
után hozzáfogtunk, hogy szemügyre vegyük a kunyhóban levő
készleteket. A dohány volt első gondolatunk. Találtunk egy doboz
Navy Cut dohányt és egy doboz szivart. Szappan is került, amivel
megmosdhattunk és kimoshatjuk ruháinkat, ha majd visszatérünk...
a kályhán, szembetűnő helyen, találtunk egy cédulát. Scott
kapitány csoportja hagyta ott évekkel előbb. Az volt rajta, hogy a
kunyhóban megforduló utazók mosogassák el az edényeket.”
Mackintosh
és Stevens másnap is ott maradtak és tüzetesen megvizsgálták az
ottlevő készletceket. A kunyhón kívül egész halom élelmiszeres
ládát találtak. Hús, liszt, szárított főzelék és ínyencségek
voltak bennük. Hat ember legalább egy évig megérhette vele. Új
ruhaneműt nem találtak, de összeszedtek néhány viseltes ruhát,
amelyeket még ki lehetett javítgatni. Augusztus 15-én elhagyták a
kunyhót, megrakodva zsákmánnyal. Hamarosan elérték az
Evans-fokot. Másnap egész nap dühöngött a vihar. Mackintosh
örülhetett, hogy olyan kedvező időt választott a kirándulásra.
Augusztus
hátralévő része eseménytelenül pergett le. Mindenki az
előkészületekkel foglalatoskodott és élvezte a növekvő
napfényt. Szeptember elsején voltak megkezdendők a készletek
elszállítását a Hut Point-ra, hogy onnan azután tovább
szállítsák őket, amikor az eleségraktárakat felállítják.
Mackintosh jóelőre meghányta-vetette az utazás tervét a csoport
tagjaival. Véleménye szerint élelmikészlet van elegendő, de
sátrakban és ruhaneműekben meglehetős a hiány, mindössze három
sátruk volt, egy ép sátor, amit az Aurora tett partra és két
használt régi sátor Scott kapitány kunyhójából. A hajóról
került ruhaneműeket a kunyhókban talált viselt ruhákkal
kiegészíthették. Szán lett volna elegendő, de már csak négy
hasznavehető kutya volt életben. Négy kutya kevés egy
kutyafogatra is, így hát maguknak kell vontatniok szánjaikat s a
kutyák legfeljebb segítenek húzni egy kicsit.
Megbeszélés
után elhatározták, hogy a szánutazásban kilencen vesznek részt
három csoportra osztva. Egy embert hátrahagynak az Evans-fokon,
hogy folytassa nyáron át az időjárási megfigyeléseket.
Mackintosh úgy számította, hogy a depó-elhelyező csoportok
élelmezése és a depókban elhelyezendő készletek céljaira
összesen mintegy tizennyolc métermázsa rakományt kell vinniük.
Az első raktárt a Minna Bluff-nál kellett elhelyezniük és onnan
dél-felé minden szélességi fokon egy-egy újabb raktárt; az
utolsót a Beardmore-gleccser lábánál. Legelső feladatuk a
készletek átszállítása volt az Evans-fokról a Hut Point-ra –
huszonnégy kilométerre. Odáig minden szánutazó-készletet el
kellett vinni, sőt tartalék-készleteket is, arra az esetre, ha a
visszatérő csoport későn érkeznék és a téli hónapokat a Hut
Point-on kellene töltenie.
Az
első csoport – Mackintosh, Richards, Smith – szeptember elsején
hagyta el az Evans-fokot, szánján 270 kg-nyi rakománnyal. Baj
nélkül megérkeztek a Hut Point-ra. Félúton a tenger jegén
sátrat ütöttek s azt ott is hagyták az utánuk jövők számára.
Másodszorra mind a kilencen együtt tették meg az utat a Hut
Point-ra három szánon. A harmadik expedíción nyolc ember vett
részt. Ez az utóbbi csoport onnan másnap (szeptember 4.) megrakott
szánon továbbment a Safety Camp-hez, a Nagy Jégperem szélén. Ez
a tanyahely volt kiszemelve főhadiszállásnak a Jégperemen
keresztül a Minna Bluff depóhoz vivő útra.
„Mindenki
nyakig van a munkában” – írja Mackintosh az Evans-foknál
hagyott naplója utolsó soraiban. „Minden holminkat apróra
megvizsgáljuk, ruháinkon már csak az utolsó öltések vannak
hátra. Cipőket rögtönzünk a finn csizmák pótlására,
amelyekből nincsen elég. Holnap (október 1.) indulunk a Hut
Point-ra, Gaze-t hagyjuk hátra téli szállásunkon, mert lábai
lefagytak. Talán Stevens föl fogja őt váltani az út első
szakasza után. Három hónapra való élelmiszert viszünk, külön
abból a célból, hogy a Hut Point-on hátrahagyjuk.”
A
kilenc ember október 1-én érte el a Hut Point-ot. Magukkal vitték
az utolsó rakományokat. Három szánkót és három sátrat kellett
továbbvinniök a Jégperemre, három csoportban. És pedig: az első
csoportban Mackintosh, Spencer-Smith és Wild; a másodikban: Joyce,
Cope és Richards; a harmadikban: Jack, Hayward és Gaze. A rossz idő
a depó-elhelyező expedíció indulását október 9.-éig elodázta.
TIZENKILENCEDIK
FEJEZET.
Az
eleségraktárak elhelyezése.
Mackintosh
naplója a második nyár (1915-16) depó-elhelyező útjairól,
fájdalom, vele együtt odaveszett. Följegyezte az eseményeket, de
naplója vele volt, amikor a rákövetkező télen beszakadt alatta a
tenger jege. Az itt következő rövid összefoglalás Joyce,
Richards és mások jegyzetei nyomán készült s mondhatom, a
történet, amelyről beszámolnak ezek a jegyzetek, a megingathatlan
tetterő és szívósság, nagy nehézségekkel és súlyos
veszedelmekkel szemben való hősi helytállás története.
Könnyű
bölcsnek lenni az események után; most már megértjük, hogy a
kutyák befogása, mielőtt erőre kaptak a tengeri út után és
hámba törtek, súlyos hiba volt. Ez az oka, hogy amikor a második
nyár fontosabb szánkó-útjára került a sor, alig volt már
egyetlen kutyája az utazóknak. Hat hónapon keresztül emberi
erővel vonszolták a szánkókat csaknem szünettelen. Fagyássebek
lepték el testüket, szkorbut, hóvakság támadta meg őket.
Túlfeszített testük a végső kimerüléssel küzdött. De
elhelyezték a depókat a kijelölt helyeken, és ha a
Weddell-tengeri csoport (vagyis a mi csapatunk) átszeli csakugyan a
délsarki szárazföldet, a készleteket és tüzelőt pontosan
megtalálja ott, ahol számított rája.
Október
9-én az volt a helyzet, hogy a Hut Point-on együtt volt minden
készlet, ami a fölállítandó eleségraktárak számára és a
maguk élelmezésére a nyáron út szükségeltetett. Ők maguk is,
mind a kilencen, együtt voltak a Hut Point-on. A még életben levő
néhány kutya az Evans-fokon maradt. Sőt nemcsak hogy a Hut
Point-ig eljutott ekkorra minden készletmennyiség, de már egy
keveset továbbítottak is belőle a Safety Camp-ig, a Nagy Jégperem
szélére. Mackintosh a Minna Bluff közelében készült nagy
raktárt állítani, 130 kilométerre a Hut Pointtól délre. Ez az
eleségraktár kellett azután, hogy hadműveleti bázisa legyen a
Beardmore-gleccser lábánál fölállítandó végső depóig
terjedő utazásnak.
A
csoport október 9-én reggel indult tovább a Hut Point-ról, három
megrakott szánnal. A három szán egymáshoz volt kötözve és mind
a kilenc ember egyetlen kötélen vontatta a terhet. Kora délután
elérték a Safety Camp-et, ott újra rendezték a terheket és
mintegy 9 métermázsa rakománnyal folytatták az utat a Nagy
Jégperemen keresztül. A vontatás nagyon nehéznek bizonyult.
Másnap elhatározták, hogy szétválasztják a szánkókat s
hárman-hárman vontatnak egyet-egyet. Az új módszer nem volt
szerencsés, mert sem az erők nem voltak egyenlők, sem a terhek
elosztása. Mackintosh úgy oldotta meg a kérdést, hogy Wild-dal és
Smith-szel útnak indította az első szánt, aránylag könnyű
rakománnyal, Joyce-t pedig öt társával és a két fönnmaradó
szánnal hátrahagyta, azzal az utasítással, hogy igyekezzenek
utána, amily gyorsan csak haladni tudnak. Ezt a módszert követték
végig.
Állandó
szemben fúvó szél és időnként hófúvás késleltette őket. A
fagy is meg-megmarta őket. Mindamellett Joyce csoportja is elérte a
Bluff-depót 21-én este, két nappal Mackintosh csoportja után.
Mackintosh ott hátrahagyott 80 kg élelmiszert, Joyce pedig 123
kg-nyi készletet és az egyik szánt. Akkor azután visszafordultak.
A visszatérő út legérdekesebb eseménye volt, hogy találtak egy
jelentést, amelyet Cherry Garrard hagyott hátra Scott kapitány
számára 1912 március 19-én, néhány nappal Scott halála előtt.
(32)
Mackintosh
24-én este érkezett vissza a Hut Point-on álló kunyhóba, Joyce
27-én este, hóförgetegben. Gaze-t már ott találták
kutyafogatával.
A
második útra Mackintosh a kutyákat is föl akarta használni. Hogy
ez lehetővé váljék, egy csoportot visszaküldött az Evans-fokra
kutyaeleségért. Mackintosh – Wild és Spencer-Smith társaságában
– elindult ismét dél felé. Joyce a Hut Point-on maradt
társaival. Utasítása szerint akkor kellett útrakelnie, amikor a
kutyák eledele megérkezik. Gaze helyét Stevens foglalta el a téli
szálláson. Joyce hatodmagával november 5-én indult el a Hut
Pointról. Az egymás mögé fogott szánkókat gyalogszerrel
vontatták a négy kutya segítségével. A két szán nehéz volt,
lassan vánszorogtak előre a puszta hóban. Mackintosh 10-e táján
érkezett meg és 85 kg készletet hagyott hátra a Bluff-depónál.
Joyce 14-én este érte el a depót és 280 kg-nyi élelmiszert
raktározott el.
Hat
nappal később Joyce kalandos út után ismét megérkezett a Hut
Point-ra. Délelőtt féltizenegykor (november 20-án) turolásokkal
és hasadékokkal földúlt területre értek és sokszor csak
hajszálon fordult meg, hogy oda nem vesztek. „Ebéd után – írja
Joyce – hirtelen négy hasadékhoz értünk. Jack belezuhant az
egyikbe. Nem változtathattuk meg utunk irányát, mert akkor vég
nélkül a hasadékokat kerülgethettük volna. Egyszerűen
keresztülvágtattunk rajtuk. Olyan iramban rohantunk át rajtuk,
hogy a kutyák, amikor túljutottak, elragadták a szánt”.
November
25-én ismét eléggé összeszedték magukat, hogy nekivágjanak
harmadik útjuknak a Bluff-hoz. Mackintosh valamennyire elől járt,
de a két csoport 28-án találkozott és megvitatta a további
terveket. Mackintosh azzal az elhatározással nyomult előre a
Bluff-depóhoz, hogy onnan készleteket visz ahhoz a depóhoz,
amelyet az előző nyáron állított föl a 80. szélességi fokon.
Joyce-nak a harmadik szállítmány lerakása után vissza kellett
fordulnia a negyedik és utolsó rakományért. Akkor azután
egyesült erővel készültek folytatni útjukat dél felé a
Hope-hegyhez.
Joyce
december 7-én érkezett meg újból a Hut Point-ra a negyedik
teherrakományért. Ott megpihent és 13-án megint útra kelt dél
felé. Ez volt a legkeservesebb útja valamennyi között. Hasadékok
és hóförgetegek temérdek bajt okoztak. December 28-án érték el
a Bluff-depót, ahonnan Mackintosh két nappal előbb indult tovább
a 80. foknál állított depóhoz, de oly lassan haladt, hegy
táborozóhelye láttávolban volt. Utasítást hagyott hátra
Joyce-nak, hogy kövesse őt.
Joyce
december 29-én hagyta el a Bluff-depót és két nappal később
együtt volt a két csoport. Mackintosh írásbeli utasítást adott
át Joyce-nak, nyomuljon előre a 81. fokig, ott helyezzen el
készleteket, azután pedig fele csapatát küldje vissza a Hut
Pointra, másik felével meg menjen tovább a 82. fokig; ott újabb
depót kellett elhelyeznie. Ha elegendő élelmiszere marad csoportja
számára, utasítása szerint tovább kellett nyomulnia egészen a
déli szélesség 83. fokág. Mackintosh a 80. foknál hagyott depőt
akarta további készletekkel kiegészíteni és aztán folytatni
útját dél felé.
A
legközelebbi fontosabb baleset az volt, hogy Joyce csoportjának
egyik Primus-lámpája elromlott. Minthogy pedig egy Primus-lámpával
nem utazhattak tovább, mert nem lehettek meg anélkül, hogy havat
olvasszanak és meleg ételt főzzenek, Joyce a 80. foknál levő
depótól, amelyet 1916 január 6-án ért el, három emberét
visszaküldte a téli szállásra. Ez a három ember, Cope, Gaze és
Jack, január 16-án csakugyan megérkezett az Evans-fokra.
Joyce,
Richards és Hayward 576 kg-nyi rakománnyal folytatta útját a 80.
fokról. Rövid közökben hórakásokat emelt tájékozásul. A
kutyák most igen jó erőben voltak. Joyce ezt írja róluk:
„Megérdemlik, hogy jól tartsuk őket, mert nagyszerű munkát
végeznek. Ha életben tarthatjuk őket a 82. fokig, elmondhatom,
hogy nekik köszönhető, hogy keresztülvágtuk magunkat az
akadályokon”.
Január
8-án Mackintosh utolérte Joycet és ettől fogva a két kis
csoport, összesen hat ember, együtt nyomult tovább dél felé.
12-én este elérték a 81. fokot és nagy hórakást emeltek a depó
számára.
Másnap
rossz időben folytatták az utat. A kutyák pompásan kivették
részüket a vontatás munkájából a porhanyó felszínen. Ezen a
napon 19 km-t jártak meg. Kitűnő eredmény rossz időben, rossz
térszínen. Hatalmas napi menetekben (18–22 km) haladtak tovább
és január 18-án reggel elérték a 82. fokot. Mackintosh
Primus-lámpájának valami baja támadt; nem volt tanácsos
különválni egymástól. Elhatározták tehát, hogy továbbra is
együtt tartanak és a Hope-hegy tövében, a Beardmore-gleccser
alján, 83° 30' déli szélességen állítják fel az utolsó
eleségraktárt.
A
szánok terhe ekkorra már lényegesen megkönnyebbült. De más
bajok kezdtek jelentkezni. Spencer-Smith lábai fájdalmasan
megdagadtak, Mackintosh-on pedig a kimerülés jelei mutatkoztak.
20-án
délben Spencer-Smith jelentette, hogy nem bírja tovább. Tanyát
ütöttek. Spencer-Smith ajánlotta, ne késlekedjenek őmiatta,
hagyják őt hátra sátorban, élelmiszerekkel, és öten menjenek
tovább a Hope-hegyig. Némi tanácskozás után a javaslatot
elfogadták. Spencer-Smith-t ott hagyták a sátorban, egy szánnal
és élelmiszerrel; megmondták neki, várja meg őket, egy hét
múlva visszajönnek. Ebéd után vidám „Good-bye”-t mondották
egymásnak és estére már jó 12 km-re járt a megfogyatkozott
csapat.
Sűrű
köd késleltette őket, de 25-én 34 km-t meneteltek és a
„legnagyobb jégturolás” szélén ütöttek tanyát, amelyet
Joyce valaha látott életében. Január 26-áról Joyce ezt írja
naplójában: „A Skipper, (33) Richards és én kötéllel
összekötöttük magunkat; én jártam elől, hogy utat keressek a
turoláson át. Roppant széles szakadékokon vándoroltunk
keresztül, hol lefelé ereszkedtünk, hol meg hegynek kapaszkodtunk.
Micsoda táj! Ezer meg ezer tonnányi jégtömeg ágaskodott
fantasztikus magasságokig”.
De
minden nehézségen diadalmaskodtak és a raktárt fölállították!
Visszatérőben
Joyce-t hóvakság támadta meg, de azért nem adta meg magát és
29-én elértek a magára hagyott Spencer-Smith sátrát.
Hálózsákjában feküdt, járni nem tudott. Joyce e napi bejegyzése
sötéten látja a jövőt – sejteti, hogy Mackintosh sem fogja
kibírni az utat a téli szállásig. „A kutyák még mindig jó
erőben vannak – írja – s ha elérik a 80. fokot, ott már lesz
mit enniök, és akkor, ha a hajó vár reánk: kutyabajuk sem lesz
többet”.
30-án
hóförgeteg miatt nem mozdulhattak ki sátrukból. Másnap 17 km-t
tettek meg. Spencer-Smith hálózsákjában feküdt a szánon.
Egészen tehetetlen volt, de bizalma nem hagyta el. A következő
napokban is derekasan haladtak. Joyce, Wild, Richards és Hayward jól
voltak, Mackintosh bicegett és nagyon gyenge volt. Spencer-Smith
állapota aggodalmat keltett. Mindamellett jókora távolságokat
járták meg naponta – a déli szél segítette őket.
Február
12-én elérték, visszatérő útjukban a 80. fokon állított
eleségraktárukat. Mindnyájan örvendeztek a gyors haladásnak. Hat
embernek való egy heti eleséget magukkal vittek a depó
készletéből.
Február
14-től 16-ig rossz napjaik voltak a puha hófelszín miatt. 18-tél
22-ig, öt napon keresztül dühöngött a hóvihar. Az eleségadagot
felére szállították. Húsz kilométerre voltak ekkor a
Bluff-depótól.
„Még
egyre dühöng a vihar” – írja Joyce 20-án. – „Komoly a
helyzet. Betegünk állapota hanyatlik, az eleség fogy... Legnagyobb
baj, hogy olajunk a végét járja. Teánk van elég, de nincs mivel
megfőzni.”
Mackintosh
sátrában som volt derültebb a helyzet. Mackintosh maga nagyon el
volt gyötörve.
21-én
ezt írja Joyee: „Nem tudom mit csinálunk, ha a vihar nem enyhül.
Szünet nélkül tombol a förgeteg. Mai étkezésünk egy csésze
pemikán (hús és zsír keveréke) hármunk számára, egy-egy darab
kétszersülttel és két csésze tea hármunknak.” 24 órával
később így folytatja: „Még mindig ugyanaz az idő. Nem enyhül
a vihar. Alig maradt egyéb élelmiszer, mint tea és cukor.
Richards, Hayward és én hosszú beszélgetés után elhatároztuk,
hogy holnap mindenáron tovább megyünk, mert máskülönben Scott
kapitány és társai sorsára kell jutnunk. A másik sátor nagyon
csöndesnek látszik, csak néha hallik át énekszó – Wild énekel
(34) – tehát még élnek. A kutyáknak ma este odaadtuk
utolsó napi eleségünket, így hát tovább kell hatolnunk, mert
sok függ tőlük.”
Február
23-án kiásták szánjukat a hóból. Két órába telt ez a
művelet, annyira elerőtlenedtek az étlen töltött éjszaka után.
„2
óra 20 perc körül felkerekedtünk az útra... Egy órával később
Mackintosh, aki a szán végéhez kötözte magát, nem bírta a
további utat. Wild-dal és a többiekkel megtanácskoztam a dolgot.
Elhatároztuk, hogy sátrat ütünk és ott hagyjuk Wild-ot a
betegekkel, magunk meg tőlünk telhető iramban megyünk a depó
felé, amely 20 km-re lehet. Kényelembe helyeztük a két beteget és
mentünk tovább.
Mondtam
Wild-nak, hogy 26-án vagy 27-én visszajövünk, ha az időjárás
megengedi. De alig hogy elhagytuk őket, rákezdte a havazás és
olyan sűrű homály szakadt ránk, hogy a négy kutyával is alig
egy kilométernyit vergődtünk előre egy óra alatt. Üvöltő
viharban tanyát ütöttünk. Ballábam csúnyán elfagyott. Ezt a
napi menetet egy csésze teával és egy és fél kétszersülttel
ünnepeljük meg. A helyzet nem valami derült. A legrosszabb
felszín, amit valaha megértem eddigi útjainkon.”
Mackintosh
mindaddig nem adta meg magát sorsának, amíg emberileg lehetséges
volt. Hetek óta szenvedett már szkorbutban, lába megdagadt, de úgy
érezte, nem szabad összeomlania, mert az ő vállán a felelősség.
Spencer-Smith ereje hanyatlóban volt. Wild elég jól volt.
Joyce-on, Richards-on és Hayward-on, akik hárman folytatták
útjukat, hogy majd visszatérjenek a többiekért, mutatkoztak már
a szkorbut tünetei. Lábuk meggyengült, foghúsuk megdagadt. Az
elhatározást, hogy a rokkantak Wilddal hátramaradjanak,
tökéletesen igazolták a körülmények. Joyce és két társa még
így is, csaknem üres szánnal, nehezen érte el a depót. Az út
erőltetése két tehetetlen beteggel valamennyijüket vesztébe
sodorta volna.
„Február
24., csütörtök. – Fél ötkor keltünk, egy csésze teát
ittunk, fél darab kétszersülttel. Indulás 7 órakor. Idő mint
tegnap: havazik és fúj a szél. Negyedóránkint megállunk, hogy
kifújjuk magunkat. Kíváncsi vagyok, mikor akar már kitisztulni az
idő. Kimerülten ütünk tanyát délben. Ebéd fél csésze gyenge
tea egy negyedrész kétszersülttel ... A kutyák másodnapja nem
ettek; ha hamarosan depóhoz nem érünk és meg nem mentjük a
kutyákat, majdnem lehetetlen, hogy betegeinkkel kibírjuk a még
hátralevő közel 200 kilométeres utat.”
"Február
25. – Hétkor indulunk. Minden tíz percben megállunk fújtatni.
Időjárás mint tegnap. Nagyon gyengék vagyunk, de nem adjuk be
derekunkat. Gyakran beszélünk szegény Scott kapitányról és a
hóviharról, amely neki és társainak vesztét okozta. Ha még egy
nap sátrunkban kellett volna maradnunk, nem hiszem, hogy egyáltalán
el tudtunk volna indulni – s akkor ugyanaz a sors ér minket is. De
ha a legrosszabbnak kell is jönnie, föltettük magunkban, hogy
kitartunk és a hámba fogva halunk meg. Délben tanyát ütöttünk.
Öt órai küzdelemmel ugyanannyi mérföldet (9 km-t) tettünk meg.
Havazik, dühöng a szél; sebessége 90-110 kilométer óránkint.”
„Február
26. – Hajnalban két óra 10 perckor már útban voltunk. Fél óra
sem telt bele, Richards észrevette a depót. Egy kilométerre
lehettünk tőle, amikor tegnap délben tanyát ütöttünk. A
kutyákat is felvillanyozta a látvány. Új élet költözött
beléjük, nekiiramodtak, de mi nem tudtunk megtenni többet kétszáz
lépésnél megállás nélkül. Ha még egy nap késik a depó, nem
érjük el élve. 3 óra 25 perckor megérkezünk a depóhoz. Nem
hiszem, hogy erőtlenebb állapotban érkezett volna valaha csapat
eleségraktárhoz, mint mi most. Kemény küzdelemmel ütöttünk
sátrat. A kutyákat jól tartottuk pemikánnal. Ha kutya valaha
megmentette valaki életét, ezek megmentették a miénket. Reméljük,
jó egészségben maradnak és velük mehetünk társainkért.”
A
szánutazók azt a tapasztalatot tették, hogy egyiküknek sincsen
étvágya itt a bőség országában. Joyce ezt a reakciónak
tulajdonította és annak a leverő körülménynek, hogy a hajóról
semmi hírt nem találtak itt, amire pedig számították. Azt
hitték, a hajó elpusztult.
„Február
27.- A szél egész éjjel dühöng. Minden pillanatban várjuk, hogy
sátrunkat elhordja fejünk fölül. Még nagyon gyöngék vagyunk,
de azt reméljük, egyfolytában megtehetjük az utat vissza
társainkhoz. Hiszen ha kitisztulna az idő! De már tizenegy napja
nem volt egyetlen tisztességes napunk. Egészen csodálatos. mily
rengeteg hó esett. – Később. Fél tizenegykor ettünk és
elhatároztuk, hogy elindulunk, bármennyire is dühöng a szél és
a hó. Délben útra kelünk. Három heti eleség van a szánon,
körülbelül 72 kilogram és egy heti kutyaeledel, 20 kg. Az egész
súly, szánostul 270 kg körül; ezen kívül egy külön szánt
viszünk üresen, hogy Mackintosh kapitányt azon hozzuk vissza.”
Nagy
bajok tornyosultak az utazók elé. Hayward a térdét fájlalta, a
kutyák egészen ellanyhultak. A felszín olyan nehéz, hogy sokszor
alig bírták megmozdítani a szánkót. Átlag talán egy kilométert
vánszorogtak óránkint. De rendületlenül mentek tovább
hóviharon, fergetegen át.
Február
29-ről ezt írja Joyce:”Ötkor talpon vagyunk. Sűrűn kavarog a
hó. Nyolc felé kitisztul egy kissé. Körülnézünk és
megpillantjuk a tanyát dél felé. Mihelyt lehet útra kelünk. A
tanyát 12 óra 45 perckor érjük el. Wild elénk jön. Elmondja,
hogy semmi élelmük nem maradt. Aztán Mackintosh jön ki a
sátorból, nagyon gyenge, éppen csak hogy támolyog. Ezt mondja:
'Meg akarom köszönni, hogy megmentettétek az életünket'.”
Joyce
lehető hamar akart indulni visszafelé. Mackintosh étkezés után
megpróbálta a járást, hogy beleszokjék egy kicsit. A csoport
felkészült.
Amikor
Spencer-Smith-t felvették, hogy a szánkóra tegyék, kiderült,
hogy a hálózsákja víztócsában feküdt; felolvasztotta a havat
maga alatt.
Mackintosh
olyan gyenge volt, hogy összecsuklott az útban. Feltették a
magukkal hozott üres szánra, és nyolc órakor tábort ütöttek.
„Azt hiszem, 5–6 kilométert tehettünk meg – elég jő
eredmény, két beteggel a szánokon és a harmadikkal, Hayward-dal,
aki szintén nehezen tart velünk... A kutyákat mintha kicserélték
volna; mióta visszafordultunk északnak, egészen felélénkültek...
Remélem, holnap elérjük a raktárt.”
Március
első két napján jól haladtak a téli szállás felé vivő
útjukon. Másnap szélvihar támadt, lehetetlen volt tovább
menniök.
„Március
4. – Öt után talpon vagyunk. Még dühöng a szél, de nem
késhetünk tovább; Hayward állapota hanyatlott és nem tudhatjuk,
ki van soron. Kétségtelen, hogy szkorbutba esett. Egyedüli
gyógyszer a friss élelem. Smith még bizakodó kedvében van; hetek
óta alig tud mozdulni, mindenben segítségre szorul. Féltízkor
indulunk. Két órába telt, míg kiástuk a hóból a kutyákat és
a szánokat. Minden reggel így vagyunk ezzel: éjen át mélyen
betemeti őket a hófúvás... Nehezen vontatjuk a szánokat. Délután
harmadik társunkat, Hayward-ot is a szánra fektettük.
„Március
7. – Megkétszereződött a munkánk a rokkantak miatt. Nagyon
nehezen haladunk előre. Hayward és Mackintosh elől bicegnek boton,
roppant lassúsággal. Bárcsak ehetnénk valami friss húst.
Tanácskozás
után Mackintosh elhatározta, hogy sátorban hátramarad három heti
élelemmel, Smith-t és Hayward-ot visszük tovább. Keserves a
tudat, hogy csak 55 km választ el a céltól és még sincs
segítség. Ruházatunk rettentő hitvány. Egész éjjel dideregtünk
nedves hálózsákjainkban. Nem tudtunk aludni.”
Másnap
búcsut vettek a „Skipper”-től és másik két rokkant társukkal
együtt útnak eredtek.
"Március
9. – Reggel négykor Spencer-Smith fölkiáltott, hogy –
különösen érzi magát. Wild szólongatta. Negyedórával hat
előtt Richards hirtelen megszólalt:
– Azt
hiszem, vége.
Szegény
Smith, negyven napja gyötrődött tehetetlenül a szánon és soha
nem panaszkodott vagy zsörtölődött. Néha, ha a szánkóra
emeltük, majd elájult a szenvedéstől, de nem volt egyetlenegy
panaszos szava. Wild gondozta kezdettől fogva. Kilenc órakor
eltemettük hálózsákjában. Bambuszrúdból keresztet róttunk
össze, hórakást emeltünk sírja fölé.”
Aztán
folytatták keserves vándorlásukat. Haywardot szánra fektették.
Sötét este ütöttek tanyát. Kimerülten, összetörve, szomorú
szívvel tértek nyugovóra tíz órakor, azzal a halvány reménnyel,
hogy másnap elérik a depót.
Március
11-én délután 3 órakor rémítő erőfeszítéssel, sok-sok
nyugtalanság után csakugyan megérkeztek a Hut Point-ra, a
kunyhóhoz.
„Különös
érzés – írja Joyce – annyi viszontagság után itt lenni
megint a régi kunyhóban. Másfél évtizede áll ez a kis menedék,
amióta csak 1901-ben fölépítettük. (35) És azóta
nem egy expedíciónak kiinduló állomása... A kunyhó félig
megtelt hóval egy nyitva hagyott ablakon keresztül; sietve
kilapátoltuk a havat és Hayward-ot lefektettük... Semmi hír a
hajóról, azt hiszem minden utasával együtt elmerült. Nem tudom,
milyen hatással lesz a hír Mackintosh-ra.”
Éjjel
mindnyájan attól szenvedtek, egyéb súlyos bajaikon felül, hogy
túltömték gyomrukat. Hayward alig tudott mozdulni gyengeségében.
Joyce bokája és térde csunyául megdagadt, foghúsa kitolult a
szájából. Wild-nak ízületei körül megfeketedett a húsa,
foghúsa is nagyon sötét.
Néhány
fókát megöltek és előre megfőzték a húsát, hogy legyen a
mentő-expedícióra. 14-én útban voltak megint visszafelé
Mackintosh-ért. 16-án délben megpillantották a magános sátrat,
és messzelátón, nagy örömükre, meggyőződtek róla, hogy a
„Skipper” kívül van a sátron. Délután négy óra után értek
oda hozzá. Mackintosh-t nagyon lesújtotta Smith halálának a híre
és hogy nincs meg a hajó.
Másnap
jókora utat tettek meg hazafelé. A beteg sokkal jobban érezte
magát a bőséges táplálkozás után. Este hétkor megérkeztek a
kunyhóhoz.
"Hayward
még mindig gyöngén Van. Most hogy együtt vagyunk újra, a friss
élelem, kellő mozgás csodákat művelhet. 160 napig voltunk úton
és 2896 kilométert jártunk meg ezalatt. Jó rekord. (36)
Mielőtt nyugovóra tértünk, Mackintosh elérzékenyülten
megszorította kezünket és megköszönte, hogy az életét
megmentettük. Szomorú iróniája a sorsnak, hogy szegény Smith-nek
a céltól ily közel ki kellett múlnia. [Valószínű, hogy a
következő bekezdés Shackleton kommentárja. * NF]
Elbeszélésünk
nem lenne teljes, ha meg nem emlékeznénk Wild önzetlen
odaadásáról, amellyel két bajtársát ápolta, attól fogva, hogy
velük együtt hátramaradt a tartós viharban, egészen
Spencer-Smith haláláig. Önmaga állapotával mit sem törődve,
éjjel-nappal bármikor készségesen teljesítette minden
kívánságukat. Ez nem könnyű feladat ilyen időjárásban, amikor
olykor 34 fokra süllyed a hőmérő.
„Négy
hűséges barát, Oscar, Con, Gunner és Towser nélkül, sohasem
térhettünk vo]na vissza” - írja Richards. – „Ezek a kutyák
november 5-e óta voltak velünk s habár a mi tempónk gyakran igen
lassú volt, alkalmazkodtak hozzánk. Gyönyörűen kitartottak.
Egyízben három teljes napig egyetlen falatot nem ettek, miután már
előbb is sovány adagokon éltek. Mi akik velük jártuk meg ezt az
utat és hazakerültünk, sohasem fogjuk elfelejteni amit értünk
tettek.”
A
kunyhó öt lakója hamarosan tisztában volt vele, hogy a téli
hónapok egy részét ott kell tölteniök. A hajónak se híre, se
hamva. Igazoltnak látszott a föltevés, hogy nem tért vissza a
McMurdo-átjáróba, mert hiszen ha visszatért volna, a Hut
Point-on, vagy még délebben, kellett volna valami híradást
találniok. A csoportnak meg kellett várnia, amíg a friss jég
eléggé megszilárdul, hogy rajta eljuthassanak az Evans-fokra.
A
készletek számbavételekor kitűnt, hogy kellő takarékossággal
június közepéig eltartanak az élelmiszerek. Fókát elég szép
számmal öltek és néhány pingvint is. Téglából főzőkályhát
rögtönöztek, ez irgalmatlan füstöt árasztott. Arcuk, ruhájuk
merő tapadó korom. Lehetetlen volt tisztálkodniok, vagy a kunyhót
tisztán tartani. Ez csak megnövelte vágyódásukat, hogy
átmehessenek az Evans-fokra. Áprilisban szélcsend idején
befagyott a tenger, de a szél megint kiűzte a jeget. Május első
hetében megint szélcsendes időt kaptak, rohamosan befagyott a
tenger. Már el-elrándultak a jég hátán észak felé.
„Ekkor
szakadt ránk a fájdalmas katasztrófa” – olvasom Richards
naplójában. – „Május 8-án reggel, reggeli előtt Mackintosh
kapitány megkérdezte Joyce-t, mit szólna hozzá, ha ő Hayward-dal
elmenne az Evans-fokra. Mackintosh azt tartotta, hogy a jég egészen
megbízható. Joyce nyomatékosan igyekezett lebeszélni róla, ne
kockáztassa még meg ezt az utat, mert hiszen a jég, ha szilárd
is, frissen fagyott és majdnem biztos, hogy ha vihar kerekedik,
megbontja a jeget és kiűzi a nyílt tengerre.”
Mackintosh
érthetőleg nyugtalan volt, szerette volna tudni, vajjon nincs-e
valami bajuk az Evans-fokon maradt társainak. Délután egy órakor,
noha az időjárás láthatóan rosszabbra fordult, Haywarddal
csakugyan útnak indult. Megígérte, hogy ha elromlik az idő,
visszafordúl. Három órakor vihar kerekedett, amely később még
dühöngőbbé fajult. A kunyhóban maradók súlyos aggodalommal
gondoltak Mackintosh és Hayward sorsára.
Május
10-én a kunyhó három lakója kiment a jégre, észak felé, hogy
két társuk nyomában haladva, megtudjanak valamit sorsukról. A
lábnyomok eléggé szembetűntek. Mintegy négy kilométerre
hatoltak előre az Evans-fok irányában, amikor a lábnyomoknak
hirtelen vége szakadt. A félhomályban nagyon vékony jéggel
belepett széles vízszalagot vettek észre. Egyszeriben látnivaló
volt, hogy a jégnek az a része, amely ezt a területet borította
előbb, elúszott a tenger felé. Július 15-én, amikor ők maguk
csakugyan eljutottak az Evans-fokra, tudták csak meg végleg, hogy
Mackintosh és Hayward valóban odavesztek.
Joyce
naplója mutatja, hogy komor balsejtelmek közt vett búcsút vakmerő
társaitól. Váltig óvta, intette őket, ne menjenek. Ő maga, két
társával csak július 15-én kelhetett útra az Evans-fokra. Az
állandó rossz idő is késleltette őket. Azt remélték, a
holdtölte is segíteni fogja őket útjukban, de különös véletlen
folytán éppen – holdfogyatkozás volt. Mindamellett baj nélkül
elérték a téli szállást és ott találták a kunyhóban
társaikat: Stevens-t, Cope-ot, Gaze-t és Jack-et. Mackintosh
kapitánynak és Hayward-nak nyoma veszett. Fájdalmasan bele kellett
nyugodniok, hogy elpusztultak.
Az
immár hárommal megfogyatkozott kis csapat berendezkedett, hogy
megvárja, míg segítség érkezik. Ott állottak, hajó nélkül,
elszakítva a nagy világtól, a déli sarkvidék puszta szigetén,
akárcsak a Weddell-tengeri csoport 22 tagja, amely ugyanekkor az
Elephant-szigeten várta epedve a mentő-expedíciót.
A
segítség fél évvel később, 1917 január 10-én érkezett meg.
De mielőtt erről beszámolhatnánk, térjünk vissza 1915 májusára,
amikor az Aurorá-t a vihar letépte horgonyáról.
HUSZADIK
FEJEZET.
Az
Aurora sorsa.
Azután,
hogy Mackintosh partra szállott az Aurora-ról 1915 január 25-én,
Stenhouse-nak nagyon meggyűlt a baja a hajóval, de jóideig
diadalmaskodott a nehézségeken. Hirtelen és váratlanul szakította
el a vihar a part mellől 1916 május 6-án. Stenhouse így beszéli
el az eseményt:
„Május
6. – Délután négy órakor erősen tépte-rángatta a vihar a
hátsó alattságokat [köteleket]. Negyedórával tíz előtt a jég
elvált a parttól, a jégbe kapaszkodó horgonyok vele együtt. A
sűrű, kavargó hóban láttam, hogy fölszakadozóban van a jég és
a part egyre távolodik. Mindenkit egybetereltem és sietve
megeresztettük a csigát, hogy meghosszabbítsuk a sodronyköteleket
a hajó elején. A matrózok ide-oda vágtattak viharlámpáikkal és
kiáltoztak: „A hajó viszi magával!” Elrendeltem, indítsák
meg a gépeket. A gépészek, Hooke és Ninnis, elrohantak a parancs
teljesítésére. Grady fűtő törött bordával betegsorba került.
A hajó a szilárd jégtáblákkal északnyugatnak sodródott, a
sodronykötelek nagy dördüléssel elpattantak a horgonylebocsátó
résnél. Szerencsére a horgonyok könnyen elváltak a fenéktől és
sem a horgonyfelvonó csiga, sem a horgonylebocsátó rés vascsöve
nem sérült meg.
Lassan-lassan,
ahogy tovasodródtunk kifelé a McMurdo-átjáróba, eltünt szemünk
elől a kunyhó lámpafénye. Félórával éjfél előtt fölengedett
kissé a jég a hajó körül, a jégtáblák táncot jártak a hajó
oldalain. Kinn jártunk a McMurdo-átjáróban, a szél teljes erővel
nekünk támadott... Dél felől a jégzajt felénk űzte a szélvész,
a hajó ingása és a jégtáblák ostroma enyhült egy kicsit.”
„Május
7. – Valamennyire megcsöndesedett a vihar, sűrű hófuvás
kerekedett. A jég köröskörül megszilárdul, 60 cm magas
torlaszokba tornyosul. Ha lesz elég gőz, hogy megindítsuk a
gépeket, remélem visszajuthatunk a parti jég mellé a
Gleccsernyelv táján.”
Sok
bajlódással sikerült tüzet gyujtani és gőzt fejleszteni a
kazánban. Május 7-én és 8-án az Aurora jómagatehetetlenül
sodródott észak felé. A déli szél orkánná erősödött, sűrű
hófúvással éjnek idején.
„A
Bird-fok az egyetlen látható pontja a szárazföldnek” – írja
Stenhouse 9-én délután. – „Így hát vége a reménynek, hogy
a McMurdo-átjáróban teleljünk. Súlyos csapás négy havi ostrom
után, amelyből az utolsó hét héten folyton vigyáznunk kellett
horgonyainkat. Jelenlegi helyzetünkben még fokoznunk kell az
elővigyázatot. Öt hét választ el a tél derekától. Sötétség
borul ránk, bizonytalan félhomály. És a viharok fenyegetők.
Vizünk nincs, csak egy kevés friss jegünk.
Az
Aurora szilárdan befagyott a jégbe és sodorja a tenger, isten
tudja hova. Nem engedjük, hogy elveszítsük bizakodó kedvünket.
De mi lesz szegény, nyomorult társainkból az Evans-fokon, és a
déli csoportból? Komor sors vár rájuk. Élelmiszerük van ugyan
elég, de nálunk maradtak Burberry-ruháik és sok egyéb
szükségletük a jövő évi szánutazásra. Kevés reményem van
rá, hogy visszajussunk az Evans-fokra vagy csak a közelébe is.
Kevés a szenünk és szorosan fogva tart a jég. Remélem, hogyha
már foglyai vagyunk a jégnek, gyorsan fogunk sodródni északkelet
felé, áttörhetünk a jégpáncélon. Ha elérjük New Zealand-et,
szenet veszünk föl és visszatérünk a Nagy Jégfal alá a
Crozier-foktól keletre. Azt hiszem, erre rákerül a sor kora
tavasszal, szeptemberben. Vissza kell jutnunk, hogy segítséget
vigyünk a depó-elhelyező csoportnak.”
Május
10 és 11-én őrjöngő szélvihar dühöngött. „Nem emlékszem,
hogy valaha megértem volna ekkora erejű orkánt.” Stenhouse
fölszerelte a szikratávírót és megkísérlette összeköttetésbe
lépni a Macquarie-szigeten levő szikratávíró állomással
(2500
km) vagy New Zealand-del (3450 km), de sikertelenül.
Az
Aurora hosszú és viszontagságos útjáról fogalmat nyújt
Stenhouse hajónaplója. Abból idézzük az alábbi részleteket:
„Május
21. – Tájékozódni nem tudunk, de azt hiszem, nem sok a változás
a hajó helyzetében vagy irányában. A Nyugati-hegyek (Western
Mountains) ugyanarra felé vannak tőlünk, mint előbb. Remélem,
nincs semmi baj az Evans-fokon és a többi csoportok épségben
visszatértek. Vajha könnyíthetnénk sorsukon.”
„Május
24. – Dél-délkeleti vihar. D. u. 2 órakor hatalmas rázkódással
az Aurora megdőlt bal felé. Csúnyán be vagyunk ékelődve.”
„Május
25. – Olyan a táj körülöttünk, akárcsak a temető. Ily közel
az Evans-fokhoz és mégis bárhol inkább lennénk, mint ezen a
helyen. Buzgón javítgatjuk a szánutazó készségeket. A szánok
felszerelését készen tartjuk hirtelen szükség esetére.”
"Május
26. – Ha a hajót összeroppantja a jég, négy szánon egy hónapi
készlettel nekivágunk a legközelebbi szárazföldnek. Tizennyolcan
vagyunk. Ha északnak sodor a jég és kiszabadulunk a jégből, New
Zealand-be igyekszünk eljutni és visszafordulunk, mihelyt lehet.”
„Június
8. – A déli szélesség 76. fokán vagyunk, a Sirius magasságából
állapítottuk meg. Nagyon egyhangú ez az élet, de elégedettek és
vidámak vagyunk. Az élelmiszer-adagokat lejjebb szállítottuk egy
kicsit.”
„Június
22. – A tél dereka. Ezt a napot megünnepeljük.”
„Július
1. – Reggelente, ha fölébredünk, első gondolatunk az Evans-fok.
De nem szabad nyugtalanságot mutatni. Érdeklődést kell találnunk
az apró eseményekben körülöttünk.”
„Július
6. – Néhány száz méter szélességű és ugyanannyi kilométer
hosszú viziút mutatkozott ma reggel. Délután jégtorlódás
moraja hallatszott a nyílt víz felől és folytatódott a zajgás
éjszaka. A jég szüntelen csikorgása és nyögése dél felé,
olyanféle sustorgó hangokkal, mintha víz zúgna keresztül a hajó
feneke alatt és más baljóslatú hangok zavara egész éjjel ébren
tartottak. A kilátás, hogy talán-talán fölenged a jég, kínos,
boldog feszültségben tartották volna idegeimet, ha előző
tapasztalataim rá nem szoktattak volna, hogy ne adjam át magamat
hiú reményeknek.”
„Július
13. – A hajó körül hatalmas erők vannak munkában. A jég
föl-fölhajladozik. Erősen hiszem, hogy meg fogunk ismerkedni a
jégtorlódás jelenségének ijesztő hatalmával. El vagyunk
készülve a legrosszabbra és reméljük a legjobbat: a szabadulást
a jégből, hasznavehető hajó hátán.”
Július
21-én a kormánylapátot jobbra csavarta a jég és letörte. A
kemény tölgy és vas úgy törött ketté, mint a gyufaszál.
„Július
22. – A hajó rossz helyzetbe került a frissen fagyott
vízcsatornában. Mindenfelől szorongatják a jégtáblák; nagyokat
nyög és csikorog. Reggel 8-kor mindenkit a szánkók mellé
rendeltem, megtettük a végső előkészületeket~ hogy elhagyjuk a
hajót.”
Rettentő
lidércnyomásként nehezedett rájuk a következő nap. 25-én
hatalmas jégtábla ütközött a hajóba és emeletmagasságba
torlódott az Aurora oldalán. Mennydörgő robajjal morzsolódtak
össze és tornyosultak egymás fölé az ágaskodó jégtömegek.
„Augusztus
4. – Kilenc napja déli szél fúj, az utóbbi négy nap óta
üvöltő vihar dühöng. Belebetegedtem már ebbe a pokoli
hangzavarba.”
„Augusztus
6. – Megpillantottak az Adare-fokot és a Possession-szigeteket.
Feszült várakozással lestük a napkeltét. Dicsőséges, boldogító
látvány. Derült, megkönnyebbült szívvel kiáltottunk éljent a
Nap felé.”
„Augusztus
9. – Donolly kiment a jégre és a kormánylapát leszerelésén
fáradozik. Küzdelmes, hosszadalmas és nem éppen biztonságos
munka az álnok jég hátán.”
„Augusztus
10. – 70° 40' déli szélességen járunk. Augusztus 2-a óta 350
kilométernyi utat tettünk meg.”
„Augusztus
12. – 83 km-re vagyunk északkeletre az Adare-foktól. Donolly,
Grady és a hajóács buzgólkodnak a kormánylapát kiszabadításán.
A „vészkormány” csaknem készen van már.
„Augusztus
24. – Sikerült kiemelnünk a kormánylapátot a jégből. Nehéz
munka volt. Súlya 4 tonna. Jól esik a jég tetején látni.”
„Augusztus
25. – Hooke éppen most jön a jó hírrel, hogy hallja már a
Macquarie sziget és a Bluff (New Zealand) egymásközti jeladásait
és időjárásjelentéseit. Vajjon azt jelenti-e ez, hogy ott is
meghallották Hooke jeladásait és megkísérlik, hogy segítségünkre
jöjjenek?” (Később kiderült, hogy az Aurora jeladásaiból
semmit nem fogott fel egyik állomás sem).
„Szeptember
5. – A szikratávíró árbocát ledöntötte a vihar. Szerencsére
senki sem volt a közelben, amikor ledőlt.”
„Szeptember
17. – Ma van évfordulója Londonból való indulásunknak. Mennyi
minden történt azóta! Emlékezetünkbe idézzük a jelenetet,
amikor lefelé úsztunk a Thames-en és tengeralattjárók és
cirkálók keresztezték utunkat.”
„Szeptember
22. – Amióta az Evans-fokról elsodort a vihar, 1300 kilométert
tettünk meg.”
Október
eseménytelenül telt. A jég utasai hiába lesték a szabadulás
jeleit. De lassankint enyhült a hideg, lágyabb lett a jég.
November 22-én határozottan olvadt is már. Stenhouse már azt
gondolta, ha viharszél támad, felszakad a jégzaj. Naplója tele
van a szabadulás utáni vágy sóhajaival és felkiáltásaival. A
vészkormány készen várta a hajó szabadulását, de addig is nem
tették ki a jég ostromának. „Semmi számottevő változás
körülöttünk” – jegyzi fel december 17-én. Karácsony is
eljött a maga különleges ebédjével és jámbor ünnepségével –
a jég éppoly makacsul fogva tartotta őket, mint odáig.
Január
első hetének a végén az Aurora a 65° 45' déli szélességen
járt velük. Már a huszonnégy órás nappalok is végükhöz
közeledtek – éjfélkor észrevehető szürkület mutatkozott –
még mindig semmi változás.
Február
12-én élénk szél mozgásba hozta a jeget, érezhető hullámjárás
kapta hátára a hajót. Estefelé aztán a hajó hátuljánál
megrepedt a jég és a repedések gyorsan szétterjedtek minden
irányban. Jégtáblák töredékei közt himbált az Aurora. Éjjel
a déli szél északnak hajtotta őket. Reggelre vitorlát vontak fel
és az Aurora elindult lassan észak felé a jégtáblákkal
teleszórt tengeren. Gőz és kormány nélkül ilyen viszonyok közt
nehéz volt boldogulni, de Stenhouse kímélni akarta szénkészletét,
amíg kikeverednek a zajló jég közül, hogy gyors iramban
induljanak vissza a McMurdo-átjáró felé.
15-én
ismét mindenfelől körülzárta őket a jég. 21-én erős
hullámzás veszélyeztette biztonságukat a jég között. Később
a jég szorongatása enyhült, de annál jobban veszélyeztette őket
a jégtáblák ostroma.
Március
elsején megnyílt kissé a jégzaj. A tél közeledőben volt;
parancsoló szükség volt, hogy a hajó kikeveredjék végre
fenyegető helyzetéből. Stenhouse befűttette a gépet. Nehezen,
lassan nyomultak előre, a jégtáblák folytonosan meg-megállították
őket. 3-án délelőtt súlyos jégtáblák közt megint
megrekedtek.
Március
4-én és 5-én egy helyben vesztegeltek, de rettentőn himbálta,
csavarta a hajót a hullámok járása. Tizenkét jéghegyet olvastak
meg. Egyik a jégzaj felé tartott és összezúzással fenyegette a
kis hajót. 6-án tovább haladtak észak felé.
Három
aggodalmas nap következett. Ismét megakasztotta a hajót a jég és
keményen ostromolta. Két jéghegy is fenyegette őket észak felől.
10-én az egyik jéghegy három kábelhossznyira megközelítette az
Aurorá-t, de megnyilt a jégzaj és a hajó emelkedett. Másnap
leeresztették a „vészkormányt” és elindultak északnyugatnak,
jégzajon keresztül.
Március
14-én délután az Aurora kikeveredett végre a jégzaj zónájából;
a 62° 27.5' déli szélességen, 157° 32' keleti hosszúságon
jártak ekkor. „A gőzsíppal három búcsúfüttyöt eresztettünk
meg utolsó üdvözlésül a jégzaj felé.”
A
McMurdo átjáróba nem kísérelhették meg többé az utat.
Kormánylapát nélkül, kevéske szénnel, elégtelen legénységével
Stenhouse már csak észak felé menekülhetett megrongált
hajójával. A bajoknak még nem értek végére. Küzdelmes és
veszedelmes út állott még előttük a leggonoszabb viharokkal
szántott tengeren.
Március
23-án végre összeköttetésbe jutottak a new-zealandi Bluff
szikratávírójával, másnap pedig már Wellingtonnal és Hobarttal
is. New Zealand azonnal segítségére sietett a viharokkal harcoló
sebesült hajónak. Otago kikötőjéből nyomban útnak indították
a Plucky vontatógőzöst.
Kalandos
napok múltával, miközben rengeteg bajlódást okozott az
ideiglenes kormánylapát, április 2-án elcsípte az Aurorá-t az
elébe küldött hajó és másnap reggelre bevontatta Port Chalmers
kikötőjébe. New Zealand népe azzal a meleg vendégszeretettel
üdvözölte a messze Délről érkező tengerészeket, amellyel
mindenkor oly áldozatkészen elhalmozta a délsarki kutatókat.
HUSZONEGYEDIK
FEJEZET.
Megmentjük
a Ross-tenger partján rekedt társainkat.
Amikor
1916 december elején megérkeztem New Zealand-be, a megmentésre már
minden előkészület meg volt téve. A new-zealandi kormány vette
kezébe a dolgot, mielőtt én bármiféle intézkedést is tehettem
volna. A mentőexpedició költségeit a brit és az ausztráliai
kormány vállalta. Az Aurorá-t kijavították, és újból
felszerelték évközben, élelemmel és szénnel is ellátták és
most készen állt Port Chalmers-ben a McMurdo Sound-hoz vivő
útjára.
A
brit és az ausztráliai kormány John K. Davis kapitányt bízta meg
az Aurora parancsnokságával, ki már személyzetről és
legénységről is gondoskodott. Davis régi barátom volt. Résztvett
első délsarki expedíciómban (1907–1909), utóbb pedig a Mawson
parancsnoksága alatt álló ausztráliai délsarki expedíció
hajóját vezérelte el a Ross-tengerbe. Stenhouse is Wellingtonban
volt már. Csodálattal töltött el, amit tőle hallottam az Aurora
kalandos útjáról és meneküléséről.
Dr.
McNab-bel a tengerészeti miniszterrel, aki nagy érdeklődéssel
viseltetett az expedíció iránt, megvitattuk a helyzetet. Minden
intézkedést jóváhagytam. Az idő sürgető volt, bajos is lett
volna a terveken vagy személyeken változtatni az utolsó
pillanatban. A kormány beleegyezett, hogy az Aurora New Zealand-be
való visszatérése után minden költségmegtérítés nélkül
átadassék nekem.
Elhatároztatott
tehát, hogy Davis kapitány elvezérli a hajót a McMurdo átjáróba,
én vele megyek és átveszem a szárazföldi parancsnokságot, ha
szánexpedícióra kerülne a sor a déli sarkvidéken. „Elszegődtem”
a hajóra, egy shilling havi fizetéssel és 1916 december 20-án
elvitorláztunk Port Chalmersből.
Január
10-én reggel az Aurora megérkezett a Royds-fokra. Néhányadmagammal
partra szálltam, hogy körülnézzek a kunyhóban, nincs-e ott
valami jelentés számunkra. Levelet találtam, és megtudtam belőle,
hogy társaink az Evans-fokon vannak. Éppen útban voltam már
vissza a hajóra, amikor fölbukkant hat ember kutyákkal és szánnal
az Evans-fok irányából.
Fölvettük
őket a hajóra. Tőlük tudtam meg Mackintosh, Spencer-Smith és
Hayward szomorú halálát... A túlélők – Stevens, Joyce, Wild,
Cope, Richards, Jack és Gaze – mindnyájan jól voltak. noha
meglátszott rajtuk, hogy mily viszontagságokon mentek keresztül.
Epedve várták már a mentőhajó megérkezését.
Nem
volt más hátra, mint még egyszer átkutatni a környéket, ahol
Mackintosh és Hayward tengerbe vesztek, hátha ráakadunk még
tetemükre. Arról, hogy életben találjuk őket, szó sem lehetett.
Joyce annak idején kikutatta már a Gleccser-nyelvtől délre
elterülő vidéket, de eredménytelenül. Azt gondoltam, át kell
kutatnunk a Gleccser-nyelvtől északra eső területet, és a Butter
Point közelében lévő régi eleség-raktár környékét. Ezt a
szándékomat jelentettem Davis kapitánynak.
Január
12-én a hajó kikötött tíz kilométerre keletre a Butter
Point-tól. A jégfal talapzatánál nem sikerült partra szállnunk.
Nyoma sem volt a depónak, sem annak, hogy bárki is járt volna a
környéken. Visszatértünk a hajóhoz és a McMurdo átjárón
keresztül elhajóztunk a Bernacchi-fokra.
Másnap
egy csoporttal partra szálltam, hogy kikutassam a Gleccser-nyelvtől
északra elterülő vidéket, a Razorback szigettel együtt.
Mindhiába. 15-án hóförgeteg meggátolt a további nyomozásban; a
napot az Evans-fokon töltöttük, hogy rendbehozzuk a kunyhót.
Másnap Joyce-szal átmentem a Gleccsernyelvhez, de a magaslatról
körültekintve nyilvánvaló lett előttünk, hogy a rettentő
hófúvásban a legcsekélyebb reményünk sem lehet, hogy bármi
nyomra is találhassunk a hozzáférhető területen, A meredek
szirtek tövében négy-öt méter magasra halmozódott a hő. Úgy
gondoltam, hogy immár minden területet átkutattunk, ahol némi
valószínűséggel is rábukkanhattunk elveszett társaink tetemére,
ezért hát elérvén a kunyhót, késő este visszatértünk a
hajóra. A kunyhótól való távollétünk alatt Wild és Jack
keresztet emelt három bajtársunk emlékére, akik életüket
áldozták az expedíció szolgálatában.
Január
17-én elindultunk észak felé és február 9-én az Aurora befutott
Wellington kikötőjébe. A new-zealandi nép testvérekként
fogadott bennünket.
HUSZONKETTEDIK
FEJEZET.
Elszéledünk.
Az
előző fejezetek elbeszélik a balsikerű expedíció történetét.
Hogy kitűzött célunkat el nem értük. nem tulajdonítandó a
szervezés hibájának vagy hiányának: a Természet esküdött
ellenünk. Minden akadály közül, amely elénk tornyosult, a
Weddell-tenger nyarának még soha nem tapasztalt szigorúsága volt
a legsúlyosabb. De ha egy tekintetben kudarcot vallott az expedíció,
sok más tekintetben sikert aratott. Tömérdek tudományos
megfigyelés köszönhető neki. Kiváltképpen az időjárási
észleléseknek van nagy gazdasági fontosságuk. A Weddell-tengeri
csoport kutató munkája föllebbenti e legkevésbbé ismert tenger
titokzatosságának fátyolát.
Az
expedíció érdemei javára írandó bizonnyal tagjainak nemes
bajtársiassága, találékonysága, rendületlen kitartása.
Elmondható, hogy méltó volt ez az expedíció a sarki kutatás
legnemesebb hagyományaihoz. (37) És méltó büszkeséggel
tölt el, hogy én lehettem vezetője azoknak az embereknek, akik az
erőfeszítések, megpróbáltatások és örökös veszedelmek
hosszú és komor hónapjaiban is megőrizték lelki rugékonyságukat
és végezték munkájukat, tekintet nélkül önmagukra és minden
görögtüzes ragyogásra.
Ugyanazt
az energiát és szívósságot, amit az Antarktisz-szal vívott
csatáikban kilejtettek, vitték magukkal a „civilizált"
világ háborújába. Aki figyelemmel kísérte sorsunkat a déli
kontinensen, talán érdekelni fogja, hova szórt szét bennünket a
nagy háború, amikor visszakerültünk az emberlakta tájakra. Az
ötvenhárom ember közül, aki hazakerült az ötvenhatból, hármat
megölt és ötöt megsebesített az ember háborúja. McCarthy, a
legderekabb, legkitűnőbb tengerész, mindig derült és vidám a
legviszontagságosabb órákban is, akit éppen ezért választottam
kísérőmül a Dél-Georgiába vivő csónak-útra: ágyúja mellett
esett el a La Manche-csatorna védelmében. Cheetham, az Antarktisz
veteránja, aki többször lépte át a déli sarkkört, mint bárki
más, néhány héttel a békekötés előtt elsüllyedt
megtorpedózott hajójával.
Ernest
Wild-ot, Frank Wild fivérét tengeri akna robbanása ölte meg a
Földközi-tengeren. Manger, az Aurora hajóácsa a new-zealandi
gyalogság kötelékében sebesült meg a harctéren. A két orvos,
Macklin és McIlroy Francia- és Olaszországban szolgált. McIlroy
Belgiumban, Ypres mellett súlyosan megsebesült. Frank Wild-ot,
tekintettel kivételesen gazdag tapasztalataira, Észak-Oroszországba
küldték, a Jeges-tengert járta hajójával és kitüntette magát
buzgalmával és képességeivel. Macklin előbb a yorki ezredhez,
utóbb mint orvos a tank-osztagokhoz került. Az olasz fronton
megkapta a katonai érdemkeresztet sebesültek bekötözéséért
puskatűzben.
James
a műszaki csapatokban szolgált sokáig a fronton, majd a Royal
Engineers Sound-Ranging School-jában tanította tiszttársait.
Wordie Franciaországba ment a tábori tüzérséghez és súlyos
sebet kapott Armentières-ben.
Hussey
másfél évet töltött Franciaországban a tüzérségnél és
résztvett minden nagy ütközetben Dixmude-től Saint-Quentinig.
Worsley kitüntette magát a tengeralattjárók ellen folytatott
harcokban. Stenhouse is vele volt mint helyettese az egyik német
tengeralattjáró elsüllyesztésekor.
Clark
a haditengerészetnél szolgált mint minesweeper (vagyis tengeri
aknákat távolított el), Greenstreet folyami hadihajón szolgált a
Tigris-folyón. Rickenson-t mérnökhadnagyként osztották be a
haditengerészethez. Kerr a kereskedelmi tengerészethez tért
vissza.
Az
Endurance legénysége nagyrészt aknaeltávolító hajókon
teljesített szolgálatot.
A
Ross-tengeri csoportból Mackintosh, Hayward és Smith éppúgy
hazájukért haltak meg, mint azok, akik Franciaország vagy Flandria
harcmezőin estek el. Hooke a légi szolgálatba került mint
szikratávirász.
Az
Aurorá-nak majdnem egész személyzete a new-zealandi csapatokkal
került az európai harcterekre.
A
Ross-tengeri csoport megmentése után fölajánlottam szolgálataimat
a kormánynak. Először Dél-Amerikába küldtek diplomáciai és
propaganda-szolgálatban. Onnan Észak-Oroszországba kerültem
őrnagyként. Feladatom volt, hogy fölszereljem az északoroszországi
expedíciós haderőt és résztvegyek a szállítócsapatok
munkájában. Velem volt Worsley, Stenhouse, Hussey, Macklin és
Brocklehurst (utóbbi részt vett volna a déli sarkvidéki
expedíción, ha ki nem tör a háború).
Worsley-t
átküldték az archangelszki frontra, a többiek velem maradtak a
Murman-partvidéken. Az ottani csapatok ruházata, fölszerelése és
élelmezése a szánexpedíciókon ugyanaz, amilyen a mienk volt a
déli sarkvidéken. Semmi költséget nem kíméltünk, hogy
mindenből a legjobbat szerezzük be, következéskép nem volt
egyetlen sebesültje sem az elfagyásnak.
Az
egész expedíciót mint egységet összevéve, ötvenhat emberből
három meghalt az Antarktiszon, három a harcmezőn esett el és öt
megsebesült a harctéren (a déli sarkvidék sebesültjeit nem is
számítva). Az áldozatok arányszáma elég tekintélyes.
Ha
egyeseket el is vesztettünk sorainkból, maradtunk még számosan,
hogy összetömörülve együtt legyen ismét a legközelebbi
expedíció magva – ha majd véget érnek a zavaros idők és a
tudományos kutatásnak nem lesznek akadályai.
Vége.
Jegyzetek
(1)
Amundsen: A déli sark meghódítása (A Hat Világrész VII. kötete;
Amundsen életrajzával). Fordították: Telekes Béla, Baktay Ervin,
Ballenegger Henrik.
(2)
Scott utolsó útja. (A M. Földrajzi Társaság könyvtára; Scott
életrajzával.) Halász Gyula fordítása.
(3)
Shackleton: Az Antarktisz szívében. (A Hat Világrész II. kötete;
Shackleton életrajzával.) Halász Gyula fordítása.
(4)
Shackleton a fehér hómezőkről nevezi el küzdelmes útját fehér
hadjáratnak – szembeállítva a harcterek véres mezőin vívott
háborúval. Az Ajánlás-ban is ezért írja: To my comrades who
fell in the white warfare of the South and on the red fields ot
France and Flanders.
(5)
Shackleton halála után a James Caird csónakot a London melletti
Dulwich College-ban helyezték el, amelynek S. növendéke volt. A
nevezetes emlékből nemes buzdítást és ösztönzést merít az
ott tanuló ifjúság (L.: H. R. Mill: The Life of Shackleton).
(6)
A déli félgömbön decemberben kezdődik a nyár.
(7)
A Coats' Land-et Bruce fedezte tel 1904-ben, a Luitpold Land-ot a
német Filchner, 1912-ben.
(8)
A dump szomorúságot, lehangoltságot is jelent, meg lerakodást,
szemétlerakodóhelyet is (dumps).
(9)
A Shackleton-expedíció megragadó filmjét Budapesten is
bemutatták.
(10)
Orca gladiator. Az angol szövegben Killer whale.
(11)
A budapesti Margitsziget területének háromszorosa.
(12)
Egy-egynek a súlya 1 1/2 – 2 uncia volt, vagyis annyi, mint a mi
zsemlénk. Az uncia (ounce) a font tizenhatod része = 28.35 gram. (A
ford.)
(13)
Boss, kedélyes neve a vezérnek, mesternek. Shackletont így
emlegették társai szeretetből.
(14)
Körülbelül; „Fiúk, itt hagy minket!” (T. i.: a hajó.)
(15)
Bannock, zab-, árpa- vagy borsólisztbő1 készült lapos kerek
sütemény. (A ford.)
(16)
Nordenskiöld expedíciója a legregényesebb és legdrámaibb
lefolyású utazások egyike a délsarki kutatások történetében.
Valáságos robinsoni történet. Talán csak az Endurance utasainak
csodálatos menekülése fogható hozzá. (A fordító.)
(17)
A jégtábla harmadrész akkora volt, mint egy footballpálya. (A
ford.)
(18)
Nem olyan horgonyról van szó, amit a fenékre bocsátanak, csak
víz-horgony"-ról (sea-anchor). Ez súlyával lehúzza a
csónak orrát s ily módon nyugodtabban lebeg a csónak a nyilt
tengeren. (A forditó)
(19)
Ezt a mondatot a fordító a maga felelősségére húzta alá. Van
benne valami tragikusan megható, hogy a zajló jég hajótöröttjei,
akik egy álló esztendőn át a befagyott oceán foglyai voltak –
most egy ökölnyi jégdarab után epekednek kínzó szomjuságukban.
(A ford.)
(20)
1500 kilométer! Ez kétszerese a Földközi-tenger szélességének,
Marseillletől Algírig; körülbelül annyi mint a Sziciliából
Egyiptomba vivő hajőút (Catania-Alexandria = 829 tengeri mérföld
= 1588 kilométer). (A forditó.)
(21)
Hosszúsága pontosan 670 cm, legnagyobb szélessége 210 cm volt. (A
ford.)
(22)
A hőmérséklet mindenütt Celsius-fokokban. (A ford.)
(23)
The Ancient Mariner. Byron költeménye. – Tengerészbabona, hogy
az albatrosz bántalmazója súlyosan bűnhődik. Shackleton „Az
Antarktisz szívében” című könyvében is megemlékezik erről a
babonáról és az Ancient Mariner-ről. (A ford.)
(24)
Dickens szeretetreméltó alakja a David Copperfield-ben. Peggotty a
tengerparton lakott, bárkában. (A fordító.)
(25)
Shackleton meglehetős kimerülten érkezett meg sikertelen útjáról.
Ekkor írta haza: "Megöregedtem és fáradt vagyok” (L.:
Mill: The Life of Shackleton).
(26)
Amerika négereinek kedvelt hangszere. Afrikai eredetű. Ott bania a
aeve. Hasonlít a gitárhoz. 5–9 húr van rajta. Mi banjó-nak
mondjnk, az angolok így ejtik: bendzsó. (A fordító.)
(27)
Öt uncia = 14 dekagram.
(28)
Az angol szövegben itt is mindenütt Boss van, de ez körülbelül
ugyanazt jelenti, vmit a mi Öreg-ünk. Ebben is van valami a
Mester-ből éa a Vezér-ből. (A fordító.)
(29)
Ez az az útvonal, amelyen Shackleton előző expedícióján 180
kilométerre megközelítette a Déli Sarkot. Lásd: Shackleton: Az
Antarktisz szívében. Fordította Halász Gyula. (A Hat Világrész
II. kötete.)
(30)
A Discovery-expedíciónak Seott kapitány volt a parancsnoka. Részt
vett benne Shackleton is. Lásd: Scott: Angolok a déli sarkvidéken.
Fordította Halász Gyula.
(31)
T. i. Shackleton transzkontinentális csoportjának fordított
irányban kellett volna itt elhaladnia.
(32)
Scott kapitány valamivel délebbre pusztult el tanyáján,
hazatérőben, valószínűleg március 29-én. Ugyanott halt meg két
utitársa, Bowers és Wilson. Másik két társuk már messzebb délen
kimúlt a visszatérő útban. Lásd: Scott utolsó útja. Fordította
Halász Gyula. 1923.
(33)
Hajóskapitány. Mackintosht nevezi így Joyce naplója. (A ford.)
(34)
Ernest Wild. Nem tévesztendő össze fivérével, Frank Wild-dal, az
Endurance hajótöröttjével. (A fordító.)
(35)
Joyce tagja volt Scott kapitány első expedíciójának – a
Discovery-expedíciónak. (A fordító.)
(36)
Napi átlagban 18.1 km. Shackleton 1907@&150;1909. évi
expedícióján a déli csoport 127 nap alatt 2776 km-t járt meg. Ez
napi átlagban 21.8 km. (Lásd: Az Antarktisz szívében.) Scott
kapitány délsarki útjának napi átlagai az Egytonnás depó és a
Sark között: a Sark felé menet, gleccseren 19.8 km; a fensíkon, a
Sarkig 22.5 km; a visszatérő útban a Sarktól a délsarki fensík
széléig 29.5 km; a gleccseren 20.9 km. (Lásd: Scott utolsó útja.)
(A fordító.)
(37)
Charles Sarolea professzor mondja Shackletonről írt életrajzában:
Éppen az az expedíció, amely bizonyos értelemben tökéletesen
meghiusult: mutatta őt meg és véste be nevét örök időkre a
hősiesség évkönyveibe. "Il y a des défaites triomphantes à
l'envi des victoires'. (H. R. Mill: The Life of Sir Ernest
Shackleton, 247. old.) (A fordító.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése