2006-ban volt százötven esztendeje annak, hogy megszületett Tasnádon, egy egyszerű asztalosmester gyermekeként Biró Lajos, a majdani kiváló természettudós, aki 1931-es haláláig kalandot kalandra halmozva járta előbb az országot, s annak is különösképpen a hegyes-barlangos tájait, majd a távoli Óceánia egyszerű népeinek ősi életmódjával ismerkedett. Közelség és távolság nyújtottak egymásnak kezet őbenne. Az első a felkészülést hozta el sok év után, a másik képességeinek kibontakozását, illetve élete fő hozadékának a kiteljesedését. Életútjáról, eredeti leveleit és felvételeit felhasználva, a szatmárnémeti Benedek Zoltán állított össze érdekfeszítő könyvet (Benedek Zoltán: A Szilágyságtól Új-Guineáig. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.), amelynek mentén a továbbiakban ha vázlatosan is, bemutatjuk e példásan kalandos életutat.
1. G y a l u t ó l a
b o g á r g y ű j t e m é n y i g
 |
| Biró Lajos ifjúkori arcképe |
Titokban remélte, hogy a jól tanuló Lajoskából orvost vagy papot nevelhet, de amikor a kolera négy gyermekét is elvitte, úgy látta jónak s biztonságosnak, ha maga mellett tartja s a saját mesterségére fogja. Fia meg is maradt volna a gyalu mellett, s bizonyos, hogy jó mesterember válik belőle, ha nem kerül Tasnádra egy Török Ferenc nevezetű fiatal tanító, aki természetrajzra és földrajzra oktatta a nebulókat. A tanító úr a gyakorlati oktatás híve lévén, fő foglalkozássá tette az iskolában a növénygyűjtést, nyomolvasást, térképvázlatkésztést, a természet megfigyelését. Ha jó idő volt, alig látták a padokat s az osztálytermeket, csatangoltak erdőn-mezőn.
Hatodik elemit elvégezve, Lajos további sorsáról dönteni kellett, s az apa megint csak az asztalosszakmát találta lehetséges megoldásnak. Csakhogy Török Ferenc nem értett egyet azzal, hogy tehetséges tanítványa megrekedjen, s levelet irt az ügyében Hiri Ferencnek, a zilahi kollégium akkori igazgatójának, ahol ő maga is végezte az iskolát.
Biró Lajosnak szerencséje volt: fölvették. Amikor meghalt az édesanyja, megint csak veszélybe került a továbbtanulás lehetősége. Kell a plusz kenyérkereső a családba. Szerencsére, az apa újranősül s enged a tanárok rábeszélésének, belátja: kár lenne, ha fia megrekedne. Magántanítványai lesznek, s megkeresi a tanuláshoz szükséges pénzt. Sokat járt ezekben az években Tasnád és Zilah között, s az 56 kilométeres utat igen sokszor gyalogosan teszi meg.
,,1869 őszén — írja később, utazási emlékeiben —, egyedül gyalogolva hazafelé, a szakácsi nagy erdőn át jőve, egy elhagyott erdei ösvényen előttem a levelek között erdei szalonkát láttam meglapulva, és azt kalapommal leborítva sikerült megfognom. A ritka zsákmányra felébredt bennem a büszkeség, hogy hiszen én azt kitömni is tudom! Ügy is lett, de ez felébresztette bennem a madárgyűjtési kedvet. Szerencsém is volt, puskát is kaptam időnként, nekem valót. Egyik osztálytársam fegyveréhez hozzájutottam, rendes puska volt, de egyszer feldűlt, úgy hogy a csöve oldalt behorpadt, akkor az apja elvágatta; olyan volt, mint egy nagy sonka, úgy is híttuk. Lőport, serétet venni se kellett, jó pajtások dézsmáltak az apjokéból azért a gyönyörűségért, hogy egyet-kettőt ők is lőhettek a mi puskánkkal. Ettől fogva minden vakációra hazagyalogoltam... magánosan vadászgatva. Eltartott sokszor három napig is, ha bő volt a zsákmány, mert jórészt már útközben lehúztam a bőrét. Közbeesett a szakácsi erdő, jó három óráig megtartott benne a gyaloglás, télen a farkastámadás sem volt példátlan eset. De hát hogy féltem volna, puskával a kézben?!"
Otthon aztán valósággal rákapott a madárgyűjtésre és -preparálásra.
„Vagy két télen-nyáron vígan folyt a madárgyűjtés, tele volt minden szekrény teteje meg a mestergerenda. Büszke is voltam rá. Hát egyszer szünidőre hazajövet, egyet se látok. Édesapám aztán elmagyarázta: Te fiam, úgyis ritkán látod, mi meg már nem győztük porolgatni, hát ezt ennek adtam, azt annak adtam, a többit a patikásnak, ott jobban látják. így lett vége az én múzeumomnak!
Másik évben újra lángra gyújtotta az én gyűjtőkedvemet egy óriási fenyődarázs, mely szemem láttára bújt elő egy fenyődeszkából. Még eszemben volt tanárom tanítása, hogy az állatokat kínozni nem szabad, azért az ő példája szerint gombostűre tűzve papírlappal lefödtem, és a tű kiálló részét gyufalánggal megtüzesítve, «kegyelmesen» öltem meg. Ugyanakkor ráakadtunk az egyik szőlőhegyen egy igazán természeti ritkaságra, a csíkos egerek tanyájára, s diadalmasan vittem haza egyet elevenen egy befőttesüvegben, de az meg éjjel kirágta magát, és megette az én ritka darazsamat, és összerágott egyebet is a ruhaszekrényben, ahol őriztem. Veszteségemet még keserves atyai büntetés is tetézte azért, hogy eleven egeret hoztam a házba."
A gyűjtés szépen haladt, de a rovarok jó részét nem tudta meghatározni. Amint megkezdődött az új tanév, Ábrahám Márton barátjával felkereste Baczó Gábor professzort, hogy határozná meg számukra a rovarokat. De az bevallotta: nem ért a dologhoz, viszont ajándékozott nekik egy német nyelvű rovar- és lepkehatározót. Eleinte csak a képek alapján ismerte föl a rovarokat, később a kedvükért megtanult németül s a szöveget is elolvasta.
A hatodik gimnázium után Biró Lajos kisegitő tanitóként is működött, s legációs kiszállásokon vett részt, ezeket pedig igyekezett gyűjtésre is kihasználni. Az egyik ilyen kirándulás majdnem az életébe került. Karácsonyi szünidőben Szilágypírba igyekezett. A frissen hullott hó még nem volt letaposva, nem mutatta sem lábnyom, sem ösvény a helyes irányt. Elsötétedett, elvétette az utat, és rátévedt a mocsár jegére. Mire észbe kapot, már jól bent járt a nádasban. Próbált a part felé húzódni, de a sötétben nem tudott tájékozódni. Egyszer csak a jég nagy robajjal beszakadt alatta, s ő nyakig merült a jeges vízbe. Csodával határos módon azonban nem került a jég alá: a nála levő esernyő horgos nyele ugyanis megakadt a jég szélében. Nagyon nehezen vergődött partra, de fogalma sem volt, hogy hol van, merre induljon a falu felé. Ezúttal azonban ráhibázott a helyes útra, és találkozott is egy falubelivel, aki Endrédre igyekezett. Emberünk a viharlámpa fényében ugyancsak megbámulta a csuromvizes garabonciást. Visszafordult vele, és egy óra múlva a kurátoréknál ágyban volt a téli fürdőzésből megszabadult legátus.
Bármilyen munkát elvállalt, ami anyagi helyzetén lendíthetett. Igy egy 50 forintos versenypályázat is felkeltette a figyelmét, amelyet a debreceni főiskola tanára, dr. Török József hirdetett meg helybeli rovarok begyűjtésére. És bár papnak készült az iskolában, érdeklődését a természettudomány kötötte le. Meg is nyerte a pályázatot, majd a főiskolán nagy érdeklődéssel hallgatta a földrajzi, természetrajzi és geológiai kurzusokat. Egyszer Török professzor úr az ősi életformákat élő népekről beszélt, sajátos civilizációjukról, s Biró Lajos egyre nagyobb vonzalmat érzett aziránt, hogy ellátogasson a braziliai indiánok, az afrikai négerek vagy az új-guineai bennszülöttek közé. Abban reménykedett, hogy teológiai hivatásával sikerül hittérítőként eljutnia a távoli tájakra, de beadványait sorra elutasították. Ekkor tanári állást vállal, de itt is elutasításban van része az egyházi szabályok szigora miatt. Magántanító lesz, majd beajánlják a Rovartani Állomáshoz, filoxérabiztosnak. Vizsgálatokat végzett, népszerűsítő előadásokat tartott, szerkesztette a Rovartani Lapokat is. Főnöke megirigyelte sikereit, s kitúrta állásából. Nagy nehezen a kecskeméti református kollégium természetrajzi tanári katedrájára kerül, ahol úgy érzi, révbe ért. Azt teszi, amit annak idején tasnádi tanára: a természet gyakorlati ismeretére oktatja tanítványait. Fizetéséből félretesz annyi pénzt, hogy a nyári szünidőben hatalmas kirándulásokra menjen a hegyvidékre.
Előbb a Tátrát keresi föl. Az volt a szándéka, hogy a hegység rovarvilágának tanulmányozásával segítséget nyújt az állattenyésztőknek és a pásztoroknak. A szarvasmarhákon és juhokon élősködő rovarok életmódját kutatta elsősorban, de érdekelte a rovarvilág függőleges elterjedése és alkalmazkodóképessége is. Egy hónapig tartó túráján bejárta a Poprád völgyét, Tátrafüred és a Csorba-tó környékét, megmászta a 2508 méter magas Tengerszem-csúcsot, gyűjtött a Vág folyó felső szakaszán.
A következő nyáron nagy utat tett Erdély hegyeiben. Tordáról indult el Boréven át Torockó felé. A gyönyörű torockói népviselet keltette fel első ízben érdeklődését a néprajz iránt. A Kőközben, a Székelykő, a Tilalmas és az Ordaskő környékén olyan gazdag rovarvilágot talált, hogy ,a gyűjtött anyaggal vissza kellett fordulnia Tordára.
A következő nyári szünidőben a Fogarasi-havasok és a Retyezát került sorra. A Fogarasi-havasokba kimondottan azért ment, hogy gyakorolja a hegymászást. Ezért a gerincre vezető legnehezebb utat választotta. Két napjába telt, amíg az Árpás völgyén felvergődött a Szádeczky (a mai Podragu)-tóig. A hegyi ösvények alaposan megizzasztották. A Fogarasban nem szándékozott részletes zoológiai megfigyeléseket végezni, arra a Retyezátot választotta. Néhány napot mégis eltöltött a fosszilis hó apró élővilágának tanulmányozásával.
A Retyezátba Hátszegről indult, ismerőse, Buda Ádám lelkes természetjáró, a vidék kitűnő ismerője vendégszerető házából. Könnyű öltözékben, vezető nélkül vágott neki az útnak. Alig tudtak ráerőszakolni egy báránybőr bekecset. Ezeket a nehéz és veszélyes utakat is vezető nélkül járta, nem volt pénze arra, hogy kísérőt fogadjon. Nuksora falu után a Sibisel völgyén haladt felfelé. Ezt az utat csak pásztorok járták, turista ide nem merészkedett. Kísérői csupán a havasi rigók és a havasi billegék voltak. Mire elérte a Lolája havasi legelőjét, már lefelé vette útját a nap. Egy sziklamélyedésben, kövekkel körülbástyázott pásztortanyán húzta meg magát éjszakára. A csobánok szívélyesen fogadták. A tűz lángjánál barátságosan elbeszélgettek. Biró gyermekkori játszótársaitól megtanult annyit románul, hogy a csobánokkal jól megértette magát. Amikor látták, hogy amolyan javasemberféle urasággal van dolguk, előhozakodtak panaszaikkal és állataik betegségével. Másnap meg is mutatták neki beteg állataikat. Biró azt tapasztalta, hogy egy veszedelmes kullancs okozza az állatok betegségét. Kiirtásukra hatékony eljárást tudott ajánlani.
A következő napokon bevette magát az erdő rengetegébe. Gyűjtés közben szinte végzetesen eltévedt. Fogalma sem volt, merre csatangol. Három napon át próbálta megkeresni a helyes utat, de hiába. Áfonyán és málnán élt: harmadnap valahol a Zanoaga-tó környékén egy havas eső is elkapta. Négy órán át dühöngött a vihar; a borókafenyők között sehol sem talált menedéket. Hogy értékes gyűjteménye nehogy tönkremenjen, négykézlábra állt, maga alá tette a dobozokat, és így védte kincseit a vihartól. Már a végelgyengülés fenyegette, amikor rátaláltak a csobánok.
Visszafele jövet Hátszegen nevetve mesélte el az esetet Buda Ádámnak. Barátja azonban nem találta mulatságosnak a dolgot, s csak annyit jegyzett meg: — Szerencséd volt, hogy a medvék elkerültek!
Jóformán ki sem pihente a retyezáti fáradalmakat, amikor újabb különleges vállalkozásba kezdett: a barlangok mélyébe ereszkedett alá. Abban az időben a hazai barlangkutatás még gyermekcipőben járt. A barlangi élővilág tanulmányozására nem is vállalkoztak, Biró volt az első, aki biológiai kutatásainak kiegészítése végett behatolt a barlangok félelmetes világába. A nemsokára mellé felzárkózó Emil Racovitával együtt úttörő szerepet vállalt egy új tudományág, a bioszpeológia felé is. Első kutatásait a Sebes-Körös völgyének barlangrendszerében végezte, itt talált rá első ízben a barlangi vakbogarakra. Ez az izgalmas felfedezés olyan mély benyomást tett rá, hogy egy életre eljegyezte a barlangkutatással. A Bihar-hegység akkor ismert barlangjait mind bejárta. Majd igyekezett megismerni a bánsági és horvátországi karsztvidék természet alkotta föld alatti járatait s azok különleges élővilágát.
Krassó-Szörény két barlangjában, a Veteráni- és Taracsy-barlangban két, eddig teljesen ismeretlen pókfajtát fedezett fel. Ez a kirándulás azonban majdnem végzetes kimenetelűvé vált. Mehádia környékén, Bélaréka-patak mészkő szurdokaiban cserkészgetett. A bozótok alján lévő rovarvilág érdekelte. Egy maltereslapáttal forgatta a talajt, majd az igy megbolygatott földet óvatosan átszitálta. Elgondolkozva, figyelmetlenül nyúlt az egyik bokor alá, hogy föllazítsa a földet, amikor enyhe szúrást érzett a könyöke táján. Mire feleszmélt, már csak egy szarvasvipera csíkos hátát látta eltűnni a bozótba. Megvizsgálta a kezét: a két piros pont ékesen bizonyította a viperamarást. Megpróbálta szájával elérni a harapás helyét, de sehogy se ment. Amikor látta, hogy nem tudja kiszívni a mérget, fogta a preparálásra használt félliternyi tiszta szeszt, felhígította a patak vizével, és lehúzta az egészet. Utána futásnak eredt, igyekezett minél hamarább lakott helyre kerülni. A nehéz, sziklás terepen azonban alig pár kilométert tehetett meg, amikor a szesz is, a méreg is hatni kezdett. Annyira elhagyta ereje, hogy már csak egy barlangig tudott elvánszorogni. Pásztorok találtak rá három nap múlva. Még mindig eszméletlen volt. Bevitték Herkulesfürdőre, ahol rendbe szedték. A szesz mentette meg az életét.
Az eset után néhány napot még feküdnie kellett. A kényszerpihenő aztán volt ideje gondolkodni sorsa felől. Amikor teljesen rendbe jött, Pestre ment és beiratkozott a természettudományi fakultásra.
A félelemmel sokáig nem találkozott. Gondolta, a barlangok mélyén majd csak megismeri ezt az érzést. Goszpics környéke egyik barlangjában kisebb mélyedésre talált, amelyben vakbogarat sejtett. Azon töprengett, leugorjon-e a mélységbe. Az acetilénlámpa fényében ágas-bogas szövevényt látott maga alatt. Végül meggondolta a dolgot, és nem ugrott le. Pár hét múlva újra felkereste a barlangot, gondolta, alaposan megvizsgálja a mélyedést. Amikor azonban a derengő fényben lepillantott a barlang mélyébe, ellepte a hideg verejték: a jelentéktelen gödör helyén feneketlen zsomboly tátongott. „Bizony megborzongtam — idézi fel az esetet a Rovartani Lapokban megjelent cikkében —, mert borzasztó sírból menekültem meg. De azért jó helyre jöttem, a föld alatt megtanultam félni."
A barlangi élővilág feltárása során fényképfelvételeket is készített. Ő volt az első tudományos kutató, aki megörökítette ezt a föld alatti világot. Gyertyával és acetilénlámpával dolgozott, és sokszor órákig kuporgott a gép mellett, várva az exponálást. A budapesti Barlangkutató Társaság tulajdonában levő diapozitívek és negatívok bizonyítják, hogy ezek a képek az akkori technikai feltételekhez viszonyítva igen jók voltak. A két évtized küzdelmes munkája magángyűjteményén is meglátszott. Mintegy 20 000 ritka vagy addig ismeretlen rovar sorakozott már ebben a gondos gyűjteményben.
2. I r á n y P á p u a Ú j-G u i n e a
 |
| A meglett utazó / Vass Csaba pasztellrajza |
A Nemzeti Múzeumhoz, ott is addigi támogatójához, Chyzer Kornélhoz fordult segítségért. Papírra vetette terve meggyőzte mentorát, aki igyekezett mindent megtenni, hogy legyőzze a múzeumbeli bürokraták idegenkedését. Rávette a múzeum igazgatóját, vásárolják meg Biró rovargyűjteményét, hogy azt az összeget is tervezett expedíciója kiadásaira fordítsa. Beavatta Herman Ottót is a tervbe, aki tekintélyével nyomatékot adott annak, felgyorsítva az utolsó akadályok elhárítását az áhított út elől.
Igaz, hogy indulásig a gyűjteményért kapott ezer forint kézen-közön elúszott a bevásárlásokra, de Biró Lajost nem hagyták cserben a barátok: az egyik puskát, a másik látcsövet, s volt aki vadászkést, pokrócot, egyéb fontos használati tárgyakat ajándékozott neki.
1895 novemberében még egy utolsó hazalátogatás Tasnádra, majd irány a tenger: Fiume. Előzetes számítás szerint, Fiumétől még 42 napi útra van kilátása. Mielőtt a hosszú útra indulna, egy fiumei gyógyszerésztől igyekszik beszerezni azt az egy kilónyi ciánkálit, mely a lepkék, rovarok megöléséhez és preparálásához szükséges. Fiuméből Génuába vitt az út, ahol vámvizsgálaton esett át: a vámos gyanakodva vizsgálgatta – még meg is kóstolta – egy zacskó tartalmát, amiről kiderült: csupán egy marék szülőföld, a Szilágyságból.
November 18-án behajózott a német Sachsen hosszújáratú tengerjáróra, amely mintaszerűen gondoskodott utasai kényelméről. Ennek dacára, Biró nem gyógyul ki a tengeribetegségből, minden kis hullámzást, ringatózást megérez, ugyanakkor hősiesen viseli keresztjét. November 29-étől a Szuezi csatornán hajóznak, ott a trópusi meleg tör rájuk, mindenki a kajütökben keres menedéket. Egy napig megálltak Adenben. A hajót azonnal megrohanta a turbános arabok, kaftános zsidók, zöld sapkás hinduk, süveges párszik hada: szattyánbőrt, vízipipát, fügét, narancsot, mindenféle déli portékát igyekeztek az utasokra sózni.
Sikeres városnézés után tovább indulnak. Jó darabig Afrika partjai mentén hajóznak, majd nekivágnak az Indiai-óceánnak. Ceylonnál ismét kikötnek, Biró Colombót is kíváncsian bebarangolja. Nem állja meg, hogy néhány rovart ne ejtsen zsákmányul.
Újabb hatnapi utazás következik, elérik az egyenlítői övezetet. Szingapúrban, a Maláj-félsziget legdélibb csúcsán több mint egy hétig időznek. Biró kénytelen a két európai szálló egyikében szobát kivenni, bár nem a zsebéhez szabottak az árak, mert így kívánja meg az európai etikett. Sikerült megkedvelnie a várost: felfedezte a múzeumot, a könyvtárt, ahol addig számára ismeretlen angol növény- és állathatározókra bukkan. Járja a várost, a kínai és a maláj negyedeket. Úti leveleiben írja:
„Ha létezne valaha paradicsom, akkor annak itt kell lennie. Gyönyörű szép, apró dombos vidék, kimondhatatlanul szép egzotikus növényzet, egész évben tele virággal... De ezt a paradicsomot is elrontja az európai divat. Európainak itt nem illik sétálni, gyalog járni. Némely kitűnő gyümölcsöt európainak nem illik enni, mert az csak színesnek való. Némely színű ruha, sokféle szövet viselhetetlen, megvetendő. Bizony-bizony okos ember a vadember, hogy vadember."
Felkeresi az osztrák-magyar konzult, aki már várta. Tőle megtudja: él Szingapúrban egy honfitársa, bizonyos Krudy Ödön doktor, aki évekkel korábban érkezett családjával. Mindjárt fel is kereste, gondolván, mekkora örömet szerez majd neki az otthoni hírekkel. Kedvesen fogadták, de már az elején kiderült, hogy Krudy doktor hátat fordított anyanyelvének, és sokkal jobban ért a kereskedelemhez, mint választott szakmájához.
Hajót kell váltania, úgy indul tovább a Stettin nevű postagőzös fedélzetén, melynek úticélja Új-Guinea és a Bismarck-szigetek voltak. Karácsony előtt néhány nappal futottak ki a nyílt vizekre. A kikötői világ emlék marad, néptelen vízi mellékúton tartanak a gyarmatok felé. Megszűnt az utasok addigi nyüzsgése, aki tovább utazik, mélységes magányban éli meg az utat. Közben haláleset is utoléri őket: meghal a hajó első gépésze. A dísztelen, ridegnek tűnő tengerésztemetés ráébreszti Biró Lajost arra, mily könnyen megy tengeren a meghalás.
Sietnek, mert a gépész után egyre-másra betegednek meg a maláj és a kínai szolgák is. A gyarmati betegség fenyeget: a malária. A hajó kapitánya próbálja lebeszélni Birót vállalkozásáról. Hosszú napokon, heteken át csak a víz és az ég veszi körül őket. Olykor egy-egy tengerből kitörő vulkán okádta tüzét.
Az év utolsó napján feltűnt a pápuák titokzatos földjének partvonala. Hosszan követték annak kacskaringóit, majd kikötöttek az Astrolabe-öbölben. Itt Német-Új-Guinea központi telepénél, a Friedrich Wilhelmshafennél kötöttek ki. Az utasok többsége leszállt, Biró csak hajnalban szándékozott elhagyni a hajót. De kiderült: a telep orvosa, Otto Dempwolff várt rá, egy magyar természetbúvár doktor ugyanis jó barátja, az kérte fel, támogassa majd Birót az első hetekben. Örömmel fogadja el az orvos meghívását, akinél otthonról jött levelek, sőt pénzesutalvány is várja; ez utóbbiról kiderül, hogy a küldemény uyganazzal a hajóval jött mint ő, s kis időbe telik még, amíg hozzájuthat a pénzéhez.
Biró Lajos hamar beletanul a kis német kolónia életébe. Főként azt kellett megtanulnia, hogy ő itt fehér úr, s ennek megfelelően kell viselkednie: minden színesbőrűtől meg kell követelnie a szolgai alázatot. Mindezzel nem értett egyet, de hallgatott. Pár nap alatt talált magának lakást: két európai halt meg maláriában, s helyükre költözött. Minél gyorsabban szerette volna elkezdeni a gyűjtést, hogy a missziójából megtérő hajó az első egzotikus küldeményét már el is szállíthassa. Hajszolta a sikert, s ez visszaütött: a dobozba rakosgatott gyűjtemény nagyon gyorsan mind megpenészedett, amit viszont elkerült a penész, azt felfalták a hangyák. Tanult felületességéből: lassabbra fogta az iramot, az alaposság javára.
A telep bennszülött munkásai hamarosan varázslónak tekintik, aki jön-megy a dzsungelben, minden bogarat összefogdos, s a madarakat nem éteknek lövi le, hanem hogy üvegbe zárja.
Testvérének, sógorának írt levelekben életkörülményeit ecseteli.
„Egyelőre egyik kihurcolkodott európai házában lakom. Ez addig jó, míg messze a teleptől, lehetőleg az erdő közelében, kunyhót építtetek magamnak. Fogadtam egy barnabőrű szolgát. Kap havonta 8 Ft-ot, két öltözet ruhát és élelmet. Az öltözet ruha egy darab piros szövet. Élelemre elég neki a rizskása, gyümölcs van elég. Vannak tök kinézésűek, egyiknek a magja jó, a másiknak a húsa, a harmadiknak a héja. A negyediknek csak a leve jó. Semmi sem hasonlít az otthonvalóhoz. Húst kapunk eleget, lövünk galambokat. Akkorák, mint egy-egy tyúk, csak a mellehúsát esszük. Még ennek az íze sem hasonlít a madárhúshoz, azt gondolná az ember, hogy marhahúst eszik. Csak az elsőt nehéz lelőni. Az embertől már félnek, de a puskaropogástól zavarba jönnek s maradnak.”
Biró Lajos minél hamarabb és minél alaposabban szerette volna bejárni a szigetet, de szűkös anyagi helyzete miatt szárazföldi utazásra nem gondolhatott, ahhoz teherhordókra és fegyveres őrségre is szüksége lett volna. Így aztán a partvidéket járó hajók járásához igazodott.
Nagy gondot okozott számára az időjáráshoz igazodni, amely rendívül szélsőségesnek mutatkozott. Érkezésekor éppen a monszun tartotta magát. A nap első felében csodálatos tiszta a lég, délutánra beborul és összefüggő fonálban szakadt alá a zápor.
Lelkesen járta az őserdőt fiatal maláj szolgája kíséretében, aki az elejtett állatokat, a madarakat összeszedte, preparáláshoz előkészítette. Pedig az őserdőhöz csak irdatlan mocsarakon át vezetett az út, elengedhetetlen társuk volt a bozótkés. A szúnyogok invázióján úgy próbált kifogni, hogy szakáll nélküli orrát-homlokát glicerines zsírral kente be, ami ráadásul a trópusi naptól is óvta a bőrét. A piócák eszén azonban nem tudott túljárni: mintha megérezték volna, hogy merre készül elhaladni, mert ugrásra készen várakoztak, hogy végtagjaira tapadjanak.
Dempwolff figyelmeztette, hogy a mocsarat járva könnyen felszedheti a maláriát, s akkor búcsút mondhat gyűjtőmunkájának. Akkor még nem tudták, hogy a maláriát a szúnyog terjeszti, nem a mocsári kigőzölgés. Biró Lajos ösztönösen ráérzett erre a lehetőségre, amikor elsősorban a szúnyogoktól óvta magát.
Egy szépnek ígérkező napon emlékezetes kaland részese lett, amikor kísérőjével együtt egy, a hegyekben eredő és a tengerbe ömlő kis folyót akarta becserkészni indián kenuhoz hasonlatos csónakkal. Benedek Zoltán könyve így adja vissza a történteket:
„A sima víztükrön jó tempóban haladtak. Kezdetben mangrovemocsarak kísérték a folyót, de azok hamar elmaradtak, és megjelent a dzsungel. A cserje formájú nipapálmák olyan szorosan záródtak a víztükör fölé, hogy valósággal megfojtották a folyót; partjait sem lehetett látni. A vasfák szálegyenesen emelkedtek 50—60 méter magasságig: liánok, kókusznövények csüngtek alá róluk. Az óriási fügefák ágain fejjel lefelé repülőkutyák szunnyadtak. A fák koronái olyan sűrűn fonódtak össze a magasban, hogy az erdőben örökös félhomály uralkodott. Levél és virág csak odafent fejlődött. Kígyóként kúsztak fel a megerősödött törzseken a venyigés növények, amelyeknek levele, virága lent az aljban sohasem volt látható. Az őserdő a legkülönbözőbb színekben játszott, a lombhullás ugyanis itt egész évben folyamatos. A friss lombok halványzöldjétől a hervadó sárgáig és a rozsdabarnáig minden szín egyszerre pompázott.
Az evezőcsapásokra megelevenedett a környék. A hangot a papagájok adták meg, rikácsolásuktól visszhangzott az erdő. Pompás színű méhészmadarak húztak el a víz fölött. Kecses mozdulattal, akárcsak a mi fecskéink, lecsaptak a víztükörre egy-egy rovar után. Ércesen kárált az aranybóbitás fehér kakadu. Egy óriás arapapagáj pillanatra abbahagyta a kókuszdió feltörését, és csodálkozva nézett a furcsa jövevényekre. Elbámészkodása életébe került, mert Biró sörétes puskájával ráduplázott. A szép testű madár csőrével próbált megkapaszkodni az ágakban, de hiába, pörögve hullott alá a vízbe. Auák [Biró szinesbőrű szolgája – Cs.G.]ügyes mozdulattal emelte csónakba, még csavart is egyet a nyakán, hogy ne vergődjön. A lövés zajára egy szarvascsőrű madár lebbent odébb lomha szárnycsapásokkal. A duplacsövű puska ismét dörrent, s valóságos rendet kaszált a csodálatosan szép kék színű, fejbúbjukon gyönyörű tollkoronát viselő koronásgalambok között is. Auák három gyönyörű példányt választott ki a gyűjtemény számára, kettőt pedig ebédre.
A lombok között áttörő fénysugárban csillogó drágakövekként villantak fel a vörös és zöld nemes papagájok. Mézszívók szajkóztak nyafogó hangon és torkoskodtak a kókuszpálmák virágaiból. Egy fekete bóbitájú arapapagáj mély bariton hangon rikkantott bele az erdő sűrűjébe. Ebben a pillanatban a paradicsommadár éles e-e-e-e-! kiáltása hallatszott, de Biró hiába meresztette a szemét, sehol sem látta. Órákon át hallotta a jellegzetes hangot, de a madárnak még a helyét sem tudta meghatározni.
A folyó sodra egyre erősödött, s sziklás medrében itt is, ott is éles zátonyok csillantak elő. Odább összetorlódott farönkök zárták el az utat. Ideje volt kikötni. A vadászat eredményes volt, s az idő is jócskán eltelt. Kihúzták a csónakot egy sziklapadra, amelyen kellemes, puha mohaszőnyeg terült el. Kizsigerelték a galambokat, húsukat darabokra vágták, s rizzsel keverve megfőzték.
Ebéd után Biró Lajos még szétnézett az erdőszélen. A folyondárok között hatalmas botsáskákat talált. Válogatni kezdett közöttük, hogy a legszebb példányokat szerezze meg magának. Ügy belemerült a keresgélésbe, hogy észre sem vette, mennyire távolodott el pihenőhelyüktől. Amikor már épp megelégelte a rovargyűjtést, teljesen ismeretlen madár füttyentését hallotta. Látni is vélte a lombok mozgását. Közelebb surrant a fához, de a hang akkor már egy másik irányból harsant felé. Perceken át folyt a bújócska, ő pedig ez alatt meg sem figyelte, milyen csapásokon halad. A madarat követve annyira belegabalyodott az őserdőbe, hogy mire feleszmélt, tökéletesen eltévedt. Időérzékét is teljesen elveszítette, azt gondolta, 10—20 percig hajkurászta a madarat, holott a valóságban órák teltek el azóta, hogy elindult a folyótól. Kiabálni kezdett, majd egymásután lövéseket adott le. Semmi válasz. Zsebébe nyúlt, hogy elővegye iránytűjét. Mintha villámcsapás érte volna: az iránytű nem volt sehol. Ott maradt a csónakban. Próbált tájékozódni a fák mohás oldala után, hiába: folyondár szőtte be mindenütt a fákat. Aztán rájött, hogy milyen felesleges munkába kezdett, hiszen nem valamelyik hazai bükk- vagy tölgyerdőben van. A lomboktól még az eget sem látta, s ha látta volna is, itt, a merőlegesen tűző napsugárban az árnyék sem igazította volna útba. Az első kapkodás után lehiggadt. Szorongása nem oldódott ugyan, de már tudott logikusan gondolkozni. Csermelyt kell találnia... A patakok elvezetik őt a folyóhoz. Annak vízgyűjtőjéből nem került ki; körülötte mindenütt felfelé haladnak a vaddisznócsapások. Ha eléri a folyót, annak partja mentén haladva biztosan megtalálja táborukat. Annyit megállapított, hogy nem lehet messze bent a dzsungelben, mert az óriás fákat sűrű bogárrajok, pompázó színű pillangók táncolták körül. A faóriásokra liánok és előtte ismeretlen, különös alakú élősdi növények, csodálatos orchideák tekerőztek. Az ösvényt keresve a bambusztüskék cafatokká szaggatták a ruháját. Egyszerre csak sűrű szárnysuhogás ütötte meg a fülét. Felpillantott a koronák közé. Megmozdultak a repülőkutyák! Eddig még csak volt valahogy, de most megbicsaklottak a lábai: itt az éjszaka! Nincs tovább! Fel kell készülnie rá! Itt nincs alkony, nincs naplemente. Az éjszaka úgy jön, mintha valaki hirtelen óriási fekete lepedőt borítana az égre.
Igyekezett minél távolabb húzódni a vizenyős gübbenőktől, mert tisztelte a krokodilusokat. Megállapodott egy óriási kenyérfa mellett, de törzsének nem mert nekidőlni, mert félt a hangyáktól; tudta, olyan a csípésük, mint a parázs égetése. Ha elszenderedik, esetleg pitonkígyó tekeredik a nyakára. Ráadásul nemsokára eleredt az eső is; kegyetlenül ömlött, s kitartott egész éjszaka.
Nyomorult helyzetében hirtelen mintha Tündérország elevenedett volna meg előtte. Varázsütésre milliónyi mécseslámpácska fénye lobbant fel az óriás fa lombkoronáján. Fényzuhatagként le és fel szaladtak a foszforeszkáló lángocskák a fákon. Lüktető ritmusban villantak fel és aludtak ki újra. A halvány fényt időnként váratlanul izzó lángnyelvek lobogása váltotta fel. Hátborzongatóan csodálatos látványt nyújtottak a trópusi világ e hideg fényei, a mi szentjánosbogarainkhoz hasonló szárnyas rovarok, a Pteroptix malaceaek.
Hogy meddig tartott ez a mesevilágba illő látvány, arról Birónak fogalma sem volt. Amilyen hirtelen támadt, oly varázslatos gyorsasággal ki is hunyt. De ekkorra már megérkezett a reggel. Bíró megtalálta a csermelyt, s ennek nyomát követve nemsokára a folyót is. Auák úgy bámult rá, mint valami mesebeli hősre. Biró eltűnésekor ugyanis annyira megijedt, hogy mozdulni sem mert; az éjszakát a felfordított csónak alatt töltötte.”
A szerencsés kimenetelű kaland varázslói tekintélyt hozott Birónak, kiújuló mocsárlázával együtt. Rájött, hogy a Tasnád menti mocsarakban már megkapta a betegséget, s azt is tudta, hogy kinines kezelésre van szüksége.
Erőltetett menetben gyűjtött, gyűjteményét megfigyeléseivel, jegyzeteivel gazdagította. A magyarországi múzeumok, ahelyett, hogy megdicsérték volna ezért, leszólták, minek fecsérli ilyesmire az idejét. Inkább gyűjtsön, gyűjtsön! De mindjárt megváltozott a viszonyulásuk, miután a párizsi, londoni, berlini múzeumoknak küldött hasonló anyagait égig dicsérte a szaksajtó.
Ahhoz, hogy felgyógyulhasson a lázból, még egy szolgát kellett felfogadnia, aki biztosította számára a kímélő életrendet. Türelmetlenül várta az alkalmat, hogy a rovarokon és az őserdőn kívül megismerkedhessen a pápuákkal is.
3. T a l á l k o z á s a p á p u á k k a l
 |
| Pápua hangszer |
A pápuák földjére tervezett látogatását mindegyre halogatta, a pápuák pedig egy idő óta messzire elkerülték a telepet, mert összetűztek a telepesekkel, akik olykor a pápua falvak termését dézsmálták, azok meg egy idő után megelégelték és fegyverrel válaszoltak.
A teleppel átellenben korallszigetek húzódtak meg, az ott élő pápuák békülékeny emberek hírében álltak. A doktor ismert néhány odavaló embert, s azok közvetítésével megindultak a „diplomáciai tárgyalások”. Ahhoz, hogy Biró büntetlenül ellátogasson egy faluba, be kellett tartania a helyi etikettet. Idegenek elől ugyanis a lakosok elbújtak az erdőbe s a behatolókat nyílzáporral fogadták.
Első látogatásukat úgy tervezték meg, hogy Biró és a doktor mellett két, a telepen dolgozó maláji nő is helyet kapott a küldöttségben, mely Graget szigetére tartott. Az út nem jelentett problémát nekik: a korallsziget lakói fura vitorlás hajójukkal jöttek el értük. Biró ekkor rácsodálkozik a pápua viseletre, mindent alaposan megszemlél és részletesen leír: szokásokat, ceremóniát, az ajándékozás barátságkeltő varázsát. Különösen érdekesnek találta, hogy ha valakit nagyon dicsérni akarnak, akkor az illetőt nagy disznóhoz hasonlítják, a disznó ugyanis a pápuák legértékesebb állatja (egyfajta „szent tehene”). Kezdetben a bennszülöttek erősen húzódoztak a fényképező masinától, de aztán némi üveggyöngy meggyőzte őket, hogy nem érdemes félelmet mutatni.
A kutató ezek után egyre otthonosabban mozgott a szigeten, amelynek lakói teljesen megszokták jelenlétét, már nem is törődtek vele, úgy végezték mindennapi munkájukat. Biró Lajos pedig figyelte az életüket: vázlatokat készített, fényképezett, bogarászott, az embereket faggatta szokásaikról, házasságról, avatási szertartásról, mágiáról, orvoslásról. A faluban mintegy 15-20 cölöpházat számolt össze egy csoportban, amelyek nem utcát alkottak, hanem több kisebb-nagyobb tér köré épültek. A falut, sőt termőföldjeit is, végig bambuszsövény vette körül: a vaddisznók elleni védekezésül vadcukornád szárakat szúrtak le körben, amelyek rövid idő alatt meggyökereztek és áthatolhatatlan sövényfalat alkottak.
Házaik többsége cölöpökre épült, de sok a közvetlenül a földre rakott kunyhó is. Építkezési anyaguk a fa, amelyet szegek helyett különféle erős növényi háncsokkal fogtak össze. A tetőzetet lécekre aggatott, összefont pálmalevelekkel borították. A kunyhók külső, falazatlan oromzatát lakomáikról visszamaradt emlékekkel, főként különféle kutyakoponyákkal és disznócsontokkal, kazuártojásokkal díszítik. De használnak díszítőelemként faragott szobrocskákat és emberi koponyákat is. Ám ezeknek semmi közük a kannibalizmushoz, a család elhunyt tagjainak az ereklyéi, amelyeket azok fényképei helyett őrizgetnek.
A házépítéshez van elég anyag, de a házépítés költséges mulatság, mert minden valamire való bennszülöttnek legalább két felesége van, s mindegyiknek kijár egy ház.
A házak mellett mindenütt virágok, illatos növények, szabadon kószáló malacok, kutyák, tyúkok – ezek a pápuák háziállatai.
Biró pápuákhoz tett kiruccanásai során többször került kutyaszorítóba. Egyszer, éppen a Graget szigeten galambászni ment szolgájával. Egy lelőtt galambot csaléteknek állított ki egy tisztásra, s nyomában a galambok csapatostul jelentek meg mellette. Csak közibük kellett durrantani, tucatjával hullottak a nagytestű madarak. A galambok csak akkor repültek el, amikor az ember is megjelent – összeszedni a gazdag zsákmányt. Néhány bennszülött gyerek is odavetődött, akik szorgosan segédkeztek begyűjteni a tetemeket. Galambászás után, délután Biró bogarászni indult, két segítsége leheveredett az árnyékban. Hirtelen lövés dörrent, a lövések mellettük csapódtak be, majd ijedt kiáltások és dobogó, szaladó lábak hallatszottak, egyre távolabb. Biró visszament a táborhelyre, ahol már nem volt senki. Biztosan hozzányúltak a puskájához, az elsült, a gyerekek megijedtek és kereket oldottak.
Csakhogy ez nem volt minden: a kölykök annyira megijedtek, hogy odahaza fellármázták a falut: a fehér ember kergeti őket és jön utánuk a bum-bummal! A falu felbolydult, megszólaltak a harci dobok, előkerültek a pajzsok, lándzsák. Biró hallotta e bősz készültséget, s bár nem tudta mire vélni, gyanút fogott, s szolgáját segítségért küldte a telepre, a másik gyereket pedig a faluba, körülnézni. Az jött is vissza hamarosan a hírrel: hoznak nyilat, lándzsát, és nagyon mérgesek ám! És mindjárt kereket is oldott.
Birónak volt tehát alkalma felkészülni a védekezésre. Megbújt a parton heverő fatörzsek között, s elővette papírjait, amelyen a bennszülöttek nyelvi kifejezéseit tartotta számon, hogy valamiképpen összerakhassa gondolatait, értelmesen kommunikálhasson velük. Kikereste az ehhez szükséges két kulcsszót: jössz – lövök!
Ötven-hatvan támol harcos közeledett, mögöttük bátorító dobszó. A legharciasabbnak az a pápua bizonyult, akinek Biró a legtöbb dohányt ajándékozta. Lármáztak, ugráltak, kilőttek egy-egy nyilat, de alapjában véve tisztes távolságban maradtak. Jó egy órán át taktikáztak így egymással szemközt, Biró a papírlapról időnként elismételte varázsszavait, amelyek úgy látszik, hatottak.
Közben egy szomszédos szigeten élők meghallották a harci lármát, s figyelmeztették az ott élő misszionáriust, hogy csata készül a fehér ember ellen. A misszionárius azonnal útnak is indult, s ő volt az, aki kölcsönös szóváltások után valahogy kiengesztelni a falu népét. Ehhez természetesen hozzájárultak a Biró apró figyelmességei is, amiket kiosztott a pápuák közt: két font dohányt a hangoskodóknak, s barackot a galibát okozó kölykök fejére. Így végre mindenki elismerte, hogy lényegében nem történt semmi.
Biró második kalandját így ecseteli könyvében Benedek Zoltán:
„Tudomására jutott [Birónak], hogy szép sárga paradicsommadarak vannak a szigeten. Ezt az alkalmat nem szalaszthatta el. Eddig élő paradicsommadarat még nem látott. Ez a varjúfélék családjába tartozó madár abban az időben nagy izgalomban tartotta a múzeumi köröket. Első típusait egy magyar ornitológus, Madarász Gyula írta le néhány évvel azelőtt. Csodálatos tollazata miatt jól megfizették a kitömött példányokat. De az első Európába jutott madarak közül egynek sem volt lába. El is terjedt róluk a hír, hogy ezek a madarak a legcsodálatosabb lények, mert életüket a levegőben töltik. Ez nagyon jól megfelelt cirkuszi hírverésnek, de valóságnak már kevésbé. A madarak ugyanis valószínű olyan vidékről kerülhettek a kereskedők kezébe, ahol valamilyen okból kifolyólag, többnyire babonás félelemből, levágták a lábukat.
Amikor csónakjuk a parthoz közeledett, már összesereglettek a helybeliek. Barátságosan fogadták Birót és szolgáját, segítettek partra vontatni a kenut. Már éppen indultak volna a falu felé, amikor az egyik csoportból, a fák mellől, zord tekintetű pápua lépett elő. Dobbantóit egyet a lábával, fenyegetően megrázta dárdáját, majd vad ordítozásba kezdett. Ellenszenvét még azzal is hangsúlyozta, hogy csonttőrét többször keményen megmarkolta, majd Biró arca felé sújtott dárdájával. Birót meglepte a hirtelen támadás, nem is volt ideje védekezni. A dárdaütés pillanatában még a fejét sem kapta el. Szerencsére támadója lefogta a sújtás lendületét, s a dárda hegye néhány centiméterrel Biró arca előtt megállt a levegőben. A második döfést Biró már nem várta meg. Ösztönösen szivarjához kapott, odalépett a toporzékoló harcoshoz, és akkurátusán a szájába nyomta. E hidegvérű mozdulatnak köszönhette életét. Később tudta meg, hogy a falu bolondjával találkozott. Kótyagos támadója persze megenyhült az első szippantások után, s amikor még egy marék dohányt is kapott, nyomban teszági viszonyba lépett Bíróval, sőt hátára vette poggyászát, és diadalmasan haladt a menet élén. Később pedig valahányszor Biró Rau szigetére jött kutatni, már messziről harsány üdvözlettel rohant feléje.”
A szigeten Biró tanulmányozta többek között az egyik fő eledel, a szágo készítésének ceremóniáját. A szágo egy pálmaféle, amelyből szorgalmas döngölés és zúzás nyomán egyfajta, fűrészporszerű lisztet nyernek és abból főzik e főételnek számító kását. De tanúja volt egy érdekes halászatnak is: a bennszülött legények a korallsziklákon felsorakozva, a lagúnák vizében lesték az ott cikázó halakat, majd nyilaikkal célba vették őket. A nyílvesszők hármas vagy négyes végződésűek voltak, ezért a hegyük, ha a hal testébe hatolt, benne maradt, a vessző vége pedig felbukott a víz színére, annál fogva gyűjtötték be villámgyorsan a zsákmányt.
Este hosszasan elbeszélgetett a tűz mellett a pápua férfiakkal, akik sok naiv kérdést tettek föl neki, de ugyanannyit meséltek is hitükről, szokásaikról.
Szigeti kalandozásai után Biró Lajos komolyan készült arra, hogy felkerekedik és az európaiak által még nem ismert Hanseman-hegységben élő pápuák világával is megismerkedik. Ez sokkal nehezebb vállalkozásnak bizonyult, amelynek sikere érdekében még egy szolgát szerződtetett, akit fegyverhordozónak tanított be, s az Anton nevet adta neki. Az volt a feladata, hogy megtanulja a térképkészítéshez használt legelemibb eszközök használatát. Készülődés közben felmérte az összes ösvényeket, vázlatokat készített a terepről, egyre messzebb merészkedtek a hegyekbe vezető ösvényen, abban a reményben, hogy egyszer csak emberi településhez érnek.
Számításuk bevált: egyszer csak düledező kunyhókra bukkantak, amelyeket a rotangpálma indái vastagon benőttek már. Úgy nézett ki, a lakók régóta elhagyták e kis falucskát. Csakhogy az egyik kunyhóban friss tűznyomokat – meg meleg hamut - is találtak. Valaki tehát időről időre visszatér ide...
Biró úgy döntött, hogy itt letáborozik. Rendbehozták a kunyhót, de alig fejezték be a munkát, eleredt az eső, csak úgy ömlött egész éjszaka. Nem volt tüzelőjük, így kegyetlenül fáztak.
Harmadik napon megjelent két harcos. Nagyon megijedtek, amikor észrevették Biróékat, de a kutató néhány barátságos szóval megnyerte bizalmukat. Közeledés közben vastag bambuszbotot szorítottak hol az egyik, hol a másik oldalukhoz. Biró víztartónak gondolta a botokat, de aztán kiderült, hogy bambuszkályháról van szó, amit a pápuák hosszabb útra mindig magukkal vittek. A bambusz üregét megtöltötték parázzsal és hamuval s az nemcsak a testüket melegítette útközben, de jól fogott tűzgyújtáskor is.
Ez volt az első találkozás a Hanseman-hegység pápuáival. Biró megbizonyosodott arról, hogy velük is szót ért. A két pápuával való barátságát ajándékokkal pecsételte meg, akik a továbbiakban hasznos tudnivalókkal vértezték fel a kutatót, melyeket az majdani nagy utazása megtervezésénél kitűnően hasznosított.
A két pápua rendre minden lényegeset elmondott a hegyi falu életének jellegzetességéről. Biró ezek alapján pontos tervet készíthetett. Úgy számolta, a faluig kb. 40 km-t kell megtennie, ezért az odaútra két hetet, a visszaútra 8 napot vett számításba. Az odaút ugyanis, az ismeretlen körülmények miatt hosszabbnak ígérkezett, s a kutató nem akart fölöslegesen kockáztatni. Egy kísérővel és négy miokéz teherhordóval vágott neki az útnak. A már ismert útszakaszon könnyen haladtak, utána vaddisznócsapást követtek, a patakoknál gázlókat építettek ki, liánhidakat fontak, kisebb tisztásokon ideiglenes kunyhókat emeltek, míg elértek egy kisebb településhez, ahol már várták az üzlettársak. Pár nap alatt megszokott vendégek, az asszonyok is előmerészkednek. Biró cserebere kereskedelmet bonyolít le a lakosokkal. Ismerkedni kezd a támolok gondolatvilágával.
Az egyik bennszülöttől szerzett egy kötőtűszerű fapálcát, amit az illető a hajából húzott ki, s abban a hitben volt, hogy valami eredeti hajtűt vásárolt. Később kiderült, hogy ez tulajdonképpen evőeszköz, egyfajta villa, amit a kókuszdió leveléből metszettek ki. Birónak meg kellett tanulnia: a bennszülöttek fontos kelléke került a birtokába, hiszen a tüzeiken mindig sül-fő valami, amit a villával illik kezelni.
Sajnos, a miokéz teherhordókkal a kutató alaposan melléfogott, mert a faluban elkezdték játszani az urat, fölényeskedtek a támolokkal, asszonyaikkal erőszakoskodtak. Mikor Biró ezért elzavarta szolgáit, a falubeliek figyelmeztették: „Biro támol, jó támol vagy, de ne jöjj hozzánk máskor aludni, mert a miokéz rossz támol”.
Több napon át kellett tárgyalnia Birónak, hogy a falusiak tovább engedjék egy magasabban fekvő falu felé. Sietnie kellett a közelgő monszun miatt. Három napon át, aránylag jól kitaposott ösvényen gyalogoltak. A Hanseman-hegység meredek, csipkézett, váltakozó sziklák tömkelege, mély patakvölgyekkel, nagyon elcsigázta az utazókat. Biró küldöncöt menesztett az így megközelített faluba, aki estig nem tért vissza. Összeszedték minden erejüket, hogy ne a sziklák közt éjszakázzanak, de a tetőre érve váratlan akadályba ütköztek: mintegy 30 fegyveres közeledett ordítozva, mozdulataikból kitetszett: ellenségnek tartják az érkezőket. Biró ezúttal is ravasz diplomatának bizonyult: előrelépett, letette a fegyverét, mire a támolok is követték példáját, hogy ne maradjanak szégyenben. Mindenki a maga nyelvén mondta a magáét, majd Biró szivart, gyaluvasat és gyöngyöket vett elő s az ajándékok megpuhították a szíveket, hamarosan nagy üdvrivalgással vezették őket be a faluba, ahol három napot töltöttek.
A hegyi faluban jóval nagyobb volt a szegénység, mint a part menti szigeteken. A cserépedény például teljesen ismeretlen volt errefelé. A húst bambuszkéssel és obszidiándarabokkal szeletelték, de vágószerszámaikat igazából fafaragásra használták. Sok néprajzi és madártani újdonsággal találkozott itt Biró Lajos. Érdeklődött, hogy a hegyeken túl mennyi támol él. A válasz: nagyon sok. Felkapaszkodott a legközelebbi csúcsra, s szép, hullámos, kúpos hegyvidéket látott, sűrű erdővel borítva, a láthatáron hóval fedett hegyek...
Biró egyelőre nem folytatta útját: elfogyott otthonról hozott, összekuporgatott pénze. Kezdetben azt remélte, a gyűjtött és Európába küldött múzeumi anyagért járó honorárium kihúzza a csávából, de a valóság kijózanította: az olykor otthonról csurranó pénzecskékre nem lehetett komoly kutatást alapozni. Rengeteg cseretárgy kellett volna, hogy diplomáciai tevékenysége sikeres legyen. A vegyszerek, a lőszer, ruházat sok pénzt emésztettek föl, majd ott volt a szolgák fizetése, élelmezése, adót is kellett fizetnie a német kolóniának. Mindent összevetve, 3000 akkori forintra lett volna szüksége a folytatáshoz. Egyik levelében írta erről:
„Legújabban kerítettem pénzt, haj, de bizony drága áron, fáj is a szívem érte! Volt már antropológiai felvételem 22 pápuáról, ezek közül 15 lefotografálva, elülről és oldalról. Ezt kellett eladnom, hogy pénzhez jussak. A pápuákat egyenként 4 márkáért, a 30 fotográflemezt darabonként 3 márkáért adtam el, s így kaptam 180 márkát. Kärnbach kereskedő vette meg, aki maga is gyűjt a berliniek számára. Igy ezek is német földre vándorolnak, pedig már előre örültem neki, hogy meglephetem az otthoniakat.”
A kereskedő nem hiába volt kereskedő: tudta, hogy jó üzletet csinál. Mellesleg jó kutató is volt: meglátta Biró munkájában a szakszerűséget és elhatározta, hogy szoros kapcsolatban marad vele. Közben megérkezett a telepre egy Lauterbach nevezetű botanikus professzor, Kersting antropológus és Tappenbeck kutató társaságában, azzal a céllal, hogy expedíciót szervezzenek a belső területekre. Biró éppen akkor ért vissza a hegyekből, amikor a német kutatók az úthoz szükséges előkészületekkel foglalatoskodtak. Azonnal lecsaptak rá, kérve, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumtól álljon át német oldalra, amit Biró visszautasított.
Lauterbachék így nélküle indultak el a Gogol-folyamon a sziget belseje felé. Egy ideig olyan hírek jöttek, hogy minden a tervek szerint megy, aztán a hírek gyérültek, majd elmaradtak. Valószínű, hogy a dzsungel közepébe értek.
Biró az egyik nap az erdő szélén madármegfigyelést végzett, amikor a barum – a harci dob – hangjait hallotta, s balsejtelme támadt. A telep vezetője megnyugtatta: az expedíciónak kutya baja. De a barum másnap is ugyanúgy megszólalt, s Biró szolgájával elindult, kideríteni a zavargások okát. A legközelebbi falu felé haladva az volt az érzése, hogy minden irányból lesnek rá a vadonból. Fegyver nem volt nála, csak rovartani segédeszközök. A falu közelében két felfegyverzett harcos lépett eléjük. Biró hiába próbált békülékenyen magyarázni, a fegyveresek nem tágítottak. A jól bevált szivarkínálással is próbálkozott, de egy suhanó nyílvessző volt rá a válasz. Erre visszakozott s azon törte a fejét, mi történhetett a pápuákkal, hogy így felpaprikázódtak?
A telepen az élet folyt tovább, de feltűnt neki, hogy a szigetlakó bennszülöttek egyre ritkábban jelentkeztek, s a harci dobok a partvidék felől is felhangzottak. Minden jel arra mutatott, hogy pápua támadás készül a telep ellen.
Közben új kormányzó érkezett Németországból, aki új területeket kívánt elhódítani az erdőtől a telep számára. Biró korábbi ismerősei hazakészülődtek, szorongva gondolt arra, hogy társaság nélkül marad. Otthonról Chyzer Kornéltól, apja jóbarátjától érkezett levél: gratulációval eddigi munkájához és ígérettel, hogy pénzbeli támogatást fog kapni.
Egy esős délutánon megérkezett az expedíció maradványa: szétvert hadseregként, elgyötörve vánszorogtak be a telepre, s csak hónapok múltán számoltak be a kudarc történéseiről. A hegyek lábáig símán ment minden a Gogol folyón, s a dzsungelen is átvágták magukat. Egy fennsíkon térképfelvételezésbe kezdtek, s két Buka-szigetbeli fegyverest küldtek felderítésbe. Azok egy támol harcosba ütköztek, akit puskalövésekkel megfutamítottak.
Másnap egy kunyhóhoz értek, ahol halott pápuát találtak, egész közelről lőtték agyon. A ház közelében egy asszony és egy gyermek teteme is hevert. A felderítők beismerték: ők lőtték agyon a családot, mert úgymond rájuk támadtak. De a terepen világosan kiderült: a felderítők garázdálkodtak. Az expedíció vezetője keményen megbüntette a vétkeseket, remélve, hogy az eseményekről nem vesznek tudomást a pápuák. De a legközelebbi települést már teljesen kiürítve találták, s ettől kezdve mindenütt üres kunyhók várták az expedíciót. Egy napon aztán olyan faluhoz értek, amelynek lakói helyükön maradtak, s hajnalban a hegyi lakók meg is támadták a szavannán letáborozott karavánt. Az őrség szerencsésen visszaverte a támadást, de az expedícióból sokan megsebesültek. Sajnos, ezután az expedíció vezetője nem a békét kereste, hanem leromboltatta a falut. A pápuák nagy részét legyilkolták, kókuszpálmáikat ledöntötték, a holttesteket megcsonkították – kihasználva a megtorlást tudományos koponyagyűjtésre, ez pedig mélyen elkeserítette a pápuákat. És hiába vonultak tovább, mindenütt megszólaltak a harci dobok.
Ennek nyomán megromlott a viszony a pápuákkal és a szigetlakókkal, kétségessé vált a telep helyzete.
Biró az Izabella nevű kutterrel, válaszolva Kärnbach kereskedő felkérésére, 600 mérfölddel nyugatabbra költözött, Berlinhafenbe, ahol éppen akkor állt be a szárazság. A kellemes klíma segített visszanyernie egészségét, a maláriás rohamok elmúltak, munkakedve megsokszorozódott. Három hónapig tartó kutatásai igen értékeseknek bizonyultak, s bepillantást nyert a bennszülöttek lelkivilágába és belső életük titkaiba is. Voltak ugyan nyelvi nehézségei, mert itt szinte mindenik falu más-más nyelvet használt, de végül is sikerült szót értenie velük.
Tudományos gyűjtése itt is bővelkedett izgalmas kalandokban. Egy alkalommal a pápua halászok magukkal vitték krokodilvadászatra, ami meglehetősen bonyolult műveletnek bizonyult. A kalandot így írja le Benedek Zoltán könyve: „Erős csontszigonyokkal felszerelve, két kenuval és egy kisebb méretű vendéghajóval indult vadászatra a csapat. Az egyik csónakban vitték a fáklyának használt gyantás husángokat, a másikban ült Biró és a pápua vadászok. Mindkét csónak lassú evezéssel haladt a nádasok szélén, majd amikor besötétedett, megállapodtak egy öbölben. Tökéletes csend honolt mindenfelé. Egyik pápua nyelve alá helyezett egy nádszálat, és utánozni kezdte a nőstény krokodil hangját, de hiába. Semmi válasz. A kudarc láttán tovább eveztek felfelé, meggyújtották a fáklyákat, és engedték lassan besodródni a kenukat a víz közepére. Alig haladtak pár száz métert, amikor a nádas szélén két piros pontot vettek észre. Birót elfogta a vadászszenvedély. Tudta, hogy a két szempár közé kell céloznia. Lassan közeledtek a villogó pontok felé, már biztosnak látszott a célzás, amikor az egyik hebehurgya vadász izgalmában kidobta a szigonyt. Ebben a pillanatban dörrent Biró puskája is. Az állat már lemerülőben volt, s a golyó lepattant páncéljáról. A két lendület azonban olyan lökést adott a csónaknak, hogy nyomban felborult. Azonnal tíz foszforeszkáló szempár jelent meg a víz színén. A vadászok ordítozni kezdtek, ezzel sikerült szétzavarniok a veszedelmesen közeledő hüllőket. Biró és társai éppen csak elérték a másik kenut. Szerencsére a sodrás elég erős volt, és a kenuba kapaszkodva nemsokára eljutottak a várakozó vendéghajóhoz.
Másnap még a krokodilvadászat emlékein merengett, amikor hirtelen megbolydult a falu. Futkosás, kapkodás lett úrrá mindenkin. A létrákon majd leverték egymást kicsik és nagyok, úgy igyekeztek kijutni a cölöpökre épített házakból. Kosarakkal, hálókkal, merítőkkel ugráltak a csónakokba, és eveztek ki a folyóra. Biró szerette volna megtudni, hogy mi történt. A magas cölöpépítményről jól belátott a vízre. Érdekes látvány tárult szeme elé: a sárgás színű folyó most szürke volt, és úgy dagadt, mint a kelt tészta. Biró nyomban felismerte a helyzetet. A mi tiszavirágunkhoz hasonló kérészek lepték el a folyó felszínét. Milliárdszámra röpködtek a víz fölött, s a vízbe hulló tetemüket lassan sodorta a folyó. A bennszülöttek kenuikkal belegázoltak a nyüzsgő áradatba, és hálókkal, kosarakkal merték a szárnyas rovarokat, miközben a parton az asszonyok tüzeket raktak és forrósították a nagy lapos köveket, a pápua tepsiket.
Késő estig ropogtatta a falu népe a megpörkölt kérészeket. Birót is megkínálták csemegéjükkel, amelynek íze a pergelt mogyoróhoz hasonlított. A baráti gesztus elutasítása nagy illetlenség lett volna.”
Biró kutatóútjain szívesen időzött el pápua mesteremberek mellett és figyelte munkájukat, mesterfogásaikat. Néha maga is megpróbálta utánozni egyiküket-másikukat s pár egyszerű darab erejéig próbálkozásait siker koronázta. Megfigyelte, hogy a legszükségesebb eszközöket is mesterek készítik s egész körzeteket látnak el edényekkel, baltákkal, ékszerekkel. Bizonyos falvak szabályosan monopolizáltak bizonyos ágazatokat, árujuk pedig csere útján egész távoli vidékekre is eljut. A kutató nyomon követte a korongolás, illetve a tűzkészítés sajátos módszereit.
Megfigyelte, hogy a pápuáknál valósággal csemegének számít a só. Tudták, hogy tengervízből nyerhető, de a lepárlást hosszas műveletnek tartották, ezért a tengervízben úszó fadarabokat gyűjtötték be, azokat feldarabolták, megszárították, utána hamuvá égették. Ezt a sós hamut, mint a cukrot, nagy élvezettel szopogatják.
Kultikus világukat tanulmányozva megállapíthatta, hogy a pápuák hisznek a túlvilág létezésében, ami megnyilvánul a temetkezési szokásokban is: a holttestet nem ássák mélyre, aki a szemükben nem is halt meg, csak hosszú útra indult, s éjjel, a szellemek idején vadászni, halászni jár el. Fegyvereit a sírra teszik, egy fonott kosárban élelmet, sőt evőeszközt is csomagolnak számára. Voltak helyek, ahol a tetemet felfüstölték vagy megaszalták. Egy mindenütt közös volt Pápuaföldön: a halottnak meg kell adni a végtisztességet, az elhalt rokonának pedig meg kell őriznie az illető alsó állkapcsát.
4. K u t a t ó u t a k o n p á p u a f ö l d ö n
 |
| Pápua kunyhó - Biró rajza |
Miközben Biró jó munkakörülményekre akadt új telephelyén, Karnbach beleegyezésével folyó menti expedíciót szervezhetett s a parti falvak életét tanulmányozhatta.
Eközben hazájából is kedvező híreket kapott: összegyűlt az általa kért anyagi segítség, bár nem a múzeum jóvoltából, hanem közadakozás révén. Biró ismertté vált Magyarországon, nem csupán Úh-Guineából küldött anyagai, hanem a lapokban közzétett beszámolói révén is. A közvélemény nyomására indult be a gyűjtés, amelynek végösszege a kisemberek krajcáraiból adódott össze. A 3600 forint megérkezett a címzetthez, postájával és újságjaival együtt.
Új telephelyet választott magának, Stephansorbhan, egy elhagyott ültetvény közelében. Minél közelebb akart kerülni valamely pápua faluhoz. Ismerte a bennszülötteket, nem félt támadásuktól. Igaz, hónapok teltek el, míg a pápuák annyira megenyhültek a fehér ember irányában, hogy közeledtére nem ürítették ki a falvakat, de Biró nem adta fel a küzdelmet. Háza mellett gazdálkodásba kezdett, s mezőgazdasági kísérletei nagy hasznot jelentettek az Új-Guineai Társaság szakembereinek, megfigyeléseit ma is figyelembe veszik az ültetvények megszervezésénél.
Rengeteg bosszúságot okoztak neki a kullancsok, sebei elgennyesedtek, ezért aztán egy időre lemondott a bolyongásokról, s inkább gyűjteményét rendezgette. Nagy érdeklődéssel követte a hangyaleső, illetve a hangyák életét, viselkedésmódját. Négy hónapon át szinte teljes magányban élt, amikor egy napon összeakadt egy pápuával. Éppen rajzolt valamit, amikor motoszkálást hallott a háta mögött. Azt hitte, egy kutya, de aztán meglátta a bennszülött barátságos arcát, aki érdeklődve figyelte a rajzot. Kölcsönös hátbaveregetés, majd szivarozás következett, s barátkozásuk eredményeként a falu lakói visszaköltöztek Biró közelébe.
Utazónk arra készült, hogy a távolabbi, jabo támolok földjére jusson. Ehhez viszont itt kellett ismerőst megnyernie magának. Újdonsült pápua barátja segített neki ebben: néhány szolgával együtt ajándékokat vitt a hegyekbe, s amikor a fentiek ráálltak Biró fogadására, a pápua jelentette barátjának, hogy megtört a jég.
Biró kis szótárt is összeállított egy hittérítő segítségével, de bár ne tette volna: az illető alaposan összecserélte a szavak jelentését, s nagyobb zűrzavart okozott.
Csúnya baleset érte ekkor: lőtt egy szép varánuszgyíkot, de nem volt elég formalinja, amiben konzerválja, s így a gyík megromlott. Megelégedett volna a csontvázával is, de ahogy kibontotta a tetemet, ellepték a döglegyek. Az egyik légy megcsípte Birót, amitől az vérmérgezést kapott, majdnem elpatkolt. Gyorsan kivágta a sebet, de a biztonság kedvéért orvost hivatott. Mikor a sebész ellátta, nevetve jegyezte meg: kissé sokat vágott ki a húsból, de sebaj, fő, hogy túl van a veszélyen.
Négy legény kíséretében indult útnak a hegyvidék belseje felé. Mindenütt csönd, béke, természeti szépség. Egyre nehezebb volt az előhaladás, mert a pápuák szerettek toronyiránt menni: nem volt kenyerük a szerpentines kacskaringózás. Estére jócskán elcsigázódtak, s mikor másnap tovább indultak, egyre nehezebb szakaszok következtek, egyre melegebb és nagyobb fényesség lett. Szűk, katlanszerű folyosóban haladtak, mely összedobált vulkáni kőtömbökből állt össze. Sokszor már négykézláb haladtak tovább, a sűrű ködben csak egymás hátát látták.
A tetőn végre eloszlott a köd, 1100 méter magasságban voltak, s messze be lehetett látni a sziget belsejébe. Tovább indultak s furcsa tákolmányhoz értek: póznákon álló kunyhószerű építmény volt ez, emberi koponyák és lábszárcsontok voltak a teteje alatt. Biró volt az, aki megnyugtatta segédeit: csupán sírhelyre bukkantak.
Benedek Zoltán szavaival:
„Mészkősziklákkal tele újabb útszakasz következett. Késő délutánba hajlott az idő, amikor harci dobok hangját sodorta feléjük a szél. S ahol az ösvény kiszélesedett, egyszerre korommal feketére mázolt, zöld, sárga és vörös színű mintákkal tarkított népes csoport állta útjukat: pápuák voltak, teljes harci díszben, néma csendben. Hiába szólongatta őket Biró, nem válaszoltak. Ekkor, a Hanseman-hegységben szerzett tapasztalatok alapján, megparancsolta kísérőinek, hogy rakják le fegyvereiket és úgy közeledjenek a pápuák felé. A pápuák tanakodtak egy darabig, majd ők is lerakták íjaikat, dárdáikat. Megtört a komor, fagyos csend, és felvidult arccal közeledtek Biró felé. A nagy ölelgetésben olajos testükkel alaposan bemázolták Biró szakadozott ruháját. Majd készségesen segítettek a csomagokat cipelni. Ünnepélyesen felvonultak a falu vendégháza elé, ahol a tekintélyes férfilakosság fogadta a jövevényeket. Asszonynépségnek nyoma sem volt sehol a faluban.
Ez a falu egészen más volt, mint azok a pápua falvak, amelyekben Biró Lajos eddig járt. A házak itt is cölöpökre épültek, de nem kör alakban, hanem egy sorban. Csak a vendégház volt külön egy tisztáson. A fő építőanyag a bambusz volt. Ezt rostból font gyékény és pálmaháncstető egészítette ki. A házba egy lépcsőszerűen kivésett gerendán lehetett feljutni. A padlózat sűrűn egymás mellé kötözött rudakból állt. A gyékény-falak mentén mind a két oldalon fekvőhelyek voltak. Ezeket széles deszkából rótták össze, s hevenyészett gyékénnyel választották el egymástól. A jobb oldal a férfiak, a bal oldal a nők számára szolgált éjszakai fekhelyül. Mindenik ágy alatt tűz égett. A csípős füstben néha alig lehetett látni a bent levőket. A füst, a vörös és fehér agyag, amivel testüket bekenték, no meg a rátapadt piszok szolgált védelmül a hideg ellen. A jabo támolok ugyanis, ellentétben a tengerparti pápuákkal, a mosakodást nem tartották életszükségletnek. Fürödni ritkán szoktak. A házak eleje gyékényfallal volt elzárva, a hátsó része viszont, amely közvetlenül a patakra nézett, nyitva állt. Ezen az oldalon volt az illemhely is- Ügyes és jó megoldás volt, mert a házak szemetét így nyomban leöblítette a patak...
A faluban rengeteg volt a sivalkodó kismalac. Biró tudta, hogy az asszonyok a malacokat úgy kezelik, akárcsak a csecsemőket, este pedig összefogdossák őket, és elosztják egymás között a fekhelyükön. Ember és állat így melengeti egymást a magas hegységben, a hűvös éjszakában.
A gyerekekkel Biró nagyon hamar barátságot kötött. Hoztak is neki a szivarmaradékokért bogarat, gyíkot, békát, amit csak leltek. Nagy áhítattal figyelték, amint kézinagyítójával vizsgálgatta azokat. Az egyik béka láttán Biró szeme felragyogott. Kezébe került állattani kutatásainak egyik legbecsesebb példánya: egy ismeretlen békafaj, petéivel együtt. Ennek a békafajnak az a biológiai jelentősége, hogy a többi békától eltérően az embrió látszólag minden átalakulás nélkül készre fejlődik a petében.
Másnap Biró felkapaszkodott egy kopár hegyoldalra, hogy bepillanthasson a hegyvidék belső területeire. Távcsövével végigpásztázta az eléje táruló hatalmas völgykatlant, s meglepődve tapasztalta, hogy itt is, ott is lakott területek vannak. Kísérője megerősítette Biró jelzéseit, hogy ott is pápuák laknak. Ezekkel ők nincsenek kapcsolatban, mutatta, hogy - előttük van egy nagy szakadék, és ezen nem járnak át. A szemlélődés befejeztével Biró a magaslat másik oldalán igyekezett vissza a faluba. Mint minden kíváncsi természetjáró, ha tehette, lehetőleg nem ment végig még egyszer egyazon úton. Most aztán olyan látványban volt része, amelytől földbe gyökerezett a lába: az egyik hajlaton túl meredek, csipkézett mészkőfal tornyosult előttük, s az szél- és vízvájta üregekkel volt tele. Ezekben a fülkeszerű képződményekben múmiák tucatjai bámultak a semmibe. Biró hidegvérű, bátor ember volt, de amikor meglátta a kiaszott, üres tekintetű koponyákat, reszketni kezdett a lábszára. Néhány perc múlva megértette, hogy a falu sziklatemetőjébe tévedt. Amikor pedig közelebbről megvizsgálta a múmiákat, megtalálta a magyarázatát is ennek a szokatlan temetkezési módnak. A falu alatt a cölöpsírok tiszteletet kiérdemlő harcosok csontjait őrizték, itt viszont többnyire asszonyok alaposan megfüstölt és kiaszott tetemei sorakoztak.
A következő napokon megnézte az ültetvényeket. A termőtalaj mindössze pár centi volt, alább a kemény kőszikla helyenként kilátszott. A vékony termőtalajt látva értette meg, hogy miért nem ássák le a halottakat. Miért kell az egyik tetemét póznára kitenni a keselyűk táplálékának, és miért kell a másikat megaszalva a sziklák zugába dugni. A kemény kősziklába a pápua nem tud sírkamrát ásni, a végtisztességet mégis megadja szeretteinek.”
Biró nagy érdeklődéssel követte nyomon a kőbalta készítésének technikáját. E faluban megtanulta, hogy ez egy roppant bonyolult és tudásigényes művelet, amit csak a legjobb mesteremberek képesek elvégezni. Részletesen leírhatta, hogyan veszik munkába a nyersd követ, amely több mester keze nyomán lesz aztán használható szerszám.
Több hetet töltött a faluban, s expedícióját sikeresnek tartotta, ráadásul kifogta a száraz időszakot: egész idő alatt jól érezte magát. Hazaérve beköszö9ntött az esős évszak, amitől betegsége is kiújult, többet volt ágyban, mint fent. Szerencsére, sikerült a környéken feltárnia mindent, amit csak lehetett. Felhagyta a barakklakását, s visszaköltözött a kolóniára. Úgy döntött, nem megy át más vidékre, amíg meg nem találja elődje, Fenichel Sámuel sírját. Hiszen elutazása előtt megígérte volt az apjának.
Fenichel őelőtte tanult a nagyenyedi gimnáziumban, ahol megtanulta az állatpreparálást, illetve Herepei Károly történelemtanár beléje oltotta a régészet szeretetét. Az ő ajánlólevelével vágott neki a nagyvilágnak, s Bukarestben keresett megélhetést. Laboráns lett az állatorvosi főiskolán, majd szorgos munkája hírül menvén, Grigore Tocilescu, a Román Nemzeti Múzeum igazgatója magához veszi osztályőrnek, majd rábízza az adamclisi ásatások vezetését. Mikor visszatér Bukarestbe, megismerkedik egy Grubauer nevezetű német vállalkozóval, aki felajánlja neki, hogy Új-Guineába viszi, fedezve költségeit, neki csak gyűjtenie kell. Fenichel lelkesen rá is állt, kitelepedtek, de alig látott munkának, Grubauer lelkesedése odalett, s három hónap után sorsára hagyta a kutatót, aki szívesen dolgozott volna tovább, de 1893-ban elvitte a veseláz.
Biró heteken át járt elődje nyomában, végigkérdezte a falvakban, látták-e, ismerik-e az általa elővett fényképen szereplő férfit. Bongu faluban végre, ketten is ráismertek egy általuk Pintyel-nek nevezett idegenre, akinek még a házát is meg tudták mutatni, ahonnan „egy nagy csónak” vitte magával, amikor betegen az ágynak esett. Biró a misssziókórházban folytatta a kutatást, ahol a legidősebb ápolónő, Auguszta nővér emlékezett Fenichelre, hiszen az ő karjai között szenvedett ki, s a stephansorti temetőben a sírját is felkeresték. Biró olyan jó fényképet készített a nyughelyről, hogy 1970-ben Balogh János kutató ennek alapján talált rá.
Biró ekkorra alaposan belefáradt a munkába. A Stettin nevű hajót várta, hogy Szingapúrba utazhassék, feltölteni készleteit, no meg az egyre elmérgesedő fehér ember-bennszülött viszony miatt.
Mire Szingapúrba ért, súlyos beteg lett, s nyomban kezelésre szorult. Szerencséje volt a pihenéssel és a viszonylag normálisabb éghajlattal, hamar talpra állt. Mihelyt jobban érezte magát, a könyvtárakat bújta, átrágva magát a trópusokról szóló egész szakirodalmon. Később átutazott a malájföldi Kuala Lumpurba, majd az erdőket kezdett járni, s megkezdte felszerelése kiegészítését. Mintegy harminc ládányi anyagot és cseretárgyat vásárolt össze. Visszaúton kiszállt Jáva szigetén, hogy botanikai ismereteit gazdagíthassa.
1898 júliusában átköltözött Uj-Guinea keleti részébe, a jabimok földjére. Itt is volt egy német ültetvény, de évekkel korábban, a környező pápua falvakkal együtt egy földrengés és a bekövetkező szökőár áldozatául estek. Mikor Biró megérkezett, csak egyetlen missziós épület állt, ahol ő is meghúzta magát. Jelenléte fellendítette a misszió forgalmát: az addig hajthatatlan, a vallásra érzéketlen őslakosok kíváncsian keresték föl a tücsköt-bogarat gyűjtögető tudóst, csak úgy hordták neki a mindenféle tárgyakat, madarakat, rovarokat. A papok kihasználták a megnövekedett érdeklődést és szent énekekkel mulattatták a vendégeket, ami nagyon tetszett nekik.
Miután kitapasztalta a vidéket, bemerészkedett a hegyek közé, ahol a missziónak volt egy másik épülete is, amit a félsziget túloldaláról, az újjáépített Katika faluból lehetett megközelíteni. A tenger felől, lélekvesztőn közelítette meg a falut, s meglepetve látta, hogy az egész falu a parti homokban hever. Kiderült: influenzajárvány tört ki Katikában, s a napsütés, a tengerparti légmozgás volt az egyedüli gyógyszer ellene. Visszafelé már a szárazföldön tette meg az utat, majd alig egy hét múlva ismét a hegyekbe ment, s ritkaszép madarakat sikerült elejtenie. Igyekezett kihasználni a száraz időszakot. A kai törzs képviselői vendégházat rendeztek be számára, amíg a vidéken gyűjtögetett.
Egyik sétája közben mézzel teli odvas fára bukkant a falu szélén, s elnézte a fullánk nélküli méhek szorgoskodását. Már-már megkóstolta volna a mézet is, de kísérője szörnyülködő képétnek, vad fintorainak hatására elállt tőle. Pápua barátja aztán meg is mutatta, honnan gyűl az itteni méz: oszlásnak indult dögökről és pöcegödrök bűzös levéből. Kóstolgatás helyett inkább csak befogott néhány példányt a furcsa rovarból.
A kai törzsnek köszönheti, hogy a törpe pápuák népére bukkant, akik a messzi, belszigeti hegyvidéken éltek. Igaz, ő már nem tudott odáig elmenni, de feljegyzései nyomán pár évtized múlva egy holland expedíció sikeresen igazolta Biró értesülését.
A missziós telepről Biró a French szigetcsoportra költözött, amely füzéralakban helyezkedett el, s csupán dagálykor lehetett biztonságosan közlekedni közöttük. Falvaik sűrűn helyezkedtek el, a lakosság kókuszdiót gyűjtött és koprakészítéssel foglalkozott.
Karácsonykor egy Tigudu nevű falucskába érkezett, amelynek lakói jól tartották a vendéget. Itt ismerkedett meg a sült repülőkutyahússal, amely a legfinomabb szárnyaséval vetekszik. A fikuszfákon tanyázó nagytestű denevérek vékony szárnycsontjaiból tűt készítettek. A lakoma után ünnepi tánc kezdődött, amelyben allegorikus jeleneteket játszottak el, így például táncba foglalták a repülőkutya életét is.
A következő szigeten, Tamiban a fafaragók munkájával ismerkedett, s gyűjteménye mind gazdagabb lett a kőkorszakbeli fafaragványokból. A Tami sziget fafaragói az egész szigetvilágban híres és elismert mesteremberek voltak, termékeik mindenüvé eljutottak.
Birónak sikerült megfigyelnie a bennszülöttek hitvilágát, amelyen a misszionáriusok csak elszörnyülködtek, pogányságnak tartva minden pápua hagyományt. Biró komoly vitákat folytatott az atyákkal, követelve, hogy tartsák tiszteletben a civilizáció más fokán élő törzsek gondolkodását, lelki beállítottságát, mert csak így tudnak majd zökkenőmentesen fejlődni.
Visszament a misszióba, ahol rossz hír fogadta: a gyarmati felügyelőség iszonyúan nagy adót vetett ki rá, mint nem birodalmi állampolgárra, aki igen értékes küldeményeket juttat el különböző múzeumokba. Az senkit sem érdekelt, hogy mindezért Biró csupán igen kis töredékét kapta vissza.
Biró egyre jobban félt attól, hogy a gyűjtött anyag feldolgozását, papírra vetését és összegzését már nem fogja tudni befejezni, pedig ezt tartotta élete fő céljának. Az adóztatásról szóló kellemetlen hír nem javított munkamorálján.
5. A p á p u a f e l e s é g
o t t h o n m a r a d t
 |
| Biró Lajos pápua felesége |
Szerencsére, Biró nem sokat törődött az európai előítéletekkel, s mikor magányosan, minden segítség nélkül élt hónapokon át a French-szigeteken, végül beadta a derekát. Így meséli el – nem kevés humorral – furcsa házasságának történetét egyik útiriportjában:
„Természetvizsgáló volnék, vagy mi, tehát velejár, hogy a természetben a legkülönfélébb kísérleteket végezzem. A tudomány nem számítja ugyan a házasságot a természetrajz körébe, de jöhet még olyan felfogás is majdan. Tegyük fel, hogy megelőzzük a korszellemet, meglehet, hogy a jövő században az állattan tudománya körébe osztják majd be, így hát az én szakomba vág. Túlbuzgóság ugyan, hogy a házassági kísérleteket magamon végezzem, ámbár természetvizsgálónál nem ritka eset. Nem félek, hogy a magamagán kísérletezés kötelező módszerré váljék, mert ha más nem, majd megakadályozzák a bonctan tanárai. Íme, megtaláltam tehát az indoklást az én pápua házassági kísérletem igazolására.
Közkívánatra én is feleséget választottam. Ha nem jószántamból teszem, kénytelen lettem volna, mert nem kapok férfi szolgát, akivel az erdőt járjam. Ugyanis a szigeten közelünkben forrás alig akadt, mindig friss kókuszdióvizet ittunk. Arról gondoskodni pedig nőmunka, még az apró legényke is szégyelli.
Két nővér közt volt módom választani. Marapua és Járó névre hallgattak a lelkeim. Mind a kettő virágnév. A fiatalabbik volt a formásabb, talán szebb is, mikor komolykodott, de csúnya volt, mikor nevetett, ellenben Marapua nem volt szép komolyan, de olyan kedvesen tudott nevetni! Ő lett aztán az én párom. Élt apja-anyja, azon voltam hát, hogy szabályszerű házasságot kössek, teljesen az ottani szokások szerint. A legfontosabb hamar megtörtént, a megegyezés a nászajándékok felől (tükrök, gyöngyök stb.) közbenjárók útján, de nem ám az apával, mert annak semmi beleszólása nincs, hanem az anyával, aki itt az igazi jogos családfő...
A lakodalom délelőttjén követség vitte az én nászajándékaimat: három disznó, azután balta, nagy kés, kis kés, gyaluvas, nagy vasszeg, mindenből három, ugyanennyi font dohány. E kincstömeghez az örömapának osztozkodó társai voltak: a két sógor, kiknek méghozzá elsőbbségük van a választásban.
Délután az apa elhozta két nagybátyjával a menyasszonyt, akit az egyik bátyja rángatott előre, mert annak nem illik magától egy lépést se tenni, csak tenyerével kifelé fordított kezefejével fedte el szégyenlősen a szemeit. De nem lett volna igazi Éva lánya, ha ujjai közt ki ne kukucskált volna. A négyből álló lakodalmas népség sorba állt fel a ház verandáján, és mintegy jeladásra, egyszerre rákezdték a sírást. Helyesebben bömbölést. Jó ideig szakadatlanul folytatta a két bátyja meg az apja, kevesebb kitartással a menyasszony. Azután egyszerre, mintha kettévágták volna, hirtelen abbahagyták. Ezzel a szertartásnak vége lett. Aztán megkérdezték a menyasszonytól, hogy nálam marad-e? A válasz az volt, hogy "nekem mindegy".
Mindig kedves emlékezetemben marad meg a kis Madam. Mikor megtudta tőlem, hogy ő mosolyogva, nevetve szép, azután mindig olyan arccal fogadott. Csak olyankor duzzogott, amikor valami olyan etnográfiai tárgyat nem rejtettem el előle idejében, amit nőknek látni nem szabad. Végezte a háztartást, amivel a főzésen és tisztogatáson kívül csak magára volt gondja. Európai ételekre nem bírtam rászoktatni. Nem hagyta el nemzeti ételeit. Volt továbbá köztünk egy kis nézeteltérés, az is inkább művészeti kérdésben, festőművészetiben tudniillik. Marapuának nagy hajlandósága volt az olajban festésre, nekem meg semmi érzékem nem volt a művészetnek ez ágához. Ő nem tudta megérteni, hogy miért nem tűrhetem, hogy ő szép legyen, értve alatta, hogy befesse homlokát meg fejét illatos kókuszdió-olajjal és bőven felitassa azt finom kókusz-korommal, ellenben arcát, mellét, hátát ugyanilyen szerkezetű, de vörösföld-poros zománccal ékesítse. Enélkül olyan az asszony, mintha fel sem volna öltözve.
Én abban a hitben tévelyegtem, hogy ennek a festékruhának a legjobb orvossága a szappan. Ámde az én párom kinevetett vele, azon bizonyozott, hogy ezt csak helybeli szappannal, az agyagos sárral lehet eltávolítani. Rövid idő alatt be is bizonyította, bő tengervízben alaposan lemosakodott. Hanem azóta is utálom az agyagszagot, bár enyhítette a bazsalikom illata, mellyel nyomban felékesítette magát.
Egyébként ha az agyagot szappanképpen nem is értékelem teljes mértékben, mégis megbecsülöm, mert van itt olyan formájú agyag is, hogy enni lehet. De csakis friss állapotában jó, ha ott a termőrétegében találjuk. Nem mondom, hogy egész ebédet pótol, de csemegének megjárja, gyengén megcukrozva vagy megsózva meg éppen ízletes.
Éldegéltünk szép csendben, végezte mindenki a maga dolgát, de tartózkodási időm lejárt. Marapua, még ha akart volna, sem jöhetett volna velem, mert őszerintük nő nem változtathatja meg hazáját. A férfi elmehet, de a nőnek maradni kell, hisz ő a családalapító.”
Érdekes módon, Biró egyetlen magániratában – naplójában, levelezésében – sem fordul elő a fenti eseményre való bármilyen utalás. Az est c. napilapban közölt cikkeiből áll össze házasságának története, de gyanítható, hogy az olvasmányosság kedvéért, romantikus irányban kihegyezte a történteket, s tulajdonképpen pápua szolgákkal való kalandját színezte ki.
Mindenesetre, a kutató alapos ismereteket szerzett a pápuák családi életéről, mindennapjairól, ami azért fontos, mert a pápua társadalom tulajdonképpen a családi és nemzetségi kötelékeken alapszik.
Külön fejezet a pápuák egészségfelfogása. A betegséget ugyanis idegen varázslatnak, rossz szellemek ártalmas közbelépésének tartják, ami ellen elsősorban a varázslók ismerik az eredményes fellépés titkait. Biró azt tapasztalta, hogy bár vannak köztük imposztorok is, de legtöbben hisznek elhivatottságukban és gyógyító erejükben. Nem csupán gyógyítottak, hanem a szerelmi kapcsolatokat is befolyásolni tudták. Ugyancsak a varázslók védték a házat, a vagyont és a családi biztonságot. Természetesen, nem dolgoztak ingyen, s csak a honorárium kifizetése után voltak hajlandók cselekedni. Ha valami nem sikerült, akkor egy másik varázsló ellenséges rontására fogták – lehetőleg olyanra, aki távolabb élt és nehezebb volt rajta számonkérni.
Egyszer Biró egy kunyhó előtt fetrengő, jajgató bennszülöttet látott, akiről a többiek azt mondták, rossz lélek költözött a hasába. Biró megvizsgálta a pácienst, s úgy találta, túl sokat evett, elrontotta a gyomrát. Rámosolygott: estére kutya bajod se lesz. Úgy is történt, mire elterjedt a híre, hogy a fehér ember mosolygása is gyógyít. Csak az nem tetszett, s főként a többi varázslónak, hogy mindezt ingyen – „szé” – teszi, rontva így a szakma hitelét.
Nagy figyelmet szentelt légygyűjteményének. Ennek gazdagításával foglalkozott éppen, amikor Robert Koch és felesége váratlanul vendégségbe érkezett. (A kutatót később, 1905-ben Nobel-díjjal tüntették ki járványtani felfedezéseiért.) Afrikából jöttek, hogy a malária elterjedési területét tanulmányozzák. Ő volt az, aki megállapította, hogy nem a nedvesség, hanem baktériumhordozó, esetünkben a szúnyog a ludas, mely mocsaras, nedves vidékeken él. A látogatást pár hónapra tervezték, s két hónap lett belőle. A két tudós kölcsönösen tisztelte egymás munkáját és tartós barátság született közöttük. Kísérleteik során bebizonyosodott, hogy a föld maláriás vidékei közül az új-guineai a legveszedelmesebb. Ennek gyakorlati eredménye is lett: Koch hihetetlen gyorsasággal kigyógyította Birót a betegségéből, majd meghívta őt Új-Irland és a Bismarck-szigetek meglátogatására. Az utazás kutatóútnak bizonyult, a hajón mindketten szinte végig a mikroszkóp előtt töltötték az időt. Kutatóútjuk végül is fél évig tartott, ennek során mindig Biró volt az úttörő, aki elsőként szállt mindenütt partra. Szokásához híven fegyvertelenül érkezett, ajándékokat osztogatott, bár nagy nyelvi nehézségekkel kellett megküzdeniük. Továbbra is sikeres diplomatának bizonyult.
Új-Hannover szigetén érdekes megfigyelést tett: egy zivatar után gyönyörű szivárvány jelent meg az égen. Amíg csak tartott, a bennszülöttek abbahagytak mindenféle tevékenységet, a jelenséget bámulták nagy áhítattal. Kiderült: a szivárványt a béke jelének tartják, s ha az megjelenik előttük, azonnal fel kell hagyni a háborúsággal. Ettől kezdve nagy körültekintéssel figyelte, elemezte a pápuák lelki életének különböző reakcióit, igyekezvén nem elhamarkodott következtetésekre jutni. Sokhelyütt figyelte meg a temetési szertartásokat, illetve a halott boldogulásáért rendezett ünnepi ceremóniákat, vagy a születéssel kapcsolatos igen érdekes szokásokat és hiedelmeket. Meglepődve tapasztalta, hogy a pápua csecsemők ugyanolyan rózsaszínes-fehéres színű bőrrel jönnek a világra, mint bárhol a földön, csak pár hét eltelte után következik be a jellegzetes elszíneződés.
Új-guineai tartózkodásának hatodik évében volt, amikor a gazdag és tartalmas hajóút végére értek és visszajutott az Astrolabe-öbölbe. Sajnos, betegsége ismét kiújult, ezért pihenésképpen egy kopraszállítmánnyal együtt Sydneybe utazott. Izgalomba jött a civilizáció nyüzsgésétől és fényeitől: mintha Budapestet látta volna viszont. Kellemes pár nap után a tétlenség kínozni kezdte, elindult a hegyek felé, de ott túlontúl hideg klíma várta, ezért visszafordult.
Új-Guineában még szívesen maradt volna, de közben a német gyarmatosítók és a bennszülöttek közti feszültségek új fordulatot vettek, nem kedveztek a kutatómunkának. Pápua barátai, bár nagyon ragaszkodtak hozzá, azt tanácsolták „Bilo teszág”-nak, a nagy fehér varázslónak, hogy hagyjon fel a felfedező útjaival, mert csak olajat öntene a tűzre.
Úgy döntött: befejezi pápuaföldi pályafutását. Természetrajzi gyűjteményének 200 ezredik darabjánál tartott, néprajzi kollekciójában pedig a 6000-es sorszámig jutott.
1901. december 21-én hagyta el Új-Guineát, bennszülött barátai három kenuval sokáig követték a hajót, mindegyre azt kiabálva: „Gyere vissza, Bilo támol!... Te jó támol vagy!”
Egyre betegebb lett, miközben hazavágyott. Szingapúrban több időt kellett töltenie, mint remélte. Kiderült, poggyászának egy része ott maradt Új-Guineában, ugyanakkor rábukkant egy sor, fél évvel korábban feladott küldeményére, amelyek Szingapúrban elakadtak és erőteljesen degradálódtak. Betegsége dacára, hazaúton is ki-kiruccant egyik-másik irányba. Első kitérője Ceylon volt, majd Bombay, a Dekáni-fennsík következtek, onnan Arábiába utazott a kitörő pestisjárvány elől.
Bombayben különben egy Tellery nevű műgyűjtővel hozta össze a sors, aki magyar nyelven szólt hozzá. Anyanyelvét hallván, nagy lelki nyugalom költözött belé. Augusztus lett, mire hazai földre ért.
A Keleti Pályaudvaron hatalmas tömeg fogadta. Ünneplés ünneplést követett, míg nagy nehézségek árán, kézről kézre adva valahogy eljutott tasnádi szülőházába, ahol az udvaron terítettek tiszteletére és sokáig mesélte végeérhetetlen történeteit...
*
Otthon nagy munka várta: gyűjteményének jó hányada szinte vele egyidőben érkezett, azokat ki kellett bontani, rendszerezni, raktározni. Közben a nagy utazót valósággal szétszedték: hívták szerte az országban, hogy meséljen élményeiről. Az előadótermek mindenütt megteltek, de nem csak az egzotikus téma miatt, hanem mert Biró igen jó előadó volt. Sajnos, megélhetése bizonytalan volt: bár elismerték mint kutatót, de csak magántudósként. Csak barátai közbenjárására sikerült legyőzni a múzeumi vezetőség ellenállását, s tiszteletbeli múzeumőrnek kineveztetni. Biró ennek is örvendett: neki a szervezett munka volt az ambíciója. „Nem vagyok lekötelezve senkinek, így legalább szabad vagyok, gyűjtögethetek. Kaptam egy csendes zugot a Múzeumban. Ez nekem elég!” – hangoztatta.
Híre ment rovartani tudásának, egyre-másra jöttek a világ minden tájáról a kutatói kérések különböző fajok, egyedek meghatározására. Máskor iskolák kértek tőle segítséget. Minden kérésre szorgalmasan válaszolt. Több vidéki iskolának juttatott saját kollekciójából: Temesváron, Sepsiszentgyörgyön a Biró-féle lepkegyűjtemény egy része ma is megvan..
Felfedező útjaihoz továbbra is ragaszkodott, 1903-ban Tuniszba utazott, remélve, hogy bejárhatja a Szahara északi peremét. De pechére, olyan hideg volt, hogy betegsége előjött, s alig tudott kimozdulni a szobájából. Ázsiai utat is tervezett, a Himalája vidékére, de pályázatát elutasították. Ekkor az országot kezdte járni, majd saját erejéből összespórolt egy görögországi útra, ahová Erzsi húgát is magával vitte, aki ezután hű kísérője lett.
Érdekességként ideiktatunk egy hangulatos, tanulságos útilevelet tuniszi utazásáról:
„Két levelet, a mit talán még elutazásom napján küldtetek utánam, meg a Spinter Lajos levelezőlapját már megkaptam, egyéb is majd csak idetalál.
Legközelebb küldök postán egy ládácska déli gyümölcsöt. – Elfelejtettem mértéket venni rólatok arra az esetre, hogy ha valami alkalmas gyűrűt, vagy karperecet találnék számotokra. – Hát mérjétek ki timagatok, hogy milyen lehet a legkisebb és legnagyobb mérték egy papírszalagon, amilyenre mintát ide mellékelek.
Én ugyan ezzel nem ígérek egyikőtöknek se semmit, csak szeretem, hogy itt legyen a mérték, arra az esetre, ha valahol lelek a sivatagon egy-egy gyűrűt vagy karperecet.
Még alig hogy eljöttem, már mindig-mindig a hazatérésre gondolok. Úgy képzelem el magamnak, hogy mire Fiuméba visszatérek, ti ketten is levasúti-kocsikáztok elébem Fiuméig, azután ott maradunk nehány napig és majd én mutatom meg nektek a tengert! Majd meglátjátok, hogy milyen szép lesz az.
Itt még most magyar társaságban vagyok. Grünwald Béla festő és a felesége együtt jöttek velem egész Fiumétól Tunisig s még itt maradnak a héten. Arusán elmarad tőlem minden, ami magyar. Én is elhagyom aztán Tunis városát, s nagyobb részt vasúton elmegyek délfelé vagy 500 kilométernyire a Sahara sivatag felé, ami körülbelül akkora kis utacska, mint Tasnádtól Budapestig és vissza. Remélem, hogy arra felé kissé melegebb lesz, mint itt van.
Tunis maga elég szép város, de nagyon is városias. Egy része egészen európaiasan épült, széles utcák, emeletes házsorok, jó kövezet és aszfalt, mindenfelé kényelmes villanyos kocsiközlekedés. Az arab városrész furcsán összevissza épült, szűk sikátorforma keskeny, sötét utcákkal, ami mind görbe; nyáron jó árnyékot tartanak a házak mindenütt, ez az építkezés hát védekezés a forróság ellen, ami itt Afrikában nyáron nagyon türhetetlen. Sajátságos a mi városainkhoz szokott szemnek, hogy úgyszólván egy háznak sincs teteje, mind lapos tetejű, úgy néz ki az arab városrész, mintha tűzvész után mindnek hiányzanék a teteje.
Afrikára gondolva, nektek is bizonyosan a szerecsenek jutnak eszetekbe. Az is van itt, de ahhoz képest kevés, leginkább szolgák, kocsisok, napszámosok. A tősgyökeres lakosság leginkább arab és zsidó. Az arab egyáltalában nem fekete, legföllebb kissé barnás. A zsidó itt nem olyan viseletű, mint nálunk, ruhájáról alig lehet hamarjában megkülönböztetni az arabtól. – Népviseletet láttok eleget a haza küldött levelezőlapokon...”
A háború mindent összezavart, tervei felborultak, de ő nem hagyta abba a tudományos munkát. A Szilágyságot, szűkebb pátriáját járta. Egy otthoni gyűjtése alkalmával szorgosan kaszálta a füvet, hogy előugrassza a benne rejlő rovarokat. Annyira belefeledkezett, hogy szabályosan megijedt, amikor valaki erélyesen rászólt: kövesse őt a községházára! Letartóztatták, mert az illető alaknak gyanús volt a mezei viselkedése, kémnek hitte. Amikor a községi jegyző meglátta, milyen „spiont” vezetnek eléje, elzavarta a gyanakvó ágenst: „Menjen dolgára, maga hatökör! Nem látja, hogy ez Biró tanár úr?”
A háború után ismét tengődött, megöregedett. Terveit kiforgatták, szándékait elgáncsolták, bár így is megjárta Törökországot, majd Bulgáriát, igen gazdag zsákmánnyal térve haza. Közép-amerikai utazási terve kudarcot vallott: fiatal kalandorok hálózták be, s egy expedíciónak álcázott kivándorlási kalandba kívánták őt gyanútlanul, expedíció vezetőként belesodorni. Mikor kitudódott a csalás, szégyenkezve és megalázva visszalépett.
Maláriás lázroham hatalmasodott el rajta 1931-ben, s hamarosan végzett vele. Még volt ideje végrendelkezni: több ezer darabos magángyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta.
Benedek Zoltán könyve végén így summázza Biró életművét: „Hatezer darabból álló néprajzi gyűjtemény, világraszóló hangya- és törpedarázs-kollekció maradt utána. Entomológiai és etnográfiai gyűjtése évtizedekre szóló munkát adott és ad ma is a tudomány embereinek. Száz cikk és szaktanulmány, mintegy ezer szakmai jellegű levél hirdeti munkájának maradandó emlékét. Több mint 2000, addig ismeretlen állatfajt fedezett fel és gyűjtött be. S minden természetbúvárt őrá emlékeztet az a 130 új állatfaj és 22 nem, amelyet munkatársai és tanítványai megbecsülésük jeléül őróla neveztek el.”
Számomra rendkívül megtisztelő volt az ő élete mentén – legalább gondolatban – Biró Lajos világát és korát bebarangolni.
Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése