Nagy könyvtárszobába vezettek. A falakat mennyezetig érő könyvespolcok takarták, zsúfolva könyvekkel. Vénhedt fóliánsok bőrkötésén századok kopott aranyának rozsdája vöröslött. Az egyik sarokban titokzatos szobor állott, életnagyságú márvány torzó, letakart női fej. Az örök ismeretlen képmása. Évszázadok óta nézi a világot márvány fátyla mögül. Vagyont ígértek már érte, de gazdája a nehéz esztendők gondjában sem tudott megválni tőle.
A szoba közepén széles nyugvóágyon pihent báró Nopcsa Ferenc. Súlyos betegség gáncsolta ágyba. Lassan lábadozott. Csupasz mellén, sovány arcán és fekvéstől kuszált, őszülő üstökén vidám tavaszi napfény hancúrozott. Jókedvű mosolygással nyújtotta a kezét.
— Nos, mi jót hoz?
— Levelet kaptam Budapestről, báró úr egyik barátjától. A görög–albán határra akar kutató-expedíciót vezetni és tudni szeretné, milyen odalent a közbiztonság?
A báró elmosolyodott.
— A közbiztonság? Nézzen ide! — Azzal feje fölött hátranyúlt könyvespolcára, két könyv közül kiemelt egy laposra nyomott, sötét puhakalapot, hirtelen mozdulattal szétnyitotta, tetejét kiütötte és elémtartotta. A kalap szalagja fölött, elől és hátul kerek lyuk feketéllett.
— Néhány évvel a világháború kitörése előtt történt. Dél-Albániában utaztam. Egyik nap kora reggel két csendőr kíséretében útnak indultam a szomszédos faluba. Cserjével és sűrű bozóttal szegélyezett hegyiösvényen lovagoltunk. Egyszerre valahonnét egy dörrenést hallunk és a golyó alig ujjnyira a fejem fölött szaladt át a kalapomon. Mondhatom, nem valami keresztényi gondolattal ugrottam le a nyeregből, hogy a tüzelést viszonozzam. Több lövés azonban nem esett és mi sohasem tudtuk meg, ki volt a merénylő, még csak azt sem láttuk, merről jött a lövés. Mondja meg ezt odahaza!
Valósággal kővé meredtem. A mód, ahogyan Nopcsa báró megadta a váratlan feleletet, elképesztett. No, gondoltam magamban, ha én ezzel a válasszal állítok be otthon, akkor aligha lesz valami abból a balkáni utazásból. Nem is lett!
Ezen a délután beszélgettem először hosszasabban Nopcsa báróval érdekes utazásairól és rejtélyes küldetéseiről, öreg este lett, mire hazakészülődtem. Nopcsa azonban nem akart elengedni. Hirtelen beszólította albán titkárát, néhány szót mondott neki az előttem ismeretlen nyelven. A titkár az egyik könyvespolchoz lépett és vörös bőrbe kötött, vaskos köteteket emelt le. A könyveket egyszerűen elénk rakta a szőnyegre, azután távozott.
A báró párnájára könyökölve, meghatottan nézte a nagy halom könyvet. Nem szólt egy szót sem, de szeme telve volt szeretettel. Lehajoltam és az egyik kötetet a kezembe vettem. Útikalandok, tudományos megfigyelések, csapongó, szeszélyes gondolatok és térképvázlatok csodálatos tömege nézett rám a könyv sokat forgatott lapjairól. Tarka összevisszaságban, amint az egymást követő napok felszínre vetették őket. A báró útinaplói és feljegyzései feküdtek lábam előtt.
A sötét éjszaka vetett haza bécsi lakásomra, de az álom csak kerülgetett. Folyvást azon járt az eszem, amiről az este beszélgettünk. Nopcsa megígérte, hogy átnézhetem naplóit s ezt az ígéretét később be is váltotta, így tudtam meg sok mindent különös, viharos múltjáról. A megnyílt naplókból szerteáradt a beléjük zárt élet, elémömlött és körülöttem zajlott tovább. Amíg a naplókat olvastam, írójuk életét éltem.
Az idő olyan, mint a folyóvíz, magával visz mindent. Ezért igyekszem Nopcsa Ferenc életéből megmenteni annyit, amennyit csak lehet. Soha nem gondolhattam volna erre, ha nem olvasom egykor saját kezével írt naplóját s nem mondja el nekem az események nagy részét nyíltan, szépítgetés nélkül. Mozgalmas életét még így sem tolmácsolhatom minden vonatkozásában tisztán és világosan. Az események tömege mozaikszerűen változatos és annyira szétforgácsolódik, hogy nehéz folyamatos egységbe önteni, ha kerülni akarom az életrajz túlságosan regényes színezetét. Felhasználtam az egykorú újságoknak, a Frankfurter Zeitung-nak, a Neue Freie Presse-nek, a Reichspost-nak, a Vaterland-nak, a Zeit-nek, a Fremdenblatt-nak, az Urániának és a Times-nek idevágó cikkeit, amennyiben hozzájuthattam, Nopcsa levelezését és hadi jelentéseit is. Albániai utazásairól egyetlen magyar nyelvű könyve jelent meg : A legsötétebb Európa. A kicsiny, 60 oldalas könyvet Halász Gyula fordította németből, 1911-ben. Annál nagyobb Albanien című műve, amelyből a szövegközti rajzok egyrészét vettem. Munkáinak teljes jegyzékét megtaláljuk Lambrecht Kálmán összeállításában az egyik legnagyobb nemzetközi szakfolyóiratban (Palaeontologische Zeitschrift, Berlin, 1933).
Nopcsa lelke mélyén mindig elégedetlenkedő volt. Nehezen és kelletlenül járta az emberi nyájak kitaposott birkaútját, politikában és tudományban egyaránt. Éppen annyira nem volt csak tudós vagy csak utazó, mint ahogyan nem volt csak hírszerző tiszt vagy politikus. Amíg a Balkánon bolyongott, vakmerő, nyughatatlan vérű utazó volt, aki kereste a kalandot. Odahaza viszont szívvel-lélekkel tudós. Budapesttől Londonig megfordult a legtöbb múzeumban, ahol szenvedélyesen kutatta az ismeretlen megismerésére vezető utat. Ha pihent, akkor politizált, s ha mindent megunt, hazautazott a Kárpátokba medvére és zergére vadászni. Ilyen szeszélyes módon érintkezett legjobb barátaival is. Néha hosszú időre eltűnt, máskor váratlanul megjelent, náluk lakott, náluk étkezett napokig, hetekig, hónapokig. Egy szép napon azután megint elmaradt s esetleg évekig nem látták viszont.
Szeretném, ha az olvasó megértené és megbecsülné Magyarország egyik, világviszonylatban is lángeszű tudósának a lelkét. Ez a lélek csodálatos keveréke volt az iróniának és a bölcs megértésnek, a durva erőszaknak és a mosolygó jóindulatnak. Sokszor cselekedett az egymást követő lelki változások pillanatnyi hatása alatt, de megvolt benne a szívós, kitartó erő is. Elérte azt, amit a folytonos fejlődésben levő emberi szellem még ma is hiába követel a legtöbb tudóstól: elérte a magaslatot, ahol nincs többé korlát a szabadszellemű természettudományos gondolkozás és a szellemtudományok filozófiája között.
Ifjú évek
Az idegen hangzású Nopcsa név ősi foglalással települt nemesi családjaink egyikét rejtette. A család őse a Hunyad-megyei Szilvási-nemzetségből származott. A XIV. század végén történt, hogy Dénes de Zylwas fiát Nopcsa (Noptsa) névre keresztelték. Ennek fiait azután Nopcsa fiainak, Nopcsáknak hívták. így lett a Hunyadiak idején a családi vezetéknévből predikátum, a keresztnévből pedig vezetéknév. A Nopcsák rokonságba kerültek a Hunyadiakkal is és az arany-griff mellett címerükben büszkén viselték a gyűrűs hollót.
A Nopcsa-család fiai sohasem éltek szürke életet. Akadt köztük főispán, erdélyi főkancellár, az egyik Nopcsa pedig Erzsébet királyné főudvarmestere volt. A mohácsi vész idején Miklós fia, János ott harcolt II. Lajos oldalán s a család a török uralom alatt elvesztette valamennyi bánsági birtokát.
A Nopcsák korlátot nem tűrő, féktelen természete gyakran ütközött össze a hétköznapi élettel. A leghihetetlenebb, félig-meddig igaz, vagy költött történetek szövődtek körülöttük. Mikor Jókai halhatatlan regényét, a Szegény gazdagokat írta, valakiben az a bolond gyanú vert fészket, hogy Jókai a Fatia Negra alakját egy Nopcsáról mintázta. A regény hőse nappal előkelő életet élő, bőkezű gavallér. Éjszaka felteszi fekete álarcát és rablóbandájával kifosztja nagyúri barátait, betör rokonai kastélyába és kirabolja saját vendégeit. A folytatásban megjelenő regényt sokan olvasták, suttogni kezdtek s a hír hamarosan eljutott Nopcsa I4szló füléhez is. Nopcsa, aki akkor Hunyad-megye főszolgabírája volt, megharagudott.
— Felkereste Jókait a lakásán, — mesélte Nopcsa Ferenc — maga elé tette revolverét, azután felszólította, fejezze be a regényt, a Nopcsa-családnak pedig hagyjon békét. A meghökkent író váltig bizonygatta, hogy merő kitalálás az egész, de Nopcsa nem engedett. Mit volt mást tenni, Jókai megígérte, hogy hamarosan befejezi a regényt, csupán néhány napi haladékot kért, mert — amint mondotta — töltött pisztoly előtt mégsem lehet regényt írni. Szavának is állott. Azért van olyan kurta-furcsa vége a Fatia Negra történetének.
Ennek a regényes múltú főúri családnak volt utolsó életben maradt sarja báró Nopcsa Ferenc. Vérmérséklete őt is olyan sajátságos életutakra ragadta, tudományt művelő szelleme olyan hatalmas volt, hogy neve örökké ottmarad a család legkiválóbbjai között.
Különös emberi gyöngéje az életrajz- és memoáríróknak úgy csoportosítani a gyermekkor eseményeit, hogy azok az eljövendő nagyságot előre hirdessék. Én is találhattam volna Nopcsa Ferenc fejlődésnek induló fiatal életében olyan emlékeket, amelyek sejteni engednék a férfi életútjait. Hatodikos gimnazista volt, amikor Neumayr német természettudós hatalmas, földtörténeti művét olvasta. Mégsem akarom ezzel vagy más, hasonló esettel bizonyítani elhivatottságának korai tudatát. Nopcsa maga mondotta, hogy merőben véletlen esemény fordította sorsát a földtan tudománya felé:
— 1895-ben történt, hogy Ilona nővérem ősállat-csontokat talált szentpéterfalvai birtokunkon, Erdély-ben. Lázasan kutattam a rejtélyes csontok eredete után. Csakhamar számos csonttöredék, néhány csigolya és egy ép koponya került napvilágra a környék kőzetrétegeiből. Jött az ősz és nekem vissza kellett mennem a bécsi Theresianum padjába. Fájó szívvel hagytam ott a lelőhelyet, az ősmaradványokat azonban magammal vittem a császárvárosba és megmutattam Eduard Suess-nek, a földtan világhírű tanárának. Ítéleteimnek csodájára gyűltek a tudósok és hamarosan megállapították, hogy azok krétakori óriás ősgyíkoknak a maradványai. A bécsi Akadémia nyomban elhatározta, hogy az egyetem egyik kiváló magántanárát, Arthabert Szentpéterfalvára küldi és megbízza a lelőhely átkutatásával, valamint az ősmaradványok tudományos feldolgozásával. A dologból nem lett semmi. Arthaber csakugyan megkapta a megtisztelő megbízást, de az Akadémia egyre halogatta a pénz kiutalását, mert azt remélte, hogy a vagyonos Arthaber végre is megunja a sok huzavonát és saját költségén fog Erdélybe utazni. Fájó szívvel láttam, hogy dédelgetett tervem kútba esett. A nagy handabandázással megindult üggyel többé senki sem törődött. Erre ismét felkerestem Suess professzort. Azzal fogadott, írjam le a leletet magam. Elképedve válaszoltam, hogy lehetetlent kíván. Nincs tudományos előképzettségem és nincs csonttani ismeretem.
— Hát tanulja meg!
Tudtam, hogy az a Suess mondja ezt, aki hetvenéves korában tanult meg tökéletesen oroszul. Nem sokat töprengtem, bevettem magam a bonctani gyűjteménybe és a könyvtárba. Tanultam szakadatlanul, hétköznap úgy, mint ünnepnap, éjt-napot egybevetve. A megfeszített munkába belebetegedtem, de a tanév végén mégis befejeztem első kéziratomat. így kerültem az egyetemre és így lettem őséletbúvár.
Nopcsa, aki 1877 május 3-án született Szacsalon, kereken 22 esztendős volt, amikor terjedelmes dolgozatát a bécsi Akadémia kinyomatta. Első jelentősebb tanulmányát rövidesen egész sereg őslénytani munkája követte. Nagyrészük a kihalt ősgyíkokkal, Dinosaurusokkal foglalkozott. Nopcsa megjelenéséig a tudományban jóformán töretlen volt az út az ősgyíkok rejtélyes világa felé. A csodálatos állatok szemkápráztató sokasága, a ragyogó problémák tömege sok őséletbúvárt vonzott, azonban a leletek óriási száma, a szakirodalom szerteágazó, áttekinthetetlen rengetege csakhamar elriasztotta őket. Nopcsa egy munkával teljes életet szentelt ezeknek az évmilliókkal ezelőtt kihalt állatoknak. Az első pillanattól arra törekedett, hogy valamennyi ősgyíkfélével megismerkedjék.
Negyedszázad tudományos munkája és tapasztalata állott már mögötte, amikor Berlinben kiadták Die Familien der Reptilien című tartalmas és szellemes könyvét. A mű magába foglalta mindazt, amit 1923-ig a kihalt őshüllőkről tudott a tudomány. Nemcsak nagyszerű kritikai összefoglalás volt ez, hanem az új eszmék bámulatos tömege forrongott benne. Nopcsa ekkor állott világhíre csúcsán. Mint tudós, első munkájától kezdve következetes maradt önmagához. Nem játszott soha iskolás fogalmakkal, nagyvonalú volt a szó igaz értelmében. Nem bíbelődött porszemekkel, hanem boltozatot alkotott. Művei telve vannak gondolattal és széles látóhatár fölé emelkednek, összefoglaló tekintete lehatolt a részletekbe is és tanulmányai örök értékei és büszkeségei a magyar tudománynak.
Az első út
Lankás hegyoldalon ballagtunk lefelé. A völgy fenekén terjeszkedő rétről már betakarították a szénát. Mi ketten, Nopcsa báró meg én, egy frissen szántott ugaron vágtunk át a csordakút felé. A fekete rögök között egyetlen fűszálacska sem zöldelt. A kút közelébe érve, fáradtan heveredtünk le a poros út mellett kanyargó árok partjára. Néhány gyérlevelű bokor hiábavalóskodott ott s ezeknek az árnyékában pihentünk. Sokáig bámultuk szótlanul a szemközti hegytető világossárga mészkőszikláit. Kora reggeltől törtük azokat geológus-kalapácsunkkal s gyűjtöttük a kövületet. Nem volt könnyű dolog. A kemény mészkövön visszarúgott a kalapács hosszú nyele és hólyagosra törte a markunkat. "Mekkora erőfeszítéssel küszködtünk egy-egy töredezett csigaházért" — gondoltam magamban, amíg acélkalapácsom durván kopott élét nézegettem.
— Amikor huszonkétéves koromban első nagyobb utamra indultam, éppen olyan elmaradhatatlan társam volt a geológus-kalapács, akárcsak a jó puska — törte meg a csöndet a báró. — Pedig akkor még nem akartam tudományos kutatással babért gyűjteni, csak világot szerettem volna látni.
Nopcsa egy darabig elgondolkozva hallgatott, azután karját feje alá húzva, tovább beszélt első útjának emlékeiről:
— Bécsből indultam 1899 augusztusában, közvetlenül akadémiai előadásom után és a szandzsákon át, Busavaca és Jajce útbaejtésével, Jezevót szándékoztam elérni. Az utazás kezdetben igen lassú tempóban folyt, mert hátaslovamat sehogysem tudtam gyorsabb mozgásra ösztökélni. Kehes volt az istenadta, nem tudott ügetni. Hátsó lábával folyvást kicsúszott a karszt szikláin, ide-oda botladozott és csigalassúsággal baktatott előre. Két szeme, négy lába és minden egyebe volt, ami hozzátartozik a ló fogalmához, csak használni nem igen tudta már őket. Ráadásul mindjárt utam elején eltévedtem az egyhangú karsztfennsíkon s ujjongtam örömömben, amikor estefelé megpillantottam a Plevlje és Priepolje közt vonuló távíró-oszlopokat. Priepoljéban megváltam Rocinantém-tól és Draskovic barátom segítségével új paripát vásároltam.
Draskovic gróf Albániából érkezett ide. Vitorlavászonba burkolódzva, fején fakó bőrsapkával, kezében jókora husánggal állított be a városka kaszinójába, az összesereglett társaság óriási gaudiumára. Valamikor fehér flanell-inge szabadon hagyta izmos nyakát, napsütötte mellét. Dereka köré török sülaht csavart és teletűzdelte jegyzőkönyvvel, cigarettaszipkával, dohányos dobozzal. Regényes öltözete jól illett borostás ábrázatához.
Aprótermetű, erős, csontos pejt vásároltunk. Gonosz természete miatt alig lehetett a közelébe férni. Minden nem-törököt megharapott. Ha cukrot nyújtottam feléje, azt előbb megette és csak azután kapott felém. Komisz dög volt, de reméltem, hogy idővel mégis megváltozik. Rajta lovagoltam Busavacába, ahol Draskovic-csal egy düledező han-ba, azaz fogadóba zörgettünk be.
A szoba egyik sarkában tűz égett, közepén alacsony, kerek asztal körül néhány bosnyák ült hatalmas tál krumplileves körül. Jöttünkre valamennyien felugráltak és jól szemügyre vettek a kísértetiesen lobogó tűz nyugtalan világánál. Fáradtan köszöntöttük őket és éjjeli szállást kértünk. A csoportból előlépett a fogadós, egy pislogószemű öregember.
— Adjon az Isten boldogságot és hosszú életet! — mosolygott ránk fogatlan szájával. Hellyel kínált meg, kenyeret és kanalat nyomott a markunkba s mindnyájan az asztal köré telepedtünk. Jóízűen kanalaztunk, míg a közös tál ki nem ürült.
Vacsora után a bosnyákok elbúcsúztak s mi pihenőre tértünk. Hálókamránk ajtajánál csak ablaka volt kisebb. A parányi nyíláson át néha-néha besütött a Hold és az alvó falu kertjeiből kutyaugatás foszlányait sodorta be a szél. A szobácska egyetlen deszkanyoszolyáján házigazdánk aludt apró gyerekével, a földön a szolgalegény hortyogott. Mi ketten Draskovic Lajos gróffal nyirkos esőköpenybe burkolódzva hevertünk s vártuk a lassan közeledő álmot. A fülke egyenesen az istállóba nyílt, ahonnét áthallatszott a pihenő állatok kérődzésének egyhangú zaja s tompa dobogása. Fülledt meleg és átható bűz töltötte be a helyiséget, amit alig-alig enyhített a szúró, nehéz füstszag. De legalább fedél alatt voltunk. S amikor kora hajnalban felébredtünk, megrökönyödve bámultunk egymásra. Az éjszaka folyamán mindkettőnknek megváltozott a külseje. A kegyetlenül kemény fekvőhelyről két tetőtől-talpig sárga mandarin emelkedett fel. Harsány nevetéssel kívántunk egymásnak jóreggelt. Az történt, hogy lefekvés előtt nedves köpönyegünket telehintettük sárga Zacherlin-porral. Így akartunk védekezni a szoba földjén nyüzsgő férgek ellen. A vízből és a Zacherlin-porból reggelig valóságos sár lett a ruhánkon.
Szakadó esőben lovagoltam Travnikra. Mivel lovam útközben lesántult, Travnikon másnapig várnom kellett, hogy vasúton szállíthassam Jajcéra. Az időt azzal ütöttem agyon, hogy szétnéztem a községben. A környék lakossága kitűnő példa arra, mekkora befolyása volt Boszniában a vallásnak a közös törzsbeliekre. A travniki katolikusok horvátnak, a mohamedánok "turk"-nak, az ortodoxok pedig szerbnek vallották magukat. Ezek közül például a mohamedánok, akik büszkék voltak török voltukra, szót sem tudtak törökül. Oszmanli abban az időben, 1899 táján alig volt Boszniában. Az a néhány család, amely hajdanában itt élt, az okkupáció idején sok más mohamedánnal együtt kivándorolt.
Jajcén nem álltam meg, hanem továbbmentem Jezevo felé. Utam csodálatosan szép tó partján vitt. A jajcei völgyet valamikor mésztufa zárta el, a víz meggyűlt a mészkősánc mögött s elárasztotta a völgy legnagyobb részét. Apró teraszok keletkeztek lépcsősen egymás fölött s ezeken zuhogott le a tó vize gyönyörű vízesésekkel. Minden egyes terasz széle egy-egy apró zátony, a zátonyt pedig mohaszőnyeg borítja. A mohát alul folytonosan bekérgezi a vízből kicsapódó szénsavas mész, felül meg egyre magasabbra nő a mohatelep. A zátonyok idővel szélesedtek és nagyobbodtak, fű nőtt rajtuk, fűz- és égerfa vert gyökeret bennük. Zöld lomb közül csillogott elő a sötétkék víz. A mésztufa-medencék széle meg-megszakadt s vad erővel vágtatott alá a víz a zúgó sellők között. Ott, ahol a víz sodra a legnagyobb, magas cölöpökön kezdetleges, ósdi malmok álldogáltak a fehéren tajtékzó vízesés fölött. Álltam a parton és bámultam a hullámokat. Egymást kergették örökösen, megállás nélkül. A napfény melegen csillogott a nedves fűszálak hegyén, a nádas felől vízinövények nehéz páráját hozta felém a szél. Alig tudtam megválni a jajcei tótól.
Jezevóba érve, szállást kerestem. Az egyik csinos épület előtt megrántottam lovam kantárát s megkérdeztem a kapuban ácsorgó "európai"-tól, merre van a fogadó.
— Nincs szeme? — mordult rám dühösen, azzal fakép-nél hagyott. Később tudtam csak meg, hogy a goromba fickó nem volt más, mint a fogadós, aki keleti szokás szerint cégértelen háza előtt leste a vendéget.
Másnap reggel megnéztem Jezevót, azután Bihac felé vettem az utam. Ez a helység Sarajevo mellett Bosznia legnyugatibb jellegű városa. Ismerőseim, akik már vártak, meg akartak lepni. Elvittek Hassan csauszhoz, egy öreg kurdhoz, aki alig tudott pár szót szlávul. Ő volt a környék leghíresebb kafedzsije. Szélesvállú, kissé hajlotthátú, feketeszakállú, görbeorrú, piszkos, toprongyos öreghez nyitottunk be, aki a legpompásabb feketét szolgálta fel, amit valaha ittam.
Bosznia bihaci kerületében találkoztam először a "likaiak"-kal, az egykori határőrvidék idegenből ideszármazott lakosságának utódaival. Vagy 50.000 likai idegen élt itt, akik sok dolgot adtak a hatóságoknak. Egyetlen jó tulajdonságuk volt csupán, az uralkodóház iránti hűségük. Erőszakos, verekedő, hazug emberekből álló, borivó banda volt ez. Alacsony, fekete kalpagot, fekete császárszakállt és csaknem térdig érő, ujjatlan kecskebőrzekét viseltek. Szőrével befelé fordított zekéjük alján kicsüngött a fekete kecskeszőr és hosszúszárú, fekete harisnyájuk fölé egy másik kurta harisnyát húztak. Mondhatom, visszatetsző viselet volt.
Bihacon találkoztam ismét Draskovic-csal és Plitvicán, majd Slunjinon át Károlyvárosba lovagoltunk. Slunjinon túl nagyon éreztük a török kávé hiányát. Megszoktuk már, hogy minden egyes han mellett megálljunk, megpihentessük lovainkat és néhány csésze kávét hajtsunk föl. Utunk vége felé csak kocsmákat találtunk. Ha fáradtan, eltörődve benyitottunk az ivóba, a vendéglős unottan cammogott elénk a kármentő mögül.
— Mit kaphatunk ennivalót?
- Van túró?
- Nincs-
- Hát sonka?
- Az sincs.
- Mi van hát? .
- Kenyér. bor, szilvórium.
- A fenét! Adjon hát kenyeret és vizet.
Mindketten örültünk, amikor Károlyvárosba érve, végeszakadt utunknak. Újból Európában voltunk.
Amíg a szandzsákon át utaztam, súlyosan nehezedett rám az a tudat, hogy hatalmunk, mármint az Osztrák-Magyar monarchia hatalma, csak látszólagos. A szandzsákot Ausztria-Magyarország a berlini kongresszus határozatából tartotta megszállva, hogy éket verjen Szerbia és Montenegró közé. Olyan terület ez, ahol 40—50 km-re lovagolhattunk anélkül, hogy akár egyetlen lovassal vagy kocsival is találkoztunk volna. Nyolc-tíz kilométer távolságban düledezett egy-egy öreg ház vagy török han. Ebbe a sivár vidékbe hasított bele a pompás katonai út, kifogástalan hídjaival, távíróoszlopaival, megerősített katonai állomásaival. Az őrhelyek hatalmas épületek voltak s minden esetben magaslaton állottak. Őrködtek az út felett, nehogy szétrombolják. Ez a katonai megszállás azonban csak porhintés volt. A bennszülött lakosság katonaságunktól nem tartott, nem is tisztelte s a katonaság sem kereste a lakossággal az érintkezést. Ausztria-Magyarország csupán a Cajnica és Priepolje közt húzódó utat tartotta kezében. Az úttól kétoldalt, már néhány kilométernyire bizonytalan volt az egész vidék s ott nem is volt semmi keresnivalónk. Noha a szandzsák Beraneig terjedt, Plevliénél tovább nem juthattam, mert a tavaszi nagy lovagló gyakorlatok idején még a mi tisztjeink is csak a plevliei basa védelme alatt kelhettek útra. Az északi szandzsákban tehát egyszerűen megtűrtek bennünket, mint ártatlan embereket, de befolyásunk nem volt és valójában idegenek vagy vendégek voltunk. Ez a magyarázata, hogy a Monarchia 1908-ban a szandzsákot minden további nélkül feladhatta.
Lépten-nyomon tapasztaltam, hogy egész Horvátországban nagy a pánszláv agitáció. Bihac felé sok montenegrói sapkát láttam. Kocsisom világosított fel arról, hogy alig néhány éve terjed ez a viselet, azóta, amióta a "szerb propaganda" következtében a lakosság szereti az "oroszokat". Orosz, szerb vagy montenegrói ezen a vidéken egyet jelentett, mert mind a három ortodox-államnak volt a polgára. A likaiak szilárd királyhűségéről 1899-ben saját magam győződtem meg. 1912-ig a szerb agitáció következtében még ez a föltétlenül megbízható népelem is megingott.
A báró befejezte elbeszélését. A lemenő Nap már érintette a messzeségbe vesző dombok peremét és a hitvány bokroknak óriássá nőtt az árnyéka. Eltűnődve, szótlanul indultunk hazafelé.
Bolyongás Európában, Kisázsiában és Egyiptomban
Nopcsa első balkáni útja után szorgalmasan tanult az egyetemen. Csak három év múlva vágott neki ismét a világnak. A bécsi akadémia megbízásából Olaszországba utazott.
Velencét ismerte már. Nem rajongott érte. Átesett a szokásos múzeumjáráson és megnézte a Baedeckerben két csillaggal jelzett látnivalókat. "Velence — írta — mesterségesen fenntartott palotagyűjtemény. Nagyon szép, de nem rokonszenves". A lagúnák esti hangulata azonban őt is megbabonázta. "A gondolák kísérteties lassúsággal siklottak tova a sötét vizén. Megannyi fekete koporsó. A távolban piros foltok bolyongtak. Az éjszakába vesző csónakokból csak a lámpa fénye látszott. Charon hajói ezek ... A szűk sikátorokban az ember szinte hallja a halk sikoltást és a nehéz test zuhanását. Aki látta a székesegyházat, a Palazzo Ducale termeit és a Ca d'oro-t, az évszámok nélkül is megérti a köztársaság történetét. Megérti a patríciusok hatalmát és a nép rettegését".
Milánót még nem látta, sietett oda. "A pályaudvarról egyfogatún hajtattam a városba. A milánói konflis bizony nem volt kényelmes alkotmány. Kívül mázolt puhafaláda, amelynek csak az ülése párnás. A kocsis galambszürke lebernyegben feszített a bakon, fején feketére lakkozott papiroscilinderrel. A lovak fejét bőrfőkötő védte a Nap sugaraitól".
Milánói emlékeiről beszélgetve, Nopcsa érdekes megfigyeléssel bizonyította, mint élik túl az igénytelen kulturális emlékek a legnagyobb politikai átalakulásokat is. Milano utcáin sok kétkerekű taligát látni. Ez a taligatípus Londontól Párizsig, Dél-Franciaországon és Észak-Olaszországon át Skutariig terjedt. Viszont Prizrentől Bukarestig, Moszkváig és Berlinig a négykerekű kocsit használják. A négykerekű típus a Trajanus-oszlop és más régi emlékmű tanúsága szerint nyilván ó-barbár eredetű, a kétkerekű ellenben görög-római.
A milánói múzeumban Nopcsa szemügyre vette a Tribelesodon nevű őshüllő maradványát. A kövület rettenetes állapotban volt. Nopcsa kétségbeesve nézegette a fekete kőzetet, amelyen csak össze-vissza heverő, sötét csontszilánkokat látott. Úgy hitte, sohasem fog semmit kihámozni a leletből. Jelentését hosszas megfontolás után huszonkét év múlva nyújtotta be a bécsi akadémiának. Alig múlt el néhány esztendő, újabb, kitűnő állapotban levő Tribelesodon-maradványok kerültek napvilágra. Ekkor derült csak ki, hogy Nopcsa huszonkét év fáradságos munkájával tévedett, mert a milánói "Tribelesodon" voltaképpen azonos a már régen ismert Tanystropheus longobardicus őshüllővel. Nopcsának hosszú tudományos pályafutása alatt ez volt jóformán egyetlen súlyosabb tévedése. Rögtön belátta, hogy hibázott és őszinte örömmel üdvözölte a svejci Peyer helyreigazítását.
Lessing mondotta, hogy a tudós értékét nem az növeli, hogy övé az igazság, illetőleg az, amit ő igazságnak tart, hanem az a becsületes fáradság, amelyet az igazság megismerésének szentel. Ezt a mélységes bölcsességet Nopcsa egész élete példázza. Tudományos kérdésekben sohasem védte a maga igazát meggyőzhetetlen nyakassággal, puszta hiúságból. Meghallgatta az évtizedekkel fiatalabb kutatóújoncokat is és komoly vitákat folytatott velök. Aki erről az oldaláról ismerte, sohasem vádolhatta szakdologban igazságtalansággal.
Milánói küldetését befejezve, Velencén át visszatért Bécsbe. Ezen az útján ébredt rá arra, hogy Európa múzeumaiban számos ismeretlen őshüllő-maradvány hever. Látni akarta őket s ezért néhány napos pihenő után továbbutazott Münchenbe, majd Stuttgarton át Tübingába látogatott el. Németországi útjára a vérbeli tudós kutatás-szomja vitte. Megismerkedett az ősélettudomány nagyjaival és szenvedélyes odaadással tanulmányozta a világhírű múzeumok anyagát. Münchenben az állami gyűjtemény egyik büszkeségét, a Compsognathus nevű ősgyíkot tekintette meg. Az ősgyík testüregében egy kisebb állat csontváza fekszik. Ezt a csontvázat az őséletbúvárok az anya testébe zárt embrió maradványának tartották. Nopcsa bebizonyította, hogy az apró csontok egészen más állatfajtól, a ragadozó Compsognathus elnyelt áldozatától származnak. Munkája valóságos detektívmunka volt és neve egyszerre közismert lett a tudományban.
Németországban közelebbről megismerkedett a német lélekkel. A német szorgalmat és alaposságot ezután még jobban megbecsülte. A német diákélet azonban nem tetszett neki. "Tübingában barátommal, Huene báróval egy kis padlásszobában laktunk, ahol hajnalig dolgoztunk vagy vitatkoztunk. A nyitott ablakon át nap-nap mellett behallatszott a szomszédos vendéglő kertjében dorbézoló diákok reggelig tartó vidám zsivaja. Elismerem, hogy a diákélet megfelel a német jellemnek — parancsolni és engedelmeskedni —, de a diákok mértéktelen sörfogyasztása és kicsapongása nem válhat hasznára a németségnek."
Nopcsa dél-németországi útját befejezve, visszatért Bécsbe. Doktori szigorlatára készült. 1903 tavaszán kitüntetéssel vizsgázott s nagybátyja, báró Nopcsa Ferenc 2000 koronával ajándékozta meg a diploma megszerzésének örömére. 2000 korona mindenképpen nagy pénz volt és Nopcsa újból nekivágott a világnak. Jegyet váltott, hogy Krétára hajózzék. Vonzotta a sziget földtana és a kőszáli-kecske vadászat. Útitársai unalmas fickók voltak, alig várta hát, hogy partot érjen, örült, ha megkondult a table d'hote-hoz hívó harangszó. "Az étkezés végre is némi változatosságot ígér. Az ember kíváncsian szemléli az étlapot, persze csak lopva, úgy félszemmel és öt percig erre összpontosítja minden figyelmét. Ezt a szellemi munkát kitűnően leplezi a leves kanalazása. A leves után már élénk eszmecsere folyik az öt utas között a hajó útjáról és az időjárásról". Keservesen megbánta, hogy nem vitt magával olvasnivalót.
A görög félszigeten, Patrasban szállott partra. Innét vasúton utazott tovább Athénbe. A vonat egyik oldalán piniák és platánok erdeje sötétlett, a másik oldalon az örökké mozgó tenger ragyogott. A két-három méter magas oleanderek éppen virágjukban voltak. A mi kávéházaink és vendéglőink előtt tengődő seprűnyelek szomorú árnyékai csupán a Peloponnesos büszke oleanderfáinak.
A tenger tükre fölött hófehér vitorlák úsztak a napsugaras távolságban, az égen egy-egy bárányfelhő szállott könnyen, súlytalanul. A vonat száguldott tovább. Erdőborította dombok következtek, közöttük síkság, teleültetve szőlővel és fügefával. A korinthosi öböl partján távoli hegyek hófödte ormai tűntek fel. Az északi tájak ideszakadt vándorának lelkét úgy keresték fel a görög múlt messziről jött emlékei, mint jámbor zarándokok a megszentelt földet. Csak nagysokára eszmélt rá, hogy a környék észrevétlen megváltozott. Köves lett a talaj, eltűnt a szőlő és szegényes árpaföldek rohantak vissza a vonat mellett. Jobbról hirtelen meredek mészkőhegyek közeledtek a vágányokhoz. Az erdők régesrégen elmaradtak már és magánosán álldogáló, szomorú olajfád között vágtatott a vonat Athén felé.
Csöndes, napsütéses meleg volt, amikor megérkezett. Megmászta az Akropolist, bolyongott a Parthenonban, hallgatva az oszlopok között bújócskázó szél különös jajgatását. Szíve csodálattal telt meg Zeus temploma előtt. A művészetnek olyan magaslatát, a gondolatnak olyan merészségét hirdette ez az épület, hogy mellette eltörpült a Parthenon, a Propylaion, sőt az Akropolis dombja is.
A Propylaionnál néma megvetéssel nézte az idegenvezetők hadát, a félművelt rajongók és féltudósok tömegét. "Én a romokat, képtárakat és tájakat nem azért nézem, hogy tanuljak, hanem azért, hogy élvezzem azokat és átérezzem szépségüket — írta odahaza naplójába. — Ha tudni akarok valamit az Akropolisról, akkor hazamegyek és előveszem a legjobb tudományos munkát, ami róla szól. Ha azonban fölmászom rá, hogy a halvány aranyszínű márványromoknál belemerüljek a múltba, akkor igazán mindegy, vajon Bacchusé vagy Zeusé volt a templom".
Athénből áthajózott Krétára, de a kőszáli kecskevadászatból semmi sem lett. Megakadályozta a Monarchia rosszindulatú konzula. Kedvetlenül tért vissza Athénbe, ahonnét Salonikin át Üszkübbe ment, majd hamarosan hazafelé vette útját. Közeledett az őszi fegyvergyakorlatok ideje.
Félév sem telt el és Nopcsa barátai meghívására Törökországba utazott vadászni. Mustafa Pasán, a bolgár–török határállomáson azonban feltartóztatták. A határőrség el akarta kobozni golyós fegyverét. Nopcsa megtagadta a puska átadását, mert a bécsi török követ beviteli engedélyt állított ki a részére. A vita mindjobban elmérgesedett. Múlott az idő, a vonat fütyült. A kalauz figyelmeztette a bárót, hogy elérkezett az indulás ideje. Ő azonban kereken kijelentette, hogy puskája nélkül tapodtat sem mozdul. A vonat újból fütyült, azután lassan megindult. Mindhiába! Az erőszakos utas hajthatatlan maradt és a vonat, kénytelen-kelletlen megállott. A helyzet egyre komikusabb lett. Az egyik vámtiszt közvetítő ajánlatot tett:
— Tessék csak Konstantinápolyba utazni, majd elintézzük az ügyet levélben.
— Szilárd elhatározásom, hogy puskám mellett, maradok Mustafa Pasán, — mondotta Nopcsa, aki tudta, hogyha enged, kedvenc fegyverét sohasem látja viszont.
— Nem tudunk éjjelre ággyal szolgálni.
— Sebaj, majd a földön alszom. Azonban kérem, engedjék meg, hogy Calice nagykövetünknek sürgönyözhessek. — Ez hatott!
— Minek fáradna a távirat feladásával — csendesítették a bárót. — Helyezzük a fegyvert hivatalos letétbe a poggyászkocsiba. Váltsa ki, ha tudja, Konstantinápolyban. — így is történt.
Amikor Nopcsa a török fővárosba érkezett, azon módon, mosdatlanul és gyűrötten rohant a követségre. Ott azonban vajmi kevés eredménnyel biztatták. Két héttel előbb gróf Deym követségi attasétól is elvették a határon a vadászfegyverét. Segítségüket mégsem tagadták meg. Óriási papiroson okmányt szerkesztettek. Azt azután ellátták minden fajta lehető és lehetetlen pecséttel és bélyegzővel. Kirendeltek egy kavaszt, kezébe nyomták a lapot és megparancsolták, hozza be a puskát a követségre. Félóra múlva vissza is tért a legény. Diadalmas vigyorgással hozta a Mannlichert a szurkoló társaság őszinte csodálkozására. A követ háta mögött végrehajtott csel sikerült, mert a tájékozatlan vámtisztek nem merték megtagadni a fegyver kiadását a hivatalos képpel betoppanó kavasznak, aki a követség "hivatalos" átiratát nyomta a markukba. Így sikerült Nopcsának a berlini kongresszus tiltó határozata ellenére golyós puskát csempésznie Konstantinápolyba.
Nopcsa törökországi tartózkodása alatt másodszor is ellátogatott Üszkübbe. Megismerkedett Huszejn Hilmi basával, a későbbi nagyvezirrel. Hilmi basa abban az időben Macedónia főfelügyelője volt és azon fáradozott, hogy megrendszabályozza a kezére bízott tartományt. Feladata volt segíteni a keresztényeket a nélkül, hogy ártana a mohamedánoknak. Mindent megpróbált, számbavehető siker nélkül. Két jellemző apróságot jegyzett fel Nopcsa.
Sakir basát, a válit felkereste egy albán.
— Hallom, hogy a rend fenntartásához elszánt emberekre van szükség.
— Nos, te talán az vagy?
— Természetesen.
— Helyes. És hogyan kezdenél hozzá a rendcsináláshoz?
— Mindenekelőtt szükségem volna egy Mauser-pisztolyra.
— Allahra, nem is vagy valami szerény!
— Megszolgálnám. Ha parancsolod, megölnék érte tíz embert. Csak jelöld meg, hogy kik legyenek azok.
Egy másik albán négy ökröt hajtott el az egyik szerb atyafi udvaráról. Az állatokon nem tudott idejében túladni, megijedt a várható szigorú következményektől, azért visszaterelte őket a gazdájukhoz. Elmondta neki, hogy élete kockáztatásával tudta csak visszaszerezni a barmokat a "tolvajtól". A hálás paraszt négy font jutalmat fizetett az albánnak. — így lett az ökörből fejőstehén — mondotta nevetve Nopcsa.
Üszkübből Skutariba is ellátogatott, hogy láthassa a császári helytartó bevonulását. Nagy parádé készült. Amikor felvirradt a várva-várt nap, a fél város kint nyüzsgött az úton. Nagy talpcsattogtatással, hangos zeneszóra masírozott a díszmenet. Egy darabig minden simán ment. Valamennyi néző azt hitte, hogy az ünnepély rendezősége feladata magaslatán áll. Azután bekövetkezett a szerencsétlenség. Abban az időben a törökre mindig jellemző volt egy parányi "de"... Pompásan előkészítettek mindent, de valamennyien megfeledkeztek arról, hogy az út, amin a basának jönnie kell, az áradás következtében víz alatt van. A bajt csak az utolsó pillanatban vették észre. Nosza, hamarosan egy fatörzset kerítettek, átfektették az úton és a helytartónak azon kellett óvatosan átlépdelnie a tiszteletére kirendelt katonaság sorfala között, a császári himnusz dallamára. A grandiózus jelenet azért mégis baj nélkül ért véget.
Ez a kis "de" a legünnepélyesebb pillanatoknak is komikus színezetet adott. A lovasság sarkantyús csizmát viselt, de a csizmán akárhányszor fél sarkantyú volt. Skutari és Puka között távíróvezetéket szereltek fel, de a szigetelők töröttek voltak és a drót a vashorgon lógott. Gevgeli közelében széles, modern vashíd ívelt át a Vardaron, de kocsiút nem vezetett a hídhoz. A visszás helyzet csak az ifjú törökök uralma alatt javult egy kissé.
1903 végén Nopcsa báró Skutariból visszautazott Bécsbe, hogy félbemaradt ősélettani vizsgálatait folytassa. Az Erdélyben gyűjtött ősgyíkmaradványokat akarta feldolgozni. Hiányzott azonban az összehasonlító anyag. Elhatározta tehát, hogy hosszabb tanulmányútra indul.
Először Párizsba ment. Itt csalódás érte. Nem tudott megbarátkozni a "hiú és lobbanékony" francia lélekkel. A franciák iránti csöndes ellenszenve végigkísérte egész életén. Pedig voltak tudományos és népszerű sikerei francia földön is. 1912-ben Le Havre-ban előadást tartott a kihalt ősgyíkokról. Beszédét a következő szavakkal fejezte be: "Ha. most, előadásom után eltávoznak és látják a mindennapi élet küzdelmeit, ne szomorodjanak el, mert a létért való küzdelem serkentette fejlődésre a fajokat, ez nemesítette meg az emberfajtákat és a létért való küzdelem az oka annak is, hogy Franciaország vezet a civilizáció és a haladás útján".
Ez az üres szóvirág eszeveszett lelkesedésre ragadta a hallgatóságot. Nyomban felállott a havre-i polgármester és kérte, ismételje meg előadását a színházban, nagyközönség előtt. Alig tudott megszökni a megtiszteltetés elől.
Amikor látta, hogy Párizsban nem találja meg azt a tudományos szellemet és támogatást, amit keres, tovább utazott Bruxellesbe. A bruxellesi múzeumban van Európa egyik legklasszikusabb őslénytani gyűjteménye. A 8—10 méter magas, növényevő kenguru-sárkánynak (Iguanodon) 23 teljes csontváza várja itt a látogatót. Páratlan tudományos kincse ez a belga nemzetnek. Dollo, a bruxellesi múzeum igazgatója a XX. század egyik legkiválóbb alkotó elméje volt. Szerény és egyszerű ember. "Aki Dollot a századforduló elején munkaközben kereste fel, reggel nyolc órától kezdve ott találta kicsiny, dohos, sötét szobájában, a múzeum régi épületének pincesorán. Parányi dolgozóasztal rozzant nádszékkel, alig pislogó gázlámpa, gyalulatlan deszkákból összerótt könyvállvány, ez volt a helyiség szegényes berendezése. Egy kicsiny vaskályha égett télen-nyáron a nyitott ablak mellett, hogy leküzdje a szoba nyirkosságát. Ez a helyiség méltatlan volt a legjelentéktelenebb tudományos segéderőhöz is, de Dollo mit sem törődött vele. Itt írta mesteri értekezéseit az Iguanodonokról, a kihalt tengeri krokodilokról, a teknősökről és a csodálatos szervezetű tüdőshalakról." Nopcsa is itt látogatta meg Dollot 1904 tavaszán. Vékony sétapálcával, óriási szalmakalapban, gomblyukában tenyérnyi, sárga virággal állított be hozzá. Dollo nem állhatta meg, hogy szóvá ne tegye a komoly tudóshoz nem illő, különcködő öltözködést. Nopcsa megharagudott s évekig neheztelt öreg barátja megszívlelendő megjegyzéséért. Pedig Dollo nagyrabecsülte Nopcsa tudását. Úgy értékelte, mint kevesen mások. "Une cométe qui éclaire le ciel qu'elle traverse", mondotta egy alkalommal, amikor Nopcsáról beszélt. "Üstökös volt. Amerre átvonult, megvilágította az eget".
Dollo figyelmeztette Nopcsát, hogy nagyszabású munkájához megfelelő tudományos anyag csak a British Museumban van.
— Tegye át tudományos főhadiszállását a British Museumba s meglátja, mindent megtalál, amire csak szüksége van. A külföldi tudós, ha tud angolul, könnyen belecsöppen az angol társadalmi életbe is. Sorba megnyílik majd angol kollégáinak otthona s ugyanolyan felejthetetlen emléke lesz az angol vendégszeretet, mint amilyen feledhetetlen élmény a bámulatosán megkönnyített tudományos munka.
Nopcsa megfogadta Dollo tanácsát, átkelt a csatornán és letelepedett Londonban. Amikor első alkalommal lépte át a British Museum küszöbét, személyesen senkit sem ismert a múzeum tudósai közül. A bemutatkozás még abban az órában megtörtént. Amint nézelődött, észrevette, hogy a 25 méter hosszú Diplodocus csontvázon az egyik csont rossz helyre van erősítve. Nem sokáig töprengett, hanem odalépett az óriásgyíkhoz, leemelte a csontot a vasállványról és a megfelelő helyre erősítette. Ez a vakmerőség még a méltóságteljes londoni teremőrökben is felforralta az angol hidegvért. Nagy riadalom támadt, de a titokzatos látogató kutyába se vette az őrök tiltakozását. Jelentették a dolgot az igazgatóságnak, mire az egész tisztikar kitódult a terembe. Nopcsa éppen elkészült a munkával s mosolyogva mutatkozott be a csodálkozó társaságnak. Elmagyarázta a javítás okát, amit a többiek vita nélkül el is fogadtak. Rövidesen dolgozóhelyet kapott és meggyőződhetett arról, hogy a múzeum valóban minden észközzel könnyíteni igyekszik a búvár munkáján. A könyvtár polcain például papirostömb és írón feküdt. A kutató az igazgató egyszeri engedélyével maga választhatta ki azt a nyomtatványt, amire szüksége volt, a nélkül, hogy várakoznia kellett volna a személyzetre. Elképzelhetjük, mekkora időmegtakarítás ez. Nopcsa mindig hálával emlékezett az angol tudósra, akiben ugyanúgy megvan a gyakorlati élet érzéke, mint bármely más angolban. "Nincs bosszantóbb annál a könyvtárnál, — mondotta — ahol egy darabka papirosért három szobán kell keresztülmenni. Az ember végre rátalál a könyvtárosra. Ott aztán addig ácsorog, amíg megszólíthatja. Udvariasan papirost és ceruzát kér tőle, mert az x-hegyű, rozsdás tollat hiába mártja be a tintaiszappal telt tintásüvegbe. A papirost előkotorásszák s a könyvtáros átadja saját ceruzáját, rövid időre, mert amíg vissza nem kapja, addig maga sem dolgozhatik. A könyvtárlátogató újból átvándorol a három szobán, leírja azt a néhány szót, amire szüksége van, azután visszabandukol a ceruzával a három szobán keresztül a könyvtároshoz. Köszönetet rebeg a munkájába merült tisztviselőnek, majd ismét nekivág a három szobának, vigyázva, nehogy a többi látogatót zavarja".
Egyik könyvében a következőt tanácsolja olvasójának: "Aki nem tölthet hosszabb időt a British Museumban, az ne is dolgozzék ott, mert megszokja azt a maximális munkalehetőséget, amit a múzeum nyújt és visszakerülve a kicsinyes viszonyok közé, nehezen törődik bele a régi környezetbe. Legyünk igazságosak, tegyük hozzá, hogy ezt a tanácsot az a Nopcsa adta, akinek anyagi körülményei megengedték, hogy addig maradhasson London... (hiányos a kézirat)... Milánóba és Bolognába, valamint az angol szigetország múzeumaiba : Cambridge-be és Oxfordba. Ismerte Bukarest és Belgrád kisebb gyűjteményeit, úgyszintén Moszkva óriási tudományos intézeteit. Mindezek azonban messze mögötte maradtak annak a szabadszellemű, szociális gondolkozásnak, amellyel a British Museum falai között találkozott.
Londonból hazatérőben Bécsben meglátogatta a szüleit, nyár derekán pedig medvére és zergére vadászott a Fogarasi-havasokban. De utazási vágya nem hagyta nyugodni. Bernbe ment, majd megunva Svejcot nagy idegenforgalma miatt, Kisázsiába utazott. A Fekete-tenger partvidékén vadászott. Csak karácsonyra tért haza Üszkübön és Belgrádon át Erdélybe.
Újév után édesanyja és Ilona nővére Egyiptomba készült. Elkísérte őket Kairóig, azután tevekaravánt szervezett és nekivágott a fayumi sivatagnak. Új, ismeretlen világ nyitotta meg a kapuit előtte és ő szívvel-lélekkel rabja lett. a sivatagnak.
Quasr el Saga felé egyre kövesebb lett az út. A sziklákat kicsipkézte a futóhomok fúvása. A köveket fénylő, kemény kéreg — a sivatagi máz — borította.
Nopcsa napközben sokszor megállította a menetet. Ősállat-maradványokat gyűjtött a kiszáradt őstavak medréből. Egyre többet késlekedett. A karaván vezetőnek sehogy sem fért a fejébe, miért szedegeti ez a bogaras idegen a köveket. Sürgette az indulást, mert az éjjeli táborhely még messze volt.
A tevék félelmükben bőgtek a gyorsan fokozódó sötétségben. Óvatosan botorkáltak le a sziklás oldalon a völgybe. Egyre hangzott az arabok kiáltása: reglak-reglak, lábaklábak. A sötét semmibe bámuló tevéket minduntalan figyelmeztetni kellett az úton heverő kövekre. Veszélyes helyeken az arabok maguk tapogatták ki az akadályt, hogy átemeljék rajta a vak homályban gyámoltalan állatok lábát.
Végre megérkeztek! Az egykori római város, Dime romjai feketélltek körülöttük. A kimerült állatok lomhán végignyúltak a homokon s előrehullt fejjel nyomban elaludtak. Alig tudták lerángatni róluk a terhet. Egyik sem békétlenkedett, nem köpködött és nem vicsorgatta sárga fogsorát, mint reggel, amikor a poggyászt rájuk kötötték.
Hetekig kóborolt Nopcsa a sivatagban. Rábukkant az eddig ismert legrégibb ősormányosnak, a Moerotherium-nak teljes koponyájára és teverakományszámra gyűjtötte a kövületet.
Egyik nap számum lepte meg. A szél őrjöngve száguldott a homokkal a megbomlott sivatag felett. Nopcsa őszintén örült a homokviharnak. Ez volt legnagyszerűbb élménye a sivatagban, ahol még a piramisok sem érdekelték különösebben. "A piramisok méretei nem imponáltak, mert láttukra elfeledte az ember, hogy mesterséges alkotások és nem természetes képződmények. Néhány évvel egyiptomi kirándulásom előtt egy balkezes német geológus a Fayum-sivatag hatalmas, bazalttömbökből épült ókori műútját egyszerű lávafolyásnak nézte. Eleget hadakoztam ez ellen az ostoba tévedés ellen Stromer müncheni professzorral együtt. A régi egyiptomiak szállítóútjának bámulatos mérete azonnal elvesztette varázsát, mihelyt egy közönséges lávafolyással hasonlítottuk össze."
Nopcsa egyre halogatta hazatérését. Egy délután néhány teve lépegetett a látóhatár felől Quasr el Saga irányába, ahol a báró táborozott. Az elől haladó vezérállat hátáról messziről integetett valaki. Nopcsa édesanyja volt, aki Kairóból eljött fiáért.
Nopcsa Athénen át Londonba utazott. Az egyiptomi út fáradalmait angol barátai körében pihente ki. Ügynök közvetítésével bútorozott házat bérelt. Hasonlóképpen lakott A. S. Woodward, a British Museum igazgatója, Boulanger, az Angliában megtelepedett híres belga állatbúvár, Lydekker, a nagynevű zoológus és mások.
Nopcsa egyetlen szolgát tartott, mert nem étkezett otthon.
Pihenője végén kirándult Wight szigetére, ahol résztvett a fárasztó tengeri halászatokon. Éjjel, térdig vízben gázolva segítette partra vontatni a súlyos hálókat, nappal versenyt evezett a halászlegényekkel. Bőrét veresre csípte a sós tengeri szél, karját megacélozta a nehéz evező. A legkeményebb testedzés volt ez, mire tudós valaha csak elszánta magát.
Európa fegyveres gyermekei
Albániát ekkor "legsötétebb Európának" hívták, részben az ott uralkodó középkori állapotok miatt, részben azért, mert fogyatékosan ismerték. Nopcsa előítélet nélkül lépte át a rosszhírű ország határát és finom érzékkel hamarosan megtalálta az utat a nép lelkéhez. Páratlan rátermettséggel élt azzal a hírhedt vendégszeretettel, amely ősi szokás szerint csak azután engedi meg a vendég lepuffantását, miután az elhagyta már a házigazda hajlékát. Hosszú, éveken át tartó vándorútja alatt gazdag tapasztalatokat szerzett Albánia viszonyairól és a nép életéről. Az albánság legjobb, legszemléltetőbb jellemzését máig neki köszönhetjük.
Európa fegyveres gyermekei. Így nevezte Nopcsa Ferenc az albánokat. Tudta, hogy a nép lelkének természetadta ősi vonását: a látszólagos kegyetlenséget idővel enyhíteni fogja a művelődésből fakadó megértés. Ezért találta súlyosabbnak az erények serpenyőjét, amikor mérlegre vetette az albánok jó és rossz tulajdonságát.
Vajon joga van-e másnak másképpen ítélni erről a világtól elzárt, magárahagyott kis nemzetről? "Die fremden Eroberer kommen und gehen" — mondotta Schiller. Az idegen hódítók jönnek és mennek, ám az országon és a nép sorsán ez mitsem változtat. Marad, ami volt: Európa legsötétebb zuga.
Pedig Albánia nincs messzebb a turistáktól látogatott dalmát partvidéktől, mint Esztergom Budapesttől. Az utak, a kényelem hiánya és az ország rossz híre riasztotta el a legtöbb utazót.
Azon nincs mit szépítgetni, hogy az utazás nehéz és fárasztó az albán hegyvidéken, mert az európai értelemben vett kényelmet hírből sem ismerik arrafelé.
Ha az utas éjjeli szállásért zörget az albán ajtaján, szívesen fogadja és vacsorával is megvendégeli. A hús hétköznap többnyire hiányzik .a szegényebb paraszt asztaláról. A vacsora avas vajban félig puhára párolt, nyúlós sajt. Keserves eledel az idegennek. Nopcsa úgy fogott ki a felszolgált ételek rossz ízén, hogy az étkezés előtt kézről kézre adott "étvágygerjesztő falatokkal", savanyú káposztával, sós ugorkával, pirított májjal és almával lakott jól. Ezekhez annyi hagymát és fokhagymát evett, hogy a legkomiszabb trakták szagát és ízét is elnyomta a hagyma könnyfakasztó bűze. Módosabb helyen előre gondoskodtak arról, hogy füstölt sertéshúst vagy ürüpecsenyét, tejbefőtt tojást, vajat, túrót kapjon a vendég. Az albán durván őrölt tengeriből süti kenyerét. A puliszkaszerű tésztát beleteszi egy csaknem vörösizzásig hevített, lapos cseréptálba és vasfedővel befedi. A fedőre parazsat rak, mire pár perc múlva készen van a savanyítatlan kenyér. A közös tálból mindenki kézzel halássza ki a falatokat kenyere mellé. Ha jóllakott, két kezét összedörzsölve morzsolja le ujjáról az ételmaradékot.
A szegényebb albán házának egyetlen szobája van. Néhol félig-meddig összetákolt rőzsefonadék osztja ketté. Bútorzata nincs, mert az arasznyi magas asztalt csak étkezés idején tolják a helyiségbe és földrehintett szalmán telepednek köréje. A szoba közepén tűzhely füstöl, vasrácsába tűzve szurokfenyő-forgács világol. Az utas a háznéppel és a háziállatokkal együtt, közös fedél alatt hajtja álomra fejét. Éjfél is elmúlt, amire elalszik. Pihen egy órát, azután felébred. Felébred bizony, mert feje fölött a sövényen nagyot kukorékol a kakas. Csakhamar válasz érkezik rá a szoba túlsó sarkából és az éjszakai hangverseny virradatig tart. A gazda nyugodtan horkol. Rég hozzászokott már az efféle zenebonához. Az álmából fölriasztott vendég hiába vágja a kezeügyébe eső fadarabot a szárnyasok közé, a ribillió csak fokozódik. Alvásról most már különben sem lehet szó, mert az éjszakai rovarcsípések kegyetlenül viszketnek. A szoba végében szunyókáló kecskék egykedvűen hallgatják a fennhangon szétröpített jókívánságokat, amelyekkel az utas kínjában az égieket is a földre invitálja.
Kényelmet hát senki se keressen Európa fegyveres gyermekei között, noha azok mindent megtesznek az utas kedvéért, ami tőlük telik. A legszegényebb hegyvidéki albán is annyi szeretettel és barátsággal kínálja vendégét, hogy az nem utasíthatja vissza a belföldi konyha különös fogásait. Megható a földhözragadt, szegény paraszt igyekezete.
Nopcsa báró 1905 őszén egy meleg szeptemberi délután elérte a Cem völgyében a tamarai hidat. Eltikkadva, fáradtan és porosan kopogott be egy ital vízért az egyik albán házába. Víz helyett nagy tál aludttejet tettek elébe. Nopcsa az utolsó cseppig kiitta. Odakünn alkonyodott. Megnyílt az ajtó és belépett rajta a gazda öccse. Virradat óta volt|a hegyek közt és egész nap nem evett semmit, mert előző nap elfogyott a háziak utolsó falat kenyere.
Éhesen nézett körül. Amikor meglátta az üresen maradt tálat, csodálkozva bámult testvérére. Hamarosan megtudta, hogy vendégük van és egy korty tej sincs a háznál.
— Óh, — szólt az albán — milyen szerencse, hogy vendégünk után érkeztem meg. Igazán örülök, hogy nem kell vacsora nélkül, éhesen útjára bocsátani.
Lehet-e szebb példája a vendégszeretetnek?
A vendég megtiszteltetés a házra, egyben védelem a háziaknak. Az öregek mesélték egyszer Nopcsának, hogy az egyik albán viskójába éjnek idején vérbosszúra szomjazó gyilkosok hatoltak be. Világot gyújtottak, hogy meggyőződjenek, nincs-e vendég a szobában. Csak azután láttak hozzá kegyetlen munkájukhoz. A mélyen alvó házigazdáról lerántották a takarót s közvetlen közelről mellbelőtték. Ha vendéget találnak, bizonyára visszavonulnak.
A vendégszeretet népi törvénye sérthetetlen. A vérbosszúba keveredett albán nyugodtan mehet ellensége házába. Nem bántja addig, amíg ott tartózkodik. Curajban látta Nopcsa, hogy az üldöző későbbi áldozatának asztalánál kávézott s a házigazda olyan barátságos volt hozzá, mintha mi sem történt volna közöttük. Sőt meghívta vacsorára is. A vérbosszú természetesen csak ideiglenesen szünetelt ilyenkor.
Amikor Nopcsa Ungrejben vendégeskedett, a lakosság néhány órára elhalasztotta az aznap kitört véres perpatvar befejezését. A báró később útrakelt és a házigazda öccse elkísérte egy darabon, mert ebben állapodtak meg az előző este, amikor még semmi sem történt. Alig pergett le egy óra, máris hallották a közeli magaslatról az előre sejtett lövöldözést. A tompa durrogást meg-megszakította egy Mannlicher éles, hetyke dörrenése. Nopcsa rögtön tudta, hogy kísérőjének testvére is résztvesz a harcban karabélyával. Egy darabig némán hallgatódzott a hegytetőn, azután társához fordult:
— Siess bátyád segítségére, megtalálom magam is a Veljába vezető utat.
Az albán komoran hallgatott. — Nem tehetem — szólalt meg végül. — Menjünk csak tovább.
— Az ördögbe is, értsd meg! Én itt biztonságban vagyok, a völgyben meg valóságos ütközet folyik. Most ott a helyed!
— Tévedsz, én most a vendégünket kísérem — felelt az ember és csak szemének rövid villanása árulta el titkos gondolatát.
Nopcsa nehezen szánta el magát, hogy tovább menjen. Pedig jól tudta, hogy úgyis hiába minden. Ha lemenne a völgybe, csak elodázná a harcot, de meg nem szüntethetné. Addig lenne csak nyugalom, amíg őt, a vendéget féltenék. A testvér meggyilkolásáért még szabad vérdíjat elfogadni, a vendég megölése azonban kivétel nélkül csak vérbosszúval torolható meg. Természetes következménye ez a vendég tiszteletének és megbecsülésének.
Egy ízben megesett, hogy Merditában megölte valaki a vendégét. A törzs törvénye szerint álltak bosszút rajta. Agyonlőtték! Saját testvére vezette az ostromló falut a gyilkos háza ellen.
A vendégszeretet szabályának szigorú megtartása nagyon megkönnyíti az idegen utazását Albániában. Csak ott életveszélyes az út, ahol két ellenséges törzs között hiányzik a bessa, az oltalom, amit a vendég élvez. Nopcsa sokáig nem tudott átjutni Salából Nikajba. A két törzs halálos ellensége volt egymásnak. Egy-egy ellenfél megölését győzelmi lakomával ünnepelték meg. Nopcsa végül mégis csak kifogott rajtuk, mert rávette a salai lelkészt, hogy papi ornátusának védelme alatt kísérje át a határon. Visszafelé egy lakodalmas menethez csatlakozott. Ezeknek, kivételes kegyből, szabad elvonulást engedélyeztek a nikajiak.
A rablást és gyilkosságot tehát más mértékkel mérik Albániában, mint a művelt Európában. Itt nem szükségképpen lelkiismeretlen ember az, aki gyilkol és nem süllyed az európai gazember erkölcsi színvonalára az, aki rablást követ el. Amíg a lejtőre tévedt európai jellemtől valóban nem sok jót várhatunk, addig majd minden albánról feltételezhetjük, hogy semmi olyast nem fog elkövetni, amit erkölcsei és hagyományai tiltanak. Két apró történet világítja meg ezt leginkább.
— Sohasem hittem volna, hogy ennyire elvetemült fráterek vagytok — mondotta egy ízben a báró a toplanai albánoknak.
— Ugyan, nem gondoltad meg azt, amit mondasz.
— Azt hiszitek? Hát akkor hogyan lehetséges, hogy a bűnözők 42 százaléka gyilkos?
— Hogy mondhatsz ilyet! Vérbosszúból ölni csak nem bűn? Uram Isten! Hát akkor vajon minek adta kezünkbe a fegyvert a gondviselés? — És keserű iróniával Nopcsa orra alá tartották kedvelt fegyverüket, a Martini-karabélyt. "Manufactured by the Providence Tool Company", olvasta rajta a feliratot. Providence "isteni gondviselést" jelent.
Nem kevésbbé érdekes a második eset. Mark koldusszegény volt. Rongyaiban fázott a havasi legelőn, azért élete kockáztatásával lelopta egy pásztor hátáról a bundát, amikor az töltött fegyverrel a térdén elbóbiskolt a tűz mellett. A sors játékos kedvéből pár nap múlva őt kellett Nopcsának elküldenie a többnapi járóföldre fekvő városba, hogy néhány száz frankért aprópénzt hozzon. Az albán ekkor újból kockára tette életét, sőt pár napra szabadságát is elvesztette. Mindez azonban nem gátolhatta abban, hogy megbízatását pontosan és lelkiismeretesen végre ne hajtsa.
Nopcsa évekre terjedő tapasztalata alapján határozottan állította, hogy a világháború előtt Albániában alig volt veszélyesebb az utazás, mint egy esti séta egyik-másik európai nagyváros külső negyedében.
Az albán vidám természetű nép, mindamellett hamar megsértődik, becsületére rendkívül rátarti s minden csekélységért azonnal fegyvert ragad. A harag és a kibékülés olyan könnyen megy nála, mint a kisgyereknél a sírás és nevetés. "Jellemző, — beszélte Nopcsa — , hogy egy szóváltásnak 1898 húsvét vasárnapján 10 halottja és 2 sebesültje volt a dusmanai templom ajtaja előtt."
Ez az érdekes nép az indogermán nyelvcsaládba tartozik. Az illírek leszármazója és egyáltalában nincs rokonságban a szlávokkal. Scüptar-nak, azaz a sas fiának nevezik magukat. Az arbanita név, amiből az albán elnevezés lassanként kialakult, előfordul már az ó-görög klasszikusok írásaiban is.
A harcias illir törzsek a történelem folyamán állandóan ellenségeskedtek egymással. Viszálykodásuk okozta, hogy a szlávok előretörhettek az Adriáig. Kasztriota György, az albánok Szkander bégje tudta csak egyesíteni a széthúzó törzsek egy részét, a másik nagy ellenség: a török ellen. Ez a vitéz fejedelem azok közé a ritka hadvezérek közé tartozott, akik nem ismerték a vereséget. Pedig ellenfelei hatalmuk virágkorát élték és felmérhetetlenül nagyobb erejük volt. Szkander bég halála után a belső villongások Albániát ismét visszalökték előbbi jelentéktelen állapotába s a török hamarosan megszállotta az országot.
Észak-Albánia nehezen megközelíthető hegyvidékén a megszálló töröknek csekély hatalma volt. A törzsek önmagukat kormányozták s a kerületet kormányzó basával (váli) csak közvetve érintkeztek. A törzs vezére a bajraktar, vagyis zászlósúr volt. Ez vezette harcba a törzs fegyvereseit. Fontos ügyekben az öregek tanácsa határozott. A török uralom idején a kerületek kisebb közigazgatási körzetekre oszlottak, élükön a váli alá tartozó kajmakammal, azaz ezredesi rangban lévő katonai kerületvezetővel.
Nopcsa a katolikus északalbánok között érezte magát a legotthonosabban. Az itt élő klmeni, salai, nikaji, merturi, toplanai, sosi törzsnek majdnem valamennyi számottevő férfia ismerte a bárót.
Az Elátkozott hegyek között
Ülök az íróasztalomnál és Nopcsa báró könyvét olvasom, lapjairól elém fényesedik az albán történelem, sötéten mutogatja sorompóját a jog és felém bókolnak az ősi szokások. Micsoda energia, mennyi életerő van ebben a népben, hogy ellenállt az apró nemzeteken áttaposó történeti végzetnek. Szívósan, erejének kétségbeesett megfeszítésével védekezett akkor is, amikor a sors valamennyi testvérfajtáját kiirtotta már körülötte.
Voltaképpen néhány adat kedvéért lapoztam fel a rég olvasott könyvet. Ekkor eszembe jutottak újból azok az albán históriák, amelyekről Nopcsa báró beszélt. Kimondom őket úgy, amint megmaradtak az emlékezetemben.
Az 1905-i esztendő nyarán, egy forró augusztusi napon Nopcsa báró Montenegró fővárosába, Cettinjébe érkezett. Feliratkozott Nikita fejedelem kastélyába kitett látogatási lapra s még aznap délután bemutatták a parasztosan ravasz fejedelemnek. A báró az estét az osztrák–magyar követ házában töltötte, ahol megismerkedett Danilo trónörökössel. Londonra terelődött a beszéd.
— Óh London — lelkesedett a trónörökös — olyan, mint egy valóságos ország.
— Eh mit, fenség, — szólalt meg a báró — a valóságban sokkal nagyobb akárhány európai államocskánál. — Itt hirtelen eszébe jutott, hogy a törpe Montenegró trónörökösével beszél s a nélkül, hogy a mondatot megszakította volna, hozzáfűzte: — Népesebb például a hárommilliós Norvégiánál is. — A helyzet meg volt mentve.
Ezen az estén Danilo trónörökös arról panaszkodott a követ feleségének, hogy mindeddig nem tüntették ki semmiféle osztrák nagykereszttel.
— Pedig tizennégy év óta vagyok már őszinte csodáló ja az önök császárjának s minden elismerés nélkül.
Nopcsa, aki fültanúja volt a jelenetnek, jól mulatott az eseten.
Nopcsa báró Cettinjében megismerkedett Achmed Tevfik basa török követtel s amikor Cettinjéből Albániába indult, Achmed Tevfik ajánlólevelet adott neki a skutarii válihoz. Elképzelhetjük Nopcsa örömét. 1901 óta évről évre tervezgette albániai kutatóútját. Egy ízben megbetegedve, az albán határról fordult már vissza. Azóta vágyott az Elátkozott hegyek közé, a fenséges albániai Alpokba. Most, amikor ajánló levelet kapott, úgy hitte, szerencséje lesz. Ha valamibe belefogott, mindig előre meg volt győződve a vállalkozás sikeréről. Honnan tudhatta volna, hogy a ravasz basa titkos táviratban figyelmeztette a török helytartót, tartsa vissza és ne engedje továbbutazni az ország belsejébe.
Nopcsa megérkezett Skutariba és felkereste a válit. Az hűvösen fogadta és megtiltotta neki, hogy szétnézhessen Albániában. Nopcsát azonban kemény fából faragták, nem engedett. Felkereste a Monarchia konzulát.
— Kérem, adjon tanácsot. A Monarchia tekintélyét sérti az a kétszínű játék, amit a török hatóság űz velem. Gyávaságból ellenzik, hogy én, az idegen, szabadon utazhassak az országban.
— A váli okvetetlenkedésére egyetlen válasz lehetséges, ön azonnal megkezdi útját. A mai éjszakát már Skutarin kívül tölti!
— Köszönöm nagyságod támogatását, félóra múlva indulok.
Ezen a napon Nopcsa a következő megjegyzést írta naplójába: "Kral konzul nagyon jó ember. Engem kihasznál, én is kihasználom. A dolog tehát rendben van". Rövid, de mindenesetre jellemző mondás.
A báró megfogadta a tanácsot, nyomban útrakelt Sosiba. Azonban ember tervez... Harmadnap váratlanul megbetegedett és emberei csak üggyel-bajjal tudták Skutariba visszavinni. Terve megint rombadőlt. Súlyos betegen utazott erdélyi birtokára. Őszig a kárpáti havasokon üdült. Mihelyt felépült, újra Cettinjébe ment, ahol Achmed Tevfik ismét ellátta ajánló levéllel. Átadott egyidejűleg egy sürgős levelet is Skutariban lakó ügyvédje részére. Nopcsa átvette mindkettőt. A magáét megköszönte, azután elbúcsúzott mosolygószemű pártfogójától és továbbutazott Skutariba.
Amint megérkezett, nyomban útrakelt Albánia belsejébe. Nem látogatta meg sem a válit, sem az ügyvédet. Achmed Tevfik levelét egyik hű emberére bízta és megparancsolta neki, hogy csak másnap délután kézbesítse az ügyvédnek, akkor, amikor ő már messze jár ismeretlen útján a hegyek között. Az ügyvéd természetesen hiába rohant a válihoz, hogy Achmed Tevfik parancsára akadályozza meg Nopcsa utazását. A báró jól sejtette, mi húzódik meg az ügyvédnek szánt levélben és túljárt a basa eszén. Azt az ajánló levelet pedig, amit a basa a válihoz írt, megtartotta és később ezzel a levéllel igazolta magát, amikor albániai utazása közben feltartóztatták.
Nopcsa tehát visszaadta Achmed Tevfiknek a kölcsönt és semmit sem tudva arról, hogy hatóság körözi, Puka felé lovagolt.
Egyik nap kora hajnalban kelt útra öreg szolgájával, Dyok Prengaval és egy merdita-törzsbeli albánnal.
Vagy tíz kilométert gyalogoltak már, amikor a község határában egy erdei tisztáson megpihentek. Tüzet gyújtottak és a recsegő, pattogó száraz ágak füstje belevegyült a lassan oszladozó reggeli ködbe. Mindhárman egy régi, beomlott kút mellett üldögéltek, közel az úthoz. A gödör színültig volt esővízzel. Néhány döglött mezei egér úszott benne és friss vadcsapás vezetett oda a nedves gyepen. Hirtelen léptek zaja és fegyverzörej hallatszott az út felől. Nopcsa és a két albán pár pillanatig feszülten figyelt a hangokra, azután puskával kezükben, felemelkedtek. Éppen idejében. Vagy harminc katona bukkant elő a ködből és lövésre kész fegyverét előreszegezve, félköralakban körülvette őket. A vezető csausz (altiszt) előre ugrott, hogy elvegye a három ember puskáját. A két albán azonban megelőzte és villámgyors mozdulattal célbavette. A csausz tehetetlenül megállott. A báró élénk, átható szeme figyelmesen nézett a katonára.
— Mi kell? — kiáltott rá. — El akartok fogni? Na, fogjatok meg! — És ő is ráemelte a puskát.
Dyok, az albán gúnyosan nevetett. — Ha egyetlen puska elsül, a te testedbe egyszerre három golyó fúródik. Tegyétek le a fegyvert, akkor mi is letesszük, azután beszélhetünk.
Az altiszt kétszer is körüljártatta szemét a tisztáson. Látszott rajta, nem tudja, mitévő legyen. Szeretett volna felébredni a kínos valóságból. Rövid tusakodás után vállat vont. Rászólt embereire, hogy tegyék le a fegyvert, azután Nopcsához fordult.
— A kajmakám látni óhajt, uram! Légy szíves és fáradj velünk.
— Ha urad látni akar, akkor keressen fel ő, mert kettőnk közül én vagyok a nagyobb úr, az út pedig oda-vissza egyre megy.
A csausz erre a feleletre végleg kétségbeesett. A véletlen segített rajta. Megjelent a kajmakám titkára, aki megismételte főnöke óhaját. A báró elhatározta, hogy enged. — Nagyon szívesen elmegyek — szólott. —- A kajmakám udvarias ember. Azzal, hogy elém küldött, megtette az első lépést.
Valamennyien elindultak Pukába a kajmakámhoz. A báró itt megtudta, hogy a "kormány vendége", másnap pedig fogolyként Skutariba viszik. Gúnyosan hallgatott. Arca mindjobban kitüzesedett, szeme elsötétült. A kajmakám befejezte mondanivalóját és beszólította egyik emberét, hogy motozza meg a bárót. Nopcsából ekkor kitört hosszú idő óta visszafojtott dühe. Hevesen tiltakozott az erőszakoskodás ellen. Keményen hátralépett, kezét revolver-zsebébe süllyesztette, azután rászólt a kajmakámra, hogy több embert szólítson be, ha meg akarja motoztatni.
A török nem tudta, mitévő legyen. Attól tartott, könnyen lövöldözésre kerül a sor. Ezt az ügyet nagyon jól meg kellett fontolni. Félt a kiszámíthatatlan konstantinápolyi portától és nem volt kedve az állását kockáztatni. Némi habozás után sürgönyben kért tanácsot főnökétől, a skutarii válitól. Skutariban eljutott a hír az osztrák–magyar konzul fülébe, aki nyomban közbelépett, hogy Nopcsát bocsássák szabadon.
Nopcsa báró ekkor látta először azokat a 20 kilogrammos rabláncokat, amelyeket Törökországban a foglyok lábára kovácsoltak. Néhány évvel később, illő baksis ellenében szerzett is egyet emlékül.
Baksisért általában mindent megkapott, amit csak akart. A véljai pap említette neki, hogy a plébánia faragott ősrégi ajtaját többen meg akarták már venni. Nopcsa megkérdezte, mennyiért adná el.
— Három Napóleon-aranyért — volt a meggondolatlan válasz.
— Itt a pénz, főtisztelendő atyám — kapott az alkalmon a báró és rögtön kifizette az összeget. A pap látva, hogy nem alkudoznak vele, amint keleten szokás, sejtette, hogy alacsonyra szabta az ajtó árát. Ravaszul szabadkozott:
— Szívesen odaadnám, ha lehetne. Az ajtó azonban az egyház tulajdona. Megtudhatja a dolgot a püspökikkor pedig...
A pap sokatmondóan legyintett. Nopcsa látta a pap ébredező kapzsiságát. Tudta, hogy csak az árat akarja följebb srófolni.
— Igaza van, szentatyám — mondotta neki.
— De hát honnan gondolhattam volna, hogy a plébánia ajtaja is egyházi tárgy? Egyházi vagyont nem adhat el, az természetes. Azért hát szó sincs többé a vételről. — Elköszönt a paptól, akinél szállva volt. Átment vendégszobájába, meggyújtotta az ócska petróleumlámpát, az asztal mellé húzta az albánok háromlábú, félköralakú székét és levelet írt a püspöknek. Személyesen ismerte Őeminenciáját, akit a Szentszék Lengyelországból száműzött Albániába. "Ne vegye zokon, hogy levelemmel zavarom — írta. — Szeretném jóságos beleegyezését kérni egy ügyhöz. A veljai pap lakásán láttam egy faragott ajtót. Nem különösebb érték, de albán motívumai kedvesek nekem. A pap eladná három napóleonért. Eminenciád engedélye nélkül azonban nem mer határozni." A püspök, aki mindent gyűlölt, ami albán, megparancsolta a papnak, hogy teljesítse a báró kívánságát.
Nopcsa, aki jó adag humorral volt megáldva, nevetve beszélte el a szokatlan vásár befejezését.
— Tisztességtelen üzletünkért valamennyien megbűnhődtünk. Az ajtó eladása nem maradt titok. A pap ellenségei fellázították a népet. Fáma crescit eundo. Csakhamar híre járt, hogy a pap a "templomajtóért" háromszáz aranyat kapott egy átutazó idegentől. Az összegből három aranyat szolgáltatott be, a többit megtartotta magának. A püspök hiába bizonyítgatta papja ártatlanságát, a felháborodás nőttön-nőtt. Nagy tömeg gyűlt a parókia elé. A szerencsétlen pap éjnek idején, egy szál ingben ugrott ki az ablakon. Albán felfogás szerint el volt űzve az egyházközségből és azt el is vesztette.
A felháborodott lakosság éveken át kereste a "templomajtóval” üzérkedő idegent. Nopcsa egyszer a jezercei pásztorkunyhóban éjszakázott. Szokása szerint alvást színlelt, hogy kihallgassa, mit beszélnek róla az albánok. Csendesen vitatkoztak azon, vajon hasznára van-e Albániának a "sok" betolakodó idegen. Nopcsát szerették, mert jó lövő volt. Azt az idegent azonban, aki néhány évvel előbb megvette a veljai templomajtót, el kell verni, mert mégis csak botrány egy templomajtót meggyalázni. A báró bölcsen hallgatott és nem árulta el, hogy ő az a bizonyos idegen, akit keresnek.
Kitavaszodott, mire Nopcsa második albániai útját befejezte. A hegyilakók piszkos kunyhóiban szemgyulladást kapott. Baja rohamosan súlyosodott. Elhatározta hát, hogy Bécsbe utazik. Igen ám, de nem volt útlevele, hiszen engedély nélkül járt-kelt a vidéken. Amíg a hegyek között bolyongott, senki sem igazoltatta, most azonban cselhez kellett folyamodnia, ha el akarta érni a határt. Skutariban elfoghatták volna, azért az üszkübi kormányzóságban fekvő Prizren városának vette útját. Tudta jól, hogy a konstantinápolyi porta bölcs politikája nem tűri, hogy az egyik kerület kormányzója tudja, mi történik a szomszédos kerületben. Nopcsa erre alapította merész tervét. A skutarii kormányzóságot elkerülve, futárt küldött Prizrenbe a Monarchia konzulához. Arra kérte, küldjön elébe a város határáig egy lovas kavaszt. A konzul teljesítette a kívánságot és néhány nap múlva maroknyi csapat masírozott a város kapuja felé. Elől ment, mint hivatalos személy a konzulátus lovasa, utána lépdelt vállra vetett fegyverrel hat gyalogos albán, majd a báró következett lóháton. A sort málhás állatok zárták be, nyomukban hajcsárral. A város kapuját őrző rendőrök azt hitték a furcsa menet láttára, hogy valami rendkívüli dolog történt és nemcsak az útlevelet nem kérték, de nagy megilletődésükben még az albánokat is elfeledték lefegyverezni.
Így érkeztek meg a konzulátus épülete elé, az albánok nagy örömére és az összecsődült lakosság óriási derültségére. Félóra múlva Nopcsa ott ült S. basa, kormányzó tábornok fogadószobájában. Tisztelgő látogatást tett a konzul kíséretében. A tábornoknak eszébe se jutott, hogy Nopcsa, aki Skutarin át jött az országba, engedély nélkül utazgat és útlevél nélkül jött át az üszkübi vilajetbe. Mivel azonban nem szívelte a bárót, meg akarta leckéztetni.
— Útja alatt nagyon aggódtunk biztonságáért, önök, idegenek utaznak. A felelősség ezalatt minden hajukszáláért miránk nehezedik.
— Köszönöm figyelmét, kegyelmes uram — mosolygott Nopcsa. — Hat fegyveres emberem kíséretében a legnagyobb biztonságban jöttem a város kellős közepéig. Nehogy továbbra is fegyveres bennszülöttekkel kelljen strázsáltatnom csekélységemet, kérem Excellenciádat, rendeljen mellém kíséretet a határig. — A megrökönyödött tábornok teljesítette a kívánságot és Nopcsa úgy hitte, most már igazán biztonságban utazhat tovább. Senki sem meri majd útlevelét kérni.
Alaposan tévedett. Alig ért Mitrovicára, büszkén lovagolva csendőrei előtt, amikor az egyik utcaszöglet mögül váratlanul eléje toppant egy rendőr. Felemelte jobbját, mindhárman megálltak. A rendőr Nopcsa útlevelét kérte. A báró meghökkent. Gyönyörű mulatság lesz itt mindjárt, gondolta. Állami kísérettel bujkálok útlevél nélkül. Ráförmedt a legényre:
— Ne akadékoskodj ostoba kíváncsiságoddal. Rohanj a rendőrfőnökhöz és jelentsd neki, hogy egy állami kísérettel utazó idegen óhajt nála tisztelegni. — A rendőr sarkonfordult, nyaka közé kapta lábát és elvágtatott a rendőrségre.
Nopcsa rövidesen követte s a rendőrfőnöknél tett látogatása után többé senki sem kérte útlevelét. Két nap múlva szerencsésen elérte az osztrák–magyar határt.
Amíg Nopcsát Bécsben gyógykezelték, megírta első nagyobb tanulmányát Északalbániáról. Kutató útjain csodálatosan gazdag tudományos anyagot halmozott össze. 1912-ig, a balkánháború kitöréséig járta Albánia földjét. Majdnem minden évben megfordult az országban. Megtanulta tökéletesen a nép nyelvét. Ismerte a nyelvjárásokat, összegyűjtötte az albán szókincset és figyelemreméltó szószármazástani tanulmányokat végzett. Az ingadozó próbálkozásokkal és zavaros tévelygésekkel küzdő albán helyesírást lelkesen segítette biztosabb part felé. Albániában igen sok az analfabéta, de az írni-olvasni tudók sem jutottak egységes megállapodásra azoknak a hangzóknak az írásmódjában, amelyeknek nincs betűjele a latin abc-ben. Nopcsa csöndes derűvel jegyezte fel 1911-ben: "Nincs messze az idő és többféle ortográfia lesz, mint ahány olvasni tudó lakója van Albániának". Az eltéréseket fokozta az albán jellem egyik fő alapvonása, az erős partikularizmus. Oda fajult a dolog, hogy akárhány képzett, írástudó albán nem is értette már honfitársainak írását.
Nopcsa szenvedélyesen gyűjtötte a törzsek szájhagyományában élő történeti adatokat, meséket, énekeket, babonákat. Hatalmas munkába sűrítette össze mindazt, amit albán jognak nevezhetünk. Ez a kiadatlan műve az albán nemzet tripartituma. Sokat köszönhet neki Albánia földrajzi irodalma. Pontos térkép-felvételeinek akkora fontosságot tulajdonítottak, hogy a bécsi hadügyminisztérium térképészeti osztálya dolgozta ki kézirati térképlapjait. Naplói telve voltak meteorológiai feljegyzésekkel, magosság-mérésekkel. Tanulmányozta Albánia földtani viszonyait is. Az albán föld geológiáját olyan testes kötetben bocsájtotta világgá, amilyet eddig nem látott a magyar szakirodalom. Néprajzi tanulmányai páratlan gondolkozó képességről és ötletességről tanúskodnak. Mindent megfigyelt, feljegyzett és kikutatott, amit csak látott. Hihetetlenül rugalmas tudományszemlélete és széles látóköre volt. Kinyomozta a kandalló, az eke, a köralakú ház és kunyhó, a kétkerekű és négykerekű szekér származását és elterjedését. Megállapította a cséplőeszközök, a tűzikutya, az iga, a háromlábú, félköralakú szék fejlődését és néptől népig való vándorlását.
Behatóan foglalkozott az albán tájak gazdasági problémáival is. Albánia a háború előtt (jórészt ma is) Európa legszegényebb országai közé tartozott. Kevés pénz volt az országban és a kölcsönzéssel járó kockázat hihetetlenül megdrágította a kamatot. Merditában például 1911-ben 40—60% között ingadozott a kamat. Az albán hegyvidék alig tudta élelmiszer szükségletét fedezni. A mezőgazdaság őseredeti állapotában tengődött. Nem ismerték a váltógazdaságot, a mély szántást és alig-alig trágyázták a földet. Nem termeltek burgonyát s egyik-másik vidéken a gesztenye olcsóbb volt a kukoricánál. A meszes talaj sok helyen olyan szegény talajvízben, hogy legelőnek is rossz. Tetézte a bajt az emberek hanyagsága. Sosi és Kiri között novemberben még lábon állott a gabona a felégetéssel frissen irtott, jó erdei talajon. Amikor Nopcsa arra járt, a szomszédos törzsek javában háborúskodtak egymással. Ugyan ki merte volna kockáztatni fejét a gabona learatásával? A békekötésig a szem kipergett. Juhokat hajtottak a szalmára, hogy némi hasznát lássák a „termésnek”. Sok vidéken az állattenyésztésről áttértek a szegényes földmívelésre. Ez ugyan határozott előmenetel volt a kultúrában. Az állandó tűzhely és falusi élet lassan-lassan megszelídítette az erkölcsöket és szokásokat, az áttérés idején azonban aggasztóan fokozódott a nyomor. A nincstelenség meglátszott az albán öltözködésén is. Gyakran csupasz testén viselte durvaszövésű felsőruháját. A szegényebb parasztnak majdnem mindenütt nyomorúságos és piszkos volt a gúnyája. Ibaljában hencegő piperkőcnek csúfolták azt, aki hosszabb hajat hordott a többinél és hétköznap is tisztábban öltözködött. A ruha: vagyon. Azt dúdolja az albán:
"Édesanyám jobban szeret téged,
Minden héten új ruhát varr néked ..."
Nopcsa Ferencnek több ezer kötetnyi albán könyvtára volt. A legteljesebb az egész világon. A munkákat a kontinens valamennyi könyvkereskedője gyűjtötte a számára. Ha hónapokig tartó útjáról hazaérkezett, ennek a gazdag könyvtárnak az árnyékában pihent és itt írta meg tudományos tapasztalatait.
Második albániai útja után, 1906-ban Bécsből Londonba is ellátogatott. Be akarta fejezni korábban megkezdett őslénytani dolgozatát a British Museumban. Nyár derekán ismét elfogta a vágy Albánia után. Nap-nap mellett hajnalig dolgozott, hogy elkészüljön munkájával. Amikor a londoni reggel fehér ködén át gyér világosság szivárgott a szobájába, fáradt szeme előtt összefolyt az írás s feltűntek az Elátkozott hegyek távoli ormai. Érezte az albán kunyhók levegőjébe keveredő fanyar füstöt és savanyú tejszagot. Egy nap feloszlatta háztartását és útrakelt Albániába.
Ezúttal titokban akart átjutni a határon. Ne akadályozza senki szabad kóborlásában. A veszély ugyan így sokszorta nagyobb. Mindegy! Eleget élt már az albán nép között, ismerte őket. Kedélyes fickók azok és ő tud a nyelvükön beszélni. Eszébe jutott, amikor néhány félvad nikaji és salai hegyilakóval vidám hólabda-ütközetet vívott az 1700 méter magos Cafa Nermajson. Pedig akkor még alig értett néhány szót albánul. Ezek között a könnyen izguló, gyerekes természetű emberek között egyetlen kedélyes szó sokszor csodát művelt. Széles jókedvre derítette egyszer fáradtan bandukoló, hallgatag kísérőit azzal, hogy árokugrást rendezett velük az úton. Nem volt mitől félnie. Vágyott közéjük és szerette őket.
Cattaro felé hajózva találkozott Marral, az albánnal. Ez vállalkozott rá, hogy átszökteti a határon. Úgy beszélték meg a dolgot, hogy nappal, a határőrség orra előtt mennek át, mert Nopcsának szükséges lehet még erre az alibire, ha netalán összeakadna az ország belsejében a megszálló török hatóság embereivel. A báró lovat vásárolt, felpakolta poggyászát és néhány hazafelé igyekvő paraszttal nekivágott a hegyek közé vezető útnak.
Podgorica és Dinosi között kopár, mészkőtörmelékkel fedett vidék köszöntötte őket. A gabonatáblák már le voltak aratva s a szikkadt tarló szárazon porzott a lábuk alatt. Barátságtalan, barna sziklák meredeztek mindenfelől. A Nap perzselően tűzött. A levegőt lehelet sem mozdította és az alacsony mészkőhegyek rezegtek a déli hőségben a keleti szemhatáron.
Mar, az albán járt elől. Kicsiny patakon lábaltak át. A vízszintesen fekvő, kemény konglomerát padokat az időszakos áradás vize mélyen alámosta. Vad gránátalmacserje és néhány tüskés bokor kapaszkodott a kövek között. Az albánok lassan megbarátkoztak a báróval. Megoldódott a nyelvük. Valamennyien a Cem-völgyében laktak, ősrégi eredetű barlanglakásokban. Ezek a pásztorszállások a folyópart meredek oldalába voltak vájva. A lakosság minden talpalatnyi sík helyet megmunkált és felszántott. Csak így tudott megélni. Gabonát, dohányt termelt, a kerítésekre szőlőt futtatott. De így is sok volt
az éhes száj a szűkös falatra. Akadtak, akik legyőzve a keleti férfi ősi munkaiszonyát, nekivágtak a világnak munkát keresni. Hogyan, hogy nem, néhányan Budapest közelébe vetődtek és a megyeri téglagyárban dolgoztak. Az a 25 arany, amit egyik-másik úttörő mutogatott, mindennél ékesebben bizonyította a vállalkozás nagyszerű eredményét. Csak a hazatérők munkában eldurvult, dagadt keze nem tetszett a kemény munkát kerülő malisszoroknak.
A kis csapat délután két óra tájban akarta elérni a montenegrói-albán határt. Előre tudták, hogy Dinosiban, a határállomáson csak egy vámtiszt és néhány katona lézeng, akik a kora délutáni melegben bizonyosan mélyen alusznak. Így is volt. Egyetlen finánc üldögélt a han-ban. Kávéját szürcsölte. Nyomban át akarta kutatni a ló hátára kötözött málhát, amelybe Nopcsa a puskáját rejtette. Az utolsó pillanatban megjelent a han ajtajában Mar, kezében egy csésze párolgó kávéval. Valamennyien kedvet kaptak az illatozó feketére s rávették a vámőrt, tartson velük. A kávét málnaszörp követte, azt megint kávé. Amikor végre jó óra múlva a koldzsi, vagyis a finánc lement a lépcsőn, hogy átvizsgálja a poggyászt, a teherhordó lovat nem találta sehol.
— Hova a pokolba kötöttétek a gebéteket? — fordult a közelben ácsorgó parasztokhoz.
— Azt bizony előre küldtük az asszonyokkal' — felelték azok. — Ha tovább várunk rád, amíg odabenn kényelmesen kávézol, akkor napnyugta előtt aligha érünk Selistebe. A ló útközben lesántult, úgy vonszolta hátulsó lábát, mint egy beteg macska.
— Vigyen el az ördög benneteket. Nem felejtem el a pofátokat s legközelebb az utolsó kapcáig felforgatom a batyutokat — dühöngött a hoppon maradt koldzsi. A társaság útnak eredt. A vámőr üdvözölte a bárót és visszament a hanba. Eszébe sem jutott megnézni útlevelét, mert az nem tartozott a hivatali teendői közé.
Így jutottak át a határon. A báró jó ideig zavartalanul járhatott-kelhetett az észak-albán hegyvidéken.
A török hatóság utóbb mégis megneszelte a dolgot. Nopcsa két hete volt már úton, amikor a salai lelkész figyelmeztette, hogy a váli kérésére az egyik bajraktár két emberrel három napig lesett rá. Néhány «eltévedt» puskagolyóval akarták üdvözölni. Gyilkos tervükkel mégis felsültek, mert Nopcsa később érkezett Salaba, mint azt megüzente. Csakhogy a török nem nyugodott bele a kudarcba.
A montenegrói karszt-fennsík lenyúlik az albán Alpok főgerincéig. A plató nyugaton 1000 méter magas, kelet felé azonban 1600—1800 méterig emelkedik. Akadnak kétezer egynéhány száz méter magas csúcsok is. Ezen a vidéken szeptember elején már havazott. A lakosság mindenütt megbámulta Nopcsát. Sok helyen ő volt az első „európai”, aki arra járt. Éjszakáit havasi pásztorkunyhókban töltötte. Legnyomorúságosabb szállása a Buni Kodra Niceten volt. Keskeny, alig járható ösvény vezetett oda, többszáz méter mély szakadék fölött, meredek sziklafal tövébe. Minden lépés mészkőtörmeléket görgetett alá, mintha csak próbára akarná tenni az ember idegeit. Ezerhétszáz méter magasságban a sziklafal majdnem megszakítás nélkül zuhant a völgynek. Az arasznyi széles út szédületes mélység fölé kiugró párkányon végződött. A rozoga kunyhó úgy lapult meg a sziklán, mint az odaragasztott fecskefészek. Tetején bekukkantott az égbolt és mohával betömködött, hitvány falán átsüvöltött a dermesztő havasi szél. Füst és szikra kavargott minden zugában. A havasi pásztor nem is aludt benn. Künn hált töltött fegyverrel, bundába burkolózva bárányai között.
Az egyik este, vacsora után a pásztorok tűz fölé tartották az elfogyasztott bárány lapockáját. Az izzó parázs fénye átvilágított a vékony csonton. Sötét és világos foltok között apró, haragos piros pontocskák sorakoztak egymás mellé.
— Fegyveresek közelednek — szólalt meg az öreg, aki a csontot a kezében tartotta. Valamennyien vakon hittek a jóslatban és súlyos, komor hallgatás nehezedett a tűz körül guggolókra.
Odakünt erősödött a fagy. A tiszta, ritka levegőben élesen hallatszott a bárányok bégetése. Az erős holdfényben messzire el lehetett látni a hegy lábánál elterülő síkságon. A bárónak néhány juhbőrt terítettek a földre és elalvás előtt sokáig látta még az ide-oda lobogó tűzfényben hol ennek, hol annak az albánnak a megvilágított hátát. Az éjszakát valamennyien fegyverrel kezükben, félálomban szenderegték át. Alig pirkadt, minden zug megmozdult. Megfőzték a kávét és csakhamar betoppantak a zúzmarától csillogó birkapásztorok is, hogy felmelegedjenek a tűznél. Ők hozták a hírt, hogy a váli 300 katonát küldött a báró elfogására. A katonák a távollevő Nopcsa helyett három túszt vittek magukkal a szomszédos községből.
A jóslat bevált és Nopcsa azon törte a fejét, hogyan meneküljön szorult helyzetéből. Az elhurcolt albánokat neki kellett megmentenie. Köztük volt kísérőjének a bátyja is. Halogatásra nem maradt idő, bár nem tudta, hogy emberei kitartanak-e mellette? Alig ismerte még őket és félt, hogy az első kínálkozó alkalommal kiszolgáltatják a töröknek. Azt mondta hát nekik, szüksége van nyugalomra és ezért rövid időre lepihen. Végignyúlt az egyik báránybőrön, magárahúzta köpenyét és dobogó szívvel figyelt a meginduló vitára. Nem sokáig tanakodtak.
— Djokot nem látom többé, de inkább ő vesszen oda, mint a vendégünk — vágta el a beszélgetést a fogságba hurcolt albán öccse.
— Egyikünk sem lesz pa bess, vendégjogsértő — hagyták rá a többiek.
Negyedóra múlva talpra ugrott a báró. Röviden tanácskozott a pásztorokkal, melyik úton juthatna leghamarabb Skutariba. Aztán előre küldte az egyik albánt, értesítse jöveteléről a Monarchia konzulát.
— Vizsgáljátok meg a fegyvereiteket és rakjátok tele az öveteket tölténnyel. Stjefn és Tom elviszik poggyászotokat a szomszédos Budniba, mi pedig lemegyünk Skutariba — fordult oda embereihez. Félóra múlva valamennyien úton voltak.
Nopcsa a konzul segítségével elkerülte az elfogatására kiküldött csendőr járőrt és a város határában felállított fegyveres őrszemeket. Napnyugta után érkezett Skutari alá, a Bojana-hídhoz. Elkésett! A városkaput már becsukták. Állami hivatalnokon kívül éjnek idején senki sem mehetett át a hídon.
Rögtön cselekednie kellett, mert az elfogására kiküldött csapat bármely pillanatban visszaérkezhetett.
— Ded fogja a puskátokat, vágjon át a réten az első parasztházig és várjon ránk nyugodtan, amíg vissza nem jövünk. Fegyverre most már úgy sem lesz szükség. Ti pedig gyertek utánam!
Vakmerőén előre lovagolt. Az albánok megdöngették a kaput és előkiáltották az őrt. A fickó álmosan bámult le a mellvéd mögül.
— Hivatalnok vagy? — kérdezte a künnrekedt lovastól.
— Nem! Nemtse vagyok. Azonnal nyiss kaput!
A parancsnok távol volt. Nopcsát várta embereivel a skutarii országúton, A megzavarodott őrség beengedte az éjszakai csapatot a városba. Nopcsa tudta, hogy az őrség szigorúan átkutatja a poggyászát, amiben fehérnemű és némi élelem volt. Karabélyát tehát még a kapu előtt a vállára vette. Úgy okoskodott, hogy ott veszik észre a legkevésbbé, ahol a leginkább szem előtt van. A vizsgálat megtörtént. Amikor a báró a lovára pattant, az egyik katona figyelmes lett a lovas hátán égnek meredő puskacsőre. Azonnal megragadta a ló zabláját és odakiáltotta a csauszt.
— Hagyd csak! Bizonyára van engedélye, ha azt a pompás fegyvert ilyen nyíltan viseli — intette le az altiszt az emberét. Mindenki megnyugodott és a báró akadálytalanul lovagolt a konzulátusig, ahol nem győztek csodálkozni vakmerőségén és szerencséjén.
Másnap a konzul kíséretében felkereste a válit. Felmutatta Achmed Tevfik basától 1905-ben kapott ajánlólevelét. A váli azzal mentegetődzött, hogy nem tudta ki az, aki kerülő úton lépte át a határt.
— Hiszen fényes nappal, többed magammal jöttem át a határon Dinosinál! Ha a hatóság nem tudja, kit üldöz, annak kizárólag a délben is alvó dinosi-i határőrség az oka.
— Hallatlan eset! Azonnal intézkedem. Kérem, ne haragudjon, de erről mit sem tudtam.
— Ezzel az ügy még nincs elintézve. Követelem, hogy az ártatlanul elfogott albánokat azonnal bocsássák szabadon. Kikérem magamnak, hogy engem, a Monarchia szabad polgárát ártatlan emberek bőrével kényszerítsenek elhatározásom megváltoztatására.
A váli mit tehetett mást, szabadon engedte a túszokat, de Nopcsának megtiltotta, hogy továbbra is utazgasson Albániában. A báró vállat vont és faképnél hagyta a törököt. Másnap a váli megüzente neki, hogy szemet huny, ha netalán a merdita törzs területét akarná bejárni. Nopcsa élt a gyanúval, de azért megfogadta a tanácsot. Merdita nagyrészét bejárta, ám óvatosan ügyelt minden lépésére. Egyéb baj nem is történt, mint hogy a laci-i papot fogta el helyette néhány merdita. Ez aztán a papon kívül a válinak sem tetszett. A váli ugyanis azért küldte Merditába a bárót, mert el akarta fogatni, hogy a martalócok kezéből „kimentve”, átküldhesse a konzulátusra: — Így járnak az idegenek, ha nem törődnek a török kormány tilalmával.
Amikor Nopcsa ép bőrrel tért vissza Merditából, a váli egészen megvadult. Kiutasítással fenyegetőzve egyszer s mindenkorra megtiltotta, hogy akár egyetlen lépést tegyen az országban. Nopcsa mit tehetett egyebet, biztosította a válit arról, hogy nagyon fájdalmasan érinti a dolog, azután... zavartalanul utazgatott tovább.
Még Merditában megígérte az egyházkerület apátjának, hogy elmegy Kalizba Mustaflitához, a vakmerő dibrai rablóhoz. Ígéretét most be is váltotta. Albán ruhába öltözött és bizalmas emberével, Bajaziddal Kalizba gyalogolt, hogy elvigye Docci apát üzenetét.
Mustaflita jól megerősített toronyalakú kőházban (kula) lakott. Az emeletes épület valóságos kis erőd. volt. Ablakai keskenyek, akár a lőrés. Bejárata az első emelet magasságában nyílott. Ha felhúzták belülről a lépcsőt helyettesítő létrát, a kula bevehetetlen volt. Lapos kőlapokkal fedett tetején elaludt a tűzcsóva, az ablaknyílást fedő vastag tölgyfatáblát nem ütötte át a puskagolyó. Kiéheztetni pedig nem lehetett a háznépet. Albán szokásjog: az asszony sérthetetlen. Ostrom esetén tehát az asszonynép látta el a jószágot és hordott élelmet a bentszorult férfiaknak.
Észak-Albániában ilyen kulák emelkednek mindenfelé. Sohasem építik tömegesen egymás mellé a falu házait. Az épületek ritkán állanak kőhajításnyira. legalább puska-lövésnyire esnek egymástól. így kívánja a vérbosszúval járó általános bizonytalanság.
Amikor Nopcsa megérkezett, a házigazda fürgén, öles léptekkel sietett eléje. Kövér, de gyors mozgású izomember volt, akinek acélos tekintete nem árulta el gondolatát. Parancsoló hangját, önérzetes, határozott mozdulatait vak engedelmességgel leste környezete.
A vendéget tágas helyiségbe vezették. A fal mellett nyitott tűzhely állott. A tűzhelytől balra ült a gazda, jobbra a vendég díszhelye volt. Szemközt, földre terített báránybőrön a kávét főző szolga kuporgott. Mindenki felállott, míg Nopcsa és Mustaflita elfoglalták a helyüket. Valamennyien kezet mostak, behozták az asztalt és Mustaflita megtörte a kenyeret. Mindenkinek tett a helyére egy darabot, majd egyenkint asztalhoz szólította a bentlévőket. Ebéd után Nopcsa kísérőjével felmászott a kula felső szobájába pihenni.
Nopcsa és Bajazid sem másnap, sem harmadnap nem fordulhatott vissza. A háziak váltig erősítgették, hogy az utat befújta a hó. A báró végül is rosszat sejtett és nyugtalanul sürgette az indulást. Musztaflita ekkor levetette álarcát. Tudtára adta, hogy fogoly, 10. 000 török fontot követelt váltságdíjul, ami abban az időben 110.000 korona volt. Nopcsának fejébe szökött a vér. Első felindulásában le akarta lőni a rablót. Tekintete véletlenül rátévedt Bajazidra, aki kétségbeesetten, halálos sápadtan várta az elkövetkezőket. A báró észbekapott.
— Megbolondultál? Ki az ördög fizetne értem tízezer fontot? — fordult Mustaflitához.
— Majd megfizeti a szultán. Nem fog örülni a botránynak, amit az idegen elfogatása és fogvatartása kavar fel a külföldi diplomáciában. A nagyvezir nem nevezett ki binbásinak, kerületparancsnok ezredesnek, én hát megbosszulom magam, ahogy tudom.
— Nekem egészen mindegy, hány ezer fontot követelsz, ha a szultánnal akarod megfizettetni. A legvalószínűbb, hogy egyetlen árva piasztert sem kapsz — nevetett a báró. — Katonaságot küldenek a nyakadra. Feldúlják a házad, felgyújtják a magtárad. Édeskeveset törődnek majd azzal, mi történik velem. A külföldi hatalmak úgysem firtatják tovább a dolgot, ha téged megbüntetett a szultán. Azt hiszem, ezúttal akkora halat fogtál, hogy nem tudod kiemelni a vízből. — Mustaflita meghökkent a nem várt fordulatra, orra lefittyent a mellére.
— Gondold meg holnapig — szólt komoran a bárónak, azzal visszavonult.
Nopcsa elhatározta, hogy éjszaka leszúrja az ajtaja elé állított őrt és elmenekül kísérőjével együtt. Erre azonban nem került sor. Mustaflita belátta, hogy elhamarkodta a dolgot. Még aznap egyezkedést ajánlott a bárónak. Hajlandó volt Nopcsával Prizrenbe lovagolni. Azt remélte, ha átadja a török hatóságnak mint kémet, kegyébe jut a kormánynak és utólag elnyeri a binbásiságot. Ez az ostoba terv csak hasznára lehetett a bárónak. Menten el is fogadta.
Kora reggel indultak. Két napig tartott, míg átvergődtek a ködön és a hófúvásokon. Amikor Prizren határába értek, az albánok hurkot vetettek a báró kezére és odakötötték Mustaflita lovának nyergéhez. Így hajtották keresztül gyalogosan, hosszú kötélre fűzve a városon. Nopcsa albán ruhában volt, a rendőrségen nem ismerték meg és lecsukták.
Ezalatt Bajazid, akit a város határában szélnek eresztettek, fellármázta az osztrák-magyar konzulátust. Sürgönyöztek Salonikibe Hussejn Hilmi basának és az üszkübi válinak. Tiltakoztak Nopcsa elfogása ellen. A tiltakozásnak rövidesen meg is lett az eredménye. A török rendőrség udvarias ceremóniák között szabadon bocsátotta a bárót.
Amíg Nopcsa szabadulását várta, addig Mustaflitát majdnem agyonverte az időközben fellázított hegyvidéki albánság. Bajazid apja az összesereglett fegyveresekkel megszállta a Prizrenbe vivő utakat és a rabló alig tudott hazamenekedni Kalizba.
Ez az eset nagy port vert fel. Hilmi basa szigorúan megtiltotta Nopcsának, hogy a török megszállás alatt nyögő Albániában utazgasson. De torkig volt kalandjaival a Monarchia képviselete is. Hivatalosan felszólították, térjen vissza Magyarországra. Nopcsának azonban semmi kedve sem volt engedelmeskedni. Minden áron be akarta fejezni megkezdett kutatásait. Tovább komázott hát a hatósággal, hogy célját elérje.
Elhagyta Törökországot és Zimonynál magyar területre lépett, de Sarajevón, Raguzán és Cattarón át Cettinjébe sietett, ahol török vízumot szerzett Achmed Tevfik basától, aki semmit sem tudott a prizreni botrányról és Hilmi basa kiutasító rendeletéről. Útlevéllel a zsebében nyugodtan áthajózott Skutariba, oda, ahonnét hónapokkal előbb elindult. A kitiltó rendelkezés alól úgy bújt ki, hogy állandó lakást bérelt a városban. így Törökországban, illetve Albániában lakó magyar állampolgár lett s többé nem volt országszerte kóborló idegen.
Nopcsa ebben az időben már albán ruhában járt. Haját leborotváltatta, csupán egyetlen tincset, percent hagyott a fejebúbján. Jellegzetes albán hajviselet ez, az albán férfi egyik fő ékessége. A nép kevésbé idegenkedett, ha nemzeti viseletben látta. Legféltettebb hagyományaikat, törzsi szokásaikat sem titkolták többé előtte.
Curajban hallotta, hogy a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát. Azt hitte, teljesül régi vágya és Ausztria-Magyarország végre aktív Balkán-politikába kezd. 1909 elején Bécsbe sietett, felkereste Conrad vezérkari főnököt. Megállapodtak, hogy ha háborúra kerül a sor az annexiót követő zavaros időben, akkor Nopcsa Észak-Albániában felkelést szít Montenegró ellen. Az albánokat ezért még a háború kitörése előtt fel kellett fegyverezni. 10.000 Mannlichert és egymillió töltényt akartak Albániába csempészni. A tervet a külügyminisztérium jóváhagyta, Nopcsa pedig visszatért Albániába, várva a fegyverszállítmány megérkezését. A fegyverküldemény egyre késett. Helyette megjelent a Zeit hasábjain egy rövidke hír: "A fiumei magyar pénzügyőrség felfedezett és lefoglalt egy fegyverszállítmányt az Albániába induló Skodra gőzös fedélzetén". A külügyminisztérium, szokásos titkolódzásával a magyar minisztériumok előtt is elhallgatta a fegyverszállítás célját, a terv nyilvánosságra jutott és az egész dologból nem lett semmi.
"Egy évvel az annexió után megkérdeztem Conrad-tól — írta Nopcsa — vajjon visszakapta-e a magyar pénzügyőrségtől az elkobzott fegyvereket? Kitűnt, hogy Conrad nem is tudott a dologról semmit. Előtte is eltitkolták az esetet".
A török sehogyan sem békült ki Nopcsa tevékenykedésével. Figyeltetni kezdte minden lépését. Skutarii háza elé koldusruhába bujtatott titkosrendőrt állítottak. Amikor a báró erre a turpisságra rájött, széket küldött ki az istenadtának. A leleplezés után hamarosan eltűnt a koldus.
1909 nyarán Nopcsa súlyosan megbetegedett. Szellemileg friss volt, de szívverése percenként 36-ra süllyedt. Gyomrát és beleit görcsök kínozták. Alig tudott naponta 5—6 köbcentiméter folyadékot lenyelni. Az éhenhalás veszedelme fenyegette. Hetekig kínlódott, testben-lélekben megtörve és kimerülve. Csak nyár derekán szedte össze magát annyira, hogy hajón Bécsbe szállíthatták. Beköszöntött november, mire teljesen meggyógyult. Visszautazott Skutariba és 1910 közepéig barangolt ismét Albániában.
Nopcsa bárónak mindezideig nem voltak politikai vágyai. Amikor azonban Aehrenthal közös külügyminiszterünk albánbarát politikája megváltozott és jóakaróját, Kral konzult is elhelyezték Skutariból, egyre több baja támadt a Ballhaus-térrel. (Így hívták röviden a bécsi Ballhaus-téren székelő közös külügyminisztériumot.) Amíg kedvező viszonyok között, nyugodtan élhetett tanulmányainak, addig mit sem törődött a törpe bakafántoskodókkal. Társadalmi helyzete utat nyitott a mindenkori külügyminiszterhez, és bármikor visszavághatott az irigy akadékoskodóknak. Később a helyzet annyira elmérgesedett közte és a külügyminisztérium között, hogy 1910-ben abbahagyta ártatlan kutatásait és saját szakállára albánbarát politikába kezdett.
Nopcsa a londoni Földtani Társulat egyik ülésén előadást tartott Albánia földtani viszonyairól. Beszédét a következő szavakkal kezdte: "Azért jöttem, hogy Albánia geológiájáról beszéljek. Meg vagyok győződve, hogy önöknek fogalmuk sincs erről a kérdésről". Senki sem ütközött meg ezen a mondaton és senki sem tekintette üres önhittségnek. Beismerő nevetés követte szavait. Igaza volt és joga volt az igazságot meg is mondani. 1910-ig senki sem tett annyit ennek az ismeretlen országnak a kikutatásáért, mint Ő. 1910 után a természettudós helyébe a politikus lépett, aki védelmébe vette a magárahagyott nemzet fiainak ügyét. Cikkeket írt német és angol újságokba, európai körútra kelt, hogy előadásokon agitáljon az albán ügy mellett. Kalandos bolyongása közben megismerte a török uralom semmivel nem törődő, hanyag kormányzatát és a többrehivatott nép gyötrő problémáit. Izgatta a játék a beteg óriással, Törökországgal. A cél nemes volt. Megismertetni "legsötétebb Európa" értékeit és elűzni a homályt, amely ezeket a természeti és népi értékeket eltakarta a művelt világ szeme elől.
Törökország Európában táborozik
A francia Dumont-nak híres mondása ez: La Turquie est campée en Europe. Megértjük belőle, miért volt a töröknek kitűnő hadserege, jó hadi felszerelése, és miért volt mindig rossz a polgári közigazgatása.
Az oszmán nép hatalma valamikor uralkodói tekintélyén és az erős hadseregen nyugodott. Az állam érdekének mindent alárendeltek. Később a nyers, katonás erőt meggyöngítette a henye fényűzés, az ostoba pazarlás és az elvakult mulatozás. A romlás fölülről terjedt lefelé. Gyönge szultánok követték egymást a trónon, betegesen gyanakvó emberek, akik nem tűrtek többé maguk mellett erőskezű nagyvezireket. Kegyencek kormányozták az országot és vezették a hadsereget. Egymás ellen áskálódtak és az ingatag szultán kegye egyikükön sem pihent sokáig. Mindegyik a holnaptól rettegett- s azért hamarjában annyi vagyont harácsolt össze, amennyit csak tudott. Nem az állam érdekét, hanem a maguk hasznát tekintették ezentúl. Ez a kárhozatos szellem átragadt a hadseregre, a hivatalnokokra és a köznépre is. Megszűnt a régi fegyelem és züllésnek indult a puritán katonai erény. II. Oszmán uralkodása idején a fegyelmezetlen janicsárság véres csatát vesztett a lengyelek ellen. Amikor a szultán meg akarta büntetni a vétkeseket, megölték. Köprüli Mohammed és fia, Achmed nagyvezirsége alatt még egyszer fölragyogott a törökök ősi hadi szelleme, de a két nagyvezir halála után tovább folytatódott a hanyatlás.
Tartós hanyatlás mindenkor reformok utáni vágyat ébreszt. A török birodalomban az első reformtörekvések már a XVIII. század végén felütötték a fejüket. 1826-ban már oda jutnak, hogy a janicsárságot, Törökországnak félezredéven át leghatalmasabb támaszát, feloszlatják s a makacskodókat felkoncolják. Kénytelenek megtenni, hogy az állam fennmaradhasson és európai mintára új hadsereget szervezhessenek. A reformok ezután lassan, de állandóan folytatódnak.
Az utolsó nagy szultán, Abdul Hamid alkotmányt adott a népnek, de még az európai mintára megszervezett hadseregben sem tudta többé feltámasztani a hajdani oszmán seregek erejét. Érezte a török, hogy nyers erőszakkal nem boldogul már s elhanyagolva hadseregét, inkább diplomáciai ravaszsággal igyekezett a széthullásnak indult birodalmat fenntartani.
A régi szellemmel és kormányzással elégedetlenkedő fiatalság a XX. század elején nyíltan mozgalmat indított, hogy új útra terelje az egész birodalom sorsát. A külföldi főiskolákról hazatért, szabadságszerető fiatalok gyűlölték Abdul Hamid kegyetlen, gyanakodó, visszaéléseket burjánzó uralmát. A hatalmon lévők igyekeztek elfojtani az ifjú török reformmozgalmat. A mozgalom éppen ezért egyre jobban terjedt, még a szultán családjában és legközelebbi környezetében is hódított. A mozgalom híveit eleinte támogatták az angolok is, mert az remélték, hogy elválaszthatják Törökországot a hármasszövetségtől. A macedóniai török őrség lázadt fel először. Az elégedetlenkedők Konstantinápoly ellen indultak. A leverésükre küldött kormánycsapatok melléjük állottak, Albánia pedig fegyvert fogott. Abdul Hamidnak engednie kellett és az. ifjú törökök kerültek kormányra.
A török birodalomban dúló viszályokat az Osztrák–magyar monarchia arra használta fel, hogy elfoglalja Boszniát és Hercegovinát, Bulgária pedig kikiáltotta függetlenségét. Törökország nem tehetett mást, erélyesen tiltakozott és a mohamedán lakosság bojkottálta a Monarchia áruit.
A bojkott idején — 1908-ban — Nopcsa báró Skutariban tartózkodott. Az egyik osztrák kereskedelmi vállalattól nagyobb linóleum-szállítmányt várt. Az üzletet ő közvetítette, hogy kutató útjának kiadását legalább részben fedezhesse. A linóleum megérkezett, de a bojkott következtében nem akadt hordár, aki hazaszállítsa. A cég képviselője egyik napról a másikra ígérgette az áru átadását. A báró végre is megunta a dolgot. Megparancsolta szolgáinak, hogy kerítsenek másnapra 20—30 bátor, állig felfegyverzett albánt a hegyekből. Azután elment a vámhivatalba, megmondta az igazgatónak, hogy a bojkott erőszakoskodására erőszakkal felel és a linóleumot fegyvereseivel viteti el. Az igazgató megijedt. Csöppet sem kételkedett, mert Nopcsának veszett híre volt a városban. Sheita-nak, azaz ördögnek nevezték. Nem telt bele huszonnégy óra, Nopcsa házhoz szállítva, hiánytalanul megkapta az árut.
A bojkottmozgalom nagy kárt okozott a Monarchiának. Nopcsa megmutatta, hogyan kellett volna védekezni ellene. Ha a Monarchia képviselete néhány száz teherhordót hajóz ki a balkáni kikötőkben, a mozgalom rövidesen, magától megszűnik. A török mindig, mindenre képes volt, de sohasem mérgesítette el az ügyet túlságosan és nem bocsátkozott szívesen bizonytalan kimenetelű viszálykodásba. "Okos, elszánt ember többnyire eredményesen lépett fel Törökországban, ha mindent egy lapra tett fel, de a török önérzetet tüntetőén és nyilvánosan nem sértette meg".
1909-ben végleges leszámolásra került a sor az ifjú-törökök és Abdul Hamid szultán között. Győzött a haladás pártja, a szultánt száműzték és helyébe V. Mohammedet ültették trónra.
Az albánokat egyre jobban sanyargatta a török járom. A XX. század küszöbén odáig fajult a török sovinizmus, hogy a színtiszta albán vidékek iskoláiban is török nyelven kellett tanítani. A török kormány a balkáni népek elnemzetietlenítésére törekedett és meg akarta semmisíteni a balkáni államocskákat. Elsősorban az albánokkal akart végezni. A terv, amelyet Sefket Mahmud basa, a török hadsereg vezénylő tábornoka Nopcsával is közölt, végzetesen ügyes volt. Először lefegyverezni az albán lakosságot, azután kiirtani a veszélyes törzseket, például a malisszorokat, s helyükbe mohamedán vallású bosnyák emigránsokat telepíteni a török–montenegrói határra.
A nagyhatalmak időközben elhidegültek az ifjú-törököktől, csak a Monarchia kívánta a török birodalom fennmaradását, így határain könnyebben tarthatta egyensúlyban a törökkel hadakozó szomszédos államokat. A Ballhaus-tér külpolitikusai tehát támogatták az ifjú-törököket, míg Anglia, válaszul az ifjú-törökök osztrák-németbarát politikájára, az albán felkeléseket pénzelte. Nopcsa ezidőtájt 4000 koronát kapott hazulról. A cettinjei postán angol aranyban fizették ki az összeget. így pillanthatott be a malisszor-felkelés rejtelmeibe akkor, amikor az albánokénál sokkalta veszélyesebb jemeni arab felkelést is angol pénzen szervezték. Ezeket a mozgalmakat a török kormány sem erőszakkal, sem jóakarattal, sem engedékenységgel nem tudta lecsillapítani, és így gyengesége nyilvánvalóvá lett. Nopcsa, miután meggyőződött arról, hogy az ifjú-török uralom is megmarad a régi jelszavaknál, tenni pedig nem tud, de nem is akar semmit, mindvégig támogatta az albánok ügyét. Az ifjú-török mozgalom végső elemzésében nemhogy használt volna, hanem ártott Törökország érdekeinek. Az örökös pártoskodás és viszálykodás gyengítette az ország erejét és növelte a zavart.
Amikor a török hadsereg útrakelt, hogy a délalbániai mohamedánok után az északalbániai katolikus lakosságot is lefegyverezze, az albánok a Monarchia közbenjárását kérték. Hivatkoztak arra, hogy egy évvel előbb a Monarchia ígért nekik puskát a montenegróiak ellen s most szerették volna legalább a magukét megtartani. A Monarchia főkonzula, akihez fordultak, vállat vont.
— Adjátok át a puskákat, mert a török ujjal sem fog hozzátok nyúlni. — Ugyanekkor Nopcsa bárónak a következőket mondotta:
— Most még csak hagyján, de kíváncsi vagyok, mit kell majd füllentenem az albánoknak, ha botozni kezdik őket.
A törzsfőnökök végső szorongatottságukban Montenegróhoz fordultak segítségért. A ravasz Nikita ügyes politikus volt. Látszólag támogatta őket, valójában azonban felhasználta a mindenre elszánt albánok elkeseredését a török ellen. Ekkor vándorolt ki több albán törzs a törökök elől Montenegróba.
Így kezdődött Észak-Albánia történetének az a szakasza, amely közvetlenül a Balkán-háborúhoz vezetett.
Nopcsa Bécsbe utazott, hogy gróf Aehrenthal külügyminisztert idejekorán figyelmeztesse arra, hogy ez a politika Albániát Montenegró karjába löki. Aehrenthal okos, de önfejű ember volt. Öntudatos, ellentmondást nem tűrő egyéniség, akit ekkor már "minden áron igazam van" makacs elve tökéletesen rabul ejtett. Nopcsának határozottan megmondta, hogy az ifjú-törökök többet érnek az albánoknál. A mérték betelt, Nopcsa és Aehrenthal között teljessé vált a szakadás.
A báró a külügyminisztériumban mások előtt is elkeseredetten tiltakozott ez ellen a politika ellen: — Amit a minisztérium politikusai az ifjú-törökökkel csinálnak, az tisztára talpnyalás — fakadt ki.
— Mit akar? Hiszen a többiek ugyanezt teszik, de mi legalább méltósággal tesszük!
Nopcsa otthagyta a külügyminisztériumot és Conrad vezérkari főnökhöz sietett. Tájékoztatta az eseményekről. Mindketten világosan látták azt, amit a minisztérium sehogyan sem akart megérteni, hogy a cserbenhagyott albánok többé nem állnak kötélnek. Így is történt. A világháború kitörése idején semmiképpen sem lehetett rávenni őket a Montenegró elleni hadjáratra. Még Nopcsa is hiába próbálkozott velük. Kereken megmondták neki:
— Ne feledd el, hogy fiaink hullája régen Jemenben feküdnék, ha 1911-ben Montenegró nem támogat minket. Már 1910-ben beláttuk, hogy az osztrák diplomácia inkább sakkfiguráknak, semmint védenceinek tekint bennünket.
Nopcsa egyre hevesebben támadta Aehrenthalt. Sorozatos cikkeket írt a Zeit, a Vaterland, a Fremdenblatt és a Reichspost hasábjain, később pedig a 'Times-ben. Conrad is segítette azzal, hogy Ferenc Ferdinánd trónörököst tájékoztatta a Ballhaus-tér állandó akadékoskodásáról. A trónörökös pártfogásába vette a bárót és ezután sokáig állott közvetlen összeköttetésben vele.
Amikor Nopcsa látta, hogy Albániában a helyzet egyre fenyegetőbb, ő pedig Bécsben kudarcot vall, visszatért albán földre. Egyre azon törte a fejét, hogyan állítsa meg a Mahmud basa vezénylete alatt felvonuló török hadsereget. A helyzet majdnem reménytelen volt, mert csupán saját erejére támaszkodhatott. Montenegróban és a Balkán többi részén, amerre csak szlávok laktak, mindenütt gyűlölték szlávellenes politikája miatt. Az ifjú-törökök albán barátságáért haragudtak rá. Albánjai ragaszkodtak ugyan hozzá, de ezeket sem mindenkor tudta megnyerni politikai terveinek, mert Montenegró — igen ügyesen — fegyverrel, tölténnyel és élelmiszerekkel támogatta őket s menedéket nyújtott nekik.
Skutariban már ostromállapot volt, amikor 1911 tavaszán partra szállott. A török katonaság Koplikuban gyülekezett, hogy Sala felé menetelve megtámadja az észak-albán hegyvidéket. Nopcsa szabadon cselekedhetett. Aehrenthal nem is álmodta, hogy a báró ezeken a forró napokon Albániában van.
Nopcsa egyenesen az ifjú-török komité fejéhez, H. bejhez ment. A bej fanatikus, erőszakos ember hírében állott s a báró úgy gondolta, gorombasággal imponálhat neki. Nyomban fogadták s ő tolmács útján a következő váratlan kérdést vágta H. fejéhez :
— Ugyan miféle ostobaságot csinálnak megint Albániában az ifjú-törökök?
A tolmács, aki katolikus albán volt, titkos kárörömmel fordította le a kérdést. A bej elhűlve hallotta a váratlan támadást egy alárendelt ember szájából s meg akarta akadályozni a beszélgetés folytatását. Tisztában volt azzal, hogy másnap az egész város tudja majd a történteket. Nopcsa szavaiból arra következtetett, hogy a báró valamilyen titkos meghatalmazást hord magánál s felajánlotta neki, hogy még aznap este felkeresi őt a szállásán a vilajet dragománjával. így is történt. Nopcsa eléjük tárta az ifjú-törökök elvakult politikáját, amivel az albánlakta vidékeket sanyargatják. Bátor beszéde nem maradt hatástalan. Néhány nap múlva értesítették, hogy Mahmud basa beszélni óhajt vele a szomszédos Koplikuban. A megelőző napon a basa amnesztia-rendeletet adott ki, amelynek még a vilajet török kormányzója is őszintén örült. Nopcsát Mahmud szívesen látta s beszélgetésük végén arra kérte, járjon közbe az albán felkelőknél, hogy békét köthessen velük. Nopcsa örömmel lovagolt vissza Skutariba.
Itt érte aztán az igazi meglepetés!
Szolgája azzal a hírrel köszöntötte, hogy a török hadsereg az amnesztia-rendelet védelme alatt, teljes hadikészültségben elhagyta eddigi táborhelyét s tovább vonult északra, hogy feldúlja Salat. Nopcsa fájdalommal látta, hogy kijátszották. Végső lépésre szánta el magát. Vonatra ült és Montenegróba utazott. Itt bőven ellátta pénzzel az albán felkelőket, kitartásra buzdította őket, maga pedig kimerítő jelentést írt a történtekről Ferenc Ferdinánd trónörökösnek. Jelentésében hangsúlyozta, hogy a Habsburg-háznak erkölcsi kötelessége segíteni a katolikus malisszorokon. Annál is inkább, mert 1909-ben a Monarchia is kérte az ő segítségüket, amit az albánok készségesen meg is ígértek.
Kérése nem maradt hatástalan. Mahmud basa csapatainak diplomáciai nyomásra meg kellett állniok. Az észak-albán törzsek egyelőre meg voltak mentve, de a viszálykodás tüze nem aludt ki egészen.
A nagy alkalom
A parázs izzott tovább. Mind a két fél élesztgette.
Mahmud basa váratlanul megszelidült. Esze ágában sem volt többé fegyverrel irtani a malisszorokat. Sőt inkább nagylelkűen megengedte nekik, hogy ősi szokásukhoz híven asszonyostól, gyerekestől az Adria mocsaras partvidékére vonuljanak telelni a hegyekből. A meleg partvidék, ahol a pelikán neveli kicsinyeit, dús legelőt kínál a téli hónapok alatt. A szegény albán vándorok tehát útrakeltek, maguk előtt hajtva egyetlen vagyonkájukat, juhnyájukat. Skutarinál a török elszedte fegyverüket és minden 16 korona értékű birka után 80 fillér adót harácsolt. A fegyverétől megfosztott törzsektől többé nincs mit tartani, elpusztulnak azok maguktól is. Jön a nyár és a mocsarakban felüti vigyorgó halálfejét a malária. A rekkenő melegben dögletes posvánnyá vadulnak a legelők. A rossz ivóvíztől a nyáj ott vész rakásra. Máskor, ilyen időtájt már rég visszahúzódott ember és állat a havasi legelőre. Most nem lehet. A török megtiltotta. Katonaság kergeti vissza puskatűzzel a próbálkozókat. És az ember versenyt pusztul barmaival.
A parázs egyre izzóbb lesz.
Skutariban békés napszámosok és munkások éltek, akik valamikor a hegyekből szakadtak ide. Mahmud basa valamennyit kiutasította a városból. Visszaküldte őket a hegyek közé, rokonságuk nyakára. Alig érkeztek meg, a törzset forradalmárnak nyilvánította, a területet katonai kordonnal zárta körül. Egy harapásnyi élelem se juthatott többé hozzájuk. Az elzárt albánok csoportosan, fegyverrel próbáltak utat törni, hogy megmentsék gyerekeiket és asszonyaikat az éhhaláltól. A kétségbeesett áttörési kísérletek meghiúsultak a könyörtelen török kordonon. Fegyverrel, életük árán sem tudták többé megszerezni a kenyeret. A csöndes falvak fölött hallgatag dögmadarak keringtek, lassú, nehézkes repüléssel.
A parázs fénye ekkor átvilágított már a hamun és az első elszabaduló szikra lángot gyújt majd maga körül.
De hiszen ezek a szerencsétlenek alattvalók és nem ellenségek? Mit tesz az! A törökök leöldösték az örményeket is. Nem azért, mert keresztények voltak, hanem mert örmények voltak. A férfiak ezreit mészárolták le, a nőket és gyermekeket pedig végighajszolták országrészeken át, meztelenül és éhesen, közprédájára minden csavargó hordának, amíg a halál meg nem váltotta őket. A török uralkodása csendőr-uralom volt. Az albánok csak akkor szolgálhatták volna az államot, ha feláldozzák faji jellemvonásukat. Inkább a fegyvert választották.
1912 nyarán a megelőzőeknél is nagyobb arányú felkelés harapódzott el Észak-Albániában. A török katonaság egy része tisztjeivel együtt az elnyomottak pártjára állott s a felkelők elfoglalták Üszküböt. Nem sokkal később a montenegrói sorkatonaság összetűzött a török csapatokkal Berane mellett s október 8-án Montenegró hadat üzent Törökországnak. Ez volt a várva-várt jel a Balkánon az általános támadásra. Egy hét múlva Bulgária is hadat üzent Törökországnak Szerbiával és Görögországgal együtt.
Nopcsa előre látta, hogy Törökország összeomlása után Albánia automatikusan önálló állammá alakulhat. Ezért folyvást sürgette az autonóm Albánia megalakítását. Úgy gondolta, hogy a nagy, életképes Albánia lényegesen meggyengíti, ha ugyan halálra nem sebzi a szerb elemet. Az Adria keleti partjának kérdése mindenesetre végleg elintéződött volna. Amikor a Balkán háború kitört, Aehrenthal helyén a külügyminiszteri székben már Berchtold gróf ült, aki magukra hagyta az ifjú-törököket s, részben a bolgárok iránt érzett rokonszenve miatt, nem avatkozott bele az első Balkán-háborúba. A rákövetkező év áprilisában a bolgárok elfoglalták Drinápolyt. A szembenálló nemzetek a végső döntést a nagykövetek londoni konferenciájára bízták. Törökország az 1913-i békekötéssel Macedónia és Rumélia nagy részén kívül elveszítette Albániát is. A londoni nagyköveti értekezlet elhatározta, hogy Gusinje, Ipek, Djakova, Prizren és Dibra albán területeket Szerbiához, illetőleg Montenegróhoz kapcsolja. A Monarchia képviselete erőtlenül támogatta az albán ügyet és Albánia csak nagy területi veszteségek után került ki a konferencia karmaiból. Nopcsa elkeseredése kemény cikkekben robbant ki. "Ez az Albánia — írta — nem életképes. Rosszabb a semminél, mert okvetlenül áldozatul fog esni a két szomszédos nagyhatalom egyikének." Olaszország, illetőleg az Osztrák-Magyar monarchia befolyására gondolt. Nézetét levélben közölte Conraddal és Berch-tolddal s egy időre visszahúzódott az albán ügyektől.
Amíg a londoni konferencia folyt, Albániának királyt kerestek. 1913 elején az albán trón még nem volt betöltve. Az ország ügyeit Ismail Kemal vezette, aki Budapesten Hadik János grófnál találkozott Berchtolddal s az ő megbízásából Valonába utazott, hogy megszervezze az ideiglenes kormányt. Ez a kalandor méltatlan volt erre a magas tisztségre, mert később idegen hatalom kezére játszotta Albánia egyik fontos erősségét, Janinát.
Az albánok nagygyűlést hívtak össze Triesztben, ahol nyilvánosan szóba került a fejedelem személye. Egy-részük a francia Montpensier herceget akarta megválasztani, aki jóelőre megvásárolta már egy sereg albán "hazafi" jóindulatát. A tervet a Monarchia nem nézte jó szemmel s az albán kongresszuson jelenlévő Nopcsa bárónak sikerült is meghiúsítania. Berchtold elmondta a bárónak, hogy nincs végleges jelöltje az albán trónra. Szóbakerült egy württembergi gróf, azután Achmed Fuad egyiptomi herceg, sőt az albánok nemzeti hősének, Kasztrióta Györgynek Milanóban élő leszármazottja is. Nopcsa látta, hogy Berchtold mennyire határozatlan s az albán trón sorsa egy rosszul megejtett választással előre meg lesz pecsételve. Rövid gondolkodás után 1913 márciusában a következő levelet írta Triesztből Conrad vezérkari főnöknek:
Kegyelmes uram!
Nagyméltóságod bizonyára értesült már Montpensier ama tervéről, hogy elfoglalja az albán trónt. A hercegnek albán nyelven kinyomtatott életrajzát ma megküldtem Berchtold-nak. Nem tehetek róla, ha Nagyméltóságod alább következő javaslatomért őrültnek tartana, de azon veszélyek láttára, amelyek energiátlan politikánk következtében fenyegetnek, az alábbi, talán kalandos tervet vetem fel:
Két kicsiny, nagyon gyors Lloyd-gőzöst veszek saját zsebemből, felszerelem néhány ágyúval, 500 polgári ruhába öltözött katonával, mint önkénteseimmel, megfelelő hadianyaggal és albán lobogó alatt Durazzotól északra partra szállok. Egyik gőzösöm Valonába siet, hogy az albán kormányt tájékoztassa, amely Béccsel barátságos összeköttetést tart fenn s amelyet mi, önkéntes segítők, amúgy is elismernénk.
Mindennek azalatt kellene lezajlania, mialatt a Ballhaus-tér Montpensier tervén szörnyűködik.
Tekintettel arra, hogy a vad albánok (tehát azok, akiknek fegyver van a kezükben) jól ismernek, még az albán politikusok lármája is hidegen hagyna, amit Montpensier éppen nem mondhat el magáról.
Bocsássa meg Nagyméltóságod, ha sebtiben olyat találnék írni, ami Excellenciád gyakorlott s a nehézségeket jobban megítélő szeme gyerekesnek lát, mégis azt hiszem, ha egy franciának, aki még albánul sem tud, szabad ilyen sakkhúzásra gondolnia, úgy én is megtehetem.
Amennyiben Nagyméltóságod megengedi, szerdán ebben az ügyben Bécsben személyesen teszem tiszteletem s addig is vagyok kiváló tisztelettel
báró Nopcsa Ferenc.
Mindebből az álomból nem lett semmi. Amíg álmodta, elfeledkezett arról, hogy magyar s a valóságban sokkal jobban félnek tőle, irigylik és gúnyolják, semhogy tervét komolyan mérlegeljék. Három hét múlva a következő levélben búcsúzik tervétől:
Kegyelmes Uram!
A Monarchia és Montenegró viszonya örvendetesen kiéleződött s ezért legutóbbi levelem reám vonatkozó része elvesztette időszerű voltát. Arra kérném tehát, amennyiben még nem beszélt volna Berchtold gróffal, ne is méltóztassék szóbahozni jelöltségemet, hogy az öncélúságnak még a látszatát is elkerülhessem. Aktív beavatkozásunk előtt ezt láttam az egyetlen kivezető útnak, azonban szerencsére a Ballhaus-tér, úgy látszik, jobbra határozta magát.
Ami Montpensier herceget illeti, még mindig veszélyt jelent, s mivel angol lobogó védi, úgy látom, nem áll rendelkezésünkre tervezett sakkhúzása ellen más hatásos eszköz, mint hogy yachtja véletlenül katasztrofálisan összeütközik egy Lloyd-gőzössel, amikor elhagyja Brindisit, vagy ha befut Valona kikötőjébe. A hajótörött herceget kénytelenek lennénk megmenteni és Triesztbe vagy Cattaroba hozni.
Amidőn szíves elnézését kérem, hogy drága idejét az utóbbi időben annyiszor igénybe vettem, vagyok kiváló tisztelettel
báró Nopcsa Ferenc.
Az albán trónt a német Wied Vilmos herceggel töltötte be a Monarchia. A herceg 1914. március 7-én vonult be Durazzóba s gyönge kézzel ugyanazon év szeptemberéig kormányozta az országot. A világháború kitörése söpörte el helyéről.
Egy skutarii háztartás
A báró tölcsért formált a tenyeréből és tele torokkal kiáltott a város felé :
— B kan vra Djéta! Megölték Djétát! A kétségbeesett kiáltás pillanat alatt felverte Alessio nyugalmát. A közeli házakból mindenünnen fegyveres albánok tódultak ki s az alessioi hídhoz rohantak, ahol a gyilkosság történt. Amikor Djétát eltalálta a golyó, hanyattesett Nopcsa lába elé. Szeme mereven és komolyan nézett a messzeségbe. Szája szélén vér serkedt ki, ajka meg-megmozdult, de nem nyílt ki többé. Nopcsa lehajolt hozzá, az albán szemében azonban nem volt már élet. Mire felegyenesedett, vad verekedés hullámzott körülötte. Az albánok első zavarukban egymást vádolták a gyilkossággal. Nopcsa, aki albán ruhában volt, alig tudta izgalmukat csillapítani. Amíg az egyik csoportot szétválasztotta, a többiek nyomban összeverekedtek a háta mögött. Időbe telt, amíg megértették a történteket.
Nopcsa Djéta Zoguval, Alessio kormányzójával sétált a Drin partján. Djéta nevét jól ismerte Berchtold és a Monarchia diplomáciája is. A londoni békekötést követő politikai helyzetről beszélgettek. Nopcsa 1912-ben a Balkán háború idején nem járt Albániában s alig néhány napja érkezett meg oda. Kíváncsian hallgatta az utolsó esztendő eseményeit. Djéta elmondta, hogy mindenfelé nagy a nyugtalanság. A tájékozatlan albán törzseket a szomszédos államok a nagyhatalmakkal versengve bujtogatják. A megvesztegetett főemberek között sincs egyetértés. Egyik a másik ellen áskálódik és igyekszik megszabadulni vetélytársától.
Beszélgetés közben átjutottak a Drin hídján s az esti szürkületben hazafelé tartottak. A hídfőnél albán csendőr posztolt, akit Djéta tréfálkozva megszólított. Ismerőse volt a legény s pár szót váltott vele. Alig mentek tovább, a csendőr vállhoz kapta fegyverét és közvetlen közelből keresztüllőtte Djéta Zogut. Nopcsa a lövés hallatára félreugrott. Nem lévén nála fegyver, tehetetlenül nézte, mint tölti meg a másik újból a puskát. Tudta, hogy a második lövés neki szól. Azonban a csendőr elhibázta a lövést és elmenekült a gyorsan sötétedő alkonyatban.
Két hét múlva derült csak ki, hogy Djétát a merditák főnöke tétette el láb alól, mert Djéta a Monarchia skutarii főkonzulának figyelmeztetésére meghiúsította az angol olasz–szerb barát merditafőnök tervét, aki Alessiot akarta a hatalmába keríteni. A csendőr közönséges bérgyilkos volt. Gaztette után megbízója rejtegette.
Djéta Zogu tragikus halálával bizonyította be igazát s Nopcsa ekkor látta először az albán néplélekben megindult erkölcsi romlás pestisfoltját. Nopcsa a meggyilkolt öccsét, Dodát akarta a kormányzói székbe ültetni. A választás csaknem egyhangú volt, mert egy távcsöves karabélyt ígért a legtekintélyesebb törzsfőnöknek, aki a puskát a választás után meg is kapta.
A bárót nagyon lesújtotta albán barátjának halála. Otthagyta Alessiot s visszalovagolt Skutariba. 1913 őszén történt mindez, amikor Skutari fölött már albán lobogó lengett.
Mihelyt híre ment, hogy Nopcsa hosszas távollét után ismét Albániában van, egymásután keresték fel albán ismerősei és barátai. Skutariban jóformán egymaga vezetett nyílt házat, ahol akárhányszor tíz-húsz főnyi vendégsereg gyűlt egybe. Nála étkeztek, nála háltak s hordták hozzá a politikai híreket az ország legtávolibb részéből is. Állandóan értesült mindenről s akárhányszor jobban volt tájékozva az eseményekről a konzulátusnál. Üres kézzel egyik vendége sem jött. Sajttal, almával, mogyoróval, hallal, kecskével vagy birkával kedveskedtek neki, amit ő tölténnyel vagy pénzzel viszonzott. Kertjében olykor valósággal már kecskenyájak és juhnyájak legelésztek.
Ha sok volt a vendég, esténként levágatott és nyársra húzatott egy egész ürüt. Cserébe bőkezű vendéglátásáért mindenütt szívesen fogadták az albán hegyek között.
"Személyzetem — írta naplójába — az albán hegyilakók felfogása szerint tekintélyes emberekből állott. Olyan embereket alkalmaztam, akik már öltek embert. Bizonyos voltam, hogy ezek az én védelmemre is készebbek embert ölni, mint azok, akik csak dicsekedtek vele. Csupa közismerten hűséges ember volt ez, akiktől, míg szolgálatomban álltak, mitsem kellett tartanom. Embereimnek szabad lakáson kívül havonta 20 korona bért és 30 korona kosztpénzt fizettem. Ezenkívül ruhát is kaptak. Köztem és személyzetem között meglehetősen szívélyes volt a viszony. Aki reggel behozta ágyamhoz a kakaót, az jó-reggelt kívánt és megkérdezte, hogy aludtam.
Saját erkölcsi fogalmaikhoz mindig ragaszkodtak s én ebben nem ismertem tréfát. Megesett egy ízben, hogy Bécsből fadobozban édességet kaptam. Mehmed szolgám abban a hiszemben, hogy az üres dobozra nincs szükségem, megkérdezésem nélkül odaadta feleségének, aki hazavitte a havasra. Egyszer aztán be akartam csomagolni valamit és kértem a ládikát. Megtudtam, hogy Mehmed a feleségének adta. Mivel nem tűrhettem, hogy az én holmim fölött rendelkezzék, nyugodtan, szemrehányás nélkül azt mondtam Mehmednek, szükségem van a dobozra, hozza elő. És Mehmed, mintha csak a szomszédos szobában lett volna a ládika, szó nélkül útrakelt a havasokba, ami négynapi sétát jelentett.
Mind a hat szolgám engedelmes volt, úgyhogy a köztük kitört viszályt bármikor könnyű szerrel elfojthattam. Több európai csodálkozott azon, hogyan tudok ennyi ellentétes jellemet együtt tartani, mert az én embereim is — mint minden albán — hajlamosak voltak az irigységre és a féltékenységre. Kimondom, hogyan úsztam meg az egyik nehéz helyzetet. Mehmed egy dushmani albánnak Skutariban élő húgát erőszakkal, fivére beleegyezése nélkül megszöktette. Mehmed, aki katolikus volt, első, ugyancsak katolikus felesége beleegyezésével feleségül vette a meglehetősen feslett életet élő lányt. Azzal nem sokat törődtem, hogy Mehmedet az egyház kiátkozta. A baj akkor kezdődött, amikor a lány bátyja megjelent Skutariban, hogy húga elszöktetéséért fegyveres bosszút álljon. Beláttam, hogy ezután Mehmedet sem a városba nem küldhetem megbízással, sem magammal nem vihetem. Nem tehettem ki magam annak, hogy szolgámat bármikor a szemem láttára lelőjjék. Albán felfogás szerint ebben az esetben nekem kellett volna vérbosszút állanom.
Egy semleges fél elhozta lakásomra a dushmanit. Megkérdeztem Mehmedet, miért nem fizette meg a szokásos pénzösszeget a lányért s miért nem kérte meg a kezét annak rendje és módja szerint a bátyjától, mint családfőtől. Mehmed azt felelte, hogy pénze nem volt, a lányról pedig nem akart lemondani. Erre a dushmanihoz fordultam. Azt mondta, hogy személy szerint semmi kifogása nincs Mehmed ellen és szívesen hozzá is adta volna a húgát, most azonban a lányrablás következtében becsületében lett megsértve, amiért bosszút kell állnia. Tapintatosan körülírtam a dushmaninak, hogy húgáért, közismert előélete miatt, nem kérhet annyit, mint egy hajadonért. A lány értéke jóformán csak ötven százaléka a kívánt összegnek. Arra ítéltem Mehmedet, hogy a pénzt havi fizetéséből részletekben egyenlítse ki, egyben azt tanácsoltam neki, hogy ha legközelebb megint marhát találna lopni, ne süsse meg, hanem annak árát is juttassa el a dushmanihoz. Mehmed ugyanis, mielőtt szolgálatomba szegődött volna, szenvedélyesen űzte a marha- és ürülopás sportját."
Skutariból Nopcsa az északalbániai Alpokba utazott, ahol a hegység déli lejtőjének földtani viszonyait tanulmányozta. Kísérőjével, Bajaziddal megmászta a legmagasabb csúcsokat és a vidéket madártávlatból fényképezte le. Többezer magasságmérésen kívül szögméréseket is végzett. Elhatározta, hogy megszerkeszti Észak-Albánia részletes térképét. Munkáját nem fejezhette be, mert váltólázba esett. Visszatért hát Skutariba, ahol egy levél várta. Az albánok felajánlották neki az alessiói kormányzóságot. Nopcsa elhárította a megtiszteltetést, az albánok azonban nem engedtek. Egyik levél a másikat érte. Sürgették, kérték, fogadja el a fontos tisztséget. Nopcsa betegségére hivatkozott, mint akadályra. Erre újabb levél érkezett a merdita főnöktől:
Szeretetreméltó kedves báró!
Az ön betegsége kétségbeejt, de annak nem szabadna Önt visszatartania attól, hogy megtegye azt, amit mi elgondoltunk. Magam is pokolian szenvedek foggyulladásom miatt, de ez nem gátolhat meg abban, hogy széltében-hosszában ne járjam az országot, hogy békítsek, börtönözzek és kegyelmezzek és elkövessek minden emberileg elkövethetőt az ország rendezésére és újjáalakítására, amilyen gyorsan csak lehetséges. Éppen ezért Önnek is mindent el kellene követnie, hogy amilyen gyorsan csak lehet, eljusson Alessióba. Az események rohannak és ha Ön habozik, lekéshetünk.
Ezer barátsággal, mindenkor híve B. D.
Nopcsát azonban annyira kínozta váltóláza, hogy kénytelen-kelletlen el kellett hagynia Skutarit. Bécsbe utazott, ahol hihetetlen energiával, betegen tovább dolgozott Észak-Albánia részletes térképén. Munkájának alapja mintegy 4000 kilométert felölelő úti felvétel volt, amit hónapokig tartó munkával, a hadügyminisztérium térképészeti osztályának segítségével rajzolt meg.
A legnagyobb munka közben érte az antwerpeni Földrajzi Társaság meghívása. A belgák figyelmét a párizsi Sorbonne tanárai irányították Nopcsára. Ritka kitüntetés egy magyar tudósnak. Amikor Nopcsa elfogadta a meghívást, alig maradt annyi ideje, hogy csomagoljon és a legfontosabb utasításokat megadja a térképek továbbrajzolására. Úgy tervezte, hogy Albániáról szóló előadását csak Antwerpenben írja meg. Antwerpenben a társaság látta vendégül s a szálló portása egy levelet nyújtott át neki szobája kulcsával együtt. A Földrajzi Társaság elnökének meghívása volt az aznapi díszebédre.
Holtrafáradtan érkezett vissza a szállóba s nyomban leült, hogy előadását papírra vesse. A bevezető soroknál azonban elnyomta az álom. Mikor fölébredt, ijedten látta, hogy alig maradt ideje az átöltözködésre. Indulnia kellett megtartani az előadást. Francianyelvű előadását tehát minden előkészület nélkül mondotta el. Az előadás mégis sikerült. Nevetve mesélte később, hogy valahányszor Albániáról hirdetett előadást, a hallgatóság túlnyomó része hölgyekből állott, akik tudomány helyett kalandos históriákat reméltek.
Visszafelé ellátogatott Bruxellesbe, az őslény tudomány nagynevű bölcséhez, Dollohoz. Felkereste Giessenben a holland származású Versluys professzort, akit addig csak tudományos munkáiból ismert és akivel élete végéig tartó, meleg barátságot kötött. Néhány napra megállt Frankfurtban is, hogy megvitassa a németek világhírű ősélet-búvárával, Drevermannal az ősgyíkok rágási mechanizmusát. Ezen a napon a következőket jegyezte naplójába: "Az ősélettani és csonttani kutatások élvezetesebbek számomra a politikánál, mert az állati szervezet egyes részei között váratlan kapcsolatok tűnnek elő és ezeknek nyomozása nagy kielégülést jelent számomra. Az ősélettudomány ugyanolyan megerőltető, de nem annyira izgató, mint a szörnyű politika, amelyben gyakran emberbőrbe bújt disznókkal találkozunk."
1914 tavaszán Párizsba, onnét pedig Montecarlóba utazott, ahol egy pénzcsoporttal tárgyalt Albánia érceinek gyakorlati értékesítéséről, továbbá az ország fakitermeléséről és egy vasútvonal építéséről. Azonban a dologból nem lett semmi. Nopcsa észrevette, hogy tudását szemérmetlenül ki akarják használni és a pénzcsoportot a remélhető nagy hasznon kívül semmi más nem érdekli. Ezért visszautazott Bécsbe.
Montecarlóban találkozott Ismail Kemállal, Albánia volt miniszterelnökével, aki végigsarcolva a fél világ hiszékeny politikusát, Nizzában élte "számkivetett" életét. Első dolga volt megpumpolni a bárót, aki azonban faképnél hagyta.
Nopcsa csak 1914 júliusában kelt ismét útra Albániába. Triesztben érte utól a hír: meggyilkolták Ferenc Ferdinándot. Tisztában volt azzal, hogy mi következik. Visszautazott Bécsbe és jelentkezett Conrad vezérkari főnöknél. Nyomban meg is kapta megbízatását. Arra kérték, hozzon híreket az erdélyi oláhokról. Nopcsa leutazott Erdélybe s tíz nap alatt kezében voltak a szükséges adatok: "Az erdélyi oláhok mindenben a Bukarestből jövő parancsnak fognak engedelmeskedni."
Oroszország ekkor már levetette álarcát és a gyanútlan Monarchia a mozgósított Oroszországgal találta magát szemközt.
Gorlopán Péter
Oroszország régóta készült nagyszláv álmainak megvalósítására. Határainkon, délen és, keleten nyakra-főre folyt az aknamunka ellenünk. Romániához 1912 novemberében közeledett első ízben, hogy Szerbia és Montenegró után őt is behálózza pánszláv barátságával.
Nopcsa, aki szívvel-lélekkel csüggött Erdély sorsán, meghökkent. Abbahagyta albán kutatásait, eltűnt Bécsből. A magyar–román–szerb határra sietett, hogy szomszédaink mozgolódását Erdélyben és a Bánátban tanulmányozza. Ekkor még nem küldte senki. Magától ment, mert megérezte a közelgő veszélyt.
"Elhatározásomat magyar érdekek vezették — írta. Ha eddig látszólag osztrák politikát csináltam (t. i. Albániában), csak azért tettem, mert Magyarország politikai integritásának biztosítását erős hadseregben és a Monarchia erejében láttam".
Szülei és rokonai sem erről, sem a későbbi hírszerző útjairól nem tudtak semmit. Nopcsa érezte, hogy nem helyeselnék kalandos vállalkozását s ezért annyira eltitkolta előttük hírszerzői tevékenységét, hogy erre az időre még anyagi támogatásukat sem vette igénybe. Könnyen megtehette, mert idős szülei ekkor már többnyire erdélyi birtokukon tartózkodtak.
Juhász-igazolványt szerzett Gorlopán Péter névre, azután Alibunárra utazott. Poggyászát a vendéglőssel visszaküldette Temesvárra, éjjel a tarlón átöltözött pásztor gúnyába és nekivágott a határnak. Régebbi retyezáti vadászatain megismerkedett néhány oláh pásztorral, akik ez időtájt, 1912 őszén Alibunár körül legeltettek.
Ezeket kereste. Amikor rájuk talált, felfedte magát előttük és azt mondta nekik, hogy szeretné megismerni a pásztoréletet. A csobánok nyomban maguk közé fogadták. Az első nap még udvariasan megkérdezték tőle, megtenné-e ezt vagy amazt a munkát? De pár nap múltán természetesnek találták, hogy vizet hord, kukoricaszárat gyűjt vagy a jószág után szaladgál. Nopcsa tökéletesen tudott románul, hamarosan megnyerte hát társai bizalmát. Egyetlen gondolatukat sem titkolták előtte. "Minél előbb meg akartam szokni az új helyzetet. Zsebemben tíz korona volt s így teljesen el voltam vágva a kultúra lehetőségeitől. Régi igazság, hogy az ember akkor tanul meg leghamarabb úszni, ha hirtelen mély vízbe pottyant".
A csobánkodás, más szóval vándorpásztorkodás ma már letűnőben van Erdélyben. Az a juhászgazda, akinél Nopcsa szolgált, Nagyszeben mellett lakott. A nyáj a nyarat a Retyezáton töltötte, ősszel pedig Szöllős és Alibunár közti fennsíkon legelt.
A pásztorélet nélkülözését és nyomorúságát is meg lehet szokni. Aki megszokta, az megismeri a gondtalanságnak, szabadságnak és nyugalomnak igazi, ősi világát. Amikor a báró erről a sajátságos életéről beszélt, mindig visszaesett a régmúlt pásztornapok hangulatába.
Alig pirkadt az ég alja, a pásztorok megfőzték a polentát. Bevárták, amíg a Nap felkel, azután megnyergelték a szamarakat. Az egyikre rákötötték a poggyászt és a másfél méter hosszú ágasfát, a másikra két vizeshordót raktak. Amíg a nyájat a legelőre terelték, addig egy legény vízért ment a csacsival Szőllősre, mert a szétszórt falusi kutakon kívül az egész vidéken sehol sem volt ivóvíz. Egyszer-másszor megesett, hogy a juhász a téli ködben nem talált vissza a lassan tovabandukoló nyájhoz és társai pocsolyavizen kívül nem ihattak egyebet.
Ebédre csak hideg polentát és kevés sajtot ettek, böjt idején hagymát és cukrot. Amint bealkonyodott, két juhász elment kukoricaszárat gyűjteni. A harmadik földbe verte az ágasfát, ráakasztotta a bográcsot és tüzet rakott alá, hogy fölforralja a vizet a polentafőzéshez. Ha bőven volt tüzelő, egyik-másik juhász még bulzut is sütött. A bulzu túróval töltött polenta-gombóc, amelyet addig forgattak a -parázson, míg átmelegedett és a megpuhult túró zsírja átitatta a kukoricalisztet. Ez persze olyan ínyenckedés volt, amit a juhász nem engedhetett meg magának minden nap.
A vacsora után a csobán botját ferdén a földbe szúrta, nyakába akasztotta bundáját, beburkolódzott és lefeküdt. A tarisznyát ráfektette a botra s erre a ruganyos, mozgó párnára hajtotta fejét. Azzal mit sem törődött, hogy szakad az eső vagy sár van. Órák hosszat aludt a csupasz földön a pihenő nyáj mellett. A néma csöndet nem zavarta semmi, csak néha-néha szólalt meg a vezér-ürükolompja. Pihenés után kezdődött az éjjeli legeltetés a tilosban. A nyájat a közeli kukoricásba verték, ahol még lábon állott a kukoricaszár. Halk füttyszóval terelgették az állatot. Ilyenkor a legkisebb gyanús neszre is összerezzent a juhász, örökösen résen kellett lennie, hogy botra kapjon vagy elrejtőzzék. Virradat előtt kihajtották a nyájat a tilosból, aludtak még egy keveset és napkelte után újból kezdődött a nomád élet.
Szó, ami szó, az éjjeli legeltetés lopás volt, ha rajtakapták a csobánt, véres verekedés kezdődött. A falusiak azonban rendszerint hiába mérgelődtek reggelenként a friss lábnyomok láttára. A tilosba tévedt nyájat nem tudták kinyomozni, mert a bíró és a mezőőr jóelőre egy-egy juhot kapott ajándékba a pásztoroktól, amikor a nyáj a község határába érkezett.
Az elhullott állatok bőrével be kellett számolni a nyáj gazdájának. A számadó tehát megállapodott a szomszédos falu valamelyik parasztjával, hogy őrizze a bőröket és a cókmókot. A tehetősebb juhásznak ugyanis mindig volt egy tartalék inge és egy gyapjú nadrágja. A tartalék kapcát már magával kellett hordania, hogy este szárazat válthasson, mert a csobán sem szakadó záporban, sem napos esőben nem juthatott soha fedél alá. Sok juhász nem is tud szobában aludni. Az a számadó, akivel Nopcsa barangolt, 18 év alatt két éjszakát sem töltött egymás után tető alatt. "Meghívta egyszer egy halász vacsorára és éjszakára is ott marasztotta. A juhásznak azonban megfájdult a feje, óvatosan kiosont a házból, a szabadban aludt s reggel visszalopakodott, nehogy a háziak észrevegyék a dolgot és megsértődjenek. Ilyen körülmények között érthető, hogy a csobán, akit lopáson kaptak és elzártak, a büntetést sokkal jobban érezte, mint az olyan ember, aki egy városi lebujban lakik. Hiába mér egyformán a törvény, hiába hangzott el a hazug égalité jelszó, még a szegények sem egyformák és ebbe bukik bele az örök béke álma" — fejezi be Nopcsa egyik levelét. "Amióta szabad mezőn, északi szélben húztam át jó egynéhány éjszakát, azóta meg tudom érteni, ha a szegény ember fát lop. A pásztorokkal a közeli kukoricásból egy-egy köteg kukoricaszárat hoztunk ki a hátunkon. Magunk mellé fektettük szélfogónak és újra leheveredtünk. Reggelenként, kivált ha esett, ennek a szalmakötegnek a tüzénél főztük meg a polentát és sütöttük meg a húst. A nyomorúságos tűzön a hús kívül elszenesedett, fekete lett a rásült kukorica-levéltől, belül azonban hideg és nyers maradt".
Nem ütközött juhász-etikába lopott birkahússal élni. Virtus volt a szomszédos, ezer főnyi nyájból egy-egy állatot lopni. A tolvaj ugyan kockáztatta, hogy félig agyonverik, de kicsiség volt ez ahhoz az óriási haszonhoz, hogy az elorozott ürü húsából jól lehetett lakni.
Pásztorkodása idején Nopcsa elvégzett minden munkát, amit kiszabtak rá. Szállított terhet a Dunán, elkísérte számadóját a malomba és cipelte a liszteszsákokat. Kunyhót épített ágból meg korhadó szalmából, főzött és nyúzta az elhullott jószág bőrét.
Az egyik község közelében hosszasan időzött a nyáj. Nopcsa itt megismerkedett egy magyar telepessel. Igazi magyar volt: vállalkozó szellemű, büszke, parancsoló természet, aki azért hirtelen haragja mellett jószívű, szíves vendéglátó volt. "Ugyanilyennek ismertem meg később Szeged és Kecskemét magyarjait, valahányszor át tudtam törni a gazdagot és szegényt elválasztó falon. Ez a magyar évek óta barátságban élt az oláh számadóval s gyakran meghívott mindkettőnket vacsorára. A finomérzékű Juon nem mindig fogadta el a meghívást. Szégyelte piszkos ruháját és restelte, hogy nem tudja viszonozni a vendéglátást. Szégyenkezni műveltebbek előtt, gyakori természete az egyszerű oláhnak." Nopcsa hazafelé készülődött már, amikor egyik este különös kaland szakadt a nyakába. Bundába burkolódzva aludt az opávai vendéglő söntésének a földjén. Éjfél felé arra riadt fel, hogy nagy csapat ember gyülekezik a szomszédos szobában. Hangosan vitatkoztak azon, hogy a söntésben fekvő juhász csakugyan juhász-e, vagy olyas valaki, akit tanácsosabb eltenni láb alól. A gyűlésen résztvett az opávai jegyző, valamint néhány helybeli notabilitás és így könnyen elleplezhették volna a "juhász" eltűnését. "Érthető tehát, hogy alvást színlelve jól megmarkoltam vasveretű botomat. Egy hun mondáson járt az eszem: az agyonvert ellenség a túlvilágon szolgája lesz a gyilkosának. A mondás tetszett nekem és legalább egy szolgát szerettem volna magamnak biztosítani. Szerencsére minden veszély elmúlt, mert a gyűlés abban állapodott meg, hogy csak ostoba juhász vagyok. Kárpótlásul érdekes politikai dolgokról értesültem pánszerb hazaárulóink összejövetelén."
Amikor Nopcsa Budapestre érkezett, felkereste az éppen ott időző Auffenberg tábornokot és Berchtold külügyminisztert. Beszámolt nekik a délmagyarországi nagyszerb agitációról és az erdélyi oláh-kérdés körül szerzett tapasztalatairól. Már ekkor, 1912-ben megmondta mind a két miniszternek, hogy attól tart, Románia a legválságosabb pillanatban hűtlen lesz a Monarchiához.
Berchtold és Auffenberg Lukács László magyar miniszterelnökhöz küldték. „Figyelmeztettem Lukácsot, hogy a Bánát a forradalom előestéjét éli. Vázoltam neki a rossz vasúti összeköttetést és felhívtam figyelmét arra, hogy a kis számú csendőrség nem működhetik odalent kellőképpen.
— Ilyen súlyos vádakat nem szabad bizonyíték nélkül emelni!
— Kegyelmes uram, a bizonyíték az, hogy tizennégy napig járhattam-kelhettem ezen a veszélyes vidéken juhász álruhában és sem el nem fogtak, sem nem igazoltattak. Ami nekem, idegennek sikerült, hogyne sikerülne az a szerb agitátoroknak.”
Lukács hallgatott. Rövidesen nagy mozgás támadt a Bánátban. Ellenrendszabályul nagyszámú csendőrséget vezényeltek oda.
Nopcsa még ugyanebben az évben Bonnba utazott, ahol előadást tartott Albániáról. Felkereste Steinmann professzort, az ősélettudomány nesztorát is, akivel azt a nagyjelentőségű tényt észlelte, hogy egyes madárfajoknál, például a süketfajdnál a felső járomív teljes. Addig az egész világon úgy tudták az állatbúvárok, hogy madarakon csak az alsó járomív fejlődött ki. Nopcsa később megtalálta a felső járomívet a pulykán és több más szárnyason is. Rendkívüli jelentőségű észlelés volt ez, mert közelebbről megvilágította a madarak és a Dinosaurus-őshüllők rokonságát.
Pásztorkodás hazaszeretetből
Közeledett a húsvét, az Úr 1913-ik esztendejének húsvétja.
Gyönyörű napos idő volt. Az opávai legelőkön csak úgy nyüzsgött a sok bárány. A juhos-gazdák kijöttek Pojáná-ból a rétre, hogy maguk ügyeljenek a juhok ellésére. Jó-kedvűek voltak, beszélgettek, nevetgéltek, csak pásztoraik jártak kedvetlenül. Elmaradt a lustálkodás és elmaradt a "halálos beteg" birkák húsa.
A rét képe megváltozott. Itt is, ott is kalyibát építettek. A kanyargó ösvényen kukoricalisztes zsákokkal vagy vizes hordóval megrakott szamarakat hajtottak. A juhászok a patak jéghideg vizében kimosták egyetlen ingüket, készülődtek Krisztus feltámadásának megünneplésére. Szigorú bőjtöt tartottak, de valamennyiük gondolata ott kószált a böjtöt követő polenta-lakoma körül.
Egyik délután, a nagyhét vége felé, egy csobán baktatott szapora léptekkel az opávai rét felé. bekanyarodott a poros országútról és csoszogó bocskorával egyenesen nekivágott a zöld fűtengernek. Messziről jöhetett, mert a hűvös, derült időben nehéz izzadságcsöppek peregtek alá sovány arcára a báránybőr süveg alól. Elfulladva cipelte nyakába akasztott subáját és vasveretű botjával nagyokat böködött maga elé. Észre se vette, mennyivel szebb most a tájék, mint amikor őszi levelek repkednek végig az úton. Köröskörül húsvét szent ünnepére készült a világ.
Kora reggel evett a csobán utoljára. Leverte térdéről a kenyérmorzsákat, feje alá tette az üres tarisznyát és jóízűen aludt egy órát az árokparton. Azóta úton van. Az utolsó néhány ezer lépésnél egyre jobban visszatér az ereje. Nemsokára hallja a bárányok bégetését és látja a számadót, akihez elszegődött.
Soha még ilyen olcsón nem szegődtettek juhászt. Kisegítőnek fogadták meg, csak kosztot kapott a munkájáért. Dolga pedig akadt bőven. Húsvét ünnepe után megindult a nyáj nyári legelőjére, Karánsebesen át a Retyezát felé. Nopcsa báró, a kisegítő juhász reggeltől estig futkosott a vetésbe tévedt juhok után. Hiába hajigálta az állatokat görönggyel vagy trágyadarabokkal. Minden egyes birkához külön oda kellett szaladnia, hogy elijessze a zöld vetésből. Napnyugtáig berekedt a fütyülésbe és holtrafáradt a hadonászásba.
A Bánságtól a Retyezátig terjedő roppant vándorútra a takarmány hiány kényszerítette a juhászokat. Sok volt az erdőhatár fölé emelkedő, legeltetésre alkalmatlan hegy. Amikor a Monarchia és Románia között nem volt még vámegyesség, akkor ezek az időszakos vándorutak könyökalakban lenyúltak a török Dobrudzsáig. Az oláh pásztor ősidők óta folytatta vándormesterségét. Mit sem törődve az országok politikai mozgalmaival és közigazgatási viszonyaival, évszázadokon át hajtotta nyáj át havasi legelőről havasi legelőre, tovább, egyre tovább, végig az egész Balkánon. így érkeztek a XII. század közepén az erdélyi havasokig és szivárogtak beljebb, egyre beljebb Magyarország testébe. Megszállottak az aradi és bihari hegyhátak nyugati lejtőjét és a török dúlás alatt elpusztult, elnéptelenedett határszéli helységeket.
Ezekre az embertelenül hosszú utakra a juhász húseledellel is fölkészült. A birkahúst lefaragta a csontról, felaprította, azután a húst zsírjába kisütötte és zsíros levével együtt egy kifordított báránygyomorba töltötte. Az így légmentesen elzárt birkatokány hetekig elállt. Evés előtt kicsiny, háromlábú vasüstben melegítették fel.
A legelőről legelőre vándorló nyájat állandóan járványok fenyegették. Ha beütött a baj, rettenetes pusztítást vitt végbe.
Alig hagyta el Nopcsa a nyájjal Karánsebest, az egyik bárány hirtelen ugrálni kezdett. Hol jobbra, hol balra forgott, mintha legyek kínozták volna. A juhászok kétségbeesetten futottak össze. Nopcsa csak állt és bámult. Nem tudta mire vélni a dolgot. A nyomorúságos tánc hirtelen megszakadt, az eszeveszetten ugráló állat hátsó lába megbénult, szeme könnyezni kezdett, orrán és száján dőlt a nyál. Állt egyhelyben, szemét félig lehunyta és reszketett. Reszketett, amíg össze nem rogyott. A juhászok sötét arccal, szótlanul néztek egymásra. Egyikük kegyetlenül megmarkolta az állat gyapjas hátát, lábra állította. A bárány azonban újból összeesett.
Az első nap egy bárány betegedett meg, másnap már harminc, harmadnap a nyáj fele kidőlt. A pásztorok tehetetlenek voltak a járvánnyal. Kegyetlenség volt, ahogy a beteg jószágot noszogatták, lábra ráncigálták és maguk előtt tolták, míg néhány lépés után újból föl nem bukott.
A kergekór nagyon megtizedelte a nyájat. Két-három juhász egész nap egyebet sem tett, mint nyúzta az elhullott állatok bőrét. A nyers bőr halomra gyűlt a szamarak hátán s néhány nap múlva nem lehetett már többet rájuk pakolni. A súlyosan beteg birkákat ezután átmetszett gégével az útszélen hagyták.
A juhászok a bajt el akarták titkolni a hatóság elől. Ha hónapokig tartó vesztegzár alá kerül a nyáj, a drága síksági legelő bérlete tönkre teszi a gazdát. Ezért inkább a nehezen járható hegyi ösvényeket választották a lakott völgyeken átvezető utak helyett. Amerre a nyáj elvonult, az utat mindenütt megfertőzte. Ez azonban ennek a nyájnak már nem ártott, csak az utána jövőknek. Azzal meg édes keveset törődtek.
Az út vége felé meredek hómezőkön kellett felkapaszkodni. A túlterhelt szamarak sok helyen hasig gázoltak a hóban. Egyszer-másszor megcsúsztak a jeges rögökön és alászánkáztak a hegyoldalon. Az egyik juhász ilyenkor tovább hajtotta a nyájat, a másik kettő pedig leereszkedett a szamárhoz. A terhet leszedték róla s a még mindig reszkető állatot kötélen fogva átvezették a hómezőn. A juhász azután a saját hátán cipelte fel szamarához a nedves, büdös báránybőröket. Fél kilométerrel odább a mulatság újra kezdődött.
Mire elérték a nyári legelőt, elmúlt az állatok nyavalyája. A juhászok dolga könnyebbre fordult. legeltettek és lustálkodtak.
— Napközben olyan helyre heveredtünk le, ahonnét az egész nyájat szemmel tarthattuk, — beszélte a báró. — Ha a legelő juhok nagyon messze kalandoztak, akkor vagy utánuk mentünk vagy az egész nyájat visszafordítottuk, azután újra egymás mellé heveredtünk. Az egyik mesélgetett, a másik furulyázott, vagy lehunyt szemmel álmodozott. Kultúrember számára szinte hihetetlen a pásztorélet gondtalansága. Álló nap nincs a pásztornak semmi dolga, amit legalább félórával el ne halaszthatna. Mégis éppen elég ahhoz, hogy ne unatkozzék. Valósággal vadon él az ember közöttük. Annyi energia-fölösleg halmozódik föl benne, amennyi testét, lelkét megfiatalítja. Pásztorkodásom idején sem játékban, sem szellemi munkában, sem semmi másban nem tombolhattam ki magam s nyolc évi szünet után, akár egy szerelmes ifjú újra verset írtam. Fiatal emberek és fiatal népek több energiát termelnek, mint amennyire önfenntartásukhoz szükségük van. Azok, akiknek napi energia-szükséglete csaknem egyenlő a termelt energiával, kedvetlenek, fáradtak, öngyilkosságra hajlamosak (rabszolgák, munkások, rosszul táplált egyének). Nekem valamennyi foglalkozás egyformán örömet okozott. Teljesen mindegy volt, hogy hálóhúzásban, nyájterelésben fáradtam ki, vagy tudományos munkára használtam az erőmet.
A pásztoréletnek természetesen megvoltak az árnyoldalai is. Megesett, hogy váratlanul tört rá a nyájra a zivatar és a birkák bemenekültek az erdőbe. Hiába riasztották kiáltozással, hiába ütötték bottal az állatokat, meg sem mozdultak. A bokrok alja védelmet nyújtott az ítéletidő ellen. A juhász, nem tehetett egyebet, ott strázsált állatai mellett, mert a medve vagy farkas leginkább ilyenkor tört a nyájra.
Erdély és Románia közt nagy volt olykor a jövés-menés. Hozták és vitték a híreket. Sok ember megfordult a juhász kunyhójában. Pásztorok, katonaszökevények, csempészek. Aki nyitva tartotta a fülét, sok mindenről hallhatott. Az olyan mozgékony, vállalkozó embert, mint a kisegítő csobán volt, az Isten is erre teremtette. Nem sokat teketóriázott bizony, mert ha kellett, részt vett a legnehezebb csempész utakon is. Ki tudja, bizonyára oka volt rá, hogy ne húzódjék attól se. Hamarosan megbarátkozott a határon túli juhászokkal és akkor ment át Romániába útlevél nélkül, amikor akart. Azután meg ügyes ember volt, nem egyhamar csípték nyakon.
Egyik éjjel négy lórakomány juhtúrót akart néhányadmagával áthozni a határon. Már jó innét jártak, amikor az erdő fái közül rőt fény derengett elő.
— A legközelebbi esztina pásztortüze lesz az, — erősködött az egyik csobán.
— Nem gondolnám,— vélekedett Nopcsa. — Te Juon, eredj csak előre és nézz kissé körül. Nagyon nagynak tetszik az a tűz. Mi majd tartjuk a lovakat, hogy a dobogásuk nyakunkra ne csődítsen valakit.
Juont csakhamar elnyelte az éjszaka sötétje. Sokáig várakoztak rá. Amikor visszakerült, rossz hírrel toppant társai elé. Útközben neki is gyanús lett a dolog. Ekkora máglya csak nem lehet pásztortűz? Közelebb lopakodott. Az égnek csapódó lángok messzire világítottak a komor, csillagtalan éjszakában. Finánc-járőr tanyázott a havasi kunyhó előtt, ők lesték ekkora világítás mellett a csempészeket és bátorították egymást a barátságos tűzfénynél. A túróval megrakott lovakat még jókor visszafordították a csobánok.
Más alkalommal az iktár-verseci úton Nopcsa betért az útszéli fogadóba. Pihenni akart egy keveset. Pásztorgúnyában volt s a zsidó kocsmárosné azonmód kipenderítette az ivóból. A báró még hallotta, amikor az asszony magyarul odaszólt a húgának:
— Ezeket mind agyon kellene ütni, mert ezek csinálták 48-ban a lázadást.
"A zsidó kocsmárosné szavai sokáig nem mentek ki a fejemből. Azt hámoztam ki belőlük, hogy a magyar zsidók nem férnek meg az oláhokkal. Eszembe jutott, amit 1905-ben egy oláh paraszt mondott.
— Uram, — kérdezte — miért nem szabad a tavasszal végre agyonvernünk a magyarokat? Hiszen a pópánk már ezt kihirdette!
Megmagyaráztam neki a dolgot, aztán megkérdeztem, kit akarnak a faluban agyonverni?
— Hát úgy beszéltük meg egymás között, hogy a fináncot, az állami erdészt és a zsidó kocsmárost.
Nem szólva arról, hogy a pénzügyőröket és erdészeket sehol sem szívelik, csodálkozva láttam, hogy a magyar polgári lakosság képviselőjeként éppen a zsidó kocsmáros vonta magára az oláhok gyűlöletét. Ezek az esetek tehát nem annyira magyargyűlöletről, mint inkább antiszemitizmusról tanúskodnak".
Karánsebesen a juhászok beküldték Nopcsát a városba pálinkáért. Amikor a zsidó kocsmárostól átvette az üveget az alján valami sűrű, olajos folyadékot látott. "Szóvá tettem a nyilvánvaló csalást, mire a kocsmáros sietve összerázta a vízzel felhígított vitriolos pálinkát és azt hazudta, hogy két hordó maradékát töltötte egybe. Juhász voltam, nem tehettem semmit. Ha tovább akadékoskodom, a kocsmáros úr csak gorombáskodik velem".
Nopcsa félévig tartó pásztorkodása alatt 1913-ban, másodízben is eleget tapasztalt. Miután bizonyítékokat szerzett arról, hogy Románia egyre jobban eltávolodik a Monarchiától és titokban egyességet kötött a szerbekkel, levetette pásztorruháját és Bécsbe utazott. Auffenberget, Berchtoldot és Buriánt tájékoztatta megfigyeléseiről, azután hosszú, kimerítő jelentést küldött Conrad báró vezérkari főnöknek. Nyomasztó gondolatok kínozták. Menekült előlük s két kézzel markolt bele a reménybe, így végzi Conradhoz írt levelét:
Mivel nem akarom feladni a Monarchia fennmaradásába vetett reményemet, bátor voltam a fentieket Nagyméltóságodnak írásban is előterjeszteni és maradok őszinte tisztelettel
1913. október 1.
báró Nopcsai.
Báró Nopcsa Ferenc főhadnagy
"Ha majd látod, hogy a világot borzalmas zűrzavar önti el, emlékezz rá, hogy Erasmus előre látta azt". Rotterdami Erasmus szavai ezek Lutherhez, amikor az augsburgi gyűlés után kétfelé hullt a keresztény világ.
Ugyanezt ismételte szüntelenül Nopcsa is a hivatalos politika paplan alá rejtőzött fülébe. Elröppent szó, hasztalan beszéd az intelme.
Nyugtalan lelke váteszi aggodalommal fordult a jövő felé. Amikor 1911-ben Angliában járt, meglepődve tapasztalta, hogy mennyire aggódnak az angolok Németország előretörése miatt. Ha baráti körben a német–angol háború eshetőségére fordult a szó, az általános angol vélemény ez volt: the sooner, the bettet, minél előbb, annál jobb! Nopcsa visszatérve Bécsbe elmondta tapasztalatait a közös külügyminisztériumban. Mosolyogtak aggodalmán.
A rákövetkező két esztendőben, 1912-ben és 1913-ban saját költségén járta be álruhában az ország déli határát, hogy bizonyítékot szerezzen szomszédaink sunyi politikájáról. Azt tanácsolta Berchtoldnak, hogy Románia és Szerbia közül az egyiket gyengítse meg, akkor a másik részére értéktelen lesz a meggyengített fél barátsága s önként a Monarchia oldalán marad. Szerbia ekkor már teljesen megittasodott Oroszország nagyszláv agitációjától, míg Románia kevésbbé barátkozott az orosszal és "hivatalos" politikája közelebb esett a Monarchiáéhoz. Nopcsa látta, hogy Szerbia a veszélyesebb fél, azzal akart tehát leszámolni. Berchtold az okos tanácsot elvetette, mert 1913-ban, a második Balkán-háború idején ingadozó lelke képtelen volt erélyesen és gyorsan határozni. Csak 1914-ben, a sarajevói merénylet után látta elérkezettnek az időt a leszámolásra. Akkor, amikor a világpolitikai helyzet már végzetesen kedvezőtlenül alakult. Ám, ha egyszer döntött, akkor a halogató ember csökönyösségével ragaszkodott elhatározásához. Hiába figyelmeztette Tisza István a királyt Berchtold háborús lépésének végzetességére, hiába ismételte a koronatanácsban is, hogy "Szerbia kihívását végzetes hibának tartja és semmi esetre sem osztozik a háborús felelősségben". A hadüzenet megtörtént.
Bármennyire ismerte is Nopcsa a Ballhaus-tér politikáját, gyanítani sem merte, hogy Erdélyt azonnal sorsára hagyják, mihelyt Románia karmot nyújt utána. Eleinte ő sem hitte, hogy Ausztria szemében a magyar csak szolgaságra született Sámson. "Ausztria átlyukadt harcvonalainak saját testével örök foltozója". Amikor erre ráébredt, elkeseredetten fordult szembe a bécsi politikával.
Magyarságáért a világháború kitörése idején szenvedett először. 1914 október havában Conrad vezérkari főnök arra kérte, utazzék le Bukarestbe és tudományos tekintélyével kísérelje meg ellensúlyozni azt az agitációt, amelyet főként az egyetemi tanárság folytat a Monarchia ellen a polgári intelligencia körében. Nopcsa nyomban útra kelt. Czemin, Ausztria-Magyarország romániai követe indulatosan és ellenségesen fogadta. "Bennem a magyar embert látta, nem pedig a nagyosztrák hóbort hívét" — mondotta a báró.
Ez a fogadtatás nagyon megnehezítette a munkáját, mert abban az időben Erdély határán túl minden magyar talpa alatt izzott már a föld. A bukaresti újságok hangosan követelték, hogy utazzék vissza Budapestre. Nopcsa azonban nem ijedt meg. Három előadást tartott a közoktatásügyi minisztérium épületében. Előadásán a tudományos világ színe-java megjelent. A hangulat megfordult és a lapokban elismerő nyilatkozatok követték az acsarkodó cikkeket. Egyik előkelő dinerről a másikra hívták s hamarosan megtudta a románok tervét. Erdélyről ekkor már semmi áron nem akartak lemondani, de Erdély megszállása után hajlandók lettek volna szlávellenes szövetséget kötni az oroszok ellen a "megmaradt Magyarországgal". Nopcsának tehát 1914 novemberében nyíltan szemébe vágták, hogy Erdély megszállásán törik a fejüket. "A Monarchia ereje semmi — hallotta — csak Németország erős". Nopcsa sietett Bécsbe, hogy figyelmeztesse Conradot és a Ballhaus-tér politikusait. Elkeseredve a "megmaradt", illetve a "megcsonkított Magyarország" gondolatán, azt ajánlotta Conradnak, hogy tiltakozzanak ellene a magyar sajtóban. A tiltakozás megírására gróf Andrássy Gyulát ajánlotta. Conrad a következő levélben válaszolt:
Kelt a főhadiszálláson, 1914. dec, 14.
Igen tisztelt báró úr!
F. hó 10-én kelt jelentését és különösen a megcsonkított Magyarország valószínű politikai magatartására vonatkozó fejtegetéseit nagy érdeklődéssel olvastam. A felvetett gondolatnak sajtó útján való terjesztését nagyon helyesnek tartom és a cikk nyilvánosságra hozásának módját teljesen az ön bevált ügyességére bízom, csak azt ajánlom, válassza meg az utat akként, hogy harmadik oldalról jövő gáncsoskodástól ne kelljen tartani. Célszerűnek tartom az akciót azonnal megkezdeni.
Kérem, értesítsen az ügy állásáról és melegen köszönöm úgy eredményes, mint hazafias működését. A legszívélyesebben üdvözli
őszinte tisztelője
Conrad, gyalogsági tábornok.
Nopcsa a levéllel nyomban felkereste Tiszát és Andrássyt és 1915 elején a Magyar Hirlap hasábjain megjelent a tiltakozás, amelyet Tisza utasítására a Pester Lloyd is átvett. Conrad nem hiába célzott a harmadik oldalról, az osztrák külpolitika felől várható gáncsoskodásra, mert Andrássy cikkét törölték a bécsi Neue Freie Presseből. Amire a hír Nopcsához eljutott, ő már megint Romániában járt. Onnét írt a Pressének, de az ő cikke sem látott soha napvilágot. "Hogy ezek a cikkek a nagyosztrák föderalista köröknek nem tetszettek, az nyilvánvaló, mert az tűnt ki belőlük, hogy Erdélyről Románia javára csak Budapest és az egész Magyarország árán mondhatnak le."
A nagyosztrák politikának most már útjában volt Nopcsa, agitálni kezdtek ellene és Czernin a főhadiszállásra utazott, hogy a báró visszarendelését kérje. Conrad engedett és Nopcsa soha többé nem találkozott vele.
Berchtold megbukott és utóda a közös külügyminiszteri székben báró Burián lett. Buriánt, mint régi ismerősét arra kérte Nopcsa, vegye fel a diplomáciai karba. Burián azzal a titkos megokolással utasította vissza a kérést, hogy a báró nem elég engedelmes diplomáciai szolgálatra.
Nopcsa politikai észjárása jellegzetesen magyar. Pártoskodó rokonszenv vagy ellenszenv vezette és szívesen hajlott indulatokra, nyugodt megfontolás helyett. Elragadtatásában legtöbbször nem törődött a logikus ellenérvekkel. Szangvinikus lélek volt, vad, féktelen temperamentummal, olyan ember, akit örökösen a kalandvágy, az új élmény szomjazása hajszolt. Maga mondotta, hogy drámaian mozgalmas és változatos életet akar élni. Bizonyos fokig hiszékeny is volt, amit az albánok alaposan kihasználtak a maguk javára. A türelem és fegyelem hiánya pedig legtöbb politikai ténykedését jóelőre elgáncsolta már a Monarchia "hivatásos" politikusai előtt.
Közvetlenül a világháború kitörése után beteljesedett Nopcsa másik jövendölése is. A sokat hitegetett albánok vonakodtak fegyvert fogni a szerbek és a montenegróiak ellen. Nopcsát, aki tartalékos honvédhuszár főhadnagy volt, Albániába küldték, hogy kövessen el minden lehetőt a fegyveres fölkelés megszervezésére.
A hadseregfőparancsnokság 2000 puskát és 200.000 töltényt indított útnak Albániába, de a töltények hasznavehetetlenek voltak az albán Mauser-puskákba. Miután megígérték Nopcsának, hogy újabb, negyven láda Mauser-töltényt bocsájtanak rendelkezésére, nekivágott az északalbániai hegyeknek.
A legtöbb albán törzsfőnök nyíltan vagy titokban szerbbarát volt, az ország déli részében pedig az olaszbarát albánok majdnem Alessióig nyomultak már előre, mert Wied herceg, az árnyékkirály, ezeket sem tudta féken tartani.
Nopcsa mindössze két törzset talált Montenegró határán, amelyek hajlandók lettek volna támadásra a Fekete-hegyek országa ellen. A világháború kitörése idején a montenegróiak erőszakkal visszatartották a hegyeik közt legeltető albán törzsek egy részét. Az otthon maradt albánok készek voltak mindent elkövetni véreik kiszabadítására. Nopcsa sorra járta a falvakat. Megnyerte a törzsfőket s néhány nagyobb fölkelő csapat megszállotta a stratégiailag fontosabb hegycsúcsokat. A támadás megkezdéséhez szükséges muníció azonban még mindig késett. Azzal az 50—60 tölténnyel, ami egy-egy albánnál volt, nem lehetett háborút kezdeni. Nopcsa rohant vissza Alessióba, hogy a Monarchia konzulánál sürgesse a töltényszállítmány útnak indítását. Megnyugtatták és visszaküldték a hegyek közé.
Amíg Nopcsa a töltények után szaladgált, a montenegróiak megneszelve a határon folyó készülődést, betörtek Észak-Albániába, gyilkolva és pusztítva a munició hiányában védtelen lakosságot. Az albánok kétségbeesett vitézséggel verekedtek, amíg el nem lőtték néhány tucat töltényüket. Ami azután következett, nem volt egyéb mészárlásnál. Közel egyiket sem engedték. Úgy lődözték őket halomra a sziklák mögül. Ekkor érkezett meg a várva-várt munició: fél láda töltény! Nopcsa örülhetett, hogy ép bőrrel menekült s nem verték agyon maguk az albánok, akik természetesen mindenért őt okolták.
Megindult a menekülők áradata a skutarii síkság felé. Nopcsa több ezer koronát, minden pénzét kiosztotta köztük, hogy enyhítse a nyomort. Az elhagyott, felégetett falvak határában százával hevertek a temetetlen hullák, s a montenegróiak 5000 dollárt (100.000 koronát) tűztek ki Nopcsa fejére.
Így kezdték meg 1914-ben az albán felkelés megszervezését ... fél láda munícióval.
Nopcsa elkeseredetten hagyta el Albániát s Budapestre utazott. Amikor 1915 nyarán az olasz hadüzenet következtében a románoknak nagyon megnőtt a szarva, a báró felkereste gróf Tisza István miniszterelnököt. Tiszát Nopcsa mindig nagyra becsülte és sokat adott a szavára. "Tisza száraz, tartózkodó, de kérlelhetetlen logikájú ember — mondotta. — Szigorú és egyenes. A logikailag helyeset, ha kell, erőszakkal is meg meri valósítani és a szándékosság legcsekélyebb nyoma nélkül minden embernek megmondja az igazat. Nem lehet szeretni, de azon kevesek egyike, akinek szívesen elhisszük, hogy igazuk van s ezért követjük őket".
Nopcsa arra kérte Tiszát, járjon közbe báró Hazai Samu honvédelmi miniszternél, hogy Romániába mehessen kémkedni. Tisza túlságosan veszélyesnek látta a tervet, azért eleinte hallani sem akart róla. Azonban később engedett s Nopcsa egy hét múlva jelentkezett Nagyszebenben új fölöttesénél, Grecul kapitánynál. Június közepén már oláh gúnyában járta a havasokat. Ezer koronáért hamis útlevelet szerzett a Baia de Arame-i román rendőrfőnöktől és ezzel, mint a Monarchia román nemzetiségű katonaszökevénye átment Romániába.
A katonaszökevény csobán főként az alsóbb néprétegekkel érintkezett. A hangulat mindenütt magyarellenes volt. Az Erdélyből kivándorolt oláh kereskedők, kisiparosok, korcsmárosok és tanítók szították a gyűlöletet és Románia tele volt erdélyi származású oláh agitátorokkal. A román kormányok évtizedeken át már az iskolás gyermekekbe beoltották azt a gondolatot, hogy Erdély Romániához tartozik. Ez, a ravasz politikával kieszelt, mesterségesen reklámozott terjeszkedési mánia 1915-ben a vérében volt már minden románnak. Nopcsa saját bőrén tapasztalta, hogy még a messze Dobrudzsában is ott virágzott a beteges magyargyűlölet, ahol pedig a földhöz ragadt szegény földmíves sohasem látott magyart.
A magyarság elleni acsarkodás a világháború elején odáig fajult, hogy Erdély román nemzetiségű parasztsága napról-napra várta a román hadsereg bevonulását. A katonaköteles oláhok csak azért szöktek meg a mi hadseregünk sorozása elől, hogy könnyebben térhessenek vissza Erdélybe a román hadsereggel.
1915 elején a romániai néphangulat még hevesen követelte a hadüzenetet. 1915 végén azonban a katonai akció állandó halogatása miatt a román parasztság és kispolgárság önbizalma nagyon megcsappant s nem bíztak többé a Monarchia elleni háború sikerében. A magyar határ mentén folyó lassú, de rendszeres román katonai készülődés már nem volt elégséges a bizalom fenntartására. A titkos behívások nyomán fakadó panaszok, a kényszermunkák és a rekvirálások már jóval az erdélyi betörés előtt annyira elkeserítették a romániai lakosságot, hogy a közhangulat a kormányt nem kényszerítette többé a Monarchia elleni háborúra és a teljes leszerelést is nyugodtan, sőt örömmel fogadta volna. Ebben az időben az osztrák–magyar és a német hadsereg oroszországi sikerei a leglázasabb úszítókat is lehűtötték.
A nép ébredezni kezdett a hódító háború szuggesztiójának álmából, mert a háború megkezdése előtt megismerkedett a háború nyomorúságával és gyötrelmeivel. A nép helyett most már a hadsereg és a kormányhoz közel álló politikai körök kezdték hangoztatni a háború szükségét, emberibb okokat keresve a beavatkozásra. A néphangulat megváltozása és elfanyarodása nehezítette meg később a román ellenállás megszervezését, amikor a német és magyar katonaság Románia földjére lépett.
Román nemzetiségű, erdélyi katonaszökevényeink száma 1915 őszén — Nopcsa Romániából hozott adatai alapján — elérte a 30,000-et. A szökevények, akik Magyarországon rendezettebb viszonyokhoz voltak szokva, fűnek-fának panaszkodtak. Semmiképpen sem voltak megelégedve a romániai állapotokkal. Látták, hogy ott mindenki csal és lop és a szegények védtelenebbek a panamarendszer ellen, mint bárhol másutt. Annyira megutálták a romániai viszonyokat, hogy számosan jelentkeztek a Monarchia konzulátusainál, kegyelmet és azonnali frontszolgálatot kérve.
Míg a román kormány minden más nemzetiségű katonaszökevényt internált, az erdélyi hazaáruló oláh szökevényeknek a hajuk szála sem görbült meg. Ez a tény egymagában elégséges lett volna arra, hogy rányissa szemünket a román készülődésre.
A szökevények nagy része 1916-ban esett el a nagyszebeni csatában.
Egy darab történelem az, amit Nopcsa az elmondottakban összesűrítve romániai útjáról magával hozott. Élesen megvilágította a nép gondolkozását arról az oldaláról is, amelyet a hivatalos román politika még ma is hangosan tagad.
1915 októberében tért vissza Nopcsa báró Bécsbe, hogy jelentést tegyen a hadseregfőparancsnokságnak romániai tapasztalatairól. Mivel pontos adatokra lett volna szüksége, közvetlen feletteséhez, Grecul kapitányhoz fordult Nagyszebenbe, akihez hadászatilag fontos jelentéseit küldötte Romániából. Grecul röviden azt válaszolta, hogy a román posta Nopcsa valamennyi levelét elfogta. A báró sehogyan sem értette a dolgot, leveleit Petru Gorlopán juhász nevére küldötte Nagyszebenbe és a citromlével írott jelentései láthatatlanul húzódtak meg a ceruzával odavetett, közömbös sorok között. Csak 1918 tavaszán jött rá a magyar határrendőrség arra, hogy Grecul kapitány román kém volt, aki maga fogta el Nopcsa valamennyi jelentését. Arra persze nem gondolt Grecul, hogy a báró kémútját befejezve nem nála jelentkezik, hanem szokása szerint egyenesen a hadseregfőparancsnokságot és a minisztériumokat értesíti. A hazaárulót a magyar határrendőrség 1918-ban elfogta és börtönbe vetette.
Nopcsa úgy látta, hogy a hadseregfőparancsnokság Erdélyben román származású tiszteket állít a hírszerző osztályok élére. Egyre inkább gyökeret vert benne a gyanú, hogy ezt tudatosan teszi. Mikor azután a saját, eltűnt levelei kapcsán megbizonyosodott a dologról, figyelni kezdett. Jelentéseivel nem ment többé Bécsbe, hanem a magyar miniszterelnököt és a honvédelmi minisztert kereste fel. Amikor a hadseregfőparancsnokság észrevette ezt, mindent elkövetett, hogy Nopcsát eltávolítsa az erdélyi hírszerző szolgálatból. Nopcsa, mint honvédhuszár főhadnagy Tisza István miniszterelnök és báró Hazai Samu honvédelmi miniszter intézkedésére került a nagyszebeni és a temesvári hírszerző kirendeltségekhez, mégis a hadseregfőparancsnokság egyik áthelyezési parancsa a másikat követte és sürgönyileg tiltakozott a honvédelmi minisztériumban Nopcsa megbízatása ellen, A honvédelmi minisztérium a további viszálykodás elkerülésére — látszatra — erélyesen nyomoztatott Nopcsa után Erdélyben, de — természetesen — nem találta meg.
Ezek a tények. Fűzzük még röviden hozzá Nopcsa megjegyzését, amelyből tisztán látszik, mint jajdul föl benne a megtaposott magyar. "A hadseregfőparancsnokságnak minden oka megvolt arra, hogy a román háború kitörésekor ne legyek hírszerző-szolgálatban. Tudta, hogy sokkal jobb magyar vagyok, semhogy tervét ne vigyem a magyar hatóságok elé. Az erdélyi magyarság gyengítése már II. József óta politikai programmja volt az osztrák centralistáknak, akikhez a hadseregfőparancsnokság sok, nem magyar származású vezérkari tisztje is húzott. A Hora- és Kloska-féle román lázadást éppúgy a bécsi imperialista politika rendezte, mint néhány évvel később a Janku lázadást. Amikor Kristóffy volt Magyarország belügyminisztere, ő is nagyosztrák nyomásra mozgósította az erdélyi románokat a magyarok ellen. A régi terv újult csak fel. Hogy a terv sikerét előmozdítsák, az erdélyi hírszolgálat vezetését lehetőleg román nemzetiségű tisztekre bízták. A terv érdekében már 1915-ben kitalálták azt a mesét, hogy a Kárpátokat nem lehet tartani és a csapatokat a Maros vonalára kell visszarendelni. A tervnek megfelelően a Maros-vonalat már 1915-ben kiépítették, míg a Kárpátokat közvetlenül a betörés előtt, 1916-ban is védtelenül hagyták. Ez az eljárás különben az országrész nyugodt kiürítését is megakadályozta. A románok elleni hadműveletek megindításakor, 1916-ban Ealkenhayn tábornok Déván kijelentette, hogy katonai szempontból képtelenség volt visszavonulni a nehezen védhető Maros-vonalra, amikor olyan természetes bástya állott rendelkezésünkre, mint a Kárpátok. Ez a kijelentés, sajnos, csak akkor hangzott el, amikor a románok a magyarlakta székelyföldet már feldúlták".
Néhány héttel a román betörés előtt gróf Bethlen István, Wild vezérkari kapitány és Nopcsa báró figyelmeztette Tisza István gróf miniszterelnököt a hadseregfőparancsnokság tervére. Az ő közbelépésük érdeme, hogy a románok 1916-ban nem pusztíthatták el Erdélynek még nagyobb részét és a történelem egyik legcsúfosabb rablóhadjárata hamarosan befejeződhetett, amikor a lelkiismeretlenül vezetett román sereget két hét alatt kiverték Erdélyből. Tisza ugyanis erélyesen megfenyegette a hadseregfőparancsnokságot, hogy hazarendeli a honvédséget az ország határának védelmére, ha nem küld csapatokat a szerencsétlen országrész védelmére.
Milyen messze voltunk az 1790. évi X. törvénycikk rendelkezésétől: "Magyarország a hozzá kapcsolt részekkel együtt szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg független, azaz semmi más országnak alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró... tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányzandó ország". Olyan időket éltünk, hogy még a saját határainkat sem tudtuk megvédeni Bécs jóváhagyása nélkül.
Wildet, akinek egyik jelentése a másikat követte, sürgetést sürgetésre küldött és a leghatározottabban követelte Erdély védelmét a főhadiszállástól, egyszerűen "leváltották" és eljárást indítottak ellene.
"Ausztria és a nemzetiségek együtt két malomkő, melyek porrá zúzzák a mi szép ezredéves Nagymagyarországunkat", vési lelkünkbe a hasonlatot Szekfű Gyula, a Három nemzedék olvasása közben. És az események rohanó sodrában alig eszmélő magyart véresre zúzta ez a két malomkő.
Búcsú Albániától
Nopcsa 1915 novemberében a hadseregfőparancsnokság óhajára még egyszer résztvett az albán szabadcsapatok megszervezésében. Kövess hadseregparancsnokhoz utazott, akivel kidolgozták a felkelés tervét, azután Albániába ment. Itt 1914 óta csak fokozódott a háborús zavar. Az osztrák-magyar hadsereg Albániát etap-területnek tekintette, ami együtt járt a rekvirálással és a lakosság elkerülhetetlen zaklatásával. A Monarchia katonaságán kívül szerb és montenegrói csapatok is járták az országot és az inkább hasonlított hadiszíntérhez, mint békés területhez.
A harmadik operációs hadsereg parancsnoksága Nopcsának szabad kezet biztosított a fellázított albánok megszervezésére. Azonban a Monarchia Albániában tartózkodó sorkatonasága vajmi kevésre tartotta ezeknek a "mezei hadaknak" a harcászati értékét és Nopcsát — Kövess rendelete ellenére — alig támogatta. Nem volt fegyvere és lőszere. Az összetoborzott albánok százai hetekig őgyelegtek tétlenül. A báró egyik jelentését a másik után küldte felettes parancsnokságához, hogy figyelmeztesse a tévedésekre, hiányokra és túlkapásokra. Jelentéseinek hangja egyre türelmetlenebb és gorombább lett. Kérlelhetelen volt, ha úgy hitte, hogy igaza van.
Más körülmények is hátráltatták feladata végrehajtásában. Szerbia albánok lakta területeit, Djakovát és Prizrent, elsőnek bolgár szövetségeseink szállották meg. Nopcsának érdeke volt, hogy a bolgár parancsnoksággal jó viszonyban legyen, mert szabadcsapatait ezen a vidéken kellett megszerveznie. Barátsággal és figyelmességgel meghódította a bolgár tisztikart s már úgy látszott, baj nélkül befejezheti küldetését, amikor egy reggel arra ébredt, hogy az egyik átvonuló csapat erőszakkal magával vitte ökrös szekereit. A dolgot nem hagyhatta annyiban, mert nemcsak tekintélye forgott kockán, hanem a szekerek nélkül aznapra kitűzött indulását is el kellett halasztania. A bolgár divizióra sietett, ahol rövid tárgyalás után elismerték igényjogosultságát a szekértáborra. Sietve otthagyta a bolgár parancsnokságot, az egyik albán udvarházból lovat kölcsönzött és utána eredt a szökevényeknek. Prizrenen túl a mezőn lovagolt, hogy gyorsabban haladhasson. Az úton katonák meneteltek vállra vetett fegyverrel s kíváncsian bámultak a tovaügető idegen lovastiszt után. Késő délután pillantotta meg a ponyvával letakart málhás szekereket. Az eléjük fogott ökrök lépésben haladtak. Ütemesen hol jobbra, hol balra rántották egymást a nehéz járommal. Sűrű porfelhő takarta a csapatot. Nopcsa odalovagolt a parancsnokhoz, felmutatta írásbeli meghatalmazását, azután megállította a menetet s visszatérést parancsolt az albán hajcsároknak. A tisztek azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a szekereket a legközelebbi szállásig magukkal vihessék. Az oszlop élén lovagoló őrnagy megcsóválta feje fölött kardját s elnyújtott kiáltással indulást vezényelt. Nopcsa kihúzta revolverét és ráemelte az akadékoskodókra. Közömbös, hideg arcán egyetlen izom sem rándult.
— Állj meg!
Valaki rászólt a tisztek csoportjából, hogy ők többen vannak és rögtön lelövik, ha fegyvert használ.
— Az mindegy! Itt csupán a parancs teljesítéséről van szó. A többi rátok tartozik.
Bátor fellépése hatott. A szekerek terhét kénytelen-kelletlen lerakták az útszélre és a szekérsor visszafordult.
Nopcsa néhány hónap alatt meggyőződött arról, hogy meddő minden fáradozása. A megígért felszerelés egyre késett és fájó szívvel látta, hogy soha sem fog embereivel a frontra jutni. Montenegró ekkor már letette a fegyvert s a tengerparton előre nyomuló csapataink elfoglalták Skutarit. A felkelés ügye végkép elposványosodott azoknak a kezén, akik homo novusok voltak Albániában és nem ismerték a helyzetet, mert legjobb esetben az okkupáció idején kerültek a Balkánra. Hamarosan belátta, hogy vagy belepréseli lelkét a vak engedelmességbe és tétlenül nézi, mint vetnek bukfencet az események, vagy ismét elhagyja Albániát. Az utóbbit választotta. Anélkül, hogy tudta volna, ugyanerre az elhatározásra jutott a hadseregfőparancsnokság is, akit maga ellen bőszített gorombán elégedetlenkedő jelentéseivel.
Siettette elhatározását az a változás, amely napról-napra jobban beárnyékolta az albán népet. A törzsek ellenségeskedése a zavaros időben hihetetlen fokra hágott. A törzsfőknek egyre kevesebb lett a szava, sőt megesett, hogy meggyilkolták őket. A Monarchia, Olaszország, Szerbia és Montenegró tömték az országot agitációs pénzzel s ez végképpen demoralizálta a szegény albán lakosságot.
Eltűntek a rokonszenves „vadak”, akik hagyományos becsületükhöz kitartóan ragaszkodtak. Helyükbe, kevés kivétellel, pénzéhes, gyáva, megbízhatatlan emberek léptek. A nép lelkének válságát az első Balkán-háború indította meg s a világháború eseményei még inkább fokozták. Nopcsa így búcsúzott tőlük naplójában : "Évekig jártam-keltem Albániában. Mindig akadtak emberek, akiknek néhány koronát ajándékoztam, s akik azért mégis valósággal megvédtek életemet. Sőt akadtak, akik a legsúlyosabb ügyekben is hallgattak tanácsomra s kérésemre — ősi szokásuktól eltérően — a vérbosszút is békésen intézték el. Lehet, hogy az albánok erkölcsi züllése csak viszonylagos volt, nekem azonban az az érzésem, hogy az albán „trim”, a deli harcos kiveszett. A trim volt az az elem, amelyre néhány év előtt kormányt alapíthatott volna az ember. Az utóbbi évek háborúi megsemmisítették azt az önérzetet, amiből a trim erejét merítette. Az a tény, hogy a bessát, a fegyverszünetet már nem tartják meg olyan szigorúan, mint régen és a vérbosszúval fenyegetett gyilkosok bujkálnak üldözőik elől, Észak-Albánia lakóinak erkölcsi romlását bizonyítja. Sajnálom azokat az ártatlanokat, akikre ránehezedik majd a jövő. Emelt fejük hull először a porba. Elhagyom Albániát s többé már nem tudok örülni a viszontlátás reményének. Ha tanulmányaim során ismét elvetődnék ide, alig hiszem, hogy újra a régi, bátor »vadjaimmal« találkozhassak. Az én régi Világomnak újra eltűnt egy darabja".
Nopcsa Tiranából táviratozott a hadseregfőparancsnokságnak. Engedélyt kért arra, hogy elhagyhassa Albániát. Még aznap este beszédet intézett egybegyűlt „legénységéhez”, elbúcsúzott tőlük s visszaküldte őket hegyeik közé. 1916 márciusának derekán érkezett Budapestre. Felkereste gróf Tisza István miniszterelnököt és kendőzés nélkül feltárta előtte az északalbániai viszonyokat. Március végén Bécsbe utazott, ahol báró Burián külügyminisztert tájékoztatta. "Burián elismerte, hogy hallott egyet s mást, de mindaddig nem tud változtatni az eseményeken, amíg Albánia etap-terület." Maradt minden a régiben, Nopcsát pedig megjutalmazták a Ferenc József-rend hadiékítményes parancsnoki keresztjével. Soha sem viselte.
Erdély! Erdély!
Hideg, komor tél végi nap volt. Szél sivított az erdő fái között s kegyetlenül zörgette a cirbolya és boróka száraz ágát a kopasz sziklacsúcsok alatt. Vihar volt készülőben.
Nopcsa ezen a napon kora reggel indult útra juhászgúnyában a Gura Apilorról, hogy elérje a borescu-i pásztorkunyhót. A két hely alig van pár óra járásra egymástól, mégis bealkonyodott, amire megérkezett. A Retyezát ilyenkor nem tréfál. A hó helyenként derékig ért s dühös szél vágott szemközt az úton. Nopcsa betegsége napokkal előbb kiújult. Láz gyötörte, csak úgy szakadt róla a veríték. Nehezen törte a havat bokáig érő bundájában. Köröskörül a halál ásított a fehér pokolban.
Reszkető térddel érkezett a stinához. Előre örült a menedéknek és a pihenésnek. Betaszította a kunyhó ajtaját s lába gyökeret vert a küszöbre. A kemény tél alatt az ócska tetőt erősen megtépázták a viharok s a viskó csaknem a tetejéig megtelt hóval. Ha az éjszakát nem akarta lázasan a szabadban tölteni, a hó egy részét ki kellett takarítania. Az egyik szögletben fekete, pudvás deszka meredt elő a fehérségből. Üggyel-bajjal kiszabadította s a tűzhely mellett nyugvóhelyet kapart magának a hóban. lefeküdt, hogy pihenjen egy keveset.
Jólesett volna valami meleg étel. Leves vagy efféle. A tarisznyába rakott szalonnára és túróra most gondolni sem tudott. Félálomban a szél zúgását hallgatta, amint odakünn a magasban a fák koronáját suhogtatta. Időnként fölkelt s teljes erejével kitaszította a kunyhó ajtaját, nehogy betemesse reggelig az erős havazás.
Másnapra kelve annyira odalett, hogy lemondott tervéről s nem ment át Romániába. Pedig odaát napok óta várta már kémtársa az előre megbeszélt helyen. Nem mert nekivágni a 100 kilométeres gyalogútnak. Érezte, hogy ereje egyre inkább fogy. Fölösleges holmiját a kunyhóban hagyva, nekivágott hát a Gura Apilorra visszavezető útnak.
Minden 100 lépésnél meg kellett pihennie. A Borescu tetejére még csak felvergődött, a lejtőn azonban eltévedt a ködben és a sűrű hóesésben. Órákon át bolyongott úttalanul. Ha előbb izzadt, most kiverte a félelem hideg verítéke. Sejtelme sem volt többé arról, hogy hol van, merre jár. Körülötte vadul dühöngött a vihar, hol erről, hol arról kavargatta a havat. Lábnyoma pillanatok alatt eltűnt és nem tudta, merre van előre, merre van hátra.
Akkor már harminc órája nem volt egy falat a szájában. Testileg, lelkileg megtörve végigbukott a hóban, nem volt többé akarata és nem gondolkodott.
Vagy félórát fekhetett. Háta fölött jókora hóbucka tornyosodott, amikor a köd pillanatra megszakadt és a távolban megpillantotta egy ismerős hegyvonulat bizonytalan körvonalát. A sejtés, hogy merre van, új erőt öntött belé. Négykézláb felkapaszkodott ismét a csúcsra, ahonnét lefelé jövet eltévedt. Megtalálta a Borescu maré stinához, a havasi pásztorkunyhóhoz vezető utat. Bundáját maga alá terítette és a keményre fagyott hómezőn alácikázott a völgybe. Estére elérte a Gura Apilort, ahol tejet kapott és fedél alatt, biztonságban pihenhetett. Megmenekült. A fehér halál soha ilyen közel nem járt hozzá, mint ezen a márciusvégi napon.
1916-ban történt mindez, azután, hogy Nopcsa végkép odahagyta Albániát. Betegsége miatt hónapokig nem gondolhatott arra, hogy folytassa hírszerző útját. Erdélyben tartózkodott, ahonnét több alárendelt emberének kémkedését irányította. Ennek az évnek nyarán kioktatta őket, hogyan viselkedjenek abban az esetben, ha kitörne a háború a Monarchia és Románia között. Augusztus 15-től napról-napra várta a hadüzenetet. Szüleit rábírta arra, hogy az ősi kastély berendezését szállítsák el s ez idejében meg is történt.
A későbbi események Nopcsa előrelátását igazolták.
Egy nap, augusztus derekán Mikes gróf, brassói főispán kétségbeesve jelentette Sándor János belügyminiszternek, hogy a románok megszállták Predeált. A belügyminiszter nevetett. — Ugyan — mondotta — ne üljön fel az ilyen híreknek. — Ugyanezt válaszolta a főispánnak Erdély kormánybiztosa is. Magyarország hivatalos köreit, tudjuk, váratlanul és készületlenül érte a román betörés.
Nopcsa Szacsalon értesült az előrevárt szomorú eseményről, akkor, amikor a románok már Lupényban voltak. Még aznap Malomvízre ment, ahonnét az éj folyamán a román határ közelébe fekvő Gura Apilorra lovagolt. Biztos híreket akart szerezni a hegyek között. Intézkedett, hogy a betörés hírére ok nélkül visszavonult határőrségek újból foglalják el állomásaikat. A havasi legelők több ezer főnyi juhnyáját eltávolíttatta a határ közeléből. Ahol nem boldogult szépszóval, ott sajátkezűleg vert végig az engedetlen pásztorokon. Mindenütt lefoglalta a famunkások robbantó anyagát és a fatelepeken dolgozó olasz hadifoglyokkal sorra robbantatta a határhoz vezető ösvényeket. A környék falvaiból néhány tucat lovat rekviráltatott, hogy élelmiszereket juttathasson a havasokon napok óta éhező csendőrörsöknek. Ott volt mindenütt.
Bátorított és intézkedett. Amikor híre jött, hogy Tamáspatakon a románok túlerőben vannak, nagyobb lovasjárőrrel sietett oda, hogy megakadályozza a románok továbbvonulását.
A románok e közben feltartóztathatatlanul közeledtek a Hátszegi medence felé, ahol, Szacsalon, a Nopcsák ősi kastélya állott.
Nopcsa egy csendes, őszi estén elbúcsúzott Szacsaltól. Bejárta az elárvult szobákat, a parkot és a közeli erdőt. "Minden virág, minden bokor, minden talpalatnyi föld szép órák emlékét őrizte. S most mindennek vége szakadna? Minden idegszálammal ragaszkodtam a szacsali kastélyhoz. Alig tudtam a rámszakadt valósággal számolni. Mintha egész világom, egész múltam a szemem láttára süllyedne el".
Leszedte a kert valamennyi rózsáját s elküldte az édesanyjának.
Tudta, hogy az előnyomuló oláhok ellen néhány legényével semmit sem tehet. Jelentkezett brigadérosánál, aki megköszönte eddigi szolgálatait s vissza küldte Temesvárra, a hírszerző csoporthoz.
Tíz év története
Elkövetkezett az idő, azok az idegenek, akik évszázadok alatt lopva költöztek be a magyar hazába, a megfogyott magyarság ellenségeivé váltak. Bekövetkezett, amit annyi nagy magyar előre érzett: állami politikánk tragikus bukása. Az a bukás, amit Széchenyi látnoki szavai már 1835-ben megjósoltak Hunniájában. A jövevények szomszédos rokonaikhoz csatlakoztak és az összeroppanó állam maga alá temette a nemzetet.
Nopcsa az összeomlás idején erdélyi birtokán tartózkodott. A háború utolsó hónapjaiban a magyar tudományos akadémiának és gróf Teleki Pálnak közbenjárására fölmentették a hírszerző szolgálat alól. Az akadémia hadigeológiai feladattal akarta megbízni. Ez a megbízatás a fokozódó politikai bizonytalanságban egyre késett s Nopcsa élt az alkalommal, hogy megírja hatalmas könyvét az albán szokás-jogról.
1918 telén, munkája közben váratlanul titkos értesítést kapott a román nemzeti tanács egyik tagjától. Sürgette, hagyja el Erdélyt, mert élete veszélyben forog. És a rá következő napon valóban másodszor is megjelentek a román hordák a havasok bejáratánál.
Nopcsa báró Budapestre költözött.
Csakhogy a helyzet itt sem volt vigasztaló. Az állam sorsának intézése ekkor már végzetes gyorsasággal siklott a csőcselék kezére. A báró elhatározta, hogy rövidesen továbbutazik Bécsbe.
— A proletariátus osztálygyűlöletét valamiképpen le kell. vezetni — mondotta Nopcsa a háború vége felé. — Mozgalmukat azonban nem elfojtani, hanem felelősség mellett vezetni kellene. Félek, hogy az uralmon lévők tehetetlensége képtelen lesz a földalatti erők megzabolázására és a probléma nem lesz többé megoldható az erőszak eszközével. Az utca népe maga fogja követeléseit megvalósítani a történelemből már ismert recept szerint. — Jól ismerte a hamu alatt parázsló forradalom lelkét. Mint eldobott kő, zuhant alá az állam a kommunizmus mélységébe.
Nopcsa néhány napig útlevélért kilincselt. Amikor látta, hogy sehogy sem juthat hozzá, merész elhatározással fordított egyet a dolgon. Eltökélte, hogy útlevél nélkül indul Bécsbe.
Búcsút vett néhány mágnásbarátjától, akik sietve összecsomagolták nagyértékű családi ékszereiket és átadták Nopcsának. Bécsben még vagyonbiztonság volt, nálunk már fölütötte a fejét a fosztogatás és garázdálkodás.
Másnap reggel Nopcsa irattáskájába tette készülő könyvének kéziratát, zsebrevágta revolverét és kocsin kihajtatott a mátyásföldi repülőtérre. A repülőtér parancsnokának felmutatta a hadügyminisztérium egyik régi igazoló írását, amire otthon jóelőre ráírta az új hadügyi népbiztos nevét. Szolgálati ügyben gépet kért Sopron felé. Kívánságát nyomban teljesítették. Az egyik kétüléses gépet kigurították a hangárból és Nopcsa a pilótával nyeregbe ugrott.
Győr felett járhattak már, amikor az utas váratlanul megszólalt:
— Bécsbe megyünk!
A vörös gép vezetője tiltakozva fordult hátra. Sötéten, könyörtelenül meredt rá egy revolver csöve. Hiábavaló
lett volna minden ellenkezés. Az az átkozott ököl meg se rezdült a revolver agyán! Aki 1000 méter magasságban fog fegyvert a pilótára, azzal nincs mit tárgyalni. A gép továbbrepült Bécsújhely felé.
— Mondja meg Pesten, hogy báró Nopcsa Ferenc főhadnagyot szöktette Bécsbe — búcsúzott mosolyogva a titokzatos utas, amikor a gép kereke földet ért.
Nopcsa a repülőtérről az egyetemre sietett. Jóbarátját, Ábel Othenio tanárt kereste. A professzor vidéken tartózkodott, mert az előadások szüneteltek. Intézetét festették és takarították. Nopcsa fogta az újságpapirosba burkolt ékszeres dobozt és letette a professzor íróasztalára, azután szó nélkül elhagyta az intézetet.
— Amikor megérkeztem, sorra kérdeztem mindenkit, ki hagyta az asztalomon a madzaggal átkötött csomagot — beszélte Ábel. — Senki sem vette észre eddig, nem is tudtak róla semmit. Valaki emlékezett rá, hogy Nopcsa báró járt az intézetben pár nappal előbb, meglehet, ő hagyta itt. Abban a hiszemben, hogy kövület van a dobozban, felbontottam. Majd lefordultam a székről. Az ezeregyéjszaka kincsei szikráztak az újságpapirosban. Megzavarodva a váratlan látványtól, az első pillanatban azt sem tudtam mittévő legyek. Azután kaptam a kalapomat és rohantam Nopcsához.
— Persze, hogy én hagytam ott! — nevetett a báró. — Az én lakásomon most nagy a sürgés-forgás. Jönnek-mennek az emberek, politikai tárgyalások folynak. Úgy gondoltam, az igénytelen, újságpapirosba csomagolt dobozt senki sem veszi majd észre és legkevésbbé sem sejtik, mi rejtőzik benne.
— Biztosítottam Nopcsát, hogy így is történt — folytatta Ábel. — Egyben felszólítottam, azonnal vegye át az ékszereket. Percig se tudnék nyugodtan aludni azzal a tudattal, hogy én vagyok értük felelős.
1923 nyarán már Angliában találjuk. Előadásokat tart a tudományos egyesületekben, föleleveníti régi összeköttetéseit, igyekszik angol barátait meggyőzni a trianoni Magyarország tragédiájáról.
A British Museum kérésére tanulmányozza a múzeum újabb őslénytani anyagát. Útmutatásai alapján preparálják a három és fél méter hosszú Scolosaurus scutleri ősgyík páncélos múmiáját. A tetemet egy tonna súlyú homokkő sziklából szabadították ki. Az állat súlya valaha megütötte a két mázsát. Kanada krétakori sivatagjában élt, ahol sáskákra és egyéb rovarokra vadászott. A széles, lapostestű ősgyíkot találóan hasonlította Nopcsa óriási tetűhöz.
Angliai tanulmányai kapcsán hangoztatta először, hogy az őskori óriásgyíkok (dinosaurusok) anatómiai felépítésükben a madarakhoz hasonlítanak. Megállapította, hogy a keskeny medence, a sisakszerű koponya, a csonttarajok és a sarkantyú-alakú függelékek az ősgyíkoknál is a hímek bélyegei, akárcsak a madaraknál. Neki köszönhető, hogy rendszeres megfigyelései alapján sok kihalt állatfaj vázán felismerjük a nemi különbségeket.
Leírta a Föld legősibb "kígyófajának” maradványait. Az állat seregestől élt Dél-Európa alsókrétakori tengerének vizében. Karcsú, hosszú teste két oldalt lapított volt s tengeri férgekkel táplálkozott. Az egyik kígyófajt Nopcsa báró tiszteletére Mesophis nopcsai-névre keresztelték el.
Sokat foglalkozott a repülés eredetének problémájával is. A kérdést egészen új oldaláról világította meg. Örökösen szellemi birkózásra kész egyénisége édes-keveset törődött avval, hogy a régi, könnyen megemésztett, kényelmes felfogáson kérődző búvárok hadát maga ellen zúdította. A vita gyökere 1861-íg nyúlt le az évtizedek során egymásra halmozódott szakirodalom rétegein keresztül. Ekkor találták meg a bajorországi Pappenheim városka palabányájában, két palaréteg hasadási felületén az első jurakori ősmadár (Archaeopteryx) csontvázát. A részletekbe merülő, alapos vizsgálatnál kitűnt, hogy az állat állkapcsában kúpos fogak ülnek és a szárnyak ujjcsontjai karmokban végződnek, akárcsak a ma élő délamerikai búbostyúk fiókáin. Az ősmadár szemét csontgyűrű vette körül, testét tollruha borította. A leletnek híre futott az egész világon. A tudósok sokáig azt hitték, hogy végre rábukkantak a hosszú ideig nélkülözött láncszemre, amely összekapcsolja a madarak osztályát a hüllőkével. Nem sokkal később, 1877-ben Bichstátt városka palabányájában találtak egy második jurakori ősmadár csontvázat is. A két ősmadárcsontváz alapján a szakemberek fán lakó ősöktől származtatták a repülő madarakat.
Említettem már, hogy Nopcsa 1907-ben egyik angliai előadásán azt fejtegette, hogy a madarak kétlábon futó őshüllőkből fejlődtek. Legerősebb bizonyítéka az volt, hogy a madarak csűdje, amely a második, harmadik és negyedik lábtő- és lábközépcsontok összeforradásából alakult ki, származástanilag idősebb szerzemény, mint az egységes szárny középcsont. Az Archaeopteryx-en ugyanis a szárnyközépcsontok még nem forrtak össze, míg a lábtő-, és a lábközépcsontok már csüddé alakultak át. Az így kialakult csüd pedig csak a futás megkönnyítésére szolgálhatott. Tehát előbb futott az ősi alak és csak azután repült. Évek hosszú sora múlott el. Egy szép napon a British Museum igazgatósága megengedte, hogy a féltve őrzött ősmadárcsontváz kőzetben rejtőző medencecsontját is kipreparálják. Kiderült, hogy Nopcsának volt igaza, mert a hosszú, karcsú medencecsont a futómadarak és az ősgyíkok medencecsontjához hasonlít, ellentétben a repülő madarak széles és rövid medencéjével.
Nopcsának egyik legnagyobb érdeme, hogy az ősélettani kutatásokat ráterelte a fiziológia útjára. Ezzel megvetette alapját a paleofiziológiának. Foglalkozott az ősgyíkok óriásnövésével. Kimondotta, hogy a törzsfejlődés folyamán állandósult óriásnövést belső elválasztó-mirigyek működésbeli zavara idézte elő. Kutatta a vízi életmód állandósulásának hatását a szervezetre. Nagy tanulmányt írt az átöröklés törzsfejlődéstani szerepéről. Feltűnést keltő tanulmányaival bámulatba ejtette a szakembereket az egész világon. Jellemzően világítja meg az egyik szemtanú elbeszélése, mekkora jelentőséget tulajdonítottak Nopcsa idevágó kutatásainak a nemzetközi kongresszusokon: "Az 1923-i kongresszuson a megszabott húszperces előadási időt az ő számára félórával hosszabbították meg, az előadást követő vita pedig tíz perc helyett négy teljes órát vett igénybe. A kongresszus egész munkaprogramra ja fölborult, de a jelenlévők valamennyien tudták, hogy egyetemes érvényű eredmények megalapozásában vehettek részt.”
Drevermann, a német ősélettudósok nemrégiben meghalt nesztora írta Nopcsáról: „Korunk legszellemesebb, legélesebb látású paleontológusa”. Ez a mondat magába öleli a legnagyobb elismerést, amit idegen nemzet tudós fia jóval fiatalabb kortársának adhat.
A külföld nem is fukarkodott soha Nopcsa báró tudományos működésének jutalmazásában. Megválasztották a Zoological Society és a Geological Society of London levelező tagjának, a berlini Gesellschaft für Erdkunde tiszteleti tagjának, a bécsi Geologische Gesellschaft levelező tagjának és a bolognai Akadémia tagjának.
Tudományos érdemeit elismerte a magyar kormány is, amikor meghívta a Királyi Magyar Földtani Intézet élére.
Nopcsa 1925-ben, nehéz időben vette át a Földtani Intézet vezetését. Az intézetet évek során helyettes igazgatók kormányozták, akiknek ideiglenes megbízatása már eleve kizárta azt, hogy erélyesen védelmére kelhessenek az Intézet érdekeit érintő személyi ügyeknek vagy költségvetési előterjesztéseknek. Nopcsának, mint igazgatónak nagy elméleti ismerete volt. Egy bizonyos ideig, amíg el nem fáradt és el nem kedvetlenedett, volt szervező akarata is. Új életre keltette az Intézet pompás kiadványsorozatait, gondjába vette a háború eleje óta elhanyagolt könyvtárat és múzeumot. Megkezdte a csonkaország hasznosítható ásványi anyagainak felkutatását s keze alatt nagyot fejlődtek az országos talajtani vizsgálatok. Hozzálátott a megszállott területek földtani térképeinek kiadásához. A csehek és az oláhok az elszakított felvidéken és Erdélyben lázas gyorsasággal dolgoztak, hogy rendszeres fölvételek során területről-területre tisztázzák a földtani viszonyokat. Nopcsa nemzeti kultúránk presztízs-kérdésének tartotta, hogy a magyar búvároknak az elszakított területeken kifejtett évszázados fáradozása ne vesszen kárba. Távozásával a megkezdett út félbemaradt.
Olyan lázas türelmetlenséggel dolgozott, mintha érezte volna, hogy ez lesz az utolsó alkalom gondolatainak és terveinek megvalósítására. Türelmetlenségében nyomdát állíttatott fel az Intézetben, hogy a kiadványokat és térképeket maga nyomathassa. Embereit valósággal hajszolta a munkára. Igazgatói székében is kíméletlen autokrata és 50 éves korában ugyanolyan szubjektív egyéniség, mint fiatalsága idején. Szertelenségekre hajló lángelméje itt sem számolt a valósággal. Fölötteseivel úgy beszélt és levelezett, mintha alárendeltjei lettek volna. Felelősségteljes állásában nem egyszer úgy intézkedik, mint független úr, aki saját birtokát vagy jószágát kormányozza. Ha valaki nem paríroz, azt könyörtelenül meneszti. Gyönge emberismerete folytán sok személyi baja volt. Bizalmasai sűrűn váltották egymást és a derekast sokszor hiúsági kérdésből mellőzte.
Miután mások közel sem bírtak lépést tartani gyors munkatempójával, előre kiszámított tervei nagyrészt megbuktak környezete kapkodásán és az elsietett elméleti kidolgozásokon. Sokszor döntött maga is pillanatnyi szükségtől hajszolva logikus végiggondolás helyett, ösztönös, elhirtelenkedett akarással. Ez bizony nem egyszer kisebbítette az elért eredmények értékét.
Az Intézet ügyét mindig és mindenütt bátran képviselte. "Azért vállaltam az igazgatóságot, hogy a Földtani Intézetből nemzetközi tekintélynek örvendő intézetet csináljak, mint az Lóczy alatt volt", szögezte le első költségvetési irányzatában. Ha szükség volt rá, áldozatoktól sem riadt vissza. Az Intézet titkárát túlterhelte munkával, de gondoskodott róla, hogy ennek megfelelően magasabb díjazását visszakapja. "Egyelőre — nehogy az intézet ügyei kárt szenvedjenek — ezt a saját fizetésemből fedezem, de ezt a módszert állandósítani nem lehet", írja előbbi felterjesztésében. Pedig anyagiakban maga sem állott mindig a legjobban. Bécsi lakását továbbra is fenntartotta és két személyi titkárán kívül egy ápolónőt és egy házvezetőnőt kellett fizetnie. Többezer holdas birtokának nagy részét a román megszállás következtében elveszítette, állami fizetést pedig igazgatói kinevezése előtt nem kapott. "A császári és királyi hatóságok négy ízben támogattak anyagilag. Először az annexiós krízis után kaptam vissza azt az összeget, amit az 1909-1 esztendő három első hónapjában a sajátomból költöttem Albániában agitációra. Másodszor a minisztérium tette lehetővé a számomra, hogy a Balkán-háború alatt egyik emberemet Montenegróba és Albániába küldhessem. Harmadszor megtérítették a trieszti albán kongresszus során felmerült kiadásaimat, végül negyedszer a világháború elején részesültem magas fizetésben, amikor különös diplomáciai misszióban jártam Bukarestben. Minden egyéb útiköltséget, agitációs és információs kiadást a magam zsebéből fizettem."
Édesanyja segítette időnként nagyobb összeggel, évek során át havonkint egy-két ezer pengővel.
Nopcsa báró igazgatósága idején tovább folytatta tudományos munkásságát. Szülőföldjének, Erdélynek ősgyíkmaradványait tanulmányozta. Vizsgálataival élete főművét akarta tető alá hozni.
A krétakor legvégén Erdély földjét borító őstengerből lassú emelkedéssel szárazulatok bontakoztak ki, a szigetként kiemelkedő ős Biharhegység és Erdélyi havasok területe pedig megnagyobbodott. Mindenfelé nagy kiterjedésű mocsarak keletkeztek. A szárazabb tisztásokon ős-pálmafák nőttek, a nedvesebb helyeken pázsitfű és haraszt burjánzott, az árnyékban óriási páfrányok éltek. Közönséges volt a fikusz és a babérfa. A levegőben repülő sárkány (Pterosaurus) vadászott, a nyílt vizeken az Elopteryx nopcsai ősmadár halászott. Mindkettőnek csontját megtalálta Nopcsa az egykori mocsarak agyagjában. Ugyanezen a lelőhelyen, Szentpéterfalva környékén egy ős-krokodilus-félének majdnem teljes csontváza került napvilágra két nagyobb ősteknős maradványával együtt.
Ezeknél is nagyobb tudományos értéket képviselnek Erdély ősgyíkmaradványai. A krétakor mocsaras szárazulatain élt az Orthomerus transsylvanicus. Félméteres koponyája harmadfélszáz foggal volt felfegyverezve. Ez a hatalmas ősgyík vízinövényeket evett és az iszapban turkált apró rákok, csigák és rovarok után, akárcsak a ruca. Kengurura emlékeztetett a Rhabdodon priscum ősgyík, míg az állattársaság legkülönösebb tagjának, a Struthiosaurus transsylvanicusnak páncélos testét tövisek borították. A legnagyobb ősgyík a Titanosaurus dacus volt. öt-hat méter magos példányai mégis valósággal eltörpültek óriási rokonai mellett, amelyek — külföldi leletek tanúsága szerint — a 15—20 méter magosságot is elérték.
Nopcsát nem kedvetlenítette el, ha koponya vagy csontváz helyett egy-egy állatfajnak mindössze néhány csontját találta meg. „Mennél kevesebb maradvány áll az ember rendelkezésére, annál jobban kell gondolkodnia és az aprólékos megfigyelésekre kiterjeszkednie, hogy azokból következtetéseket vonhasson. Le” írta egyik levelében.
Ösztönösen művelte a tudományt. Megérezte az új utakat és bátran lépett rájuk. Nem kaparászott a tudományos fejlődés évszázados maradékai közt, hanem gyorsan cikázó gondolataival irányította és gyorsította a fejlődés menetét. Aki nem tudta követni hihetetlen aktivitását, azt ostobának tartotta, türelmetlenségében lenézte, sőt megvetette, „tudományt mívelő mesterembernek” tekintette. Pedig igen akkurátus ember volt a legtöbb. Csak éppen szárnyalni nem tudtak. Oda föl, ahol ő járt. Hiába: Bolyaiak, Semmelweissek, Nopcsák nem sokan akadnak egy emberöltőben. Más is megtette becsülettel a maga hat vágását a tudományok halmán, csak éppen az a tündökletes erő hiányzott belőle, amit úgy hívnak, hogy lángész.
Nopcsa nyers véleményét természetesen sokan kárhoztatták, autokrata hajlamai miatt pedig gyűlölni kezdték. Féltek tőle. Előbb vetélytársaivá, majd ellenségeivé lettek. Mindinkább egyedül maradt és küldetésének súlya alatt végül is összeroppant, lemondott igazgatói állásáról, szakított a tudományos társaságokkal, véglegesen Bécsbe készülődött.
Az utolsó napok egyikén felkerestem intézeti lakásán. Búcsút akartam venni tőle. Keservesen panaszkodott, hogy betegsége újból elővette.
— Rohamaim lefolyásáról fiatal korom óta naplót vezetek. Évek óta tudom, hogy betegségem egyre súlyosodik. Meglássa, talán már a legközelebbi roham magával visz. — Vigasztalni próbáltam. Mosolyogva leintett.
— Az emberi élet nem akkor ér véget, amikor fizikailag bevégződik, hanem akkor, amikor megszűnik az élmény. Csak akkor érdemes élni, ha az ember valamit meg is él. Többre becsülöm az olyan életet, amely rövidebb ideig tart és élményekben gazdag, mint azt, amely hosszú és üres. Én meglehetősen drámai életet éltem és elég erőm lesz arra, hogy elkerüljem a kínos természetes halált.
Figyelmeztettem, hogy lemondása miatt valószínűleg kenyér nélkül marad egyik érdemes szakember, akit ő hozott a könyvtár élére.
— Sajnálom, nem segíthetek rajta. Ha az élete tűrhetetlen, egy revolvergolyó megszabadítja a szenvedéstől. Nekem már egyszer kicsavarták a pisztolyt a kezemből.
— Ne feledje, hogy az illetőnek családja van!
— Igaz, erre nem gondoltam. Azonban én már mitsem segíthetek.
Szomorúan láttam, hogy rajongó lelkesedését és nagy tenniakarását fásult közöny váltotta fel. A halálragyötört testben elfáradt a lélek, kész prédájául silányodva a közelgő megpróbáltatásnak.
Nopcsa báró 1929 szeptemberében véglegesen Bécsbe költözött.
"Ha valaki évtizedekig kapálta a magyar tudomány kevés hálát termő fáját, akkor megbocsátható neki az is, hogy utolsó óráinak bomlott kétségbeesésében gyerekesen dacoló kiáltást sír hazája arcába" — figyelmezteti olvasóját Bolyai János.
Mindegy, elismerték-e Nopcsát kellő mértékben vagy sem. Lángesze új utakat nyitott s érvényesülni fog mindenütt, ahol modern szellemben művelik az ősélettudományt. Kowalewsky és Dollo mellett egyike volt a világ legnagyobb paleontológusainak. A magyar ősélettudományban és földtanban pedig az ő munkái jelentik a csúcsot. Csúcsot, messze magasan a tömeg fölött.
A halál
Nopcsa vidám volt és egészséges. Mintha sohasem lett volna beteg. Bécsben és a Semmeringen kipihente utolsó rohamának minden gyötrelmét. Friss erővel folytatta félbemaradt tudományos vizsgálatait. Egymásután jelentek meg nagyvonalú, egyetemes érdekű dolgozatai. Egyik, Londonban megjelent munkájában a földtörténeti ókor és középkor állatfajainak elterjedését vizsgálta. Megállapította, hogy a földtörténeti múlt nagy éghajlatváltozásai és a földkéreg nagy területen lejátszódott mozgásai nemcsak az állatok életkörülményeit szabták meg, hanem kijelölték az állatfajok fejlődésének irányát is. Másutt szigorú kritikával összegezte a földkéreg nagyjelentőségű mozgásaival foglalkozó kutatások eredményeit, összeegyeztette a gondolatokat a tényekkel és merőben új világításban állította elénk az évmilliókkal ezelőtt lefolyt földtörténeti eseményeket.
Egy nap motorbiciklit vásárolt és sofőrje mögé ülve, beszáguldotta Itáliát és az Alpokat. Útjának határozott célja volt. Végigtanulmányozta az Adria olasz partvidékének földtani viszonyait, számbevette állat- és növényvilágát, hogy megoldhassa a tengermedence keletkezésének rejtélyét. Több mint 6000 km utat tett meg. Visszatért Bécsbe, ahol belemerült útijegyzeteinek és megfigyeléseinek tömegébe. Úgy látta, útja nem veszett kárba. Fáradozása páratlanul érdekes eredményt ígért.
Éjt, napot egybevetve, dolgozott. Orvosai pihenésre intették, de ő nem hallgatott rájuk. — Ezzel az egy kérdéssel végzek még, — gondolta — majd azután pihenek.
Nem pihent azután sem.
Az Adria medrét és partvidékét földrengések nyugtalanítják még ma is. Aki érti a módját, sok mindent kiolvashat a földrengési adatokból. Nopcsa százával dolgozta fel ezeket az adatokat. Reggeltől estig számolt heteken, hónapokon át. Miközben számolt, nagyszerű ötlete támadt. Az Adria partvidékének földrengési adatai Napnál világosabban hirdettek egy igazságot. A dolog természetében rejlett, hogy ugyanerre az igazságra kell vezetnie a többi tengermedence és partvidék földrengési adatainak is. Ha ezt a feltevését a további számítások igazolják, akkor többé-kevésbbé az egész földkéregre érvényes, beláthatatlan jelentőségű felfedezést tart a kezében!
Megkezdődött a levelezés az adatok után és megkezdődött Nopcsa életének legádázabb munkája. Alaptermészete volt a türelmetlenség. Ha valamilyen tudományos probléma izgatta, nem nyugodott addig, amíg az összes adatok a kezében nem voltak és át nem tanulmányozta a kérdés egész irodalmát. Egyetemi hallgató korában egyetlen év alatt végigolvasta az őshüllők irodalmának sokezernyi kötetét. A lázas munkába belebetegedett.
Amikor később Albánia néprajzával foglalkozott, néhány hónap alatt ezerhatszáz irodalmi tételt böngészett át. Félholtan vitték szanatóriumba. Most ezer és ezer földrengési adat feküdt az asztalán és a posta mindennap újakat hozott.
Ebben az időben írta egyik barátjának Budapestre a következő levelet:
Szíves közbenjárása alapján már több, mint két hete, hogy Kövesligethynek írtam, arra kérve, hogy küldje el nekem a nála levő földrengési lajstromot. Eddig nem felelt.
Amennyiben a lajstromot elküldené, kérem, küldje Bécsbe, mert addig maradok itten, míg e munkát elvégeztem. Most már az angol földrengésekkel foglalkozom, 300 norvég be van fejezve.
Azonban egy nap az történt, hogy Nopcsát valami nehéz, belső érzés szédítette el. Egész nap ágyban maradt és pihent, de fáradtságérzete — különös — csak nem akart elmúlni. Kellemetlen kedélyállapota másnap fokozódott. Fájdalomról még nem volt szó, de napjai egyre fanyarabbak lettek. Nyomasztó természete mindinkább ránehezedett környezetére és egyre többet töprengett az utolsó hónapok anyagi gondján. Utolsó, olaszországi útja elvitte minden pénzét. Már szükséget látott. Amikor Magyarországot keserű haraggal a szívében odahagyta, nemcsak a címet és a tudományos életben elnyert mandaringombot lökte vissza, hanem elvesztette a Földtani Intézet igazgatói állásának javadalmait is. Amíg dolgozott, mindezen alig töprengett. Most azonban szorongó érzés lappangott a lelkében, ha a jövőre gondolt. Időszakosan jelentkező betegségének szörnyű előérzete kínozta. Levertsége és ingerlékenysége napról- napra növekedett, az ereje egyre fogyott és mindig közelebb és közelebb érezte azt a percet, amikor görcsös rohamai elkezdődnek. Kétségbeesetten lázongott sorsa ellen. Lehetetlen, hogy örökösen arra a rettenetes félelemre legyen kárhoztatva, hogy betegsége közben elevenen elsorvad vagy éhenhal.
Mindez alig két hét alatt történt. A rosszabbodás ezután már észrevehetően fokozódott. Nem feküdt ágyba. Tudta, hogy ez már nem segít rajta.
A világ a régi kerékvágásban haladt. Élte megszokott életét egyik napról a másikra, csak magánosság kínozta. Ám, ha vendége akadt, hamarosan ingerült lett és vitatkozott, sokszor — maga is érezte — igaztalanul. Estefelé kimerültén, kedvetlenül aludt el.
Egyre többet töprengett. Természetfilozófus létére régen leszámolt azzal a tudattal, hogy születésünk pillanatában vagyunk fent a csúcson, azután már csak lefelé zuhanunk, mint az eldobott kő. Zuhanunk a halál felé, amelybe előbb vagy utóbb beleütközünk. Hát ezért kínlódjék tovább? Otthonról elszakadva, nyomorultan, újabb idegrohamtól ágynak döntve? És hogyan fog átlábalni pénz nélkül a szenvedések újabb áradatán?
Újra és újra hideg nyugalommal akarta mérlegelni sorsát. Hiába, nem sikerült.
Egyik nap ismét magába roskadva, tépelődött. Felugrott s fel-alá járkált a szobában. Rideg, tudományos logikája rég kiölte lelkéből a hitet, azt a drága lángocskát, ami most megsegíthetné.
Elkövetkezett a perc, amikor csődöt mond az okosság és siralmasan összeomlik a tudomány minden bölcsessége.
Fáradtan leült s arcát tenyerébe temette. Várva várta a pénzt. Ez az egy sugárnyi reménye volt még. Most ez is kialudt. Eladja könyveit? Néhány ezer márkát kínálnak értük garasoskodva, alkudozva. Érdemes még egy évig tovább tengődni árukon az üres könyvtárszoba elárvult falai között? Nem! Nem válik meg tőlük, mint ahogy nem válhatna meg lelke egyik felétől sem.
A lelke? Azt bizony könnyen elereszti a test a hosszú, sötét útra, csak akarni kell. Akarni pedig valamennyi Nopcsa tudott, nagyon! Most is azt kellene... akarni! Egy erős, utolsó elhatározás és mindennek egyszerre végeszakadna. Úgyis fölégetett már mindent maga mögött.
Elkínzottan feltápászkodott. Letörölte verejtékező homlokát. Csak ez a Bajazid élhetne nyugodtan, biztonságban, — villant rá esze a titkárjára. Mihez kezd majd ez a szerencsétlen, ha ő már nem lesz? Mert súlyosan beteg. Végzetesen iszákos. Az utolsó hetek kibírhatatlan, idegölő vitái jutnak most az eszébe. A titkár, telemarokkal szórta a pénzt, mulatott s ő gyakran vetette ezt a szemére. Nem használt sem a kérő szó, sem a fenyegetés. Az akaratnélküli ember nem tudott megállani a lejtőn.
A báró megnyomta a csengő gombját, az ajtónyílásban megjelent a házvezetőnő. Még egy utolsó kísérletet akart tenni. Megkérdezte az asszonyt, nem menne-e hozzá feleségül Bajazidhoz ? Utazzanak le erdélyi birtokára s gyógyítsa meg gondos ápolással és szeretettel a beteget. A városi élethez szokott bécsi nő azonban kereken visszautasította a tervet. Ugyan miért venne a nyakába annyi gondot azért a részeges fickóért ott, az Isten háta megetti faluban? Nopcsa fáradtan legyintett. Úgy is jó. Eleresztette az asszonyt. Már határozott.
Vette a kalapját, sétára indult. Odakünn meleg, napfényes tavaszi délután volt. Amikor leszállott a villamosról és ráfordult a széles hegyi útra, ismerősökbe botlott. Fiatal házaspár csatlakozott hozzá. Kedvesek, derűsek voltak, telve életörömmel. Amint beszélgettek, a báró homlokáról lassan-lassan eltűnt az árnyék. Alig tudott elválni tőlük a búcsúzkodásnál. Sokáig szorongatta mindkettőjük kezét: éljenek boldogan, éljenek boldogan.
Éjfélig bolyongott magányosan. Akkor hazafelé indult. Hangos perpatvarra nyitott be. Bajazid veszekedett az asszonnyal. Az albán megint leitta magát és a pokoli lárma felfordította a lakás békéjét. Amikor meglátta urát, egyszerre lecsöndesedett, betántorgott a szobájába és végigvetette magát az ágyon. Nopcsa forrongó indulattal lépett íróasztalához, ahol revolverét tartotta. A fiók zárva volt. Amíg a kulcsot kereste, eszébe jutott, hogy el kell hazulról távolítani az asszonyt. Beszólította hát a konyhából,, hogy leküldje a patikába. A házvezetőnő sírva fakadt. Bajazid kétszer kergette már le éjféltájban s félt, hogy a házmester az utca szájára adja. A báró szemei elfelhősödtek, haragja hirtelen eltűnt. Végtelen ernyedtség vett rajta erőt. Aludni küldte az elgyötört teremtést s maga is lefeküdt. Nyugodtan, hangosan horkolva aludt.
Amikor reggel felébredt, nyoma sem volt rajta az előző nap komorságának és izgalmának. 1933. április 25-ike volt. Behozták a teát. A báró kiugrott az ágyból, felöltötte munkaruháját, előkotorta papucsát, belebújt, azután altatóport szórt a csészébe s átvitte az albánnak. Az egy hajtásra kiitta, mert egész éjjel fejfájás kínozta. Nopcsa ezután visszament dolgozószobájába, leült íróasztalához. Levelet írt egyik barátjának. Amikor elkészült a levéllel, borítékba tette és elküldte az asszonnyal.
Várt egy negyedórát. Hallgatta a szomszédos szobában mélyen alvó ember egyenletes lélegzését. Ezalatt a negyedóra alatt elbúcsúzott hűséges társától, aki kora gyermeksége óta szolgált mellette. Amint ült, elmerülve szomorú gondolataiban, szíven ütötte egy homályos érzés. Vájjon van joga határozni a másik sorsa felett? Az élet annak a számára is terhes! Ha terhes, akkor fölösleges is. Felállt! Kivette íróasztala fiókjából revolverét. Átment a másik szobába. A halántékhoz szorított fegyver alig szólt hangosabban két összeverődő tenyér csattanásánál. A hortyogás hirtelen megszakadt. Percnyi idő alatt történt mindez.
A haldokló arca tökéletesen megváltozott. Álla megnyúlt, szeme beesett, mintha megöregedett volna. Halvány ajkai szétnyíltak. Bőre alatt halántékán és az arccsontján kirajzolódtak a halál vonásai. A báró rámeredt az elpihent testre és hideg borzongás futott végig a gerincén. Átrohant dolgozószobájába s leroskadt íróasztala mellé. Az önfeledtség borzasztó pillanatai voltak ezek. Vergődő lelke mélységesen szenvedett s vakon tapogatta a jövőt, de ott nem látott, nem hallott, nem tudott meg semmit, csak az elkövetkező percek tragédiája lépkedett feléje könyörtelenül. Emlékek tűntek föl s enyésztek el benne csodálatos gyorsasággal anélkül, hogy félelmet vagy megbánást érzett volna. Hirtelen átsuhant agyán a gondolat, hogyan magyarázzák majd holnap a tettét. Mindegy! A holnappal most már mitsem törődött. Egy papiroslapra kusza betűkkel odavetette utolsó sorait: Öngyilkosságom oka idegrendszerem teljes összeroppanása. Régi barátomat és titkáromat megöltem álmában, anélkül, hogy erről a legcsekélyebb gyanúja lett volna. Nem akartam itthagyni betegen, nyomorultan és szegényen a földi szenvedésre. Utolsó kívánságom, hogy holttestemet égessék el.
Egyszerű munkazubbonyban ült karosszékében. Ismét kezébe vette revolverét. A csövet szájába illesztette. Tompa dörrenés rázta meg az ablaküveget. A báró ott ült mozdulatlanul. Feje lecsuklott. Ruhája merő vér. Aztán hörögni kezdett. Lába meg-megrándult, megmerevedett és erőtlen keze leejtette a fegyvert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése