(2019. január 8.) Eljutottam a világ végére. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de már nem sok hiányzott. November 29. és december 4. között a fogadó családommal Patagóniába, azon belül Punta Arenasba látogattunk. Ez a legnagyobb déli város, a maga 120.000 fős lakosával. A legkisebb fogadótesóm kosárlabda meccsei miatt jöttünk ide elsősorban, de megpróbáltuk felfedezni a várost és eljutottunk a világ egyik legszebb helyére is. Nagyon érdekes volt: olyannyira délen voltunk, hogy a nap reggel 4-kor kel fel és este 11-re lesz teljes sötétség. De annak ellenére, hogy már lassan nyár van itt Chilében, ezen a részen elég hideg és szeles a levegő. Lássuk, hogyan teltek a napjaink:
November 29. csütörtök
Reggel még suliba mentünk, délután viszont Santiago felé száguldottunk, majd a reptéren várakoztunk a repülőnk indulására. Elég későn, 10 óra 20 perckor indultunk, így szinte az egész utat átaludtam. Éjszaka kettőkor érkeztünk meg Punta Arenasba és mikor kiléptünk a reptérről, hirtelen megcsapott a hideg. Egyből fel is ébredtem. A szállásra 3 körül értünk és egyből el is mentünk aludni.
November 30. péntek
Amint említettem, a kosár-meccsek miatt jöttünk ide elsősorban, így a mai napot is azzal kezdtük. Majd a délután folyamán sétáltunk egyet a Magellán-szorosnál. Erről azt érdemes tudni, hogy a Csendes-óceánt az Atlanti-óceánnal összekötő, legfontosabb természetes átjáró. Elég nehezen hajózható a szeles időjárás és szűk volta miatt. A Panama-csatorna megnyitása csökkentette fontosságát, de egyáltalán nem szüntette meg.
Később ellátogattunk a Zona Francába, ami egy bevásárlóközpont, de olyan, mintha egy repülőtéren vásárolnál, mert adómentes övezet. Így minden olcsóbb, mintha máshol venné meg az ember. Itt találkoztam Emilievel, aki egy svéd lány, szintén az AFS-programmal van itt és még az érkezési orientáción ismerkedtünk meg.
És megtörtént az is, amivel először csak viccelődtünk, de tényleg valóra vált. Találkoztam a debreceni Grétával Punta Arenasban!
Júliusban, mikor a nyíregyházi vonatállomáson elbúcsúztunk, sosem gondoltam volna, hogy legközelebb a világ végén fogunk összefutni. Nem sok időnk volt az örvendezésre, mert nekem lépést kellett tartanom a családommal. Szerintem mindketten furán éreztük magunkat, magyarul beszélgetve, de számomra 15 perc után normálissá vált a helyzet.
Az este folyamán, pontosabban több mint egy napon át zajlott le a Teletón, ami egy óriási esemény itt Chilében. Most volt a 40. év, hogy megrendezték. Hatalmas mennyiségű pénzösszeget gyűjtenek össze a mozgássérültek, járási nehézségekkel küzdők javára. 2018-ban 37.954.551.757 chilei pesót gyűjtöttek (ez körülbelül a fele forintban, vagyis 15.326.778.827 Ft). Műtéteket fizetnek vele, megkönnyítik fogyatékosok életét.
December 1. szombat
Ma majdnem egész nap meccseket néztünk. Amit érdemes megemlíteni, hogy megkóstoltam a chupe de centollat, aminek az egyik alapanyaga a királyrák. Ízletes volt, de a kóstolás szintjén meg is álltam. Az ára csillagászati (15.000-18.000 Ft körüli egy adag, étteremtől függően). Amin meglepődtem, hogy az otthon ismert francia salátát itt orosz salátának nevezik.
December 2. vasárnap
Végre kicsit jobban fel tudtuk fedezni a várost. Ellátogattunk egy kilátóba, ahonnan be lehetett látni az egész várost, távolabb pedig a Magellán-szorost is. Kis táblák mutatták, hogy a különböző városok milyen messze találhatók innen. Tudtam, hogy messze van Budapest, de azért így is meglepően hatott a kiírt 14.042 km.
A kilátó után szétnéztünk a város főterén, ahol van egy szobor, aminek a lábát meg kell simogatni és puszilni, ha még vissza szeretnél térni ide. Természetesen többször is megtettem, csak a biztonság kedvéért is. A délután folyamán pedig újra elmentünk a Zona Franca-ba, szuveníreket vásároltunk és korcsolyáztunk az ott található kori pályán.
December 3. hétfő
Eljutottunk a Torres del Paine-hez. A busz 4 óra után érkezett meg értünk, de mivel még sötét volt és mintegy 3 órás út várt ránk, nyugodtan tudtunk aludni. A Torres del Paine nemzeti parkot évekkel ezelőtt egy nem hivatalos szavazáson a világ nyolcadik csodájának választották, amit a látogatásunk után én is meg tudok erősíteni. De még mielőtt elértünk volna a nemzeti parkba, megérkeztünk Puerto Natales-be.
Innen utunk az első megállóhoz, a Milodon barlangjához vezetett. A milodon egy ősállat, ami csak Dél-Amerikában fordult elő és 5000 évvel ezelőtt kihalt. A növénytakaró valami elképesztő volt és teljesen ismeretlen számomra. Bemutatták a barlang kialakulását és azt, hogy hogyan éltek ezen a zord vidéken az emberek sok ezer évvel ezelőtt.
Majd egy újabb másfél órás út következett a Torres del Paine nemzeti parkig, de ezt egy percig sem bántuk, mert a táj mesés volt. Útközben rengeteg tavat láttunk. A parkban az első megállónk a Lago Toronál volt (szó szerint: Bika tó). Itt minden tónak olyan kék a színe, mintha szerkesztve lenne.
A második megállónknál egy sétát tettünk, ahol egy lengőhídon kellett áthaladni, amire maximum 5 ember léphetett rá egyszerre. Ezután pedig életem legviccesebb pillanatai következtek. Küzdelem a széllel. De szó szerint! Hiszen majdnem elvitt a szél. A legkisebb fogadótesómat fogni kellett, hogy ne sodorja el őket. A végére annyira felerősödött a szél, hogy védeni kellett az arcunkat, mert a kis köveket felkapta és hozzánk vágta. Itt gleccsereket is láttunk...
A nap további részét is a nagyon erős szél jellemezte, így sajnos az egyik programunk el is maradt, mert életveszélyes lett volna. Viszont mindent felülmúlt, magának a Torres del Paine-nak a látványa. Csak álltam és gyönyörködtem benne pár másodpercig, majd a szél a szemembe fújta a hajamat. Ami megmentett az a kék hajpánt volt, amit körülbelül az összes képen láthattok. De minden túlzás nélkül káprázatos hely, látvány, élmény. Minden oldalról megnéztük, rengeteg kilátóban megálltunk.
Még az utunk elején szóltak nekünkk, hogy netán különböző állatokat fogunk látni útközben, például pumát, guanacot, egy, az emuhoz hasonló állatot stb. (Pumát ugyan nem láttunk, de a másik kettőt igen.) Rengeteg guanaco volt, ha jól értettem belőlük tenyésztették ki a lámákat. Egyszer meg is álltunk velük fotót készíteni és meglepően közel, 2-3 méterre engedtek magukhoz.
Egy 4 órás visszaút várt ránk, így 10 körül értünk Punta Arenasba, ahova nem a szállásra, hanem vacsorázni siettünk.
December 4. kedd
A hazautazásunk napja. A repülőnk 10 körül indult, így kilenckor már a reptéren voltunk. Gyorsan eltelt az út és fura volt újra Santiagoban lenni. De a várakozásom ellenére hűvös volt, nem 30 fok, mint eljövetelünkkor, mert az eltelt napokban jócskán lehűlt az idő. Mindig azt mondják, hogy jó utazni, de még jobb hazaérkezni. Ez most is igaz volt, de aminek még jobban örültem, hogy már otthonnak tudom nevezni a házat, amiben élek. Jó volt végre házi kosztot enni és az ágyamban nyugovóra térni.
Kirándulás Argentínába
A tanév itt december 5-én zárult. A következő pár napban próbáltam a karácsonyi ajándékokat beszerezni a családtagoknak, ismerősöknek és kiélvezni a meleget az óceánparton. December 11-től egészen 15-ig San Fernando-ba látogattam el, hogy meglátogassam az egyik török lányt, aki szintén AFS-es cserediák. Ez volt a legelső alkalom, hogy Chilében egyedül utaztam. Érdekes volt számomra látni, hogy milyen egy másik cserediák élete a családjával és nem hazudok, teljesen eltért az enyémtől. Bengisu, a török lány „vidéken” lakik, vagyis a várostól kb. 15 percre a semmi közepén. A közelben nincsenek szomszédok, csak a nagy telek, kilenc kutya és a szőlőültetvények. Plusz nincsen mivel közlekedni, csak ha a szülők el tudják vinni kocsival a városba. Nehéz volt ezt megszoknia, mivel otthona, Bursa óriási város. Azt mondta, hogy az egyedüli ok, amiért mindennél jobban szeret itt élni, az a befogadó családja, amely tényleg elképesztően aranyos, pár nap alatt sikerült magukat a szívembe lopják. Ebben a pár napban bejártuk a környéket, megismertem San Fernandot, sétáltunk a szőlőültetvényeken, hegyet másztunk. Igazi felüdülés volt a városi élet után a zöldben lenni
December 15-én hazabuszoztam és amint haza értem pakolhattam is, mert másnap utaztunk Argentínába. Chilében nincsenek osztálykirándulások minden évben, hanem egyetlen egyszer, 11. osztály végén, de akkor elég nagyszabású és nem csak egy osztálynak, hanem az egész évfolyamnak. Az átlag iskolák Chilén belül vagy Argentínába, azon belül Bariloche-ba mennek. De van rengeteg olyan iskola is, amely Brazíliába, Dominikai Köztársaságba, Costa Ricába repül. Sőt hallottam már olyanról is, ahol egy hónapra mennek Angliába vagy Olaszországba. Persze, gondolom, az mindenkinek egyértelmű, hogy ezeknek borsos az áruk is. Általában több éven át részletekben fizetik be. Én tökéletesen boldog voltam, hogy Argentínába megyünk, mert mindig is nagy álmom volt eljutni.
December 16-án hajnali 4-re kellett menni a sulihoz, ahonnan busszal elmentünk a reptérre. A repülő csak 7.30-kor indult, de 70 embernek idő kellett a becsekkoláshoz. Puerto Montt-ba repültünk, ami még Chilén belül van, de jóval délebbre onnan, ahol mi lakunk. Mielőtt átléptük volna a határt megebédeltünk, majd megálltunk Puyehue Nemzeti Parkban a termálvizeknél fürödni. Mivel Magyarországon már sokszor volt ilyenben részem, nekem nem volt újdonság. A határátlépés itt nem megy olyan egyszerűen, mint az európai országokban. Először a chilei határon kellett átmenjünk, majd 20 percet utazni és az argentin határon. Minden dokumentumot rendesen megnéztek, sőt a táskáinkat is átvilágították. Nem lehetett átvinni semmilyen zöldséget, gyümölcsöt, teljesen olyan érzés volt, mintha reptéren lennénk.
Amint átléptünk Argentínába teljesen másnak éreztem a tájat. Lehet, hogy ez csak az én fejemben dőlt el, de az is lehet, hogy tényleg más volt, mint Chile. Még két órás út várt ránk a végcélunkig, San Carlos de Bariloche-ba, ami nyáron a chilei fiatalok, télen pedig a síelés szerelmeseinek a paradicsoma. Itt töltöttük el a következő három napunkat.
Mivel ez a túra, kirándulás, ahova mi mentünk, direkt fiataloknak van szervezve, ezért nem úgy kell elképzelni, hogy egyik látványosságtól mentünk a másikhoz. Ilyenek is be voltak iktatva, de főleg az élményekre koncentrálódott. Az első napunkat egy buszos túrával kezdtük a környéken, majd délután egy csoki gyárba vittek el, ahol nem bírtam ellenállni és vettem rengeteg csokit. Mentségemre szóljon, egy darabot sem ettem belőle, hanem már az összes Magyarországon van, mert ajándéknak szántam őket. Bariloche nagyon híres a csokijáról, amit könnyen észre vehetsz, amint a belvárosban sétálsz: csak csokiboltok vannak. A gyárlátogatás után, paintballoztunk, majd az este folyamán egy direkt a chilei fiataloknak kialakított diszkóba vittek el.
A második napunkon egy élményparkban voltunk szinte egész nap, ahol csapatokra osztottak minket és így jártunk végig az összes állomást (kvadozás, kötélpálya, vízi csúszda, elektromos gördeszka stb.).
A harmadik, egyben utolsó napunkon egy gyönyörű kilátóba mentünk, ahova felvonó vitt fel, majd egy bob szerűséggel jöttünk le. Délután még két élmény program várt ránk: jégkorcsolyázás és bowlingozás.
Másnap korán reggel tovább vettük az irányt San Martin de Los Andesbe, ami még mindig Argentínán belül van, de itt csak ebédelni álltunk meg, majd átkeltünk a határon és újfent Chilében voltunk.
Viszont itt még nem ért véget az utazásunk, mert két napot a Huilo Huilo nevű bio-rezervátumban töltöttünk. Újabb élmény: nemsokára felszálltunk egy kompra és 3 órát utaztunk rajta. A szállásunk úgy nézett ki, hogy kis faházakban voltunk elszállásolva és a házakhoz fahidakon lehetett elsétálni. Szó szerint az erdő közepén voltunk, a hidak alatt pedig huemol-ok élnek, amik a szarvashoz nagyon hasonló állatok. Nagy változás volt Bariloche után, de bennem pozitív élményként raktározódott el. Az este folyamán az erdőbe mentünk túrázni, ahol „ott történt” ijesztő történeteket meséltek. Az egyik osztálytársam viccből megérintette a vállamat, de olyannyira megijedtem, hogy az egész erdő a kiáltásomtól zengett. Ennek ellenére tetszett az éjszakai túra.
Első napunkon Huilo Huiloban négy csoportra osztottak minket, ugyanaz a program várt ránk, csak más-más sorrendben. A mi csapatunk egy kis túrával érkezett egy vízeséshez, majd kipróbáltuk a mountain bike-ot. Ebéd előtti utolsó program pedig egy múzeum megnézése volt, a helyi történelemről, őslakosokról. Az utolsó tevékenység nem fért bele, így azt másnap reggelre tették át. A délután folyamán pedig egy kalandparkba mentünk, egy kötélcsúszó pályára, majd a helyi élővilágról tartottak egy kis előadást. Egy kisebb séta során megmutatták az itteni növényeket. Sötétedés után pedig egy újabb éjszakai túrán vettünk részt, ahol egy kivilágított vízeséshez mentünk. Éppen telihold fénylett, így nagyon szép volt a látvány.
Utolsó napunkon raftingolni vittek el. Nekem talán ez volt a kedvenc programom az összes közül, mert szeretem az extrém dolgokat és ez már azok közé sorolható. Viszont egy kicsit meg is ijedtem, mert az egyik „gyors” szakaszon nekiütköztünk egy sziklának és beleestem a vízbe, de szerencsére egyből ki tudtak húzni belőle.
Miután visszatértünk a szállásra és megebédeltünk össze kellett pakolnunk és a cuccainkat kivinni a buszhoz, de még mielőtt elindultunk volna a tegnap elmaradt utolsó programunkat bepótoltuk. Az én csapatomnak ez kajakozás volt. Jó volt még egy órácskát élvezni a gyönyörű tájat, mielőtt Temuco felé vettük az irányt, majd elrepültünk Santiagoba. Nagyon későn, majdnem éjszaka 1-re érkeztünk meg. A többiek busszal hazamentek Villa Alemanaba, de minket a reptéren várt a fogadóapukám és a másik két fogadótestvérem, majd Talca felé vettük az irányt, ahol a karácsonyt töltöttük. A karácsonyi és újévi élményekről egy másik blog bejegyzésbe mesélek.
(Folytatjuk)
Helga blogjának címe:
https://exchangeinchile.blogspot.com/
