Október 13-án, szombaton este pedig elugrottunk Renacaba a fogadó apukámmal és a fogadó tesóimmal. Először készítettem pár képet az óceánnál a magyar zászlómmal, majd pedig beültünk sushit enni. Renaca kicsit más, mint Vina del Mar, mert látszólag csak éttermek és hotelek vannak mindenhol. Igazi turista város, ami nyáron tele van argentinokkal és persze más országokból érkezőkkel. Az esti kilátás pedig innen még lenyűgözőbb volt, mert Vina fényeit is láthattuk.
Másnap október 14-én pedig egy álmom vált valóra és végre eljutottam Valparaisoba. Erre vágytam mióta csak itt vagyok, de eddig nem jött össze, pedig csupán 35-40 perc metróval (a fogadó anyukám minden nap ide jár dolgozni). Először szerintem el kéne magyaráznom, hogy nekem miért is olyan nagy dolog, hogy végre eljutottam ide. Még mielőtt tudtam volna, hogy Chilén beül hova fogok kerülni, már akkor is rengeteget álmodoztam erről a városról és már akkor teljesen beleszerettem, 13.000 kilométerről. A róla készült videót pedig milliószor megnéztem. Az érzés pedig, mikor azokat a helyeket láttam, amik ebben a videóban és a képeken is láthatóak, leírhatatlan. Ami viszont nem volt a képeken és a videóban sem, a város rengeteg árnyoldala. Omladozó házak; kanális szag, ami egyszerűen az egész várost belengi; kutyák mindenhol, bár ez egész Chilére jellemző. Ezt úgy kell elképzelni, hogy falkákban vonulnak, általában nem bántanak senkit, kukáznak és élik a mindennapjaikat nyugodtan. Bár inkább ezeket nem nevezném tökéletlenségeknek, mert nélkülük nem lenne ugyanolyon a város hangulata.
Először elmentünk hajókázni és olyan szerencsénk volt, hogy egyedül mi hatan voltunk az egész hajón, mert a többi turista nem tudta, hogy a metróban is lehet venni jegyet hajó túrára, olcsóbban és egyszerűbben. Szóval a VIP hajókázásunk kezdetét vette. Én pedig menthetetlenül szerelmes lettem a városba. Be lehetett látni a kis hegyeket, a színes házakat és a rengeteg utcát.
Valparaísot úgy kell elképzelni, hogy több kisebb hegy van egymás mellett, amik mind be vannak építve házakkal. Chile katonai hajói is ott álltak a kikötőben és meg is lehet őket nézni, de mi most oda nem mentünk, pedig biztos nagyon érdekes. Hajókázás után ebédelni mentünk, majd pedig felvonóval felmentünk az egyik hegy tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az óceánra és a városra. Itt pedig vettem magamnak és a családomnak képeslapot (amiket fel is adtam a postán és azóta már meg is érkeztek).
Majd pedig még mielőtt haza indultunk volna, hogy a színes utcákba is betekintést nyerhessek, oda is elmentünk. Sajnos, nem sok időt töltöttünk itt, pedig nagyon tetszett, de majd még máskor is eljövünk.
Összességében nagyon boldog vagyok, hogy ilyen szép helyen van lehetőségem élni egy éven keresztül. Turistaként a szívem szakadna meg, ha pár nap múlva itt kéne hagynom, mindezt a sok csodát, ami itt van.
AFS-es kirándulás
(2018. december 10.) A körzetemben összesen hatan vagyunk cserediákok, ami valójában elég sok. Viszont mindannyian különböző városokban lakunk. Két lány Japánból, ők január elején hazamennek, mert keresztféléves programmal érkeztek. Az olasz és a svájci lány velem egy időben repültek Chilébe. A hatodik Németországból jött, de ő nem cserediák: önkéntesként dolgozik egy cégnél.
Ezt a kirándulást, amire mentünk, minden évben megszervezik a körzetben.
Reggel 8-kor volt a találkozó a körzetelnökünk házában és az ő kocsijával vágtunk neki az utunk első célpontjához, a körülbelül 1 órás útra, Isla Negra volt. A híres Nobel-díjas költő, Pablo Neruda egyik háza Chilében itt található. Ezenkívül még kettő látogatható meg, az egyik Santiagóban a másik pedig Valparaisóban. Viszont az írónak ez volt a kedvenc tartózkodási helye, amit őszintén meg tudok érteni, mert sugárzott belőle a nyugalom és még én is kiegyensúlyozottabb lettem az idő alatt, amíg ott voltunk. A nevével ellentétben nem egy szigetről van szó, és eredetileg nem is ez volt a városka neve, csak Pablo Neruda miatt nevezték így el.
Neruda házában ma múzeum található, ahova mi is bementünk és audio guide készülékekből hallgattuk végig a történetét. Őszinte leszek, nem értettem semmit, mert spanyolul ment minden és annak ellenére, hogy már van bizonyos szókincsem, ilyen szinten még nem értem a nyelvet. Ennek ellenére a látvány elbűvölt, mert a ház gyönyörűen és ízlésesen volt berendezve. A hálószobától pedig egyenesen el voltam ájulva, eltudnám magamat képzelni, amint erre a kilátásra ébredek minden reggel. Maga az udvar ingyen is meglátogatható és már ez is nagy élmény.
Mindenhol színes virágok találhatók, a tenger pedig olyan kék, mintha nem is lenne valódi. Készítettünk rengeteg fotót, kiélveztük a gyönyörű tájat és már éppen távoztunk a múzeumból, mikor meghallottam, hogy egy nő magyarul beszél a kisfiával. A két japán lány biztatott, hogy menjek és szólítsam meg őket. Így is tettem és legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a chilei magyar nagykövettel és a családjával futottam össze. Újfent elképesztően fura volt magyarul beszélni, de sajnos sok időm nem is volt, mert mennem kellett. Teljesen feldobódva folytatódott a napom, nagy boldogsággal töltött el, hogy magyarul beszélgethettem. Még mielőtt elhagytuk volna Isla Negrát, lementünk a tengerpartra és a nagy köveken sétáltunk egy kicsit, majd szétnéztünk az árusoknál.
Mivel már dél körül járt az idő, mindenki éhes lett, így Pomaire felé vettük az irányt, ami kicsit több mint egy órás út volt. Leginkább az erdélyi Korond községhez tudnám hasonlítani. Mindenhol kirakodó vásár volt, de rengeteg kézzel készített edényt és dísztárgyat láthattunk. Legelőször ebédelni mentünk. Kipróbáltam a Pastel del Choclo nevű ételt, ami nem igazán ízlett. De a többiek állították, hogy nem volt a legjobban elkészítve, ezért meg kell még egyszer kóstolnom, amit otthon készítenek. Ez egy igazi chilei étel, a tetején kukoricából készült, édes pépszerűség van. Az alján csirke és tonhal. Nekem túlságosan édes volt a kukoricás cucc. Ebéd után elindultunk sétálni az utcákon és nézelődtünk a vásárban. Vettem egy pár szuvenírt, ettünk fagyit és megnéztük élőben, hogyan készítik kézzel az edényeket.
A nap utolsó megállója Santa Domingo és San Antonio voltak. Egymás mellett található a két város. Santa Domingoba mentünk először, ahol csak óriási és gyönyörű házak vannak. A tengerparti része pedig lélegzetelállító volt a hatalmas szikláival.
San Antonio, az előbbivel ellentétben, igazi kikötő város, szépnek nem feltétlenül nevezném, de annak is volt valami vonzereje. A kikötője nagyobb, mint Valparaisonak, pedig jóval kisebb város.
A halpiac, már szinte teljesen üres volt, de ez várható volt este 8-kor. Ami leginkább meglepett, hogy a parton rengeteg fókát láttunk. Egyáltalán nem számítottam rájuk, viszont imádtam őket. Nyugodtan feküdtek, néha-néha teljesen véletlenszerűen megharapták, megbökték a mellettük lévőt, mire az nagyot bődült, vagy elkezdett mozgolódni és visszaütött. Elnéztem volna őket órákig, de sajnos el kellett indulnunk haza felé, mert egy másfél órás út várt még ránk és másnap pedig suli.
Folytatjuk