ANDRASSEW IVÁN: Magyar "prolik" Mongóliában (3)

Mongol sertéshús

Elég sűrűn jöttek ilyen küldöttségek meg bizottságok. Az egyik a trösztünk vezérigazgatójának vezetésével érkezett. Eljöttek, hogy körülnézzenek.
Persze... semmi értelme nem volt. Csináltak egy ilyen „fórumot" is, hogy mindenki láthassa: na, ők most a munkásokkal is beszélgetnek!                                                                          .
Ott elmondtam, hogy tudom, mit vállaltam. Legalábbis volt bennem egy kép, amikor idejöttem egy évre. De arról nem volt szó, hogy én egyfolytában háromszázhatvanöt napot, napi tíz-tizenkét órát dolgozom. Egyedül mosogatok, takarítok... az egész éttermet én tartom rendben. Ami az első hónapban szórakoztatott, már egyre nyűgösebb lett. Egy kicsit elfáradtam.   - Ha fáradt, üljön le! - így a vezérigazgató. Egy magyar vezérigazgató. - Hahahahahahaha!
Ha egy magyar szocialista vezérigazgatónak ilyen parádés humora van, akkor milyen lehet az, amikor egy büdös kapitalista kizsákmányoló vezérigazgató viccelődik az alantasaival? Nem is szóltam többet. Menjen a...
Mi volt az első, amikor odaértek: bőrkabátot hol lehet kapni? Mindnek ez volt az első kérdése. Bőrkabát és irhabunda. De hogy a melósaikkal mi van, vagy mi nincs, az egyiket sem érdekelte. Csak a cucc...
Na, azért a többi srácban is volt annyi emberség, hogy nem árulták el. Mert Mongóliában bőrkabátot is nehéz kapni. Csak hébe-hóba, imitt-amott van egy-két titkos hely, ahol lehet szerezni. De azokat kereshették, mert senki nem árulta el nekik. Persze lehet, hogy akadt köztünk olyan, aki előnyalt a jövőjének egy kicsit, hogy jobban csússzon fölfelé... talán majd egyszer emlékeznek rá.
Volt úgy, hogy egyfajta méretet lehetett kapni, megvettem. Nem volt rá szükségem, de nagy volt a valószínűsége, hogy valamelyik krapek meg éppen azt a méretet spájzolja, amelyik nekem kell. Csereberéltünk. Az üzletben, ha volt, akkor csak félóráig lehetett kapni. 
Azért valamit intézkedtek az ügyemben. Mellékfoglalkozásban az egyik nő fizetést kapott azért, hogy mellettem dolgozott. Ha pedig kivettem a heti egy szabadnapomat, akkor megfőzött helyettem.
Évának hívták, nagyon jól kijöttünk. Egy korrekt nő volt. Csak akkor lett gubanc, amikor a májfunkciós Jenő lebukott. Nagyon bohém krapek volt, nem törődött semmivel. Gyakorlatilag ő volt a vezető adminisztrátor. A pénzügyi dolgokat, a nagykövetségen való bevásárlásokat intézte. Illetve intézte volna, mert a világon semmit nem csinált, csak piált egész nap, meg a nőket hajkurászta. Mindig rettentően szerelmes volt valakibe. Mígnem legalább tízezer tugrik hiánya jött össze. Borzasztóan szórta a pénzt.
Többször szóltam a kirendeltség vezetőjének, pedig nem vagyok valami árulkodós, hogy éppen a Jenő érdekében beszéljen már valaki vele. Például otthagyott az élelmiszerraktárunkban ötezer tugrikot - az több mint tizenötezer forint. Szóltam a főnöknek, hogy ne vicceljünk már. Ott van a pénz az asztalon, bárki bejöhet... de volt páncélszekrény is. Addig beszéljen vele, amíg nem lesz nagyobb zűr.
Nála meg nálam volt egy-egy kulcs a raktárhoz. Nem lopott, de ha bármi kellett, mondjuk egy kis cukor, már rohant is a raktárba. Pedig az a közösségé.
Velem is előfordult, hogy valaki bejött: - Te öreg, adj egy kiló cukrot, holnap meghozom - Mert be voltak már zárva az üzletek. Adtam neki. Másnap hozta. Ez természetes volt. Én is: meghívtam mongolokat vacsorára, de elfogyott a lisztem. Kivettem két kilót, aztán másnap megvettem és visszatettem. Ezt így bárki kérhette tőlem. A Jenő se lopott készakarva, csak apródonként, egészen picike tételeket vett ki, de egyszerűen elfelejtette visszarakni. Ilyen volt.
Hazaküldték. Az Éva férje lett a vezető adminisztrátor. Ez azért volt kellemetlen, mert így az én főnököm volt a segítőm férje. Szerintem hülye egy helyzet.
De nagyon jól megvoltunk az Évával. Sokszor kisegítettük egymást. Ha rosszul éreztem magam, csak átszóltam neki, hogy ma nem megyek be. A szabadnapok lecsúsztatásaiban is minden további nélkül segített. Nem is volt gondunk egymással, csak a végén...
Mert rossz híremet költötte. De a szemembe nagyon kedves volt.
Egyszer piszkosul megfáztam. Véreset vizeltem. Nagyon féltem az ottani orvosoktól meg a kórháztól, mert sok rossz példát láttam. Volt, akit bevittek, aztán betegebben jött ki. Se fürdeni... semmit nem lehetett ott. Egy ilyen vidéki kis barakk-kórház volt, tíz ággyal.
Antibiotikum semmi. Nyista! Meg is írtam a feleségemnek, hogy mi a bajom. Gondoltam, ha vesegyulladásom van, arra a penicillin biztosan jó. Az injekció jobb, mint ha elkezdek szájon át mondjuk Maripent szedni. Egy könyvben megnéztem, hogy naponta hány egységet kell a szervezetbe juttatni: két ampullát, és közben három szem Maripent. Ennyi egység kell ahhoz, hogy egy gyulladás öt nap alatt teljesen rendbe jöjjön. A feleségem meg is küldte az injekciókat.
Mondom az Évának, logy ilyen gondjaim vannak, és nagyon örülnék, ha beadná nekem... hiszen ő ápolónő volt. Fecskendőt is szereztem.                                                                                     • ;
Szóval eldumálta azt... és az egész kolóniában elterjedt, hogy én összeszedtem valami trippert. Holott ez nem volt igaz. Na mindegy, nem lettem ettől kisebb ember, csak nagyon rosszul esett, hogy pont ő dumált ki. Illetve nemcsak kidumált, hanem hazugságot is terjesztett rólam.
Aztán a nyár végén hazament a gyerekeivel együtt, mert kezdődött az iskola. Mi még decemberig maradtunk. Persze a férje fülébe is belefurulyázták... hogy ugye én meg a felesége...
A férje? Nagyon szimpatikus volt nekem mindvégig, és még ma is az. Ő megkérdezte:
- Most már nincs itt az Éva... mondd meg nekem őszintén, hogy volt-e köztetek valami.
- Elmész a francba! Minden férfi ilyen hülye? Próbáld megérteni, hogy kik és miért mesélik ezt!
- Jó, akkor úgy kérdezem, hogy az Éva adott-e alapot arra, hogy szóbeszéd tárgya legyen?
- Soha. Egyetlen olyan félreérthető szituáció sem volt, amiről elkezdhettek volna pletykáim. Egész nap ketten voltunk a konyhán. A bunkók egyszerűen nem tudták megemészteni, hogy mi ott esetleg beszélgetünk egymással.
Nagyon nehéz volt beszerezni mindent. Az ulanbatori nagykövetségen volt egy Csemege-fiók. Oda havonta egyszer mehettünk vásárolni. Mindenki összeírta, mire van szüksége, elhoztuk. De a krumplit, a hagymát, amit a városban lehetett kapni, egyszóval mindent Darhanban vettünk meg.
Nagyon érdekes dolog Mongóliában disznót vásárolni. Van ott egy olyan ősi szokás, hogy alkudoznak. De a világon mindenre.
Darhan közelében nem nagyon lehetett disznót kapni. Nekimentünk a GAZ-zal a sztyeppnek. De ott teljesen más értelme van annak, hogy közel. Például Ulánbátor nem volt messze. Az csak kétszáznegyven kilométer. A messze az ezer kilométer után kezdődik.
Úgy ötven kilométerre Darhantól voltak kis tanyák: Dzunhara és Barunhara. Oda mentünk vásárolni. Látom, hogy ott egy jurta, füstölög. Ugye, az egész család vándorol, legeltetnek. Odamegyünk.
- Szejnbejno! - így kell köszönni. De a magyarok ezt mindig számbájnónak ejtették. Majdnem ugyanígy mondják a mongolok is.
- Szejn szejnbejno? - válaszol. Ez azt jelenti: „Hogy vagy?"
- Jól, és te hogy vagy? - így kell diskurálgatni. Ez a bemutatkozási formula hasonlít az angolhoz...
- Szép nagy hó van.
- Milyen jól áll ez a jurta. - Ez a hagyományos társalgás kötelező. Ha rögtön rátérsz a jöveteled okára, azonnal elküld. Tehát megállsz a kocsival, és kikiabálsz, hogy disznó van? nincs!
Aztán a mongol érdeklődik, hogy milyen nemzet fia vagy. Magyar. Na, ez már egy jó pont. Valószínű, hogy ezzel kiérdemled a jurtájába szóló meghívást.
A mongol vendéglátás alapja az, hogy kipakol mindent. Ezzel azt jelzi, hogy ő mindenét odaadja: kirakja az asztalra. Tehát az a legnagyobb sértés, ha én kérek valamit, mert ezzel feltételezem azt, hogy ő nem rakott ki mindent. Ha meg akarom sózni a húst, és látom, hogy nincs az asztalon só, akkor biztosan nincs is neki...
Megy a duma hosszan, ráérősen. Ő tudja, legalábbis sejti, hogy én miért jöttem, de isten ments, hogy megemlítsem. Aztán egyszer csak kibököm, mintha egyáltalán nem is lenne érdekes, csak úgy mellékesen jutott volna eszembe:                          
- Van-e disznója?
- Van. - De éppen csak kipöttyenti. „Nahát, a ló az izé így meg úgy..." Tovább magyaráz, többnyire a lovakról. Ha a mongolból ragadt már rád valami, akkor sem érted a felét sem.
Na, megkínálom cigarettával. Az ott igen nagy ajándék. Pláne a füstszűrős. Lehet kapni szopókás Kazbeket, de nagyon drága. A Symphonia rettenetesen nagy luxusnak számít. Adok még kettőt-hármat, hogy majd később szívja el. Ez is jó pont.
- Mekkora a disznó?
- Hát szép nagy. - Megy tovább a diskura.
-  Mennyit kér a disznóért?
-  Ezer tugrikot.
Az rettenetesen nagy pénz. De ilyenkor nem sértő, ha azt válaszolom, hogy kap érte ötvenet. Ha te itt Magyarországon azt mondod, hogy kérsz ezért a magnetofonért kétezer forintot, én meg erre azt válaszolom, hogy kapsz érte százat, akkor vagy kirúgsz, vagy hülye vagy. De Mongóliában ez halál természetes. Folytatjuk az alkudozást.
- Nyolcszáz!
- Hatvan. - Ő is tudja, hogy mennyiért  adja oda, én  is, hogy mennyiért veszem meg. Mert ha láttam már a disznót, tudom: mondjuk ötszázat ér. Ő is tudja, de mégis ezret kér. És ha esetleg tapasztalatlan vagy hülye vagyok, és oda akarok adni ezret, akkor valószínűleg azt mondaná, hogy most már nem eladó.
Kész: megvettük a disznót. Akkor jön a következő kunszt, mert ezeket nem lehet csak úgy megfogni és leszúrni, hiszen ezek jóformán vadon tartott állatok.
-Hát hol a disznó?
Elkezdi a kazlat bontogatni. Kihúz vagy három sor bálát, ott van alatta. Tudniillik télen, negyvenfokos hidegben oda vackolják be. Időnként megkínálják valami kajával.
Szóval leszúrni nem lehet: elő a puskát. A mongolok rettentően odavoltak: - disznót lelőni?! - Az asszony meg is siratta.
Egyszer előfordult, hogy a sofőr lőtte meg. De valahogy a fülét találta el. Ijedtében nekirohant annak a nagy mongol sztyeppnek. Volt olyan százharminc kilós, a hosszú lábú fajtából.
Tanakodtunk a sráccal, hogy most mit csináljunk. Még egyszer nem lehet meglőni. Vérzett a füle. Na, bepattantunk a kocsiba. De ott még csak megszorítani sem lehet, mert nincs fal, nincsenek házak. Rohant, mint az eszelős. Sajnáltuk mi is. De már kifizettük. Mégse mondhattuk a gazdájának, hogy „fogd meg, öreg, ahogy tudod, mi nem fizetjük ki". Bottal üthette volna a nyomunkat. Ezt úgyse csináltuk volna meg senkivel. De haza meg nem mehettünk disznó nélkül.
A franc egye meg: elütöttük. Mégse lehetett ott összevissza lövöldözni. Nem olyan a disznó, mint az agár, hogy ide-oda fut, vargabetűket csinál. Egyenesen szaladt, mi meg utána, aztán...
Nem tudom, milyen hírünket költhették azok a mongolok: - Képzeld el. ezek a hülye magyarok, először fülön lövik, aztán elütik! - Ezek azt hitték, hogy mi itthon is így öljük le az állatokat. De a mongolnál olyan nincs, hogy valamit megcéloz, és nem találja el. Ez majdnem lehetetlen. Ha azt kéred, hogy a bal szemét lője ki, akkor ki is lövi, bármilyen kézifegyverrel.
Szóval ilyen volt az anyagbeszerzés.
Ha véletlenül disznót akarsz vásárolni Mongóliában, akkor meg kell ismerkedned a kompromisszumkötés ottani gyakorlatával is. Ha úgy döntök, hogy négyszáznál többet nem adok, de ő tartja az ötszázat, akkor abból már biztos, hogy a bogaistennek sem enged. Vagy abbahagyjuk egy idő után a vitát, vagy jön a kompromisszum.
- Na jól van, négyszázért odaadom, meg az ingedért és a cipődért.
- Nem! Akkor nem tudok hazamenni.
- Adok egy cipőt! 
- Az nem jó nekem!
- Na jó, akkor add ide az inget és két doboz cigarettát!
- De csak egy doboz van nálam!
- Na, akkor az az egy doboz meg ez az öt szál itt az asztalon! - És ilyenkor nem lehet dühös az ember, hogy menjen már a francba, pár szál cigin alkudozunk itt egy disznó ellenében. Tiszteletben kell tartani azt a szokást, hogy ő még kisajtolja belőlem, amit lehet.
Ugyanakkor a mongol roppant bőkezű is. Mert az is természetes volt, hogy alkudozás közben bekaptam egy fél birkáját. De hogy ne adjam meg, amit megbeszéltünk...
Igy kopott el a cuccom, amit kivittem. Aztán már csak mongol ingekben jártam. Nekem tetszett. A mongol viszont nem hordta, mert azt lehetett kapni, tehát nem volt „szám".
Aztán a végén ebből a cserekereskedelemből is probléma lett. Mert ugye a piára is haraptak. Igaz, nekem elment egypár ingem, de annak az árát én el is fogyasztottam náluk. Hiszen ha kumisszal megkínált a mongol, az neki is pénzébe került. Teljesen haveri alapon etettek-itattak. Ha meg már elém teszik a kaját, akkor eszem rendesen. Olyan süteménnyel kínált, amit ő is az üzletben vett. Már csak ezért is odaadtam neki az ingemet.
Mondtam a srácoknak, hogy vegyünk italt, mert az csak huszonöt tugrik, de spórolhatunk rajta százat. Ott nem nagyon lehet italt kapni, drága is, messze is van. Ha a mongol meglátja a szeszt, biztosan olcsóbban adja...
Nem egyeztek bele, mert ugye biztosan nekem kell a pia. Holott köztudott tény, hogy nem lopok és nem iszom. De jólesett, ha megsérthettek.

(Folytatjuk)

ANDRASSEW IVÁN: Magyar "prolik" Mongóliában (2)

Szobor Darhanban

A repülőtér egyetlen épület, körülötte szanaszéjjel jurták. Vámvizsgálat...
Hogy mivel lehet seftelni? Például rettentően harapnak az ilyen giccses-csicsás dolgokra, mint amilyen a kacsingatós pénztárca. Itthon negyven-ötven forint. Ott a mongolok megcsókolják az ember kezét, ha ötven tugrikért odaadja. Az százötven forint ezért a szarért. 
Akkora valuta volt ez a tárca, hogy húsz darabért adtak egy irhabundát. Nagy szám a szarvasbőgéses-naplementés meg a hattyús mit tudom én, milyen falvédő is. A mongolok igen nagy becsben tartották azt, aki ilyesmit ajándékozott nekik.
Egy srác várt minket. Beszálltunk a buszba. A sofőr meg részeg volt. Ott rettentően rosszak az utak. Nem ritkák a félméteres lyukak. Igy aztán csak gyorsan lehet menni, mert ha csak poroszkálsz, és egy lyukba beleesik a kerék, akkor az ott is marad. Télen a mínusz negyvenötven fokban fölfagy az aszfalt, nem győzik tavasszal foltozgatni.
Akkor? Itthon még nem fagyott, de mi fokozatosan mentünk a hidegbe. Mongóliában már mínusz húsz-huszonöt fokot találtunk. De ezt nem nagyon lehet érezni az alacsony páratartalom miatt. Ott más a szaga is a levegőnek.
Birkaszag. Egy hónap után meg lehet szokni, nem zavar. De az idegen orrát bántja a faggyú szaga. Rajtunk is érezték, amikor hazajöttünk. Mondta a feleségem is, hogy milyen büdös vagyok. Télikabátot nem nagyon mosogat az ember. Pedig én nem is főztem faggyúval...

Éjnek idején tettük meg az Ulanbator-Darhan közötti kétszáznegyven kilométeres távolságot. A sofőr a lejtőkön legalább százhússzal ment. Közben időnként kinyitotta az ajtaját, és... bőőő, önfeledten okádott a hóna alatt kitartott fejjel. Ettől aztán mindenkinek kész lett a gyomra. Akármilyen részeg volt valaki, ott, akkor kijózanodott. Különben jól vezette át a buszt a gödrökön. Hol elöl volt az összes csomag, hol hátul. Tudod, milyenek ezek az orosz buszok: jó kis ülések, bazinagy rugókkal, akkorát dobott az emberen, hogy végig kapaszkodni kellett.
Hát ugye én is számot vetettem az életemmel. Hiába, itt a vég. Az isten verje meg, azért utaztam annyit, hogy ott dögöljek meg a nagy mongol éjszakában. Ez azért már tényleg disznóság lenne. Végül szólt neki az a mongol krapek, aki elénk jött...

Darhanban hárman laktunk egy négyszobás lakásban, azzal a sráccal, akivel a repülőn bohóckodtunk, meg egy mérnökkel, aki a mai napig is jó haverom.
A lakás? Képzeld el: ötször hatos szobám volt, benne egy orvosi gyógyszerszekrény meg egy vaságy, a falon pedig néhány újságból kivágott kép. A fal összeköpködve. Nagyon lehangoló volt. Ennyi utazás, fáradság után egy ilyen rohadt lakás... Se függöny, semmi. Holt koszos minden. De olyan istentelen mocsok volt ott, hogy az borzasztó. Na, fürödjünk meg! Hát a fürdőkádban úgy állt az a... tudod, amikor a szutyok kitúrósodik. Nem az, hogy egyszerűen koszos a kád, hanem az a sárgás-szürkés valami. Akármi lesz, én meg nem fürdők ebben!
Három-négy napunk volt a berendezkedésre. Állandóan takarítottunk.
Hogy kik laktak itt előttünk? Hát magyarok! Előttünk egy héttel utaztak haza. Miért ne törjenek össze mindent, ha nekik már úgysem kell?
A magyarlakta lakások jó része így nézett ki. Tudniillik volt a mi kedves honfitársainknál egy bevett jó szokása: a megüresedett lakásokból minden használhatót átvittek magukhoz, akkor is, ha abból már volt otthon huszonhat... Tehát gyakorlatilag minden elhagyott lakást kiraboltak. Igy aztán az ilyen továbbszolgálók mind kiválóan föl voltak szerelve, akik meg újonnan jöttek, azoknak maximum egy vaságy, egy szék meg egy deszkából összeszögelt éjjeliszekrény jutott.
Venni? Mongóliában? Egyszerűen nincs. Szóval nagyon elkeseredtem. Arra is gondoltam, hogy ki se pakolok, inkább hazamegyek, mint hogy egy évig ilyen szutyokban éljek.
Egy kulcs jutott hármunknak. Mert az is természetes, hogy a magyar hazaviszi a magáét, hátha jó lesz még valamire. Kulcsmásolásra viszont nincs lehetőség. Kisipar nincs, az állami szektorban pedig ilyesmivel nem foglalkoznak. A mongolok nem is nagyon zárják az ajtót. A zár aránylag hamar tönkremegy, pótolni nem lehet. A kilincs helyére befűznek egy beakasztható spárgát. Ez nekik tökéletesen megfelel.
A mongolok nem lopnak. Nem is ismerek olyan szót az eredeti mongol nyelvből, ami ezt a cselekvést jelölné. Úgy mondják, ahogy az oroszok: capeara. 
Az első pár nap nagyon lehangoló volt. Jött a karácsony, nagyon rohadtul éreztem magam: tökegyedül az isten háta mögött, a szutyokban...
Kitakarítottam, de például a fal olyan állati koszos volt... összeturházva... Ablakot se lehetett mosni.
Megpróbáltam. Megfogta rögtön a rongyot, odafagyott az üvegre. Ott is maradt tavaszig, mert sajnáltam leszaggatni.
Karácsony után kezdett normális hangulatom lenni. Aránylag jó szívvel fogadtak, mert az elődöm tudott ugyan főzni, de egy kicsit parasztosan. Tízféle kaját variált három hónapon keresztül. Süteményt, ilyesmit soha nem csinált.
Nagy lelkesedéssel kezdtem munkához. Hobbiból főztem. Tudtam, hogy el kell foglalnom magam, ha lehet, egész napra. Igy aztán nem úgy szerveztem meg, mint máskor, hogy minél gyorsabban, minél kevesebb energiával végezzek. Mert ha hazamegyek... haza? Szóval a lakásra... Mit csinálok? Egy idő után az olvasást is megunja az ember. Egyszerűen nem lehet két hónapig egyfolytában olvasni. Piálni... piálós társaságba beépülni nem akartam. Egyszer egy héten esetleg kártyáztam, de azt se akartam mindig. Majdnem mindennap írtam levelet. Az is egy kis regény.
Tudtam, nekem most melóznom kell reggeltől estig. A rosszindulatú, hülye piszkálódás már elkezdődött, összeismerkedtem azokkal a fiatalasszonyokkal, akik velünk jöttek. Tulajdonképpen eleinte nem is voltak képesek a háztartás tisztességes berendezésére, mert Mongóliában is hiánygazdálkodás folyik. Oda jártak kajáért.
Hol ez nincs, hol az. Annyi pénzed nincs, hogy „na most van krumpli, veszek egy mázsát"! De nekünk volt tőkénk, hiszen mindenki beszállt száz tugrikkal. Ebből lett a raktárkészlet. Tényleg szükség volt erre. Amikor például babot lehetett szerezni, akkor vettünk egy zsákkal. Majd szépen elkopik! De ezt egy háziasszony nem teheti meg. Ezért a családosok hazahordták a kaját, és otthon ebédeltek.
Ezek az asszonyok felajánlották nekem, hogy nagyon szívesen eljönnek segíteni. Hiszen látták, hogy egyedül vagyok, és tényleg mindent én csinálok meg, gyakorlatilag pihenőnap nélkül, szombaton-vasárnap, mindig dolgoztam.

Motor és jurta

Az volt a helyzet, hogy engem nem keserített el a sok munka, de nagyon jó néven vettem, hogy segíteni akarnak. Elsősorban azért, mert így munkaigényesebb dolgokat is el tudtam készíteni. Például gombócot. Fölszaladt a létszám harminc-harmincöt emberre - számolj csak négy gombócot egyre -, az rengeteg.
Az egyik segítő fiatalasszonnyal nagyon jól összebarátkoztunk. A férjével is... meg volt egy gyerekük... Igen jókat dumáltunk. Értelmes, szimpatikus házaspár volt. A férfi elektromérnök...
Mígnem, ahogy én osztottam ki a kaját, többen tették a hülye megjegyzéseiket. Jön a férj, rákezdenek a furulyák:
- Józsikám, nem tudod, mit főzött a sógorod?
Én meg csak spekuláltam: hát rólam van szó. Sógor ?! Na, mondom, egy módszer van, nem kell foglalkozni vele. Ugasson csak a kutya! De ezek egyre hülyébb megjegyzéseket tettek. Például az Erika mondta, hogy indul haza.
- Hova haza? Oda vagy oda? - Mert ugye egy házzal arrébb laktak.
Pedig egyedül soha nálam fönt nem volt. Egy hónapig azt se tudta, hogy hol lakom. A férjével meg a kisgyerekkel látogattak meg. Soha egy ujjal hozzá nem nyúltam. Nagyon tiszteltem őt is, a férjét is.
Olyan rohadt volt azt mondani az Erikának: „Te, ne gyere többet! Én se megyek el hozzátok..."
Nem is mentem. Három hónapig tartott a barátságunk. Ezt a szakítást azért határoztam el, mert nem akartam tönkretenni a házasságukat. Pedig azelőtt egy héten háromszor is együtt voltunk. Jókat dumáltunk, könyvekről vitatkoztunk...
És főként... volt egy gyerek, akit megdögönyözhettem...
Tudtam, bármilyen intelligens a Józsi barátom, egy idő után sok lesz neki. Hát mindenki azt ugatja neki, hogy így meg úgy a Pál Jancsi. Most képzeld el: ők a kombinátban dolgoznak egész nap, én meg a feleségével édes kettesben a konyhán. Mi tényleg jól éreztük magunkat az Erikával, mert beszélgettünk... legalább ő is beszélgethetett valakivel. De azt kellett mondanom, hogy ne jöjjön, inkább megszakadok.
Talán a mai napig se tudja, hogy miért mondtam. Haragudott is rám utána. De inkább ő haragudjon rám, mint a férje rá. Még mindig tisztességesebb volt így, mint ha fölrúgom a házasságukat.
Szóval a bunkók ezt is szépen összehozták.

(Folytatjuk)

ANDRASSEW IVÁN: Magyar "prolik" Mongóliában (1)

Andrassew Iván (1952-2015)

A szerző a napokban (július 29-én) lenne 66 éves. De már nem lesz, csak az emlékezete. Amit az alábbi könyvrészlete hivatott tovább éltetni.
Iván különben kitartó barátja volt a blog "ősének" számító Kalandozónak, mely a Romániai Magyar Szó mellékleteként jelent meg s amit ő mentett át az internetre...
 Az itt közölt írás  címe nem tőle származik, hiszen az alapmű nem más, mint az 1988-ban megjelent Prolilét-ra, amit formailag a főhőssel, Pál Jánossal társzerzőségben követett el az akkor (még) fiatal újságíró Andrassew. Szándéka az volt, hogy agilis, sokat tapasztalt, vágóhídi munkásként és ifjúsági vezetőként dolgozó beszélgetőpartnere vallomásos szövegei alapján bemutassa, hová jutott a letűnt rendszerben meghatározó szerephez juttatott munkásosztály, a proletariátus. A vallomások szubjektívek, de a tanulságok sok-sok munkássorsra érvényesek voltak. És ritka élmény volt a vallomások őszintesége, nyíltsága. Fogyott is a könyv, mint a cukor: a szerző szerint az 50 Ft-os kötetet kéz alatt akár 500 forintért is lelkesen elvitték.
Az alábbi részletekben Pál János azokat az élményeit meséli el a maga sajátos stílusában, amelyeknek a nyolcvanas évek Mongóliájában részese volt. Őt olvasva, már-már úgy érezhetjük magunkat, mintha mi is átéltük volna azokat az eseményeket, benyomásokat, amelyek a főhősben megmaradtak. Ráadásul Mongólia sokunk számára terra incognita - felfedezésre vár. (csg)


*


Mongólia? De az egy kicsit hosszabb történet.
Szóval megint rám jött az utazási meg a hajózási mánia. Úgy is nézett ki, hogy elintéződik a dolog, mehetek világgá. Persze, egy ideig lettek volna gondok a megélhetéssel. Elmondtam a főnökömnek, mert béremelés előtt álltunk, hogy ne vegyenek engem számításba, mert már megvan a papírom az orvosi vizsgálatra. Erre ő azt mondta, hogy ha én annyira akarok utazni, elintézi nekem, hogy kimehessek Mongóliába. Az is nagyon érdekes dolog.
Mondom: ha összejön, akkor odamegyek. Tudniillik az előző évben már majdnem kimentem. Helyettem az egyik barátom jutott ki. Ő elég csúfos körülmények között jött haza, mert mindjárt az elején összeszedett egy izmos ázsiai trippert. Az meg rohadt makacs. Más, mint a hazai. Hiába kezelik antibiotikumokkal, mindig visszajön. Az európai a rendes kezelgetés után nyomtalanul elmúlik.
Ő mindjárt az első napon megkapta. Mert ribanc mindenhol van a világon. Ott is: megjöttek az új fiúk, az új hús, a város kurvái végigkopogtatták a gyerekeket. Egy kis pulóverért, italért, cigarettáért...
Nem az a lényeg, hogy kotont használj. Egy alapos mosdással el lehet azt kerülni. Csak nem szabad elaludni a csajon, hanem azonnal meg kell fürödni.
Na mindegy, ez a srác így járt, haza is kellett jönnie a szerződés lejárta előtt. Dumáltak ott róla összevissza, nem tudom, mi igaz, mi nem az...
December elején mondták ki véglegesen, hogy Pál János utazik. Rettenetes lázban voltam. Kilencezer kilométer, át a Szovjetunión, Szibérián! Nagyon éltetett ez a dolog.
De ugye akkor is jöttek a jóindulatú, a hasznos tanácsokat osztogató emberek. Elkezdték a feleségemet etetni, hogy „a Jancsi majd így meg úgy"! Elkezdtek engem etetni: „Hogy mered itthon hagyni a feleségedet egy évre?!"                              
Ezeknek aránylag hamar betömtem a szájukat.
- Ha meg akar csalni, akkor úgyis megcsal, akkor is, ha egész nap otthon ücsörgők. Ha meg nem akar, akkor úgyse csal meg...
- Elhidegültök!
- Voltam én katona is. És úgy érzem, akkor nemhogy elhidegültünk volna, de érzelmileg közeledtünk...

Hát az orvosi vizsgálat az marha jó volt. Hárman jöttünk ott össze a csapatból. Láttam, hogy náluk is olyan papír van, mint amilyet én szorongatok. Mindketten a mi vállalatunknál, a sertésvágóhídon dolgoztak, de nem ismertem őket. Az egyik... Dezsőnek hívják, igen jópofa krapek. Lényegesen idősebb nálam. A másik, mondjuk kevésbé jó humorú, de hasonló korú, a Jenő.
Belgyógyászat: májfunkció. Ülünk ott, várakozunk. A Dezső meg hülyítette a Jenőt, aki kissé neurotikus alkat volt.
- Hajaj, azért Moszkva előtt a dombok! Az a legveszélyesebb!
- Micsoda?
- Minden második repülő ott esik le. De az a rohadt, hogy nem a turisták, akik teli vannak pénzzel... hanem mindig a melósokat szállító gépek. Meg se írja az újság.
-Hogyhogy? 
- Mindennap legalább egy repülő leesik. Moszkva előtt a domboknál. Ha van a gépen egy-két híres ember, azt megírják, mert nem lehet letagadni.
Lökte a hülye dumát neki. A szerencsétlen meg hitte is, nem is. De a bogár már a fülében volt. Borzasztóan félt a repüléstől. Képzeld el, hogy valaki majdnem ötvenéves, életében nem ült gépen, és most kénytelen. Mindketten elváltak. A Jenő már rettentően ideges volt.
- Te Dezsőkém, mi az a májfunkció ?
Hát nem tudta. Előfordul, hogy valaki nem tudja. Ez a Dezső egy pocakos, kövér ember volt. Fölhúzta az ingét, és pont a jobb oldalán volt egy sebhely. A bordái alatt, talán gyerekkorából.
- Semmi az egész, édesapám! Nekem már egyszer csinálták: nézd rneg! Bemész, lefektetnek. A kis lándzsát bevágják itt az oldaladon. Kivesznek a májadból egy darabot, és azt megvizsgálják, hogy a pia megette-e már... meg ilyesmi... - Mert ugye mindketten piásak voltak. - Ha a pia kikezdte, akkor nyista, nem mész sehova, maradsz itthon.
Ahogy ezt elmondja, kikiált a nővér. Éppen a Jenő került sorra. Elsápad, bemegy. Normális ütemben a behívás után egy-két perccel kijött mindenki. Három-négy-öt-hét-tíz perce bent van a Jenő! Tényleg, mit csinálhatnak már ennyi ideig?
Kijön. Elég távol ültünk a padokon. Egy olyan jól szituált krapek volt ez a Jenő. Nem káromkodott, nem baszdmegezett. Ahogy kinyílik az ajtó, csípőre teszi a kezét: Azt a jó édesanyádat, Dezső! - De így, vagy húsz méterről. Teljesen magánkívül volt. Váltogatta a színét, reszketett keze-lába. Leültettük.
- Nyugodj meg, Jenőkém, mesélj, mi van?
- Képzeld el, te állat, bementem. Odamegyek középre a vizsgálóasztalhoz. Rám szól a spiné:
-  Uram, hova megy?
- Lefekszem.
- Ne vicceljen, jöjjön már ide, és üljön le! - 
De akkor rnár fönt ültem a vizsgálóasztalon, és vetkőztem. 
-  Hova vetkőzik?  
- Hát májfunkció lesz, nem?
- Persze, de jöjjön, és üljön ide a székre! - (Mert a Dezső azt is mondta, hogy amikor belevágták a lándzsát, elájult, de másnap kiengedték a kórházból.)
- Csókolom, biztos, hogy én el fogok ájulni!
- Dehogy ájul el maga, ne vicceljen!
- Ne haragudjon... nézze, én több mint nyolcvan kiló vagyok, ha elájulok, és leesek a székről, hogyan szed föl engem két nő? Jobb, ha inkább lefekszem.
- Nézze, uram, ha úgy gondolja, feküdjön... De ne vetkőzzön le annyira!       -  De hát májfunkciót fognak rajtam csinálni, nem?
- Tudjuk, tudjuk, de azért nem kell levetkőzni!
-  Azt gondoltam - mondta a Jenő -, hogy a büdös anyjukat, hát most vettem ezt az inget, csak nem fogják átszúrni? - Azért a biztonság kedvéért kigombolom.                                    ;    '
-  Ne az elejét gombolja ki, inkább az ujját tűrje föl! Egyszerűen csak vért veszünk magától!
 - És nem lesz májfunkció? 
- Dehogynem: hát az a májfunkció!
De mondom, vagy tíz percig hadakoztak ott. Utána mérték a vérnyomását. A szerencsétlennek majdnem kétszázra fölment a sok hülyeségtől meg izgalomtól. Vissza is rendelték másnapra. A Dezsőnek se kellett több:
- Jenő! Nem jössz! Tudod, hova mész te? A Lipótra, baszdmeg! Nem Mongóliába. - Szegény egész nap szedte a gyógyszereket, meg itta a paradicsomlevet, hogy lejjebb menjen... Másnapra aztán rendbe is jött. Valami adóssága volt, azért igyekezett annyira Mongóliába, hogy legyen miből visszafizetni.

Bevásároltam. Eljött az indulás napja. Ferihegy. Én sem ültem még életemben repülőn. Komoly gondot jelentett, hogy a gyerekek kikísérjenek-e... Úgy gondoltam, jobb, ha kijönnek. Az anyósoméknál laktunk, lett volna, aki vigyázzon rájuk. De szerintem a gyereknek pszichésen jobb, ha látja, amikor és ahogy elmegy az apja. Igy nem nyomtalanul tűntem el. Mert az a rohadt egy négy-öt éves kiskölyök életében, ha valaki, akit szeret, egyszer csak eltűnik. Igy látta, hogy elmentem, és tudja, mert mondja neki az anyja, hogy vissza fogok jönni. Az idő nem számít, mert a gyerek egy fél évet észre se vesz.
Reggel kimentünk. Mindenki ott cuccolt nagy bőröndökkel. Nézegettük egymást, ismerkedtünk. Mert az egész országból szedték össze az embereket. Legföljebb ketten-hárman ha ismerték egymást.
Beszálltunk a gépbe. Az ablakból láttam, hogy fönt a teraszon áll a két srác meg a feleségem. Úgy fájt a szívem, na. Tudod, hogy van az... elmegyek egy évre, nem tudom, mikor jövök vissza szabadságra. A Verát ki se hoztuk, mert egészen pici volt, neki még semmit sem jelenthettem. Mikikém meg szerelmi álom sem volt még. Ahogy gurult a gép, egészen sokáig láttam őket.
Egymás mellett ültünk egy másik marhavágóhídi sráccal. Ő lakatos volt, Ottónak hívták.
Hozza a légikisasszony a tálcát. Na, kajáljunk! Látom, hogy egy kis tasakra rá van írva oroszul, hogy „mustár". Picit kinyomtam: bekaptam. Marha erős volt. Ottó kérdezi, hogy mi az.
-   Mustár.  
- Csak ennyi?
- Ennyi. Hát nem hízókúrára visznek minket.
Ottó egy karika felvágottra rákente az egészet. Összehajtotta, bekapta. Aztán kidőlt a szeme. Volt annyira jólnevelt, hogy nem köpte ki, de rettenetesen izzadt. Huhogott egy darabig.
Na, jön a nő, hogy mit kérünk: teát vagy kávét? Kávét! Hozott egy ibrikkel, olyan oroszosat. Savanyú volt... meg mindenféle íze volt annak, csak a kávéra nem emlékeztetett. Én cukor nélkül iszom. Ottó keresgélte a cukros zacskót. Röstelltem már megkérdezni...
Látta, hogy teát isznak a másik sorban. Gondolta, ha az filteres, akkor a cukor is olyanban van. Kibontotta az egyik zacskót, és a tartalmát beletette a csészébe.
Érzem ám, hogy istentelenül rohadt szag van. Az egész repülőn lengett a pacsuli- meg kölniillat, de ez más volt.                 
- Te, eddig nem volt ilyen rohadt szag...
De az az émelyítően erős. Olyan gyomorforgató... nem is a Krasznaja Maszkva. 
- Ottó, nem te voltál?
- Te apám, én is érzem. Szerinted ez a cukor lehet ilyen büdös?
- A cukor? Miért lenne a cukor büdös? Mit raktál te abba a kávéba? - Látom, hogy egy papír úszik ott.
- Én nem tudom, de azt hittem, hogy ebben a papírban van a cukor. Hát kiderült, hogy ilyen illatosított alkoholos kéz- és izzadságtörlő papír zsebkendő volt. A forró kávé gőzével vegyülve istentelen, elviselhetetlen szagot árasztott. De hát nem lehetett az ablakon kiönteni.
- Te, kérj a nőtől egy másikat - mondja nekem az Ottó.
- Én? Hát én égessem magam? Mi dumáljuk, hogy ilyenek meg olyanok az oroszok a kultúrálatlan sztyeppjükön... Nem elég, hogy a fél repülő röhögött a mustárodon, amikor huhogtál meg ugrabugráltál, három zsebkendőt telicsurgattál a nyáladdal? Most még a kávéval én csúfoskodjak? Szólj neki te!
Na, jött a spiné, szedte a tálcákat. Megnézi a kávét - rögtön tudta, mi történt. Ugye két pofára nem röhöghetett, de láttam, hogy nagyon mosolyog. Meg is kérdezte. Magyarázgattuk, hogy az Ottó törölte a kezét, és a papír beleesett a kávéba. Hozott másikat, de úgy nézett ránk, mintha a Tarzant látná a maga élő valóságában.
Moszkvában több mint hat órát kellett várni. Jó magyar szokás szerint mit csináljunk? Irány az étterem: ebédelni, iszogatni, beszélgetni.
A repülőtéren egy önkiszolgáló étterem volt, de mi elég kurrens vendégeknek számíthattunk, mert egy ember ott jószántából kiszolgált minket. Kaja meg pezsgő. Mert ugye, mit igyunk? Volt, aki vodkázni akart, mert a bor gyanús volt neki.
Hat óra alatt két üveg pezsgőt ittunk meg fejenként. Az nem sok. Mindenesetre én nagyon jó hangulatban voltam, mert nem voltam hozzászokva az iváshoz. De aztán elrontották, mert elkezdték a srácok, hogy hogyan meg miképpen lesz Mongóliában. Mesélgették a vad történeteket. Én szakácsnak mentem ki, de mit tudom én, milyen státusba, mert szakácsra hivatalosan nem volt engedély. Valami adminisztrátor lettem.
- Hej, a séééf úr ! - Elkezdték ott a furulyák. Ezek nagyon veszélyes palik.
Ahonnan jött, abban a kis faluban, üzemben vagy kombinátban ő a szakmunkás, ő a hentes. Ő valaki. Ki, ha én nem? Ő a falu rossza. Az a nagy szám, hogy de jól berúgtam! ezer forintot ittam el! És elkezdi ott az egyik tapló:
- No, te sééf úr, majd jól megszeded magad!
- Én? Úgy fogom megszedni magam, ahogy te. Te is azért jössz ki, amiért én.
Azért, mert itthon megadják az átlagfizetést, és kint ugyanazt megkapod még egyszer kemény valutában, mert azt tudni kell, hogy a mongol tugrik kemény valuta. Becsületes úton Magyarországon tíz-tizenkétezer forintot ma sem lehet keresni, nemhogy akkoriban... Vagy legalábbis az egészségedet vagy valami mást kell vásárra vinned ennyiért.
Ezt mondogattam annak a taplónak is, de neki azért ott bujkált a kis titkos mosoly az arcán.
- Hej, azért az ilyen szakács meg anyagbeszerző, aki pénzzel meg kajával dolgozik, az mindig megcsíp magának valamit! - Ezért aztán már ott Moszkvában volt bennem egy rossz érzés, mert ezek már ott kikiáltottak tolvajnak.
Itt arról van szó, hogy a kajához semmiféle vállalati hozzájárulást nem kaptunk. A kolónia havonta összedobott egy összeget, amiből én gazdálkodtam. Magyar pénzre átszámítva, mondjuk fejenként napi tizenöt forintból kellett etetnem a társaságot. Én kezeltem a pénzt, én vásároltam, tehát ez nagy bizalom volt irántam, illetve a mindenkori szakács felé. Senki soha nem ellenőrzött, tehát annyit lophattam volna, amennyit akarok. Meg is győződtem arról, hogy az elődeim közül akadtak, akik belementek ebbe a játékba. Csodálkoztam: néztem az étrendet; miket főztek, és mennyi anyagot használtak? Mondjuk harminc főre rántott levesbe savanyú tojásnak száztíz darabot írt ki. Az rengeteg.
Szóval Moszkvában elkoptattuk a két üveg pezsgőnket. Még szilveszterre is vettünk egyet, mert nem tudtuk, hogy Mongóliában lehet-e majd kapni. Állok a sorban, a hátam mögött egy orosz. De előbb kért, mint én. Ott ez a természetes: a másik válla fölött átlöki a pénzt, és mondja, hogy mit akar. De addig, míg oda nem értünk, haverkodott. Kérdezi, hogy németek vagyunk-e. Válaszolok németül, hogy nem, de én beszélek németül.
Erre rögtön belelkesedett, hogy hu, hát izé, és előadta, hogy merre járt, amikor katona volt. Sorolgatott ott számomra teljesen ismeretlen faluneveket. Hétdecis konyakot vett. 
- Ülj le velünk! 
- Dehogy ülök, ne vicceljünk: megy a repülőm!
Fiatal asszonykák - mert azok is jöttek velünk gyerekestül - vigyáztak a csomagokra. Már be is mondták, hogy szálljanak be, akik Omszk-Irkutszk felé mennek. Ez meg csak erőszakoskodik velem. Én meg csak szabódtam. Erre lecibáltak. Két haverja is ott volt. Képzeld, el, azt a hét deci konyakot négyfelé öntötte. Na, mondom: itt most valami zűr lesz.
- Nem! Kis sampanszkit ittam, arra nem megy a konyak! Boksz lesz a hasamban!
- Dehogy! Idd csak meg!
Na, gondoltam, nem érdekes, hadd ugassanak, fölállok és megyek. De abban a pillanatban, amikor megkíséreltem, belém csimpaszkodtak ketten... butty, vissza a székre. Hát most mit csináljak? Verjem meg őket, vagy legalábbis vágjak be az egyiknek, és futás a géphez? Mert próbáltam, hogy druzsba, szevasztok, kicsit beleiszom és megyek ... De egyszerűen nem engedtek el.
És már senki nem volt ott közülünk. A csomagokat is elvitték. A többiek már túljutottak az útlevélvizsgálaton, mindenen. Én meg ott diskurálgatok ezekkel a palikkal. Úristen, hát itt maradok részegen, azt se tudom, hova menjek, csomag, minden nélkül... Hát ez vicc! A büdös anyátokat! Megnéztem, merre kell menni, bedobtam a konyakot, és tűz! Mire jelentkezik a hatás, addigra én már a repülőn leszek.. Legföljebb elalszom.
Az útlevélvizsgálatnál egy elmés kis „automata" ereszti át az embereket. A csinovnya bent ül a kuckóban, és onnan mozgat egy csövet. Ha kinyomja, akkor zárva, ha visszahúzza, akkor mehet az ember. Adom az útlevelet.
Folyékonyán magyarázott nekem, mintha én spíler lennék abban a nyelvben. Mondom neki, hogy nem értem tökéletesen. Elmondja még egyszer. Nem értem! A többiek meg ordítottak, hogy menjek már. Elindult a busz. Megállították, mert látták, hogy ott vagyok, és lazán diskurálgatok...
- Az útlevél jó? 
- Jó, de adjon tizenhat rubelt! 
Nincs! - Persze volt még húsz, de mért adnám neki? Az nagyon sok pénz. Addigra már a konyak is elkezdett dolgozni.
- Mit kukorékolsz itt, öreg tyúk? - Megfogtam a vasat, és szépen elnyomtam a vassal együtt. Tataram, futok a buszhoz. Erre honnan, honnan nem, de előkerült vagy három ilyen száznegyven kiló körüli spiné. Belém csimpaszkodtak, cibáltak, szaggattak. Azonnal vissza, mert policájt hívnak! A többiek meg üvöltöttek, hogy elmegy a busz. Hát nem engednek. És megvolt a többiek öröme, az a kaján öröm, hogy ez a hülye jól ráfázott... nem ők...
Na, aztán végre elmagyarázták, hogy túlsúlyom van. Ezért kell tizenhat rubelt fizetnem.
- Nekem Budapesten harminchat kilós volt a csomagom. Negyvenről van papírom. Szerintem azóta nem hízott a pakkom!
Kiderült, hogy ők nem személyenként mérték, hanem együtt az egészet. Mivel én szálltam be utolsónak, rajtam vasalták be a többletet. Az persze halál természetes, hogy akinél tényleg túlsúly volt, az nem jött utána oda hozzám, hogy haver... izé... Ki kellett fizetnem a pénzt.

Moszkva és Omszk között lazán végigaludtam azt a hat-hét órát, úgyhogy Irkutszkban már nagyon fitt voltam. A többiek Omszkban álltak neki... Én meg végigkóstoltam az egész tearepertoárt, mert rettentően szomjas lettem. Ittam vagy tíz csészével. Ezalatt a többiek kiütötték magukat. Aztán már nem is tudtam aludni, mert zötyögött, hullámzott a gép. De soha nem felejtem el, hogy a felhők fölül láthattam a napfölkeltét. Irkutszkban találkoztunk és beszélgettünk Mongóliából jövő magyarokkal. Aztán átszálltunk egy pici kis repülőre. Létrán kellett bemászni, műanyag üléseken ücsörögtünk.
A májfunkciós Jenőt is tovább hülyítették. Erre az adott alapot, hogy a mongol pilóta megcsúszott a füvön, a gép imbolygott.
- Oda nézz, Jenő, milyen részeg a pilóta! Tuti, hogy belemegyünk a Bajkál-tóba!
De tényleg elég félelmetes volt. Reszketett az a pici gép, nem ment olyan simán, mint a nagyok. A legkisebb szél is megdobta. Olyankor egymásra dőltünk. Az ablakok is szimpla kis üvegből voltak, zörögtek. A Jenő már teljesen ki volt akadva, mire aránylag normális módon leszálltunk Ulánbátorban.

(Folytatjuk)

MAROSI (FARKAS) ILDIKÓ: Hogy hazatérjünk

Szerintem az utazásnak, az élményeken kívül, két nagy pillanata van: az indulás és a hazatérés, amikor annyi hányódás után az ember végre ismét a saját agyárban aludhat.
Erdélyi Lajos sokadik külföldi útjára készült, másodszor indult Amerikába, az Egyesült Államokba, amikor erről elbeszélgettünk. Már minden holmija becsomagolva, alig visz valamit, a Dacia útra készen, Brüsszelig kocsin teszik meg az út szárazföldi részét barátjával, Balázs Imre festőművésszel együtt. A legjobb, hogy úgy mondjam, a lelhető legautentikusabb pillanat tehát magáról az utazás öröméről beszélgetni — ha az utasnak az előkészületek fáradalmaitól maradt még ereje a riporter számára is pár percet szakítani. De ebben aztán igazán szerencsém volt: Erdélyi Lajos legalább olyan szenvedélyes beszélgető, mint világjáró.

Erdélyi Lajos

— Most is csak életem egyik nagy, tragikusan nagy élményével kezdhetem, valahogy csak ezzel tudom érzékeltetni, 'milyen alapvető, talán örökletes, atavisztikus bennem a vágyakozás a látásra, mozgásra, az utazásra.
Tizenhat éves voltam, a dörnaui láger lakója Sziléziában. 1945. május nyolcadikán reggel, a világtól teljesen elzárva, elszigetelve, a békekötés eseményeiről mit sem tudtam. Aznap reggel négykor valamivel korábban ébredtem, mint apám, kimentem a barakkból, észrevettem, hogy a toronyban nem áll őr! Óvatosan kimerészkedtem a kapun kívül, ahol azelőtt való nap a farkaskutyák 'már ugrottak volna nekem... Most sehol senki! Futottam lélekszakadva a két kilométerre lévő faluig... Megpillantottam annak a német asszonynak a házát, aki egyszer egy mély árokba bedobott egy télikabátot, és reggelente egy kő alá kenyeret dugott nekem. Bementem megköszönni, ha egyáltalán meg lehet az ilyesmit valaha is köszönni. A férje és a fia is elpusztult a fronto ... Apám sejthette, hogy az első utam a faluba vezet, meg is talált hamarosan. Anyámat és a húgomat soha nem találtuk meg... Fantasztikus érzés volt fölszabadulni és tudni, hogy nyitva előttünk az egész világ, egész Európa. Merre induljunk? Apámat követtem, hazaindultunk, megkeresni újra az otthonunkat... 
Nem tudom okát adni, hogy akkor is és azóta is miért él bennem ez a leírhatatlanul erős utazási vágy. Szenvedélyesen szeretek utazni. Pedig egy-egy út előkészítése legalább két esztendőbe telik. Most ez lesz a hatodik nagyobb utam, de így is a tizedét utazom annak, amennyit kellett volna ... Indokolni ezt a vágyat nem lehet, és meg sem próbálom. Talán azért kell utaznunk, ahogy Szabó T. Attila mondotta egyszer nekem, mert akkor jön rá az ember, milyen szép a dési templom, amikor eljut Oxfordba. Vagy hogy milyen színes a mi életünk, azt csak akkor tudjuk fölmérni, ha összehasonlítjuk a másokéval. Vagy Párizsban a Musée de l Homme-ban kiállított régi fotókat nézve állapíthattam meg: egyik sem olyan kivételes, mint mondjuk a maga korában a Teleki Samu felvételei. És azt is: olyan egységes fotográfusi életmű, mint az Orbán Balázsé, kevés van a világon. És bizonyos értelemben, főleg a néprajzi témákban, mindenkit megelőző, a technikája pedig a maga korában világszínvonalú. Itthonról ezt eddig csak föltételeztem, most pontosan tudom.
—  Érdekes, utazásai közben nem sokat fényképez, legalábbis nem a megszokott turista módra.
—  Utazás közben inkább nézek, mint fényképezek. Ha utazás közben az ember komolyan veszi a fényképezést, le kell mondania a látás öröméről, a látnivalók élvezéséről. Én például jóformán nem  láttam a luganói tavat, csak azt a kiöltözött, alvó német parasztot, akit közben az autóbuszban fényképeztem! Chartres-ből csak azokra a kölykökre emlékszem, akik ott zabáltak jókedvűen a katedrális lépcsőin. Ahogy megpillantottam őket, éreztem, ez a téma! A kép meg is hozta a sikert, de a  Chartres-i  székesegyházat tulajdonképpen nem láttam.
—  Talán fényképezés után?
—  Egyszer próbáljon meg utazás közben fényképezni! Számomra különben is a látnivaló nem a táj vagy az épület, a tárgyak. Először, másod- és tizedszerre is az emberek érdekelnek, hogyan élnek, milyenek más tájaikon az emberek? Amit meglátni és megtudni igen nehéz az én tulajdonképpeni egy-nyelvűségemmel. A lencse viszont szerencsére nem nyelvekhez kötött. Van aki, mondom, az épületekért, az architektúráért utazik; van,  aki a tájért, patakokért, van aki a magas nőkért, ilyen vagy olyan virágokért vagy esetleg  a pénzéért utazik. Én emberekkel akarok találkozni, ez is egy passzió.

Forrás: Értelmes utazás. A Hét évkönyve, 1985. 22. oldal.