ALAIN BOMBARD: Önkéntes hajótörött (5)

Lassanként arra a szilárd elhatározásra jutottam, hogy korábbi terveinkhez tartom magam: mindent előkészítek, s útitársaimat befejezett tények elé állítom. Arra gondoltam, hogy habozó társaim akkor végre józan belátásra jutnak, és az expedíció a tervezett primitív feltételek között ténylegesen útnak indulhat. Közölték velem, hogy májusra vagy júniusra minden kész lesz. Elhatároztam magamban, hogy erre az időpontra magam is mindent előkészítek, és akkor útnak is indulok.  S barátom nem fog visszatartani.

Járművünk vázlatrajza

Ebben az időben, vagyis március utóján gyakorlatilag végére jutottam kísérleteimnek és elméleti tanulmányaimnak. A laboratóriumban Dr. S. K. Kon volt a szomszédom, a Reading-i egyetem munkatársa. Ö a gambarottik /apró, planktonnal élő rákfajta/ tanulmányozása végett jött Monacóba. Kollégám azt tanácsolta, hogy lépjek érintkezésbe a megfelelő szakemberekkel, és szerezzem be tőlük a még hiányzó felvilágosításokat. Angliába utaztam tehát, ahol Dr. Kon és az egészségügyi minisztériumban dolgozó Dr. Maggee révén a légierők és a tengerészet több tisztviselőjét ismertem meg, akiknek egyike, Dr. Wittengham, később   a   barátom   lett.   Valamennyien   érdeklődtek   tervem   iránt és kifogásaikat sem titkolták (amennyiben voltak ilyenek). Wittengham, miután találkozott mecénásunkkal, később Monacóban is felkeresett. Dolgom végeztével visszatértem Angliából, de sajnos, másodszor is elkerültem MacCance professzort, a cambridge-i plankton-szakértőt.
E rövid út kellemetlen  következményekkel végződött. A calais-i vámhivatalban az egyik finánc így szólított meg:
-  Nos, megint a La Manche-csatorna? 
Nevetve válaszoltam:
-  Á!  Most  messzebbre  megyek.  Átkelek  az  Atlanti-óceánon. 
Egy  pillanatig  hitetlenül   nevetett,   majd   rövid   elmélkedés   után azt gondolta: végeredményben miért ne ... és írt egy angol újságnak. Ezután a sajtó lassanként foglalkozni kezdett a históriánkkal. Újságíró keresett fel monacói laboratóriumomban, és egymás után jelentek meg a tudósítások, néha durván meghamisítva az igazságot. Tudtomon kívül olyan gépezetet indítottam meg, amelyhez képest a bűvészinas esete csekélység volt. Az újságírók egymást akarták túllicitálni: hol „Bombard-ról, az állami ösztöndíj első fokozatának nyerteséről", hol „Bombard professzorról" . . . stb. . .. beszéltek. Az egyre kellemetlenebb hírverés végül már munkánkban is akadályozott. Viszont, mivel minden rosszban van valami jó, tömegesen jelentkeztek az önként vállalkozók. Semmiképp nem akartam Van Hemsbergen nélkül útrakelni, s így a személyzet kiegészítése céljából csak egy személyre volt szükségem. 
Egy szép napon magas termetű, vörös hajú, flegmatikus angol keresett fel a szállodámban, felajánlotta személyét, szextánsát meg a hajóját. Herbert Muir-Palmer panamai állampolgár, egyszerűbben Jack Palmer volt az illető. Kitűnő hajós, aki - pontosan nem is tudom mikor - Panamából az Atlanti-óceánon át Kairóba hajózott, majd felesége társaságában Kairóból Monacóba érkezett 10 méter hosszú kis yachtján, az Hermoine-on, Ciprust, Tobrukot és a messinai szorost érintve. Már közel egy éve tartózkodott Monacóban, és mint igen sok utazó, állandó pénzzavarral küszködött. Pontosan elmondottam neki tervemet: ketten-hárman ugyanolyan körülmények között, mint a hajótöröttek, mentőcsónakba ülünk élelmiszer és víz nélkül, hogy bebizonyítsuk a világnak; ilyen mostoha körülmények között is életben lehet maradni. Néhány óra gondolkodási időt kért, nem akart meggondolatlanul nyilatkozni. Azután visszajött és egyszerűen így szólt:
-  Dr. Bombard, I am your man. /Dr.  Bombard,  a maga embere  vagyok./
Napról napra jobban elbűvölt, és mindinkább örültem a „felfedezésemnek". De hát még csak a szárazföldön voltunk. Akaratlanul is azt kérdezgettem magamtól szüntelen: „Mi lesz, ha éhesek leszünk? Nem fogunk-e veszekedni, egymásnak esni? Hemsbergent ismerem,  de  hogy  viselkedik  majd Palmer?"
Elhatároztuk, hogy nem közvetlenül Tangerből vagy Casablancából indulunk, hanem előbb próbautat teszünk a Földközi-tengeren. Ezen a csalóka beltengeren fogjuk kipróbálni a felszerelést és saját magunkat. Minél nagyobb megpróbáltatásokban lesz részünk most, annál könnyebben bírjuk később. így megtudjuk, mi vár ránk, és nyugodtabban   nekivághatunk   az   Atlanti-óceánnak.
A régebbi tervekhez visszatérve, megállapodtam a Csavargó tervezőjével, hogy egy hasonló, de nagyobb csónakot készítsen. Közben folytak a tárgyalások. Mindenfelől ostromoltak többé vagy kevésbé komoly kérésekkel, hogy elkísérhessenek. Az újságírók egy percnyi nyugtot sem hagytak.

A szerző az Eretneken

A kapott levelekben néha kedélyes vagy éppenséggel meghökkentő gondolatok vetődtek fel; egyik levélíró azt javasolta, hogy pusztán táplálék minőségében kísérhessen el bennünket. Kijelentette, hogy az expedíció kudarca esetén nyugodtan megehetjük. Egy második bevallotta, hogy háromszor akart már öngyilkos lenni: nyilván úgy vélte, hogy én magam az öngyilkosságnak sikerrel kecsegtető módját találtam  ki.
Egy harmadik az anyósát ajánlotta fel útitársul, és kérve kért, hogy életmentő tevékenységemet kezdjem a családján, s húzzam ki a kátyúból, ahová az e drága lélek hibájából került... És mit mondjak arról, aki megkérdezte, hogy - ha már ihatónak tartom a tengervizet - öntözheti-e vele a virágait, és azokról, akik a legvadabb konstrukciójú csónakokat ajánlották fel kipróbálásra?
Egy csütörtöki napon, május 15-én telefonhoz hívtak: Jean-Luc de Carbuccia, későbbi hű barátom keresett. Felajánlotta, hogy kiadja megírandó könyvemet, s olyan szerződést köt velem, amely biztosítja expedícióm anyagi alapját és feleségemet is nyugalommal tölti el. 17-én szombaton Párizsba érkeztem, s a tervezővel folytatott kemény vita után végre megkaptam a csónakot, amelyet később az Epreinek névre kereszteltem. Diadalittassan tértem vissza Monacóba „óceánjárómmal". Végre elindulhatott az expedíció, pedig már kezdtem kételkedni a sorsában. Táviratoztam Van Hemsbergennek és mecénásunknak, aki az indulás előtti este érkezett meg, és így szólt  hozzám:
- Ez   életem   legszebb   napja:   a   születésnapom   és   az   expedíció indulása   egyszerre.   Van   Hemsbergen   nem   tudott   jönni,   majd   én helyettesítem.
Nagy nehezen sikerült csak meggyőznöm, hogy az ő 152 kilója meglehetősen megnehezítené a dolgunkat egy ilyen törékeny és ingatag csónakban, és hogy sokkal nagyobb hasznot hajthat az expedíciónak, ha a szárazföldön marad és előkészíti utunk következő szakaszát.
Minden készen állt a 24-i indulásra.
A tervező, Debroutelle, a monacói kikötőben elvégezte az utolsó simításokat gumicsónakunkon. Az Eretnek 4,60 méter hosszú és 1,90 méter széles volt. Egyesítette magában az expedíciónk megkövetelte összes feltételeket. A hosszú, patkó alakú, felfújható gumihurka két végét hátul deszkalap kötötte össze, így elkerülhettük a gumifelület szimata, végzetes súrlódás, illetőleg kopás veszélyét. A gumicsónak alján vékony fapadló volt.
Az egész alkotmánynak egyetlen vas alkatrésze sem volt. A gumihurka két oldala négy légmentesen elválasztott részre oszlott, amelyek mindegyikét külön-külön lehetett nyitni és zárni. Később majd meglátjuk, hogy ez az elrendezés milyen hasznosnak bizonyult az utazás során. A csónak feneke gyakorlatilag lapos volt. Közepén kemény gerinc húzódott végig. Az előrehaladást egy kb. 3 négyzetméter felületű vitorla biztosította. A járműnek sajnos megvolt az a hibája, hogy az árboca túlságosan elöl volt, s emiatt nem lehetett szél ellenében lavírozni. Bizonyos mértékig lehetett irányítani a csónakot, az oldalához erősített két kormánylapáttal, bár ezek valójában  csak a kikötésnél  játszottak szerepet.
Most már csak a hajózási engedélyt kellett megszerezni. Azt hittem, csak egyszerű formaságról van szó. Mint kiderült, nem így állt a dolog, és egy pillanatig joggal tartottam attól, hogy nem indulhatunk; néhány nappal előbb ugyanis meglepetéssel értesültem, hogy kétezer frank felfüggesztett pénzbüntetésre ítéltek, mert a La Manche-csatornában megszegtem a nyílttengeri hajózásra vonatkozó szabályzatokat. Tisztázni akartam az ügyet, vonatra szálltam, hogy megfellebbezzem az ügyet.
Egy büntetőbíróság tiszteletre méltó légkörében zajlott le a második felvonása annak, amit az előbbiekben komikus közjátéknak neveztem. A bűnöm az volt, hogy hajózási engedély nélkül olyan járművel hajóztam a nyílt tengeren, amelyet „parti járműként" tartottak nyilván.
Átvettem a szót:
-  Bíró   úr,   mindenekelőtt   meg   kell   állapítanom,   hogy   enyhén szólva csodálkozom, amiért egyedül állok itt a bíróság előtt, jóllehet a tulajdonos jelenlétében, utasként tartózkodtam a szóban forgó járművön. S egyébként, ha szabad kérdeznem, megkaptam volna-e a hajózási engedélyt, amennyiben folyamodtam volna érte?
-  Nem  kapta volna  meg,  de vissza  sem  utasították  volna.
Barátaim le vannak sújtva. Feleségem félholt az izgalomtól. Palmerrel haditanácsot tartunk.
Most már biztosan tudom, hogy a rádió nem fog működni, de nem számít! Már egy hónapja nem gondolok rá. Hajótöröttnek nincs rádiója. El  kell  indulnunk.
De, minthogy a szél nem kedvező, másnapra toljuk az indulást, s így rádiósaink huszonnégy órai haladékot kapnak.
Örökre emlékezetemben maradnak az újságíró utolsó szavai, aki a motorcsónakról, amely 25-én vasárnap a tengerre vontatott bennünket, rádión közvetítette indulásunkat:
- Ha rádión megkérdezzük majd magukat, rövid vagy hosszú jellel válaszoljanak.
Isten vele doktor: rövid igen, hosszú nem, rövid igen, hosszú . . .
Még csak azt mesélem el, mi történt indulásunk napján. Amióta a sajtó felkapta a históriánkat, szüntelenül növekedett a kíváncsiak és az újságírók áradata. Kiismertem már, milyen érzés pillanatfelvételek tárgyának lenni: minden fényképész azt hiszi, hogy ő találta el a legjobb szöget. Már hetek óta nem tudok dolgozni a riporterektől. Indulásom napján az egész part perzsavásár jelleget öltött. Egy lépést sem tehettem az utcán feleségemmel anélkül, hogy egy ismeretlen meg ne szólított volna:
- Legyen szíves megcsókolni a feleségét, hogy lefényképezhessem magukat!

(Folytatjuk)

Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza