III.
 |
| Őserdei bűvész (könyvillusztráció) |
Ami engem illet, én visszatértem Dananaeba és megint ott ültem a gyékényen a Diagbe kunyhójában, álarcok és koponyák vigyorogtak ránk a falakról, amint ott ültünk és tárgyaltunk, bele az éjszakába, Mori csatlakozott hozzám és egy hosszabb kirándulást terveztünk, esetleg Libériába is. Megpróbáltam rábeszélni a Diagbet, hogy ő is jöjjön velünk. Szabadkozott, hogy már nagyon öreg és gyenge. Elkedvetlenedtem, mert a tapasztalat megtanított, hogy nincs más mód behatolni a felszín alatt levő dolgokig, mint az, hogy az ember utazását olyasvalaki irányítja, aki bensőséges, tekintélyen alapuló érintkezésben van a mélyrétegekkel. Hogy rövid legyek, arra a nagyigényű, de gyakorlati álláspontra jutottam, hogy amint szereztem magamnak saját kürtöst, tom-tom dobolókat és saját üvöltőket, most szereznem kell egy saját varázsló-orvost. Mori azt gondolta, (eléggé gyakran gondolta), hogy megőrültem. De az öreg Diagbe rokonszenvezett a gondolattal. Miután egy ideig elmélkedett, azt mondta :
– Nem, én nem mehetek. De van egy rokonom, igaz, hogy fiatalabb, de jól ismerik és nagy tekintélye van, az sokat utazik és talán rá lehet bírni, hogy veletek utazzék, ha a fétis kedvezően nyilatkozik. Gyere vissza holnap reggel, aztán majd meglátjuk.
Mikor másnap visszatértünk a Diagbe kunyhójába, nem azt találtuk ott, akit kerestünk. Másik varázsló-orvosnak nyoma sem volt, ellenben ott ült a Diagbe mellett, keresztbe tett lábbal, egy csinos, fiatalos nőszemély, igen kevés ruha volt rajta, ellenben a fején piros bőrkalap tollakkal, nagy nonchalance-szal legyezte magát egy ezüstnyelű tehénfarok-legyezővel és nyílt, zavarbahozó mosollyal nézett végig rajtam.
– De hol a rokona ? – kérdeztem a Diagbet.
– Hát ez a rokonom, – felelte. – Hajlandó veled menni függőszékben, ha a jelek kedvezőek, de előbb meg kell kérdezni a fétist.
– Non, – vágott közbe Mori gyorsan franciául, – pas ca, monsieur, je vous en prie.
– Miért ne ? – mondtam. – Ha igazán varázsló doktor...
De ez részben már csak hencegés volt a részemről. Ha öreg és csúf lett volna, ha legalább ráncos képe lett volna, amint illik egy igazi boszorkányhoz, biztosabban álltam volna a lábamon.
– Igazi varázsló, – mondta Mori. – A Diagbe nevelte kiskorától fogva és varázshatalmát jól ismerik az őserdőben. Nem arról van szó. Én még sosem láttam, de ismerem hírből. Mint nő, mikor nincs dolga a fétissel, olyan szemtelen, mint egy majom, olyan keményfejű, mint egy kecske és még hozzá komédiás is.
Ez nem volt nagyon megnyugtató, de engem valami hajtott, nem is volt időm gondolkozni, talán csak csupa komiszságból, hogy kínozzam az ünnepélyes Morit. Azt mondtam neki, hogy ez a leírás ráillik minden nőre, akár fehér, akár fekete, akár szent, akár boszorkány és hogy mindenben követni fogom a fétis határozatait, így hát előkészítették a kellékeket és megkezdődött a szellemidézés. A Diagbe letérdelt, egy kifúrt tökmagot tett a fogai közé és különös, fütyülő zúgást hallatott rajta keresztül. Ez a ritmikus hang furcsa módon olyan volt, mintha távolról liliputi dudák szólnának. Az asszony keresztbetett lábbal ült előtte és ide-oda himbálódzott. Egy idő múlva elkezdett nehezen lélegzeni. A himbálódzás abbamaradt és meg-megreszketve ült ott, mintha galvanizálnák. Arckifejezése teljesen megváltozott. Eltűnt róla a nyílt, éber szemtelenség. Maga elé meredve ült, mint egy igen szép fekete Sibylla. A reszketés abbamaradt és még mielőtt tudtam volna, hogy milyen alakot fog ölteni a próba, már az volt a benyomásom, hogy a teste olyanná vált, mint egy elektromos battéria, csupa magasfeszültség volt. Kezében két csiszolt antilopszarv volt. Most ezeket a vállához szorította, a hónalj fölötti bemélyedésbe, és ott maradtak. Megrázta magát és még mindig ott maradtak. Kinyújtotta két kezét és erősen megragadta az én két kezem. Lehet, hogy csak képzelődés volt, hogy úgy éreztem, mintha villamos áram futott volna át az ujjaimon. De mikor a Diagbe két rövid, súlyos elefántcsont pálcát rakott a két alsókaromra, azok is megálltak ott, mint az antilop szarvak a nő vállán. A nő erősen megrázta a karomat és a pálcák nem estek le. Ez annak a jele, mondta a Diagbe, hogy a fétis kedvez nekem. A nő elengedte a kezem és a pálcák azonnal leestek a földre. Persze, ezek trükkök, vagy nem trükkök, ahogy akarja az ember. Mert nincs egyszerűbb dolog, mint légüres tér segítségével odaerősíteni valamit. A saját véleményem az ilyen jelenségekről, melyeket a primitív beavatottak gyakran idéznek elő és maguk nem is tekintik ezeket nagyon különös dolognak, az, hogy ők az érzelem erős koncentrációja révén bizonyos hatalmat nyernek fiziológiai dinamikus erők fölött, talán egyszerű elektrokémiai úton; a mi haladott tudományunk elméletben elismer ilyen dolgokat, de még nem vitte át a gyakorlatba. Azon is elgondolkoztam néha, bár ez merő spekuláció, vajjon lehetetlenség-e, hogy a primitívek varázslata (és az ezoterikus fekete mágia) hatalommal bír fontosabb dolgok, a négydimenziós világ bizonyos aspektusai fölött, amelyeket a modern tudomány szintén elismer, Einstein tér-idő elmélete óta. Ha ez igaz lenne, természetesen sokkal súlyosabb és megdöbbentőbb jelenségeket is meg lehetne magyarázni, anélkül, hogy a trükk lapos magyarázatával kellene beérnünk vagy azt kellene kiáltanunk, hogy csoda történt.
Mialatt ezen gondolkoztam, a fiatal boszorkány magához tért abnormis állapotából, de még mindig komoly volt. Azt mondta, hogy zavarokat látott az úton, akadályokat, csalódást az én számomra és kellemetlenséget az ő számára, de azért a fétis azt mondta, hogy jöjjön velem és jön is. Most egészen másfajta nő volt és kíváncsi voltam, vajjon csakugyan hamis volt-e az első benyomásom. Később rájöttem, hogy ez a Wamba tulajdonképpen két nő: elkényeztetett és erőszakos, szemtelen komédiás, amint Mori mondta, buja, fiatal nőstény ördög, akinek jót tenne, ha alaposan megvernék, de igazi beavatott is, igazán abnormis, valódi fekete boszorkány, akit annak is ismernek a bennszülöttek és félnek tőle.
Időközben (minthogy a négerek mind úgy bántak velem, mintha legalább is egy barátságos törzsfőnök volnék, ha ugyan nem a gazdájuk) rászoktam arra, hogy parancsolgassak és bizonyos fokig úgy éreztem, hogy „felfogadok" egy boszorkányt, mint ahogy hadnagy ómnak felfogadtam Morit és ahogy felfogadtam a kürtöst és vándorcirkuszunk többi kiemelkedő tagját. Azért határozottan kijelentettem :
– Hát akkor holnap hajnalban indulunk.
– Dehogy indulunk, – mondta Wamba. – Holnapután reggel indulunk, ha addig elkészülök.
Világos volt, hogy ezentúl ki lesz a főszemély és ki fog parancsokat osztani. Bár nincs túlságosan sok érzékem a parancsoláshoz, mégsem voltam hajlandó, hogy ilyen könnyen precedenst csináljak egy szeszély kedvéért. Tudtam, hogy tíz perc alatt elkészülhet az útra, ha akar. Egy kicsit nyersen azt mondtam :
– A fétis mondta, hogy várnod kell?
Wamba nevetett és azt mondta:
– Azt nem. De egy körülmetélési kurzusom van Flambliban és oda kell mennem holnap.
Az ember terveket sző, törekszik, erőfeszítéseket tesz, hogy bizonyos dolgok bekövetkezzenek, hosszú és hasztalan utazásokat tesz, hogy valamit megtaláljon és mégis majdnem mindig a puszta véletlen mellékösvényén – ez a szerencse – jut el a célhoz. Azt mondtam:
– A rokonod, a Diagbe, tudja, hogy én tisztelem az őserdő szokásait, követem és betartom a szertartásokat. Bizonyára már mondta is neked. Most az ő jelenlétében arra kérlek, engedd meg, hogy veled menjek holnap, ha nem tilos. Ha megengeded, hogy veled menjek, valami nagyon szép dolgot ajándékozok neked. Azt vártam, hogy habozni fognak, esetleg meg is tagadják. Pedig rögtön beleegyeztek.
Így történt, hogy másnap reggel, ennek a véletlen jószerencsének a segítségével, boszorkányom védelme alatt szétválasztottuk a szárított fűből készült függöny korlátokat és az elfátyolozott, tilos ösvényekre léptünk. Több kilométernyi utat tettünk meg a reggeli erdő hűvösében és végül is elértünk egy törékeny bambusz kerítéshez, melynek a bejáratát szintén csak könnyű fűfüggöny takarta el. A bejárat két oldalán azonban két fából faragott emberszobor állott, egy férfinak és egy nőnek képmása, amelyeken a szexuális részleteket a primitív művész erősen kihangsúlyozta. Itt, ebben a szent erdei kollégiumban, a fiatal leányokat, leendő menyecskéket megkímélték a gólyamesék ostobaságától és megtanították őket arra, amit dr. Sylvanus Stall „az élet szent fényeinek" nevez. Wamba kiáltott egyet, hogy bejelentsen minket és beléptünk az elkerített helyre. Kellemes, sövénnyel körülvett tisztás volt, árnyékadó fák álltak benne és zsupfedeles tornáca is volt. Köröskörül mindenfelé fazekak, tökhéjak, mozsarak, amelyekben magokat törnek; sietve eldobott színes kavicsok halomban, ezekkel golyóznak az őserdő gyermekei és fatáblák, kivájt mélyedésekkel, ezeken malmoznak. Nagyon bájos hely volt, egyáltalán nem kísérteties vagy ünnepélyes. Inkább olyan volt, mintha megzavartuk volna egy leánypenzionátus piknikjét. Maguk a leányok – kilencen voltak, viruló fiatal nők, akik nemsokára asszonyok lesznek – kötelességtudóan sorbaálltak, hogy tanítónőjüket fogadják, azután letérdeltek és homlokukat a földre szorították. Az arcuk krétával fehérre volt mázolva és sok réz- meg aluminium-karperecet hordtak, leendő férjük ajándékait.
Az egyik leány, aki ugyan a kurzushoz tartozott, de úgy látszik, ő volt a vigyázó, egy láncot hordott a vállán keresztbe vetve és arról egy szarupalack függött le. Megkérdeztem, hogy az grisgris-e. Nem egészen, magyarázta Wamba ; orvosság. Meg is vizsgálnatom, ha akarom. Szürke, pasztaszerű anyag volt, erős, de nem kellemetlen szaggal. Hamu van benne, mondta Wamba, paprika, háj és mindenféle gyógyító füvek. Nagyon csíp, de megakadályozza a fertőzést. A körülmetélési szertartás három héttel ezelőtt zajlott le és a kurzus most nemsokára útra lesz bocsátva.
Elkezdtem az operáció mechanikai része felől kérdezősködni. Mivel csinálja? Kutatott a bőrzacskójában, hogy megmutassa és kihúzott egy zsilett-pengét, mely egy kis fanyélre volt erősítve. Azelőtt vaskést használtak, mondta, de ez jobb. Honnan szerezte ? Minden dioula (szudáni fekete mohamedán házaló) árulja. Volt még egy mechanikai részlet, amire vonatkozólag felvilágosítást szerettem volna kapni. Az etnológusok tagadták azt a szokást, hogy nőket is körülmetélnek és azt állították (hallomás alapján), hogy evvel az operációval, a nyugati part népeinél, a klitoriszt nyesik ki. Wamba eleinte nem is értette, hogy mit kérdek. Azután, a világ legnagyobb egyszerűségével, találomra kiszemelt egy leányt és megmutatta. Az operáció már majdnem teljesen begyógyult és mindössze abból állt, hogy kimetszették a fölösleges ráncokat a szeméremajkon belül. Ez a szokás – mint minden, ami a párosodással van összefüggésben – rituálissá vált, de eredetileg bizonyára csak arra szolgált, hogy a tisztálkodást megkönnyítse, akárcsak a férfiak körülmetélése.
Kissé meglepődtem, mikor megtudtam, hogy szexuális egészségügyük minden más tekintetben is csodálatraméltó. Nem azért csodálkoztam, mert négerek, hanem azért, mert primitívek, akik bizonyos fokig nehéz egészségügyi körülmények között élnek. Wamba mutatott egy olyanfajta szerszámot, mint a syrinx, Pán isten nádsípja, de ez hosszúnyelű lopótökből volt és olyan formája volt, mint a rendes üvegretortának, hosszú cső és a végén gömb, mint amilyent a kémiai laboratóriumokban lehet látni. Ezt a syrinxet megtöltik meleg vízzel és gyógyszerrel és úgy hozzák működésbe, hogy egy kis nyíláson át erősen belefujnak. Hasonló szerkezetek, ahol egy dugattyú szolgáltatta a légnyomást, általánosak voltak Európában, mielőtt a forgó fecskendőt feltalálták.
Wamba azt mondja, hogy ilyen van minden rendes yafouba háztartásban. Azután kiküldött, hogy a fal előtt várjak, mialatt elvégeznek bizonyos női vallásos szertartásokat, amelyeket férfiaknak tilos látniuk. Anélkül, hogy hallgatózni akartam volna, hallottam, amint egy szólamra énekelnek és messzebbre mentem, amíg már nem hallottam őket.
Amikor Wamba újra odajött hozzám, megkérdeztem, hogy ezen kívül mit csinálnak ezek a leányok, három halálosan hosszú héten át, reggeltől estig. Nevetett és azt mondta:
– Többnyire butaságokkal ütik el az idejüket.
Az idő nagyrésze alatt játszanak, örülnek és mulatságos történeteket találnak ki. Természetesen meg kell tanulniuk egyes dolgokat, áldozatokat kell bemutatniuk és főzniök is kell, de azért az idő nagyrészében csak butáskodnak.
Azt gondoltam, ez mind nagyszerű, ha nem is olyan kísérteties és ünnepélyes, mint ahogy vártam. Kezdtem nagyon örülni annak is, hogy Wamba beleegyezett, hogy elkísér minket a hosszú útra.
Másnap reggel indultunk. A kürtös, akinek jóelőre szóltunk, teherhordókat gyűjtött és elhozta őket Dananaeba. Wambának saját függőszéke volt – nem olyan nehéz szék, két pózna közt, mint az enyém, hanem inkább függőágy, csak egy hosszú pózna tartotta és ő oly lustán feküdt benne, mint Cleopatra, nagyúrian hátradőlve.
Én gondoskodtam a számára teherhordókról. Poggyásza nem volt, csak a grisgris-zacskó és a tehénfarok jogar. Amire szüksége volt, vagy ami tetszett neki, azt elkérte és elvette. Akár úton voltunk, akár tábort ütöttünk, semmi tekintettel nem volt magántulajdonomra vagy magánügyeimre. Szemtelenül ragaszkodott hozzá, hogy neki ajándékozzam a hüvelykujj-gyűrűmet a gnosztikus pecséttel, amit pedig nem adnék oda annyi boszorkányért sem, ahány fa van az őserdőben. Nem kapzsiságból akarta. A kis párducfejű isten a gyűrűben, az vonzotta. Végre is kiegyeztünk, hogy bizonyos ideig hordhatja. A többieknek azt mondta, hogy neki adtam. Morinak sosem jutott eszébe, Kürtösnek még kevésbbé, bármilyen jóban is voltunk, hogy együtt étkezzenek velem – nem azért, mert fehér ember vagyok, hanem, mert én vagyok a főnök; gondoskodtak a saját élelmükről, így szokásos erre. Wamba leült az asztalomhoz, Diamoko szolgálta ki és úgy megverte Diamokot, ahogy én sose mertem volna, ha nem ízlett a főztje. Már első éjjel az enyém mellé terítette a gyékényét és mielőtt reggel lett, természetesen már az én ágyamban volt. Minthogy az összehajtható tábori ágy túlságosan keskeny volt (és különben is csak bosszúság volt vele mindig), lemondtunk róla és azontúl együtt aludtunk a gyékényen, mint a bennszülöttek. De azért Wamba jelenléte egyáltalán nem volt pusztán mulatság és komédia. A falvakban, ahol keresztülmentünk, már rég ismerték őt, köszöntötték és féltek tőle. Megint nagy presztízsünk volt, ha nem is olyan hangos, de komolyabb, mint előző utunkon. Útnak indulásunk előtt való este magával vitt, engem egyedül, egy iszapos mocsárba a folyó mellett; itt elástunk egy palackot, amelyben olaj, víz, pálmabor volt és egy kakasnak a vére, amelyet ott ölt meg és amelynek a beleit nagy gonddal megvizsgálta. Amint varázsigéit mormolta a holdfényben, egyáltalán nem volt mulatságos jelenség. Most munkában volt. Már mondtam, hogy Wamba olyan volt, mintha két nő lenne egy személyben, de tulajdonképpen azt hiszem (bármilyen abszurdnak látszik is, hogy egy afrikai dzsungelbeli boszorkányt ilyen paradox színben mutatok be,), hogy Wamba nemcsak igazi boszorkány volt, hanem igazi néger nő is, típusának és a faj géniuszának igazi képviselője: könnyelmű, érzéki, pazar, élvezetkereső kis állat, néha komikus, vidáman szemtelen, bár jó szívű, – de volt egy másik oldala is, másik, sötét és ősi lelke, amely örökké öntudatlan, mély érintkezésben állt régi, kimondhatatlan dolgokkal, mint a démon-megszállottak és a szentek lelke.
Minthogy ez volt a véleményem erről a nőről, vagy talán egyszerűen azért, mert kezdtem örömöt találni benne, eltűrtem Wamba szeszélyeit és engedelmeskedtem neki, amint dél felé utaztunk, sietség nélkül, különböző falvakban szállva meg. Meg is kaptam a jutalmamat. Glangleuban egy varázsló-orvos házában véghezvittük a kissé kellemetlen marassa misztériumot, aminek a kezdetét még Haitiban ismertem meg ; résztvettünk egy bois rouge istenítéleten Globliban meglátogattuk az öreg varázslót, aki kola-levet köp kis fabálványok arcába; elvégeztük különféle saját ráolvasásainkat is. Csak akkor tértek el komolyabban a nézeteink, amikor aktuálissá vált régi kedves tervemnek a megvalósítása, hogy t. i. átmenjek Libériába. Nem volt ugyan semmi különösebb dolgom Libériában, de csak egy könnyű utazás nyugati irányban és egy kis folyó (a Cavally) választott el minket a libériái hinterlandnak egy részétől, ami a part felől úgyszólván megközelíthetetlen és úgy találtam, ez kitűnő alkalom, hogy egy kicsit felfedező is legyek, behatolva ezen a hátsó ajtón. Wamba tranceba esett, néha úgy szenvedett, mint egy epileptikus, meg kérdezett különféle ómeneket – még egy kutyát is felvágott, mintahogy a görögök felvágták bikáikat és szentelt galambjaikat – de minden jel, amit felfedezett, kedvezőtlen, vagy negatív volt. Egy Golale nevű faluban voltunk, délnyugatra Bin-Hounientől, (ahol korábban Katiet meg engem vendégül látott San Dei, a barátságos testvérgyilkos.) Wamba egy végső próbát eszelt ki, azt mondta, az végérvényes lesz. Ami kunyhónkban játszódott le, karbid lámpám fénye mellett. Letett egy kerek fenekű tökhéj-edényt egy lapos kőcserépre. Az edény tetejére rátett egy vastag lapos pálcát. Az egyik vége Libéria felé mutatott, a másik keletre. Behívott egy fiatal embert, egy falusi járókelőt, aki véletlenül éppen a kunyhó előtt ment el. Teljesen levetkőztette, nemcsak az ágyékkendőjét vétette le, hanem még a bőr karperecét és a hajában levő pántlikákat is. Több sikertelen kísérlet után sikerült ráállítani őt a himbálódzó tökhéjra ; a néger lekuporodott, mint egy majom, lábujjaival megfogta a pálcát és az egyensúlyát úgy őrizte meg, hogy kiterjesztette két karját és ujjaival a földet érintette. Miután ezt sikerült elrendeznie, Wamba nyögni és himbálódzni kezdett, a fétist idézve. Nemsokára a tökhéj hirtelen forogni kezdett, mint egy óra és ledobta a fiatalembert, aki henteregve elgurult, nem Libéria felé, hanem az ellenkező irányban. Az edénynek nyilván vagy forognia, vagy himbálódznia kellett. Nem tulajdonítok ennek semmi normálisfölötti jelentőséget. De Wamba megint abnormis állapotainak egyikébe hullott és mikor abbahagyta a reszketést, sibyllai hangon mondta, elveszve, távolról, magas hangon:
– Csak egy dolgot lehet tenni. Végy egy tiszta fehér kakast és három fehér tyúkot, vidd át őket éjszaka titokban a folyón, ereszd szabadon őket Libériában és gyere vissza. Csak amikor már számos ivadékuk lesz, csak akkor térhetsz oda biztonságban. A fétis beszélt.
A jóslatok szimbolikája mögött gyakran becsületes józan ész rejlik. Mintha azt mondta volna:
— A libériái hinterland veszélyes rád nézve, mert nem áll fehér ellenőrzés alatt és sem nem tisztelik, sem nem szeretik ott a fehér idegeneket. Várd meg, amíg más fehérek letelepedtek ott és akkor nyugodtan oda mehetsz.
Éppen mert ennyi túlságosan is érthető óvatos józan ész volt a tanácsban, azért hajoltam arra, hogy megőrizzem függetlenségemet, mintha csak Katieról lett volna szó és nem Wambáról. A nők mindig azt mondják az embernek, hogy valamit ne tegyen meg. Ha Wamba trance-ai valamelyikében azt mondta volna : – Meg fognak ölni Libériában. A fétis beszélt, – akkor nem ragaszkodtam volna tervemhez. De úgy látszik, Wamba nem csalt a jóslatokkal. Bármennyire is szeretett volna visszatartani engem, mégis sokszor mondta, hogy nem fognak megölni, de azért rossz, rossz dolog az egész. Mindez természetesen élénk kíváncsiságot keltett fel bennem, részben babonából és részben a babona dacára, látni akartam, hogy mi fog történni. Untam is már Wamba parancsolgatását. Kölyökkutya módjára bíztam benne, hogy a libériaiak kedvesek lesznek hozzám, mint a többi kedves vadember, akivel eddig találkoztam.
Így hát megmondtam Wambának, hogy én mégis megyek, még ha néger gyerekek esnek is az égből és hogy rábízom, hogy velem jön-e ő is, vagy nem. Magammal viszem Kürtöst és a teherhordókat és addig megyek, ameddig jól esik nekem. Morit nem kérhettem meg, hogy átlépje a határt; nem mintha félt volna, hanem az ő jövője a francia adminisztrációhoz kapcsolódott; politikailag határozottan tilos volt neki és ha én véletlenül valami komoly bajba kerülnék, ő inná meg a levét. A végeredmény az volt, hogy megpróbálom egyedül, Kürtössel és tíz önkéntes teherhordóval. Wamba nem szegült szembe fétisének parancsaival. Utálta makacsságomat, dühös és civakodós volt, de most már őszintén szeretett engem. Beleegyezett, hogy elkísér egészen a folyóig, ahol egy falutáborhely volt és hogy ott majd megvárja, amíg visszajövök. Ha már minden áron ragaszkodom ehhez a butasághoz, mondta, hát essünk túl rajta minél előbb. Hogy megmutassa, ki az úr a háznál, követelte, hogy induljunk el mindjárt a határra és aludjunk ott, úgy, hogy legalább fényes nappal és kipihenve induljak el Libériába. Az ösvény, amelyen aznap éjjel fáklyafénnyel elhaladtunk, keskeny, de jól kitaposott főút volt, mely Godaleból a folyómenti táborhelyre vezetett, ahonnan függőhídon lehetett átkelni a Cavally folyón. Főkép dioula házalók használják, előjogokkal rendelkező bennszülöttek, akik zavartalanul járnak-kelnek egész Nyugat-Afrikában. Néhány óra hosszat meneteltünk anélkül, hogy valami történt volna és már kezdtük hallani a folyó távoli zúgását, amikor elkezdődtek a bajok. Egy magas, raffia-fűből készült függönyhöz értünk, mely egyenesen a mi főútvonalunkra hullott és elzárta azt.
A közös útvonal, érthetetlen módon, tilos úttá vált. Dühös voltam és gyanakodtam, hogy Wamba trükkje az egész. A korlát megjelenése – nyilvánvaló volt, hogy aznap délután függesztették oda – túlságosan pontosan következett óvó intésére.
De igazságtalan voltam vele szemben. Ő is éppúgy meg volt lepve, mint mindnyájan. Nem csak színlelésből és sokkal jobban tudta, mit jelent az ilyen akadály, mint én. És ő maga volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy csak folytassuk az utunkat. Ez nem is volt csekélység, mert hiszen engedély nélkül rálépni egy tilos ösvényre, annyit jelent, mint valósággal belefutni a veszedelembe. De Wamba szakértő volt ezekben a kérdésekben. Neki jogában állt felmentést adni önmagának. Ellenezte ugyan, hogy átmenjek Libériába, de, hogy egy helybeli kis varázsló orvos elzárja előle az utat az ő saját őserdejében, az megint más kérdés. Nem volt fogalma róla, hogy miről van szó – valószínűleg komoly a dolog, minthogy a közös útvonalakat nem igen szokták elzárni – de azt indítványozta, hogy azonnal elmegy egyedül és megvizsgálja a helyzetet. Biztosított bennünket, hogy akárhogy is áll a dolog, vissza fog jönni és átvisz minket. Igazán ragyogó volt. Kiszállt a függőágyából, mialatt beszélgettünk. Szétválasztotta a függönyt, amelyet a mi oldalunkon fáklyáinkkal megvilágítottunk és eltűnt magányosan a túlsó sötétségbe és hallgatásba.
Nyugtalanul vártunk több mint egy félóra hosszat. A teherhordók féltek. Azt mondták, hogy nem mennek tovább. Kürtös nem szólt egy szót sem, de tudtam, hogy akárhová elmenne. Ami az én reakciómat illeti, a kielégíthetetlen kíváncsiság tudtommal a bátorság legjobb pótléka – és a varázsló-orvos fűfátyola, amely az éjszaka mélyén oly színpadiasán elzárja az ösvényt, fáklyáink szeszélyes fényében olyan volt a szememben, mint baljóslatú álomkapu, amely a titokhoz vezet. Szinte azt kívántam, bár sose lépjünk át küszöbén, mert tudtam, bármi van is a másik oldalon, nem fogja elérni elképzeléseimet.
Ha megkérdezik tőlem, mi az, ami elűz az aszfaltról és sivatagok és dzsungelek felé vonz, igyekszem jólhangzó, szép, egyenes, tisztességes szavakkal, értelmesen felelni: az utazás szeretete, vágy, hogy különös dolgokat lássak, hogy többet tudjak meg a vadak szokásairól, a primitív népek őszinte szeretete – és ha még nagyobb őszinteségre ösztönöznek, bevallom, hogy vonz az utazásra következő hiú gyönyörűség, hogy a nevem könyvesboltok kirakatában és barátaim asztalán olvasható. De mind ezek a szép szavak üresek, amikor az ember maga kérdezi magát és nem kap kielégítő választ. Mert hiszen ugyanazt a valamit kerestem, ha kevésbbé tudatosan is, de éppoly buzgalommal, sokkal bolondabb és valószínűtlenebb helyeken is, mint a távoli földségek: saját háztömböm jól ismert házsorain az utcai lámpa fényében, hotelszobák tapéta-mintáin, a földalattin látott arcokon, apróhirdetéssel telt oldalakon, amelyeket az értelemre nem figyelve olvasok végig, hosszú utcák kirakat során, gépiesen bámulva bele mindegyik kirakatba, még hosszabb országutakon, amelyek mentén kerítések és fák nyújtóztak, mindig vártam, hogy megtalálom és sosem találtam meg – nem tudom, mit. Az egyik dolog olyan, mint a másik és ha egészen őszintén magamba nézek, nem tudom, mi az, ami űz és hogy mit keresek. Néha gyanakszom, hogy nem is a domb fölött kellene keresni, hanem a domb alatt. Egyszer találkoztam egy emberrel, akinek meglepett szeme mintha azt mondta volna, hogy megtalálta, de már nem volt képes beszélni arról, vagy egyáltalán valamiről.
Mindazonáltal a fű-függöny kettévált és Wamba visszatért, pislogva, amint a sötétből kilépett a fáklyafénybe. Azt mondta, vele mehetünk a folyómenti táborig és abból, amit mondott, úgy vettem ki, hogy ha nem is fogjuk látni a végső dolgot, mégis látunk majd valamit, ami legalábbis furcsa. A függőhíd lent volt, eltörött, beesett a folyóba. A folyó istenei és démonjai, ha kegyesek, talán segítenek majd rendbe hozni. Eljöhetünk és megláthatjuk, amit majd meg fogunk látni, de pontosan követnünk kell előírásait. A teherhordók nyögtek, de Wamba parancsolt. Még jobban nyögtek, mikor elolttatta az összes fáklyát. Keresztülmentünk a korláton és továbbmentünk a sötétben, ami azonban nem volt teljes, mikor a szemünk hozzászokott, mert hold ugyan nem volt, de az ég világos volt a tropikus csillagfénytől.
A tábor szélén két ember várt és megállított minket. Siettek, nem barátságból vártak, hanem utasításokat követtek; Wambát nagyon tisztelték. Egy kipányvázott kecske és egy nagy faedény volt velük. Két teherhordóval odatarttatták a kecskét az edény fölé és sietve, mint a hentesek, elvágták a nyakát egy késsel. Egy csészét véve elő, gyorsan meghintették egy kis vérrel függőszékeinket és poggyászunk minden darabját, ügyelve rá, hogy egy darabot se felejtsenek ki, megjelölve mindent vérrel, mint ahogy a vámhivatalnokok krétával jelölik meg a poggyászdarabokat. Wamba bemártotta ujjait a csészébe, egy kis vért a saját homlokára kent, azután Kürtös és a teherhordók homlokára. Azután mindkét kezét csuklóig bemártva, felszólított, hogy hajoljak az edény fölé és bekente egész arcomat és nyakamat és a kezemet és karomat is, amely könyökig meztelen volt. Bekente a nyakamat is, ahol az ing nyitva volt, azt hiszem azért, hogy ne lehessen észrevenni, hogy fehér a bőröm. Elvették a sisakomat, azt mondták, hogy el fogják rejteni az út mentén és másnap majd visszaadják. A függőszékeket kint hagyták a tábor helyen kívül, de a poggyászokat bevitték. Beléptünk a táborhelyre, amely teljesen üresnek látszott, egy kunyhóba beraktuk a poggyászt és lementünk a folyó irányában.
A folyó partján, tornyosodó fák alatt (egyikükhöz volt eredetileg odakötve a függő folyondár-híd) emberek álltak, csendben figyelve, várva valamit. Több csoport állt ott, de azért nem nagy tömeg. Nem sokat törődtek velünk, mikor csatlakoztunk hozzájuk. Wamba a kezemnél fogott, szorosan magához húzva, mintha gyermek volnék. Nem volt semmi hang, semmi mozgás, csak időnkint nyögött valaki. Csak feszültség volt. Nem hasonlított semmihez, amit addig láttam, kivéve talán azt a csöndet, ami megelőzi a vér folyékonnyá válását a nápolyi kathedrálisban. Nem volt tomtom dobolás, semmi siránkozás, semmi hókusz-pókusz. Csak a feszültség.
A feszültséget megtörte a halálos mekegós a sötétségből, a közeli fák alól. Egy varázsló-orvos, álarcban és magas fejdísszel, lejött a víz szélére, szörnyű állatbél-csomót viselve, ami csillogott a holdfényben. Minden erejével a feje fölé emelte és behajította messzire a vízbe. További feszült várakozás következett, de nem történt semmi. Megismételték az áldozatot a folyó isteneinek. Kisebb csobbanások hallatszottak, mint mikor a halak kiugranak. Egyesek karpereceket és más áldozati tárgyakat dobtak a vízbe.
Es akkor, akármi is volt az, ami történt, elkezdett történni.
Wamba megszorította a kezemet és az enyhén fodrosodó vízszegélyre mutatott. Eleinte nem láttam semmit. Azután láttam, amint az összecsavart folyondár két vége kilökődik a vízből és csúszik, mint két élő kígyó, semmi látható emberi erő által nem mozgatva, fel a meredek parton a fák felé. Úgy vonaglottak, mint fej-nélküli kígyók, felfelé kúsztak, vonszolva maguk után egész hosszúságukat, ki a folyó mélyéből, a testük egyre vastagabb lett, mint a vízből kiemelkedő kígyóké, míg végül is karvastagságú folyondárkötelekké váltak. Most a hallgató feszültség átment üvöltésbe és cselekedetbe. Az emberek megfogták a kötelet, egy hosszú embersor húzta, egyesek begázoltak a folyóba, hogy megfogják. Felfelé vonszolva a meredeken, mint az útépítők, kihúzták a leszakadt híd végét és odaerősítették egy fatörzshöz.
Amint később a kunyhónkban feküdtünk, megpróbáltam rábeszélni Wambát, hogy magyarázza meg, ha tudja, hogy mi történt. Persze nem mentünk semmire. A folyó démonjai, úgy látszik, helyreállították a hidat. Ha csak emberi kezek akarták volna rendbehozni, a folyó démonjai újra leszakították volna. Megkérdeztem tőle, őszintén mit gondol, nem a varázsló-orvosok fizikai keze van a dologban? A saját véleményem (nem gondolhattam mást, mert még sose láttam semmi bizonyítékát annak, hogy fekete vagy fehér mágia élettelen tárgyakat működésbe tudott volna hozni), az volt, hogy olyasfajta szertartás tanúi voltunk, mint az egyiptomi Memnoné, ahol papi gépezetek hozták létre a csodát. De megkérdezni Wambát, aki maga is beavatott papnő, annyi volt, mintha egy dominikánus apácafejedelemasszonyt megkérdeztem volna, hogy vajjon igazán rózsák hulltak-e az égből Limában. így hát el aludtam Wamba karjai közt, beérve azzal, hogy egy különös dolgot láttam és epekedtem, bár el tudnám hinni, hogy csoda történt.
Másnap reggel elhagytam boszorkányomat, aki megígérte, hogy hűségesen vár rám a folyómenti tábor helyen, de kimerítette minden bambara nyelvtudományát, hogy megmondja nekem, mekkora bolondnak tart. És átmentünk Libériába.
(Folytatjuk)
Fordította Szerb Antal
