DÉCHY MÓR: Kaukázus (II.)

3. Az Ardon völgyéből Balkáriába

Kaukázusi fegyverek

Az Adai-choch hegycsoport legmagasabb csúcsának a megmászása után nyugatnak vettük utunkat, magas hágók során keresztül az Uruch, Cserek és Bakszan völgyeinek felső szakaszai felé. Nikolájból völgynek mentünk ismét, le addig a pontig, ahol az Ardon egyesül a Szadon-patakkal. Azután nyugat felé kanyarodtunk a Szádon völgyébe. Köves szurdokon át elértük csakhamar a szadoni bányát (1308 m). A bánya főérce ezüsttartalmú galenit.
A délutánt ott töltöttük a faluban. Éppen valami egyházi ünnepet ültek s így módunkban volt egy darab igazi életet tanulmányozni az osszét nép körében.
Az osszét árja-törzs. Nyelvük iráni és semmiféle kaukázusi nyelvvel nincs rokonságban. A nép eredetét különböző feltevések igyekeznek megfejteni. Mást olvasunk erre nézve a görög, mást a római és az arab kútfőkben, vagy a georgiai krónikákban. Nyelvük, antropologiai és etnográfiái viszonyaik a legújabb kutatások világában arra vallanak, hogy az alánok néptörzséből szakadtak ki. Ma már szoros kapcsolatba lépett ez a nép a nagy kaukázusi népcsaláddal, különösen pedig a Közép-Kaukázusban lakó szomszédos népekkel. Rokon velük nemcsak a népjellem, az erkölcsök és szokások dolgában, hanem még a külső tekintetében is. Legalább feltűnt  nekem az esszéteknél a gyakran előforduló szőke haj, még inkább a hosszúra növesztett szőke szakáll és a kék szem. És pedig nagyobb mértékben a keresztényeknél, mint a lakosság negyed részét tevő mohamedánok között.
Bizonyos jelek ezeken kívül is az európai népekkel, főleg a germánnal való rokonságukra mutatnak, de persze ez nyílt kérdés marad továbbra is. Avagy elfogadhatjuk-e mértékadónak az ilyenféle hasonlóságokat: köszönésnél
a kalap levevése; a házi berendezés tárgyaiban való hasonlóság; lakodalmi szokások; sörfőzésben való jártasság — vagy akár azt a rokonvonást is, hogy az osszétek is szeretik a sört? (az ő nyelvükön lud).
Az osszétek, azonkívül, hogy eltérő tájszólásuk által is különböznek egymástól, több törzsre oszolnak. Az Uruch felső szakasza vidékén laknak a digoria-k . A keresztények is számos pogány szokást megőriztek még. Igy van ez különben szinte valamennyi kaukázusi népnél. Az egész népszám mintegy 190.000-re rúg. Telepeik a grúziai katonai úttól nyugatra vannak, a Genaldon, Gizaldon, Fiagdon, az Ardon és az Uruch völgyeiben, a Terek forrásvidékén és partjain Vladikavkazon innen, viszont pedig a főhegyláncon túl délen, a Liachva, a Kzanki és a Rión egynéhány keleti forrásvizének felső völgyeiben. Itten messze benyúlnak a georgiai néptörzsek vidékébe.
Július 28.-án reggel elhagytuk Szadont, hogy átkelve az Ardon és az Uruch közötti vízválasztón, Kamunta vidékére igyekezzünk. Csak nyolc óra felé indulhattunk, mert várnunk kellett a lovakra. A megrendelt kenyér még akkorra sem került elő, hátrahagytuk tehát kozákunkat, hogy majd hozza utánunk.
Utunk a gnejsz-gránit és a fekete agyagpala határán szűk, köves völgyecskén visz át. Az idő borult volt s ez csak még jobban éreztette velünk a színtelen táj sivár egyhangúságát. Szgid alatt, amelynek köböl épült kunyhói és tornyai a völgy kiugró falán foglalnak helyet 1562 méter magasságban, szűk szurdokból tör elő a patak, vízeséseken bukva keresztül. A völgy ezen a helyen észak felé kanyarodik.
Kilépve a szorosból, üdezöld rétségre jutunk. Igazi alpi növényzet díszlik itt. Gentiana, Campanula, Geranium, Centauria, Vaccinium, Senecio pompázik buján sokféle más alpi növénnyel, nagyobbrészt teljes virágzásban. Jobbfelől rovátkos hegyfal nyúlik a magasba. Szürke, majd vörösessárga színezése dolomithoz teszi hasonlóvá. E között, meg az Adai-choch egy északi nyúlványa között, a Kion-choch főcsúcstól (3423 m) alig 3— 4 kilométernyire, az Uruch és az Ardon vízválasztó vonalán zöldelő pázsittal lepett hágón vezet át az út.
A 2439 méter magas hágót, amelynek a tetejébe déltájban értünk fel, Kamunta-nyeregnek neveztem el. (Mostanában inkább Szádon- vagy Kion-hágó névvel jelölik). A kilátás korlátolt. Az Adai-choch-csoport délnek fekvő hegyeit felhő és köd takarta el.
Az ösvény hegyháton visz végig, amely lassú lejtéssel jó messze belenyúlik a kiszélesedő völgyületbe. Róla tágas kilátás nyílik a kies vidékre. Jobbfelől utunkkal egyközűen a juramészkő-lánc húzódik, balról pedig, délnyugaton, az Adai-choch-csoport kristályos képződésű tömegei tornyosulnak. Finom szemcséjű homokkőlapokból felépített hegyháton vándoroltunk most végig s ott, ahol az domb alakjában véget ér, a halmon amíiteátrumszerűen felkúszó viskók soraira találunk. Ez itt az 1879 méter magasan fekvő  Kam unta falu, amely a környékén felfedezett temetkező helyek révén nagy hírre vergődött. Annak a feltárásakor igen sok prehisztorikus és bizanciumi leletre tettek szert.
A durván faragott kövekből s sziklarögökből összerótt házak háttal nekitámaszkodnak a hegyoldalnak. A földtakaróval borított lapos háztetőkön kinőtt a fű. A házikó belsejében felállított tűzhely füstje durva vesszőfonadékból való kéményen át száll a szabadba. A házak emeletszerűleg épültek egymás fölé s úgy tűnnek föl, mintha a hegybe lennének belevájva. A legtöbb falunak ez a típusa a Kaukázus északi völgyeiben s nagyjában hasonló a keleti részeken is. A ház homlokzatán gyakran faerkély fut végig. Ritkán látni csak egy-egy magában álló épületet. Rendkívül idegenszerű az ilyen falu arculata. Emlékeztet a Libanon hegyeiben élő népek lakóhelyeire. A tájék jellege is növeli ezt az illúziót.
A köröskörül elterülő hullámos dombvidék zöldelő mezőin nincsen egyetlen fa vagy bokor s csak nagy ritkán látni itt-ott egy-egy apró szegényes szántóföldet. Lenn a mélyben csörgedeznek a patakok, amélyek kérésztülfürészelték magukat a kőzeten. A tájkép egészen elüt az Alpok völgyeitől, kivált ilyen borult időben, mikor felhők takarják el irigyen előlünk a Kamuntától délre vonuló hegysorok jégárakkal telt völgyszorosait.
Délután érkeztünk meg Kamuntába s a sztarsina fogadott bennünket, aki valami faluházfélében adott szállást. Szereztünk magunknak egy juhot, majd csakhamar megjött a kozákunk is Szadonból a frissen sült kenyérrel.

Osszét falu

Július 29. — Korán talpon vagyunk. Jóllehet reggel öt órára rendeltük a lovakat, erős  küzdelembe került, hogy féltízre csakugyan útnak indulhassunk végre. Nem először tapasztaltuk már, hogy milyen roppant probléma a korai indulás a lakott helyekről, ha lóra is van szükség. Egész karavánunk most három lóból és hét emberből állott. Lóhaj tónak a szadoni községi jegyző jött velünk. Azonkívül egy teherhordó, a kozák és mi négyen.
Nem volt könnyű munka megértetni a bennszülöttekkel, hogy merrefelé akarjuk utunkat folytatni. Legelőször is leszálltunk egy mélyen fekvő kunyhócsoporthoz, átkeltünk a Szonguta-patakon s azután neki vágtunk egy hosszú meredek kapaszkodónak. Perzselőn tűzött ránk a nap. Két óra múlva felértünk az északnak húzódó gerinc tetejére (2100 m A. D.). Ez a hegyvonal elválasztja a Szonguta- és a Szkattikom-don szurdok-völgyeit. Nem messze magunk alatt zöld rétséggel pompázó völgyet pillantottunk meg,  amelyet patak szel keresztül, a háttérben pedig szelíd vonalban emelkedő gleccserek csoportját, amelyből középen a Szkattikorn-choch csúcsa (4513 m) nyúlik felhők közé. Félóra múlva már puha pázsiton heverésztünk, a Szkattikoni-patak jeges vizének a partján. A kimeritő mászás után kétszeresen jól esett a pihenés.
Elindulva, legelébb is a Szkattikom-patakon kellett átgázolnunk. Híd nem volt rajta, a rohanó áron csak lóháton juthattunk keresztül. A Kaukázusban a hegyipatakok felső szakaszukon sehol sincsenek áthidalva a kietlen havasok között s a napközben gyakran roppantul megdagadt vízen nem lehet gyalog átlábalni. Még lóháton is bajosan. A teherhordó és a lóhajtó felkaptak a megrakott lovakra, mi meg felváltva keltünk át egyenkint a kozák lován oly módon, hogy azt a túlsó partról mindannyiszor visszakergettük. Elsőnek én mentem át a patakon, azután Dolbisev, a két svejci, végül a kozák, aki a hátzsákot vitte a fényképező felszereléssel. Ilyen esetekben ezt rendesen a kaukázusiakra bíztuk, leginkább a kozákra, mert ezek kitűnő lovasok s értik a módját, hogyan kell a lovat a háborgó vizen áthajtani.
Túl a patakon, zöldelő havasi völgyön, majd köves hegyháton kapaszkodtunk fölfelé. Itt már eltűnik az utolsó fűszál is. Két óra hosszat vándorlunk törmelékborította kopár pusztaságban, vadul szaggatott szírtlejtőkön át, míg csak el nem érjük egyre meredekebb mászással az átjáró magaslatát.
A rajta túl fekvő falu után Gular-hágónak neveztem el. Hideg szél fúj a hágó felől, amelyet vastagon lep a hó. A méréseim szerint 2929 méternyi magasságban  10 C-ot mutatott a hőmérő. Köröskörül komor felhők kavarogtak s elfogták előlünk a távolabbi kilátást. Csak néhány percig vesztegeltünk a hágón, hogy leolvassuk a műszereket s avval indultunk lefelé a hó takarta hegyoldalon.

Osszétok

A táj hamarosan derűs színekbe öltözik. A hegyoldalakat  bársonyos gyepszőnyeg s virágzó alpi növényzet borítja. Ott pompáznak a kedves Gentiana caucasica, az Alchemilla, Saxifraga-félék és harang-virágok. Balról a völgy hajlásain rohan alá a hegyi csermely sellökön keresztül. Túlfelől a hegyeken jégárak láthatók mintegy lebegve a szemhatáron. Folyamok módjára húzódnak a mélybe, arrafelé, ahol a messzeségben az Uruch ezüst csíkja csillámlik. A magaslatok körül sűrű ködfelhők terjengenek. Mélyebben lenn erdős előhegyek sötétlenek a völgy mentén végig. A szakadékokból mindenünnen jegesek csillannak elő. Meredeken szállunk most alá s megpillantjuk a patakkal öntözött völgyfenéket. Még fenn a lejtőn, a patak felett, a Gular-aul egymásra halmozott viskóinál ütjük fel tanyánkat, 1950 méter
(A. D.) magasságban.
A következő napon változatos alakulású tájképekben gyönyörködtünk, amelyek óriási arányaikkal leptek meg bennünket. Feltűnő volt a jégtakaróval borított területek rendkívüli nagysága; Dzinágo digorj falunál (1434 m) a Karagom-patak szilajul tajtékzó vízéhez jutunk, amely széles rét lapályán rohan keresztül. Azután nemsokára  megpillantjuk a Karagom-gleccser firngyüjtő medencéjét. Messzebbre hat már a tekintet, amint annak az erdős gerincnek a szélére jutunk, amelyen keresztül visz az út a Karagom völgyéből az Uruch-völgybe. A Karagom felső szakaszát a hatalmas jégár tölti ki; alját zöld erdős lankák fogják be,  mig fenn vakító fehér hópalástba burkolt égigérő csúcsok koronázzák. Az Uruch széles völgyében, megművelt földeken át fölfelé indultunk most Sztir-Digorba, a völgy legnagyobb és leégutolsó helységébe. Az orográfiailag bal völgyoldal reliefjének feltűnő vonása a terraszképződés. A völgyfenék egy dombhullámában régi végmorénát ismertem fel, amely a terrasszal összevág.
Tikkasztó hőségben, háromórai fáradságos menetelés után értük el július 30.-án déltájban Sztir-Digor kunyhóit (1528 m), amelyek magasra kúsznak föl jobbfelől a hegyoldalon. Ez a főhelye az osszétekkel rokon digorj-törzsnek s mintegy öt ven család lakik a faluban. Egy részök keresztény, más részök mohamedán. Emezek tekintélyesebbek és jobbmódúak.
Itt, az Uruch völgyének utolsó helységében szándékoztunk lovakat váltani a Balkáriába (keleti Cserek-völgybe) való átkelésre. Osszét kozákunk helyébe is mást akartunk fogadni: mohamedán digorj-t, aki érti egyúttal a balkárvölgy vidéken lakó tatár hitsorsosainak a nyelvét. Mindez persze nem ment valami könnyen, vagy legalább is nem nagyobb időveszteség nélkül. Pedig mindenáron tovább akartam még menni aznap délután, hogy néhány órányival följebb, valahol az Uruch felső völgyszakaszában üthessük fel tanyánkat.
A sztir-digori sztarsina fogadott s nyomban kiadta a parancsot, hogy szerezzenek embereket és lovakat számunkra. Az osszét kozák helyét Chagas Karagubajev mohamedán digorj töltötte be, aki azelőtt Péterváron szolgált a cár kíséretére különböző kaukázusi törzsekből válogatott Konvoi-csapatban.
Úgy látszik, jómódban élt. A kormánytól is kapott egy kis évdíjat. Meghívott bennünket a sztarsinával együtt ebédre s bár féltem, hogy ez nagyon is soká talál majd elhúzódni, nem térhettem ki előle. Annál is kevésbbé, mert még nem igen ettünk Szadontól fogva s ebédelnünk utóvégre is kellett valahol.
Úgy itt, mint a többi mohamedán tatár falvakban, amelyekben később megfordultunk,  megérkezésünk után azonnal elibénk tették a szamovárt, az elmaradhatatlan orosz teáskondért. Ennek a használata elhatott a legtávolabbi vidékekre is. Néhol valami vajassüteményt is adtak melléje. Az ebédet alacsony, kerek, háromlábú asztalkákon szolgálják fel hosszú szünet után, amit nem győz végigvárni a kiéhezett utas. Párnázott pádon, vagy apró zsámolyokon ülünk. Az első fogás rendesen főtt juh-hus tejfeles mártással. Az ételhez ujjal nyúl az ember s evéskor megható vagyonközösség uralkodik: a falatokat mindenki a közös mártásos csészében forgatja meg. Evés előtt és után megjelenik a szolga, hoz vizet, szappant és törülközőt, körüljárja vele a vendégeket s vizet önt a kezükre a sárgaréz korsóból. Az első asztalt elviszik s helyébe másikat hoznak, sasliknak nevezett nyárson-sült ürüpecsenyével. Utána levesféle következik fatálakban.
A mohamedánok közt errefelé nem kapni bort, sőt a keresztények se élnek vele. A mohamedán lakosság itala  vízzel kevert aliidt-tej. A keresztények, leginkább a délen lakó szvanétek, isznak valami gyalázatos kozmás pálinkát, az osszétek pedig s elvétve más hegyi törzsek is, ünnepeiken édes, barna színű, sörhöz hasonló italt fogyasztanak.
A házigazda úgyszólván a vendég meghívására vesz részt az étkezésben. Mikor már nem vettünk többet az ételből, az asztalkát a vezetők elébe tették, azután a kozák, a lóhajcsárok s a szolgák elé, végül megvendégeltek mindenkit, aki éppen a szobában volt vagy az ajtóból bámulta a lakomát. És ilyenekben nincs hiány. Az idegent tolakodó kíváncsiságukkal valósággal üldözik a bennszülöttek, akik látni szeretnék minden lépését. A falu vénei s az értelmesebb lakosok is, akikhez az ember vendégül betér, természetesnek találják ezt a fölötte kellemetlen kíváncsiságot, jóllehet ezek mégis láttak már valamit a kaukázusi hegyeken túl eső világból. S mit se tesznek a többiek zaklatásai ellen.
Viszont mindenütt, ahol éjszakára megszálltunk, főképen ha az úgynevezett hercegeknek, az egyes helységek hübérurainak a vendégei voltunk, egész sereg önkéntes szolgát találtunk, akik merő kíváncsiságból csődültek össze a faluból s megtettek mindenféle szolgálatot, többnyire kéretlenül.
A sztir-digori lakoma is ilyen módon zajlott le. Mert csakugyan lakomává nőtt az ebéd. Nagysokára kezdődött csak el a teázás után s hosszúra nyúlt. Nem mulasztottam el ezenközben időnkint megsürgetni a lovakat meg az embereket. A falu főembere el-eltünt ilyenkor, persze az ebéd szünetei alatt s akkor is rövid időre és a legkülönfélébb válaszokkal és kifogásokkal tért vissza. Annyi mihamar kiviláglott, hogy magában a faluban nincs ló, de küldött már értük embereket a legelőkre. A küldöncök számát és a legelők távolságát mindig máskép találta mondani s természetesen az időpontot is nagyon ingadozó módon szabta meg, amikorra az emberek  m inden bizonnyal megérkeznek. így állván a dolgok, jobbnak láttam a kamuntai lóhajcsárral megegyezni, hogy ő jöjjön velem tovább a Cserek-völgyben fekvő Kunnim-aulig.
Délután 4 3/4 órakor végre kivonult a karaván Sztir-Digorból. Az élen Karagubajev lovagolt büszkén egy szolga kíséretében, — ami nála kaukázusinál, még hozzá mohamedánnál és rangos embernél magától értetődő dolog — utánuk következett három lóval a Kam untából való lóhajcsár és a teherhordó, végezetül mi négyen, szegény gyalogos vándorok.
Magas fák aljában s zöldelő mezők között meghúzódó kunyhók csoportjához érve, ismét elénk tárult a havas háttér, amelyet egyidőre elfedett szem elöl egy hullámos hajlás. A Citeli (4277 m) és a Laboda (4320 m) hóborította gyönyörű orma nyúlik ki belőle jégárakkal körülvéve, amelyek közé erdővel benőtt szabályos kúpalakú hegy tolakodik fel. Körülbelül egy óra múlva a baloldali, idáig messzire előretörekvö völgylejtő is hátrább húzódik és újabb, sajátszerű, remek szép gleccseres táj bontakozik ki előttünk. Közvetlenül egy zöldelő völgy síkjából körben futó hegyek emelkednek. Kétfelől félrehúzott függönyökhöz hasonlóan erdő borította lejtők foglalják keretbe.

Balkáriak

A sziklákkal alig-alig megszakított tündöklő jégsáncból szép alakulású firnlepte csúcsok merednek a magasba. (Taimazivcek 3822 m). Két jégár nyomul lefelé a hóval takart hegyfalakról. Valamikor egy gleccser-folyam szállította lefelé ezeket a jégtömegeket a meredek sziklákon át, amelyeknek legömbölyített formái nyomban szembeötlenek. A gleccserek magasan fenn törnek meg a sziklafalakon s hatalmasan felhalmozódott oldalmorénák határolják. A patakok olvadt ezüsthöz hasonlóan permeteznek alá a kivájódott sziklákon, végigkigyóznak a cserjékkel borított katlanfenéken s azután egyesülve sietnek tova az Uruch felé. Sokáig állottam ott megbűvölve a páratlan tájkép csodás szépségétől.
Az Uruch völgye már Sztir-Digor előtt nyugatra csap s felső szakasza, amelyben a Charvesz ere csörgedezik, párhuzamos a tőle délnek emelkedő vízválasztó lánccal. Az ösvény meredeken kúszik a magasba, a völgy megszűkül s a patak fehér tajtékot túrva mély szakadékokon rohan. A völgy szembenfekvő oldalát sűrű nyírerdő és fenyves vonja be. A nyílegyenes törzsű hatalmas lucfenyők felkapaszkodnak egészen a gerinc tetejére. A lejtőről, amelyen utunk visz, számos patak omlik le a mélybe s a sziklákon szökellve zúgnak lefelé apró vízesések. Már leszáll az est s a sziklafalak közé szorított keskeny völgyben még mindig nem akadunk éjjeli szállásra alkalmas sík tanyahelyre. Végre 7 1/2 óra tájban rétségre bukkanunk s felütjük rajta sátorunkat.
Hiába kel az ember korán, már velejár a sátoros élettel, hogy sok idő vész el, míg a karaván végre útrakészen áll. A teafőzés, a reggeli, a tanyabontás, a poggyász becsomagolása s felrakása, felkötözése a nyergekre — mindez most is jó időbe tellett. Burgenerrel előresiettem, de alig húsz perc múlva utunkat állta egy bővízű patak, amely jobbfelől szakad alá hatalmas rohanással a völgybe. Gyalog lehetetlen volt átlábolnunk rajta, meg kellett várnunk kozákunk lovát, hogy így egymásután sorjában átkelhessünk a hánykolódó vizen.
A völgy lejtője mentén haladunk, áthatolunk egy sziklás szoroson s hosszan elnyúló fátlan völgybe érünk. A fenék és a lejtők alakulása kiürült tómedencére vall. A folyó keresztülmetszette az egymásután következő lépcsőzeteket s a medencét lecsapolta. Része van ebben a morfológiai alakulásban a jégáraknak. A terrasz-fokok szélén észlelt törmeléklerakodásban fluvioglaciális anyagot találtam.
Alig észrevehető ösvényre térünk most s nekifogunk a mászásnak a völgybe benyúló, hosszan húzódó Gevon hegyhát meredek lejtőjén. Nagy üggyel-bajjal tudnak csak követni a lovak. Én jártam elöl s kissé előresietve hirtelen vad lárma riasztott fel. Rémület fogott el, amint visszanéztem. Az egyik ló lezuhant s jódarabon lehempergett a meredeken. Az egész teher leoldódott a nyeregről s mindenfelé szétszóródott. A ló hamarosan talpra állt s látszott, hogy némi horzsolódáson kívül nem esett baja. De mi történt vajjon a poggyásszal ?
Lassankint összeszedtük mind. Még szerencse, hogy éppen erre az állatra a kevésbbé törékeny holmit terheltük. Jelentéktelen horpadások érték csak s mindössze egy üveg törött el. Az egyetlen palack sherry ment így veszendőbe, amelyet orvosságnak s erősítőnek szántam akkorra, ha majd az Elbruszt másszuk meg.
Hiába volt hát ez a drága ital bádogdobozba csomagolva s azon kívül vastagon bepólyálva. A baleset ilyenformán aránylag nem sok kárral járt, mindamellett ezentúl pillanatra se tévesztettem szem elől a poggyászt.
Csakhamar hómezőhöz értünk, amelyen keresztül kellett hatolnunk.
Fel a gerinc magaslatára magunknak kellett vinnünk a poggyászt, amit újból leszedtünk a lovakról. De még a terhűktől megszabadított állatok se lettek volna képesek erre a kapaszkodóra, ha csákánnyal nem vágunk nekik utat.
Délután egy órára felvergődtünk a hegyhát tetejére. Köröskörül hegyektől övezett magas hullámos plató terült el. Északon áttekinthető a főlánccal párhuzamos hegyek vonala, a Szugan-tau legmagasabb csúcsával (4490 m).
Lebilincselő látványt nyújtanak a meredek, hóbarázdás sziklabércek. Ráncaik között szaggatott  jégtömegeket hordoznak s belőlük éles gerincek és csúcsok meredeznek hol sötétlő sziklaormok, hol meg kőpilléreken nyugvó
jeges kúpok alakjában. Délen a Kaukázus főláncolata emelkedik, amely felett a Sztir-Digor hátterében is látható havas Laöoda-csúcs uralkodik. Ettől balra, kelet felé a tekintet a messzeségbe vész, ahol hegysor hegysoron vonul tova a szemhatár szélén. Rurgener diadalmas felkiáltását hallom; »Adel-choch !« — így nevezte ő mindig az Adai-t — s rámutat a hatalmas kúpra, amely valamennyi ormot maga alatt hagyva büszkén tör az égbe.
Nem soká hagytam békén nyugodni embereimet, akik az enyhe verőfényen lepihentek egy kis délutáni alvásra — tovább akartam menni s parancsot adtam, hogy terheljék meg a lovakat. A lóhajtók azonban kijelentették, hogy ma már
egy tapodtat se mennek. Azzal érveltek, hogy a hó ilyenkor már nagyon is fölengedett s lovakkal nem lehet rajta járni. Minden rábeszélésem hiábavaló volt. A digorj is aggodalmaskodott a többiekkel s így akarva-nem-akarva tábort kellett ütni.:
Az idő egyébként nem múlt el tétlenül. Fényképeztem, majd botanizáltam egy kicsit. A nap hátralevő részét arra fordítottuk, hogy rendbehozzuk a lehempergett lónak a felszerelését. Végül még nagymosást rendeztünk a tanyánk mellett csörgedező patakban. Estefelé megfőztük szerény vacsoránkat. A fennsíkon, ahol táboroztunk, félig bedőlt kőkunyhóra találtunk. Rendesen pásztorok menedéke, de most lakatlan. A legeltetést még nem kezdték meg a sovány legelőkön. Le kellett mondanunk mindarról, amit a szegény juhászok nyújthattak volna, habár biztattak vele. Azt a kis konzervet, ami velünk volt, meg kellett gazdálkodnunk, hogy legyen a fárasztóbb havasi utakra.
Alig maradt más, mint a borsós hurkaleves. Legnehezebben a jó kenyeret nélkülöztük ; be kellett érnünk a Szadonból hozott orosz kenyérnek penészes, szinte élvezhetetlen maradékával. Azóta nem fordultunk meg olyan helyen, ahol ehető kenyeret kapni. A digorjok szegényebbek a templom egerénél. Kenyerük, mint a legtöbb kaukázusi hegyi törzsé, élesztő nélkül készül tengeri-, árpa- és zablisztből, amihez még valami fekete, földhöz hasonló anyagot kevernek.
Kísérőimnek régóta lappangó elkeseredése az utazással járó nélkülözések miatt most nyílt elégedetlenségben tört ki. Szükségét láttam annak, hogy az efféle kifakadásoknak egyszersmindenkorra elejét vegyem. A lehetőségig mindig igyekeztem gondoskodni testi szükségleteinkről s ahol csak módomban volt, megtettem a kellő intézkedéseket. De ha ez egyszer-másszor nem sikerült, nem tűrhettem emiatt a hiábavaló zúgolódást. Embereimnek tudniok kellett már utunk kezdetén, hogy a zordon hegyek világában súlyos viszontagságok várnak reánk. Fellépésemnek megvolt a kellő hatása. Nem akadtak fenn többé ilyen kicsiségeken. Igaz, hogy később jobb dolgunk volt; Balkáriában, a mohamedán hegyi tatárok közt, sőt még  Szvanéciá-ban is jobban éltünk s mindig volt ami feledtesse a néha-néha átszenvedett nélkülözésteljes napokat. Ezen az estén azonban mindenki levert volt tanyánkon s a bizonytalan jövőtől aggódva kedvetlenül tért nyugovóra.
Ragyogó tisztaságban virradt ránk a hajnal augusztus elsején. Reggel hat órakor készen álltunk az indulásra. A hegyoldal mentén haladtunk fölfelé lassú emelkedéssel törmeléken és havon keresztül. Burgenerrel előresiettem s harmadfél óra múlva felértünk a 3348 méter magas  Stulivcek-hágóra.
Előttünk varázsütésre nyílik meg a leggyönyörűbb kilátás nyugat felé, eleddig rejtve maradt hegyek soraira. Megragadóan hatalmas kép. A Kaukázus legmagasabb csúcsai vesznek ott a felhőkbe. A főláncolat és a belőle észak felé kiágazó lánc remek ívet alkot; belőle nyúlik égbe a Shara csúcsa (5184 m), amelynél csak két hegy óriás nagyobb a Kaukázusban. Az Alpok Dent Blanche-sára emlékeztet, de a hegykép szépsége tekintetében a kaukázusi csúcsnak kell odaítélnünk a pálmát. Jégpáncélba öltözött óriási testét vakító firntől csillogó hatalmas bevágások hasogatják, amelyek egészen a csúcsig felnyúlnak. A hegygerinc vonala mély nyereghez, a  Dich-szu-hágóhoz sülyed alá, majd ismét nagy magasságha enidkedik, egészen addig a jégborította talapzatig, amelyből közvetlenül törnek a magasba a Kaukázus második csúcsának, a Dich-tau-nak (5198 m) szédületes meredékei. Távolabb észak felé, hirtelen leszegö sziklafokok s szaggatott jégmezők fölött nagyszerű csúcsalakulás tűnik szemünkbe.
Oromhóval lepett éles bemetszései egyetlen jeges hegybe futnak össze. Ez a Kostan-tau orma, amely 5145 méteres magasságával a negyedik a Kaukázusban. A Sharától balra gyönyörű formáival s hatalmas jégtakarójával ragad meg a főgerinc lánca, amelyet az  Ailam a-tau dominál (4525 m) Délről és északról kulissza módjára közelednek egymáshoz lent a mélyben a hegyhátak alább-alább sülyedő vonalai. Felismerhetők a Cserek forrásvizeinek a szurdokai sötétlő szakadékok alakjában. Lankás oldalaikon a kopár kőzetet meg-megszakítják a zöldelő pázsit-táblák. A távolabb fekvő hegygerincek éppen a Shara-csúcs alatt fogják körül a Fitnargin - medencéjét. Az embert  valósággal lenyűgözi a gleccserek és hómezők látása a hatalmas hegyfalak között s ha feltekint, csodálattal mérlegeli az ormok magasságát s rettentő tömegeit.
Mikor először láttam ezeket, még csak két csúcsról volt tudomásunk, a Kostan-tauról és a Dich-tauról s nem voltunk vele tisztában, m elyik volt ez a kettő.
F r e s h f i e 1 d-del együtt az egyedüliek, akik a Stulivcek-ről belepillantottunk ebbe a nagyszerű hegyi világba, a Sharát tartottuk akkor Kostan-tau-nak, a Kostan-tau-t Dich-tau-nak, míg az igazi Dich-tau, amely kevésbbé érvényesül, pic sans nom maradt ránk nézve. A topográfiái kétség és homály azonban nem csökkentette a hatalmas benyomást, amelyet a Kaukázus gránit óriásainak látványa ellenállhatatlanul gyakorolt reám. Itt, a Kaukázus emelkedési központjában fejtették ki igazi hatalmukat azok az erők, amelyek felgyűrték ezt az óriási hegyrendszert. A természet mindenható architektúrája itt metszette be legmélyebbre a völgyek barázdáit, itt alkotta a változatos alakokat öltött lejtőkkel a legterjedelmesebb firn-gyüjtő medencéket; itt támadtak a legnagyobb jégárak. Szédületes meredekséggel ágaskodnak e hegyek gránit-pillérei s fehér palástba burkolt tömegei. Egetverő csúcsaikkal a Kaukázus legnagyobb magasságait érik el. Csak az Elbrusz nagyobb náluk.
A hágóról görgetegekkel borított lejtőn ereszkedtünk le mély árkokon keresztül nyugat felé. Dél tájban egy vasas vizű forrás mellett pihentünk meg. A föld messze köröskörül vörhenyes színű volt. A vasas savanyu vizet kitűnőnek találtuk. Odább lent a Stulu-jégár: délnek nyíló torkolatához érünk. A belőle fakadó pataknak a megdagadt vízén csak lóháton kelhettünk át üggyel-bajjal. Befordulva egy éles sziklasarkon, hosszan elnyúló zöldelő völgyet, eltűnt tó medencéjét, pillantunk meg. Délen csupasz, simára csiszolt sziklákon szakad alá a Fitnargin-gleccser jeges zuhataga. Igazi nagyságát innen a völgyből alig lehet megitélni. Messzire ágazó firn-gyüjtőivel együtt csaknem 25 km - a területe, hosszasága pedig mintegy 12 kilométer. Körülöttünk völgyszakadékok tátonganak — Burgener szerint »annyi a völgy, ahány ujj van az ember kezén«.
Mögöttük gleccserek csillognak a háttérben s hófedte ormok merednek az égbolt felé. A patakok-öntözte csaknem sík völgyben nyájak legelésznek s a táj élénk arculata kétszeresen vonzóan hat reánk a különben oly hangtalan komor hegyek között.
A Stulu-patak végigfolyik a Stulivcek-hágó aljában kezdődő hosszanti völgyön s aztán északi irányba vág, felveszi a Dich-szu-t s onnan kezdve Cserek név alatt folytatja futását. Itt a két patak összefolyásánál kárául (őrség, őrállomás) van régi idő óta s róla így is hívják ezt a helyet. (1594 m)
A Cserek völgyében messzebb kint lakó balkárok mindig tartottak itt őrséget, hogy nyájaikat a hegység túlsó felén élő szvanétek rablásaitól megoltalmazzák. Düledező kőkunyhó áll itt most lakatlanul. Egyetlen alacsony kis odú az egész. Balkáriában vagyunk.
Sátrunkat sziklaomladékkal teleszórt zöld rétségen állítottuk fel, közel a Dich-szu hídjához. A szürke, habzó gleccservíz meredek sziklafalak közé szorított szurdokból tör elő. Jobbról csupasz függőleges gránitfal szürkéllik, alól törmelék-kúppal borítva; balról néhol üdezöld nyirhajtások s azáleák élénkítik a meredek hegyoldalát. Lenn a szurdok alján sötét homály uralkodik. Fenn, ahol a sziklafalak eltávolodnak, feltűnik a hótakarta csúcsok háttere.
Jóllehet bizonytalan idő járt, Burgenerrel és Ruppennel már kora reggel útnak indultunk, hogy a Dich-szu szorosában felfelé hágva, áttekinthessük a hegyvidék jégárait és csúcsait s így azok fekvéséről tájékozódjunk.
Üldözött a balsors ezeken a napokon. Mindjárt bevezetésül olyan ösvényt választottunk a szurdok baloldalán, amely csakhamar felmondta a szolgálatot. Burgener remélte, hogy itt is utat törhetünk majd a szoroson keresztül. Meredeken leszegő sziklákhoz érve mély vízmosásos mederbe kellett leszállnunk, hogy túlnan újból felkússzunk. Azután szinte áthatolhatlan bokros sűrűségen és sarj-erdőn törtettünk keresztül a meredek hajlású lejtőkön. Fullasztóan meleg volt a szurdok mélyében s a sok mászkálás roppantul kimerített, s íme a patak mentén vonuló ösvényt megpillantjuk most a — túlsó  oldalon. Negyedfél óra hosszat gyötrődtünk tehát ezen a járhatatlan helyen, míg végre egy kanyarodénál meggyőződtünk róla, hogy sorsunk meg van pecsételve. Szinte függőlegesen buknak alá a sziklafalak a rettenetes mélységbe; s ez így tart nagy hosszúságban. Ahol meg kissé szelidebb a lejtő, ott áttörhetetlen Rhododendron-csalit borítja.

Digoriak. Déchy Mór felvételeiből

Burgener tovább hatolt még néhány lépésnyire, de mihamar visszafordult, megbizonyosodva, hogy hiábavaló minden igyekezet. Az alacsony fák ágai között, amelyek felkúsztak egészen a mi állásunkig, ezüstös fényben csillogott keresztül a Dich-szu völgy jeges háttere — az Ígéret földje, ahova eljutnunk úgylehet nem adatott ! Sikerült még valamivel feljebb hágnunk a hatalmas sziklafal oldalán s megpillantva az egyik imitt-amott zöldelő fokon, gyönyörűséggel csapongott el szemünk a jeges hegyi világ felett.
Hosszan kígyózó árral nyomul lefelé firn-vidékéről a Dich-szu-jégár, középmorénájának fekete csíkjaival. Felette emelkedik a felhők közé a Shara óriási hegytömege. Sötét sziklái közül függő-jégárak össze-vissza hasadozott tömegei törnek elő. Túlszárnyalva a fenyegetőn gomolygó fellegeket, ragyogó tisztasággal rajzolódik az égbe a széles hegy test kihegyezett ezüstfehér orma — olyan látvány, amelyet soha nem feledhetünk.
A Dich-szu-gleccser a legnagyobbak közül való az egész Kaukázusban. Kőtörmelékkel borított nyelvben végződik mintegy 2100 méter magasságban. Tizenkét kilométeres hosszúságával ötödik helyen áll az ottani gleccserek között s meghaladja a Morteratsch- és Zmutt alpi jégárakat. Firngyüjtőjével együtt 50 km-t borít be s ezzel a hatalmas területtel negyedik a Kaukázus gleccserei között. Felülmúlja a Mer-de-glace, a Morteratsch-,  Fiescher-, Unter-aar- és a Pasterzen-jégár kiterjedését. A hegység felső övének az alakulása, ott ahol a főgerinc az észak felé messze kinyúló gránit-ággal mélyen besüppedt medencét alkot — különösen alkalmas nagy firn-tömegek felhalmozódására s terjedelmes jégárak keletkezésére.
Sajnos csakhamar összetömörültek a mindenfelől felszálló kavargó felhők s a jégár medencéjére sötét árnyék nehezedett. Csak néha-néha villant elő a komor homályból a hegy óriás egy-egy csillogó részlete. Leszállás közben aztán utolért az eső.
Megérkezve sátorunkhoz, parancsot adtam rögtön az indulásra. Csakhogy számot kellett volna vetnem osszétjeimmel. Legelőbb is azzal álltak elő, hogy a lovak elkószáltak valamerre és hogy pihenésre van szükségük az előtte való napi erőltetett menet után. Azután a kamunta-beli lóhajcsár kezdett követelőzni, hogy fizessem ki a bérét egészen az utolsó percig.
Azt válaszoltam erre, hogy nem szokásom útközben fizetni s ennek csak a kikötött munka teljesítése után van helye. De ezzel még nem volt vége a követeléseknek. Amikor az egyik lovunk lezuhant, eltörött a nyereg s megsérült a szerszám — ezt is fizessem meg azonnal. Nevetségesen nagy árat szabott érte, de beleegyeztem, mert nem akartam fölkelteni az aggodalmát, hogy talán egyáltalán nem szándékozom a kárt megtéríteni. Egy pillantás a nemes digorj-ra, a mi védelmünkre kirendelt Karagubajevre, meggyőzött, hogy az ő részéről mire se számíthatok. Dolbisev súgva figyelmeztetett, óvakodjam ezektől az emberektől, mert könnyen megtörténhetik, hogy belém szúrják a kindzsal-t, az elmaradhatatlan tőrt, amit mindig az övükben hordanak a kaukázusiak.
De még a nyeregre és a lószerszámra vonatkozó követelés elfogadásával sem érte be kamuntai emberem. Újabb igényt támasztott. A Charvesz-völgyben réten táboroztunk s szerinte letapostuk a füvet. És akkora kártérítést követelt, hogy abból egy hold föld jövedelme kikerült volna. Még hozzá ők maguk hatalmazták fel magukat a pénz beszedésére az állítólagos kár után, mert hiszen utunkban teremtett lénnyel nem találkoztunk.
Felháborodva szakítottam meg a tárgyalást s kijelentettem, hogy az egyik svejcit a poggyásszal hagyva, a másikkal Kunnim-hdiba megyek, Balkária első helységébe s ha kell, meg nem állok Nalcsik-ig s onnan hozok segítséget. Ez az utóbbi orosz városka járási székhely. Két svejci kísérőm híven kitartott mellettem s amint később hallottam tőlük, már-már elérkezettnek hitték a pillanatot, amikor jégvágó csákányukat valami egészen más célra kell használniok. Sok időt vesztegettünk ezzel az izgatott szóváltással. Svejci kísérőim ezenközben összeszedték a sátrat s mindent elcsomagoltak. Megkértem Dolbisevet, maradjon Ruppennel a poggyász mellett. Megadtam nekik a kellő utasításokat. Ekkor ajánlkozott végre Karagubajev a közvetítő szerepére.
Szilárdul ragaszkodtam ahhoz, hogy a lovakért csak az út befejeztével Kunnimban fizetem meg a kialkudott bért. Hajlandó voltam azonban arra az engedményre, hogy a nyeregért és szerszámért járó pénzt már most átadom Karagubajevnek azzal a kikötéssel, hogy azt szintén csak utólag kapják meg az emberek. Erre aztán végre felrakodtak s hat óra tájban nagysokára útnak indultunk lefelé a völgyön — sokkal későbben, semhogy még aznap elérhessük a Cserek-völgy legközelebbi faluját.
A szurdokszerűen összeszorult völgy mélyén zúgva hánykolódik a Cserek rohanó vize. Felette jó magasan visz el utunk a baloldali lejtőn. A partfalakon sűrű cserjés és erdőség kapaszkodik meg. Most hátunk megett tűnnek fel azok a hóárkokkal barázdált sziklás hegyek, amelyeket a Karaultól dél felé láttunk a Dich-szu szakadékán át. Ezekhez csatlakozik most a Fitnargin-tau hófedte hegykúpja. Két óra múlva kis zöld pázsitra akadtunk. Kitűnő tanyahely volt ez, mind a két oldalról kiálló szikláktól védve. Tiszta vizű patak se hiányzott a közelben.
Augusztus 3., vasárnap. — Jó későn ébredünk. Hangos kiabálást hallok. Kilépve a sátorból, embereinket nagy mozgolódásban találom. Újságolják, hogy a lovakat ellopták az éjszaka. Véget vetek a lármának s utasítom Karagubajevet, hogy talán mégis küldje inkább a lovak keresésére az embereket, semhogy itt haszontalan vitatkozással töltsék az időt. Másfél óra múlva előkerültek a lovak s nyolckor indultunk. Máig se tudom, volt-e okuk azt hinni, hogy ellopták a lovakat, vagy pusztán arra való volt ez a jelenet, hogy húzzák-halasszák vele az útrakelést. Az efféle oknélküli zavarodás, holmi »ellopott lovak« miatt, elég gyakran megismétlődik a kaukázusi hegyek között, s a bennszülötteknek a lólopástól való örökös nyugtalansága utazás közben se szűnik meg egyetlen percre se. A valóság pedig az, hogy ismételt útjaimban sem tudott elkallódni soha kisérőimnek a legnyomorúságosabb gebéje sem.
A táj magasabb alpi völgyhöz hasonlít, de talán kissé ridegebbnek, kihaltabbnak látszik. Szirtes, cserjékkel benőtt partlejtők meredeken szállnak alá a mélyben tajtékzó hegyi patak mellé. A szakadékos mellék völgy ékből vad morajjal, össze-vissza hányt sziklatömbök közül patakok törnek elő. Felettük hóborította hegytetők, néhol csak leszegő gerinceik  tűnnek fel a messzeségben. Hátunk megett ott mered az égbe a Kárául mellől látott szép alakzatú hegycsoport; még a távolból is odasötétlik a Dich-szu szurdoknyílásának meredélyes fala. A kép azonban nemsokára egyhangúvá válik s órák hosszat menetelünk a fülepte lejtők közé szorított szűk völgy mentén, amíg csak terjedelmes, megművelt lapállyá nem szélesedik. Nyomasztó melegben értük el öt órai fáradalmas vándorlás után, már dél elmúltával, Balkária legelső kunyhóit. Itt várt reánk tatár kozákunk, hogy felváltsa a digorj Karagubajevet. A sztarsina fogadott bennünket s meghitt, hogy szálljunk meg nála. De odáig még messze utat kellett tennünk a völgyben s a balpart lejtőin kapaszkodnunk még vagy órányira. Végre megérkeztünk Kunnimba (1158 m) vendéglátó barátunk házához.
A falu szélén jókora torony emelkedik s növeli a völgy felett nagy magasságban épült falu  festői hatását.  Innen végig lehet tekinteni a völgyön s benne szétszórtan még több csoport kunyhót fedezünk fel. A hegyoldalakat az aljuknál ritkás erdő borítja. Észak felé a dolomit formáira emlékeztető rovátkok koronázzák a sziklafalakat, amelyek élesen barázdált sziklanyúlványokkal fogják be a völgymedencét.
Bevonulásunkat Kunnimba a házak lapos tetőiről bámulták meg a jó falusiak. Odasereglettek a nagy esemény hírére férfiak, asszonyok és gyerekek.
Mint errefelé minden ház, a mi lakásunk is kőből épült. Hátát neki veti a hegyoldalnak, úgy, hogy arról egyenesen a földdel borított lapos tetőre jut az ember.
Heteken át nem is láttunk másféle épületet. A ház homlokvonalában nyitott, de tetővel ellátott faoszlopos átrium, valami tornácféle fut végig. Alacsony ajtón át jutunk be innen a ház belsejébe. Földje agyag. Az ablaktalan, alig szellőzött helyiségeknek többnyire fojtó és nyirkos a levegője. Nyilt tűzhely s itt-ott alacsony, ágyszerű alkotmány vagy hosszú pad van bennük.
Megérkezésünkkor teát szolgáltak fel vajban sült apró kalácsokkal. Azután következett a kaukázusi tatár hegyi nép rendes itala, az ejram. Tehéntejből készül. Hozzá tejgombát kevernek, amitől erjedésnek indul s kissé savanykás, sűrűbb vagy hígabb, kellemesen üdítő s tápláló ital válik belőle. Nekem és svejci kísérőimnek mindig, minden elkészítési mód szerint pompásan ízlett és soha sem ártott. Mások más véleményen vannak s éppen ellenkező tapasztalatokat szereztek. A kaukázusi havasok között, ahol szeszes italok nem kaphatók s a pásztorkunyhókban — a kos-okban — vaj és édestej is csak a legritkább esetekben kerül, az ejrum-nak fontos szerepe jut. Azoknak, akik nem bírnak vele megbarátkozni, az amúgy is vékony kaukázusi étrend mellett még többet kell nélkülözniök.
Estefelé oly módon, amint ezt már a Karagubajev lakomájánál leírtuk, főtt juh-húst és levest tálaltak. Ezt azután a már említett sorrendben valósággal felfalták a vendégek coram populo számos néző jelenlétében. Ezek betolakodtak a szobába vagy ott ácsorogtak az ajtóban, egymást folyton felváltva, mintha csak az egész falu részesülni akart volna ennek a látványosságnak a ritka és felemelő gyönyörűségében. Azután ökörbőröket terítettek az agyagos földre s a nézőközönségből önként ajánlkozó szertelen sok inas nagy szolgálatkészséggel hordta elő a derékaljakat, párnákat és térítőkét. Nagyszámú és kissé vegyes társaság hevert itt a földön egymás mellett, annyira minden rangkülönbség nélkül, hogy az igazán meglható volt. Ott feküdtek : Dolbisev, cári orosz államtanácsos, archeológus ; a két svejci vezető ; Chagas Karagubajev digorj kozák (azelőtt a cár kíséretében Pétervárott !) ; a lóhajcsár, egyúttal Kam unta község jegyzője s jómagam . Ennyinek jutott tudniillik hely is meg ágynemű is. Csakhogy teherhordó emberünk s az újonnan érkezett kozák is tudott magának helyet kaparítani a sarkokban. Csak a sanyarú szegénység hozhatja össze az embert ilyen sajátságos s ennyire különféle hálótársakkal, amint ez messze az európai civilizációtól vad népek lakta vidékeken előfordul. Hálószobánkban nemcsak az én úti fölszerelésem talált helyet, oda hordták össze a nyergeket és lószerszámokat is. S az éjszakai tanyának ezt a változatos látványát még emelte Karagubajev festői kaukázusi viselete; ott lógott a falon a fekvőhelye felett a kard, kindzsal és a tölténytartó. Műszereimet és a fényképező készüléket közelemben helyeztem el. Jóllehet a magam tábori derekalját és párnáját használtam s a nekem szánt ágyneműt átengedtem társaimnak, úgy gondolom, nem nehéz elképzelni, hogy ilyen hálószobában és ilyen hálótársak mellett merőben hatástalannak bizonyult az a bizonyos kitűnő minőségű por, amit előrelátásból hoztam magammal s ezúttal alkalmaztam is.
Másnap reggelre mélyen alant kavarogtak a felhők a hegyoldalakon. Délelőtt lefotografáltam házigazdánkat s testvéreit, ezeket az igazi balkár típusú
embereket. Persze, megint összecsődült az egész falu, sőt úgy hiszem, jövetelünk hírére a környékbeli helységekl)ől is sokan odasereglettek.
A  Cserek-völgyet s tőle nyugatra az Urram, a Csegem és a Bahszan völgyeit mohamedán tatárság, ural-altáj származású nép lakja. Eredetök, mint sok más kaukázus hegyi népé, bizonytalan. Gyakran nevezik őket hegyi kabardoknak, noha Kabardának a lakosaihoz eredetileg semmi rokonság sem fűzte őket. Csak később vették át a közeli szomszédság révén ennek a cserkesz fajnak a szokásait és hitét s csatlakoztak hozzájuk politikailag. Nyelvük, amely bizonyára sokat veszíthetett eredeti sajátságaiból, közeli rokona a nogájok és turkmenek nyelvének. Ezeket a tatárokat völgyeik után, ahol laknak, különböző néven nevezik: balkár-oknak  (vagy
malkár-oknak) a Cserek völgyében, hezingi-knek (vagy chalam -oknak) az Urvan – völgyben, csegem -eknek a Csegem völgyben.  A  Bakszan-völgy tatárjait főhelységökről  uruzkij-eknek nevezik.  Összes  számuk 13000 s köztük mintegy 5000 a balkár. 
Kirándultam  űészak felé a Cserek szurdokába. A főhegység kristályos palája érintkezik itt a jura-képződményekkel. Ezekből áll az a lánc, amelyet áttör a Cserek. Már a kiszélesült völgymedencéből nézve is feltűntek a jura-mészkőhegyeket koronázó éles taréjok és rovátkok s a vöröses-sárga szín messziről elárulja, miféle kőzetből állanak. Az áttörés mellett balfelöl régi erősségek maradványai roskadoznak.  Valamikor ezek segítségével könnyen elzárhatták a balkárok a völgy bejáratát. A szoros szurdok kopár sziklafalai meredeken nyúlnak a magasba. Az omladékos kőszikla fokain csak itt-ott kapaszkodik meg valami törpe bozót. A Cserek tajtékot túrva hánykolódik a sziklák résein. Újból és újból feltartóztatják rohanásában a sziklaroncsok vagy egy-egy hatalmas kószál, amely magasan ágaskodik a meder fölött.
Helyenként egész barlangokat vájt bele a folyó az összeszoruló falak aljába s az ilyen kimosásoknál messze kinyúló sziklapárkányok alatt rohan el a víz. Néhány fatörzsből kezdetleges módon összerótt ingatag hídon kelünk át a jobb partra, magasan a zúgó patak felett. Alig van ott hely a, keskeny ösvény számára. A szoros végén egy kiugró halomról, hová utunk felkanyarodik, remek kilátás nyílik. Észak felé nyilt, erdős, barátságos táj tárul elénk, amely ellentétes arculatával még hatásosabban juttatja érvényre a szakadékok szikláinak vadregényes képét.

DÉCHY MÓR: Kaukázus (I.)

A szerzőről már nem egyszer szó volt a Kalandozókban: neves, a tudomány számára roppant hasznos kalandoraink egyik úttörője, aki sok mindenben az elsők között jár. Igy a Kaukázus tudományos felfedezése is a nevéhez fűződik. Értékes könyve nemrégkerült föl a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába. Innen idézünk néhány részletet a régen volt, de annál izgalmasabb kalandozásból, Déchy fotóival illusztrálva..

1. Előszó a Kaukázushoz

Az Elbrusz csúcs

Ebben a könyvben kaukázusi útjaimról számolok be. Az Alpok iránt érzett szeretet, amelyeknek havas hegyormait érintettem abban az időben, amikor még kevesen vállalkoztak a jégárak bejárására, és a magashegyi régiókba való behatolás felfedező utazás számba ment: ez a szeretet vitt engem a messze Himalájába, a fagyos Kaukázusba és a Föld más hatalmas hegységeibe. Feladatom volt magasabb célok szolgálatába állítani Európán kívül eső havasok kikutatásában az Alpok hasonló vagy azonos jelenségeiben való avatottságot s ama veszélyek és nehézségek ismeretét, amelyekkel a magas hegyek vándorának szembe kell szállania.

A magasabb öveiben még ki nem kutatott, szinte merőben érintetlen Kaukázus hegységébe tett utazásaim céljául tűztem ki a fizikai földrajzi viszonyokra vonatkozó ismereteink bővítését s a kaukázusi hegy rend szer szemléltetését, írásban és képben.

Vizsgálódásaim szorosabb körén kívül estek a néprajzi, embertani és régészeti kutatások. Meg kellett azonban emlékeznem azokról a néptörzsekről, amelyeknek lakóhelyeit a völgyeken keresztül való útjaimban érintettem, mert a természeti jelenségek keretét alkotják a köztük lefolyó emberi életnek. És sehol sem annyira nyilvánvaló az okozati kapcsolat a természet és az ember között, mint éppen a Kaukázusban.

Engem és útitársaimat fokozott mértékben érdekeltek ezek a néptörzsek ama kérdés folytán, hogy a Kaukázus alján végighullámzó népvándorlás idején nem verődtek-e vajjon a hegyek közé velünk magyarokkal rokon törzsek avagy néptöredékek és mennyiben mutathatók ki ott esetleg még nyomai a mi őseinknek, akik hosszabb tartózkodás után Magyarország felé vették útjokat. Utazásaimban elvetődtem a hegység legrejtettebb zúgaiba s érintkezésbe jutottam az ott élő sokféle néptörzs legnagyobb részével. Nem nyilvánítottam ugyan hangosan, hogy ennek a kérdésnek a tanulmányozása, még kevésbbé, hogy a megfejtése lett volna az a cél, amely engem a Kaukázusba vezérelt, de amint én, úgy részben talán útitársaim is figyelmet fordítottak reá. (…)

Leírásaimban arra kívántam támaszkodni, amit magam láttam és tapasztaltam. Rámutatok sorról sorra a kínálkozó tudományos eredményekre s jelzem a bejárt havasi hegyvidékről való tudásunk kialakulását. Könnyebb lett volna talán száraz pontokba foglalnom az utazások eredményeit, topografiai fekvés szerint szétdarabolva ismertetnem az egyes vidékeket, — s úgy lehet ezzel tudományosabb színt is nyert volna könyvem némelyek előtt — de határozott meggyőződésem, hogy ily módon kisebb mértékben járultam volna hozzá a Kaukázusról szóló földrajzi ismeretek terjesztéséhez. Valósággal hihetetlen, mennyi téves felfogás uralkodik még mindig a Kaukázus havasi világát illetőleg, amelynek nagy területein nem fordult még meg halandó. Minden könyvnek az a rendeltetése, hogy olvassák s ligy gondoltam, ezt a célt azzal az alakkal érhetem el legjobban, amelybe leírásomat öltöztettem. Tisztában voltam a nehézséggel, amit a tanulmányozott jelenségek hasonló volta, a hegyeknek, völgyeknek és jégáraknak a leírásban való gyakori ismétlődése rejt magában. De a természet változatos a maga részleteiben ott is, ahol látszólag egyforma és önmagát ismétli s ha ezeket a részleteket ragadjuk ki, a táj leírás is elkerülheti annak a veszélyét, hogy ismétléseivel fárasztóvá váljék. A személyes élmények éppúgy élénkítik az elbeszélést, mint magát az utazást s a kutató, ha érdeklődést akar kelteni véghez vitt munkája iránt tartozik vele, hogy őszintén ecsetelje egy-egy nehéz cél eléréséért folytatott küzdelmeit s a veszedelmeket, amiken keresztülment.

Könyvem nem Kaukázia leírását tűzte céljául. Kern ismerteti a városokat, mint Tiflisz vagy Baku ; úgyszintén a magashegységbe vivő utakkal s a már ismert vidékekkel is inkább csak a szükségesek megértetése okából, nagy vonásokban foglalkozik.

Amint utazásaimban nagy súlyt vetettem a fényképezésre, úgy leírásaim közzététele alkalmával is teljes figyelmet fordítottam a fotográfiái ábrázolásra. A tudományos természetfestés egyetlen megbízható eszköze a fénykéji. A legügyesebb rajz, a legmüvészibb festmény sem mérkőzhetik a fotográfiával. A tájkép arculatának s a domborzati formáknak visszatükrözésében. Felvételeim reprodukálásában is a fotográfiai módszert alkalmaztam. Igyekeztem a kaukázusi magashegység óriási területein a felszíni alakulásnak a fizikai földrajz szempotjából tipusos jellegét felismerni és képben megörökíteni. Korábbi útjaim a Közép-Kaukázus havasi világáról szolgáltatták az első rendszeresen felvett fényképsorozatot. Kiegészítve ezt a keleti és nyugati részek főbb vidékeit feltüntető felvételekkel, elsőnek kísérlettem meg bemutatni a hatalmas hegy rendszert a maga teljességében.

A mellékelt térkép, aminek az eredetije 1 : 400.000 arányban készült, az első részletesebb magyar nyelvű térkép a Kaukázus hegységéről.

Abból a célból, hogy utazásaim eredményeit értékesebbé tegyem s lehetővé váljék a munkafelosztás, szakembereket kértem fel, hogy az általam vezetett expedíciókban elkísérjenek és így egyúttal alkalmat adtam magyar tudósoknak, hogy ismeretlen vidékek földrajzi kikutatásában részt vegyenek.

Utitársaim valamennyien olyan tanulmányokkal foglalkoztak, amelyek szoros kapcsolatban vannak a földrajzi kutatásokkal. Utazásaimban részt vettek: néhai L o j k a H ú g ó, botanikus ; H o l l ó s L á s z l ó tanár és S c l i a f a r z i k F e r e n c bányatanácsos, műegyetemi professzor, a Magyar Tudományos Akadémia tagjai; P a p p K á r o l y, a Magyar Földtani Intézet geológusa és L a c z k ó D e z s ő tanár, geológus. S z á d e c z k y G y u l a egyetemi tanár, akadémiai tag pedig felkérésemre maga tett kirándulást a Terek-völgy és a grúz hadi-út vidékére.

Tartozó kötelességemet rovom le utitársaimmal szemben, akik expedícióimon elkisértek, amidőn a magam fiziogeográfiai és morfológiai tanulmányaival együtt az ő eredményeiket is külön kötetben közrebocsátom.

(...)

Útjaimról magammal hozott természetrajzi gyűjteményeimet hazai intézeteknek engedtem át: a Magyar Nemzeti Múzeum növénytani, ásványtani és állattani osztályának, a Földtani Intézetnek és az Egyetem antropológiai múzeumának és ásványtani intézetének.

Kedves kötelességem még köszönetét mondanom mindazoknak, akik törekvéseimben tanácsukkal és segítségökkel támogattak.

Hálámat fejezem ki N i k o l á j M i h á j l o v i c s nagyherceg őfenségének, az orosz földrajzi társaság elnökének, kegyes érdeklődéséért s azért az elismerésért, amiben kutatásaimat részesítette.

Köszönettel kell megemlékeznem arról a szíves segítségről, amivel az orosz minisztériumok és a kaukáziai hatóságok megkönnyítették úti céljaim elérését. Köszönet illeti a cs. és kir. külügyminisztériumot s pétervári nagyköveteinket (…) akik hathatósan jártak közre érdekemben az orosz hatóságoknál.

Köszönetét mondok utitársaimnak és munkatársaimnak, akiknek érdemei meg fogják találni az arra hivatottak méltó elismerését. Különös köszönettel adózom H a l á s z G y u l a úrnak azért a fáradságos munkájáért, amellyel könyvem sajtó alá rendezésében támogatott.

Évekig tartó fáradságos és küzdelmes utazásokról szól ez a munka. Kétszeres erőt, kitartást és időt igényel a kutatás a nehezen járható magas hegységekben. Még a geográfusok közül is sokan úgy fogják fel a magashegységbeli felfedező utakat, mint a középhegységben vagy sík vidéken való utazásokat. Sőt hajlandók az utazás sportszerű oldalát tekinteni lényegesnek és ezt a tudományos cél szolgálatába szegődtetett eszközt — ami nélkül nem érhet el eredményeket a kutató — összetévesztik magával a céllal.

Hogy mennyivel több erőt és energiát kiván egy-egy sikeres tudományos expedíció a hegységek havasi régióiban, mint a középhegységben avagy a síkságon, az afrikai steppéken és erdőségekben, vagy az ázsiai pusztákon, az tudja csak, aki maga is ráadta magát ilyen vállalkozásra egész erejével.(...)

Budapest, 1907. április hó 10.

2. Útban a Kaukázus felé

A Krim

Budapestről kiindulva a Kárpátokon keresztül Lembergbe vettem utamat s az orosz határt Volocsiszknál átlépve, Odesszában szállottam ki. A Fekete-tenger hullámai a dél-oroszországi steppének hirtelen lebukó mészszirtjeit nyaldossák Odessza alatt. A város ott terül el a magas plató színén. A fekete-tengeri orosz hajós-társaság egyik szép gőzösén folytattuk utunkat. Hamar elvész szemeink elől a szép boulevard, amelyről hatalmas szabad kőlépcsősor vezet le a kikötőhöz. Lassan-lassan elmosódik a házak tömkelegé s csak itt-ott tör a magasba egy-egy sok-kupolájú torony, majd végigsiklik hajónk a villákkal és mezei lakokkal sűrűn beszegett partok mellett, ki a nyilt tengerre.

Tizenöt órai út után másnap reggel feltűnik a Krim hegyes partvidéke. Legelőbb is Kherszonez alacsony fokát pillantjuk meg a félsziget lábánál, a tengerbe messze benyúló világító-tornyával s csakhamar befut a hajó Szevasztopol mély bevágású öblébe. Az észak felé messze terjedő száraz, növénytelen pusztaság porát vastagon kavarja fel a szél. Délkeleten szürke párába burkolt hegylánc takarja előlünk a Csatir-dag hatalmas tömegeit.

Mikor megkerüljük a kherszonez-i előhegységet és magunk mögött hagyjuk Balaklava-t s vele Szevasztopol környékének sivár pusztaságát, szép alakulatú s gazdag növény dísszel pompázó partszegély tárul elibénk. Ez a bájos partvonal teszi oly híressé a Krim tájképeit. Ha kissé túláradó is az a lelkes csodálat, amivel sokan adóznak e vidék természeti szépségeinek, bizonyos, hogy lebilincselöen kedves képet nyújt a hegyeknek és a völgyeknek változása, a tenger és a parti szirtek örökké változó alakulása. A szevasztopoli platóról kivehető mészhegyek láncának a déli lejtői meredek falban buknak bele itt a tengerbe. A gőzös a partok közelében halad s gyors egymásutánban új meg új látványban gyönyörködik a szem. A hegylánc majd közelebb nyomul a tengerhez, majd meg hátrább húzódik s szelid lejtésű, délszaki erdőkkel borított partnak ad helyet. Néhol azonban eltűnik a partsűzegély s ilyen helyeken a hegyek mint meredek esésű sarkantyúk s fokok közvetlenül a tengerből emelkednek ki. Mint tovamozgó színpadi díszlet vonul el szemeink előtt a buja növényzettel díszelgő partvonal, sűrűn behintve szebbnél-szebb kastélyokkal és kerti lakokkal, amelyek közül nem egy messze földön híressé vált szépségéről s művészi ékességeiről. Sorban hagyjuk el Orianda, Alupka és Livádia pompás partjait s csakhamar befutunk Jalta kicsiny, félkörös öblébe. A hegyen köröskörül magasra kúsznak fel a villák és házak s fölöttük sziklabércekkel koronázott lejtős erdőség terjeszkedik. Mikor a hajó felszedte horgonyait, már leszállt a tengerre az éjszaka borús árnyéka s csak a lámpák fénye ragyogott a jaltai hegyháton, meg-megcsillanva még soká a sötétlő vizen.

Kora hajnalban haladunk el Feodózia, a genovaiak Kaffa-ja előtt s délelőtt feltűnik a látóhatár szélén a tamani félsziget. Kevéssel utóbb horgonyt vetünk a kercs-i rév előtt. A partot alacsony homokhalmok szegik be, míg Kercs fölött ott emelkedik a magasba Mitridátesz hegye, a naptól leperzselt lejtőivel. Tetején kis oszlopos templom látható. Estefelé szép csendesen áthajózunk a Jeni-Kale szoroson, a régiek kimmeriai Boszporuszán keresztül az Azóvi öbölbe. Hűvös szél támadt egyszerre, a melegen tűző nap heve megenyhült s utolsó sugarai pompás színhatásokat varázsoltak a parti homokbuckák vonalaira.

Másnap estére elérjük a tenger-öböl északi végét. Taganrog-ot a magas homokkőplatón sűrű porfelhő takarja előlünk.

A következő nap még hajnal előtt indulunk vasúttal Rosztovba, a Don mellé. A vasúti híddal átfogott folyó mindkét partján elterülő város remek képet nyújt bizánci templomának kimagasló tornyaival. A vasút a Don környékének kitünően művelt földjein visz keresztül, majd délnek kanyarodik s a táj egyre inkább steppe-jelleget ölt. Napkeltekor fenn vagyunk már a sztavropoli platón. Közeledünk a Kaukázushoz. Délen sík lépcsőzetekben emelkedik a térszín és simul hozzá a hegyek lábához. A Bestau tömegei, a hullámos fennsík fölött magasba meredő csipkézett sziklabércek, sajátságos tájképi hatást keltenek a reggel fényében. Ebből a festői előtérből tekintetünk hirtelen a déli szemhatár felé terelődik. Megpillantjuk vakító fehér hópalástjában a Kaukázus legmagasabb hegyét, a magányos Elbrusz-t, az odavaló népek Minghi-tau-ját, amelynek a csúcsa, a kettős oromból a nagyobbik, 5629 méterre emeli koronáját a tenger színe fölé. A hegy lába szürke ködfátyolba burkolózott. Égbenyúló hólepte kúpjait vörös fénybe vonták a kelő nap tüzes sugarai.

A vasát, délfelé való futásábanii, mind közelebb és közelebb nyomul a kaukázusi hegyekhez. Hosszú szakadatlan láncolatban tűnnek fel azok a szemhatáron. Erdős előhegyek fölé szaggatott sziklaélek tolakodnak a magasba s közöttük kivehetők a harántvölgyek mélységes szakadékai. A leghatalmasabb hegycsomó fölött felséges méltósággal jégkoronázta ormok uralkodnak, tündöklő jég- és szirtélekkel rajzolódva a levegőbe.

A hegység lábánál elterülő hullámos síkon gyér népesség lakik s csak elvétve találkozunk az orosz települők házaival. A kiégett sivatagos talajt alig művelik. De ahogy közeledünk a magasba nyúló csúcsok felé, erdős előhegységek birodalmába jutunk bele s a Terek partmellékének idáig inkább síksághoz hasonló lapálya széles völgyületté alakul.

Vladikavkaz (»a Kaukázus uralkodója«) a Tábla-hegy festői tömegének alján terül el 715 méter magasságban a tenger színe felett. Az erdőségekkel borított előhegyek mögött a Kazbek-csoport csúcsai emelkednek. Keleten pedig a Chevszur havasok magaslatai. A város uralkodik a hegyrendszeren átvivő egyetlen járt útvonalon s ezért igen nevezetes helye Kaukáziának, úgy a katonai, mint a politikai kormányzat szempontjából. Felső, szakadékos völgyszakaszait elhagyva, egymásután három geológiai rétegcsoporton halad keresztül a Terek.

Oszét siremlék

Vladikavkazból terveztem az indulást a magashegység bejárására. Nem voltam egyedül: két alpi vezető is jött velem. Útitervem javarészét a gleccserek ű közt való bolyongás és csúcs-mászások töltötték ki, s az ilyesmit magános ember nem hajthatja végre. Örökös halálos veszedelemben forogna, aki megkisértené egymagában járni be a szakadékos jégárakat és jeges hegyormokat; a gyakran csalóka hótakaróval borított mélységes rianások között pillanatig se érezhetné magát biztonságban. A hegymászás mai fejlett technikája is a gleccser-régióban három embert kiván a meredélyes szirtfalak megmászásához, a jéggel borít tt lejtőkön, éles hópárkányokon való vándorláshoz és kötelekkel kell egymáshoz erősíteniük magukat az ilyen kirándulásokon. A tizenkilencedik század második felében sok új tapasztalást szereztek ezen a téren a legveszedelmesebb csácsok megmászásával. Általánosan ismeretesek ma már mindazok a technikai vívmányok, amelyeket az alpinizmus fejlődése teremtett meg s éppen ezeket kell az Európán kívüli országok havasainak tudományos tanulmányozásánál értékesíteni.

Gyakran felmerült a kérdés, miért nem használtam bennszülött vezetőt a Kaukázusban, és hogy micsoda szolgálatokat tehetnek az Alpokból hozott vezetők az előttük merőben ismeretlen vidékeken ? A kérdés első felére könnyű válaszolni : a Kaukázusban nincsenek vezetők. Az odavaló hegylakónak, noha kitűnő gyalogló, éppoly kevéssé jut eszébe megmászni a havasokat, mint ahogy a tiroli vagy a svejci paraszt nem gondolt rá ezelőtt kétszáz évvel, hogy fel-kapaszkodjék az Alpok legmagasabb csúcsaira. Az a terület, amely a legfelső legelőknél is magasabban fekszik, nem érdekelte őket. Csak a vadász kalandozott el alkalomadtán a magasabb övékbe s a nehezebb hágókat is csak a legritkább esetben használták, ha már nem kerülhették el, hogy átkeljenek rajtuk egyik folyóvölgyből a másikba. A jégárak zordon világába, a magashegység legnehezebben járható bércei közé meg éppenséggel semmi sem csábította őket. De a völgyekben s a hegyek közt is fel odáig, ahol csak egy falatnyi legelő is kínálkozik még, sőt ezenkívül egynénielyik hegyszoroson át is a legderekabb szolgálatot végzik a bennszülöttek. Fenn a jégárak között azonban, éppen az örök változáson átmenő tájakon segítség nélkül marad a kutató s maga kénytelen utat törni magának fel a hótakarta hegytetőkre, keresztül a magas gleccser-hágókon.

F r e s h f i e 1 d vitt először alpi vezetőt magával idegen földrészekben: F r a n c o i s D e v o u a s s o u d-t  Chamonixból 1868-ban ; míg én 1879-ben a Berner Oberland-ból való A n d r e a s M a u r e r társaságában Szikkimbe utaztam, a Himálajaba. Azóta már több ízben vettek részt tíroli, svejci és olasz vezetők Európán kívüli havasok kutatásában. Azokat a kitűnő tulajdonságokat, amelyeket hazájuk hegyei közt szereztek, nem mindnyájan viszik ki magukkal az idegenbe. Sokan közülök elveszítik bátorságukat és kitartásukat; nehezen alkalmazkodnak a megszokottnál mondhatatlanul fáradságosabb, nélkülözésteljesebb életmódhoz. A szokatlanul zordon éghajlat gyakran megtámadja egészségüket. És mindehhez járulhat még a honvágy keserve...

Legkevésbbé van ínyükre a hosszú út, amíg a hegy lábához nem érnek, és a végeszakadatlan kóborlás valami hosszú völg\ ú)n át. Ha már egyszer benne érzik magukat a jégárak világában, fenn a csiicsok közelében: a cél kivívására való vágyakozás s a nehézségek leküzdésének a gyönyöre többnyire hatalmába keríti még az ingadozót is. A kedvét vesztett vezetőben is felébred ilyenkor a becsvágy és az akaraterő. Lankadatlanul tör előre, hogy sikert arathasson.

Amikor indulásom előtt utitárs után akartam látni, fájdalmasan nélkülöztem a vezetők közt kipróbált, hűséges kísérőmet, akivel a szikkimi Himálajában együtt bolyongtunk. A kérlelhetetlen sors korán elragadta a vakmerő, tettrekész embert. Szikkimből visszatérve szerencsésen felhatoltunk még az Alpokban a Dent Blanche, Aiguille Verte és Rothorn ormára — (Zermatt-ból Zinal-ba) — akkoriban a legnehezebben megmászhatónak tartott csúcsokra. Három évvel a himalájai utazás után azonban, 1882 augusztus 3-án P e n n h a l l angol hegymászóval együtt lezuhant a Wetterhorn-ról s valószínűleg valami leszakadó jéglavinának lett az áldozata.

A Kaukázusba két alpi vezetőt vittem m agamm al: A l e x a n d e r B u r g e n e r-t és P e t e r R u p p e n -t , mind a kettőt Wallis kantonból.

Burgener az Alpok egyik legtapasztaltabb, legmerészebb hegymászója volt. Egyformán kitüntette magát a sziklamászásoknál és a jégárakon. Hatalma alá hajtotta a legnehezebben járható csúcsokat. Ezt a bátor és erős embert bíztam meg, hogy hozzon magával még egy edzett fiatal kísérőt. így került mellém Peter Ruppen.

A havasi expedició elökészületeit Vladikavkazban kellett megtennünk. Ott kaptam kezemhez Kaukázia főkormányzójának, D o n d u k o v - K o r s z a k o v hercegnek nyilt rendeletét (otkriti liszt), amely ismertette utazásom célját s ehhez képest az összes hatóságokat felszólította, hogy törekvéseimben támogassanak, J u r k o v s z k i tábornok, Vladikavkaz kormányzója, a legelözékenyebb módon foganatosította a rendeletet. Ezek nélkül az ajánlások nélkül s az efféle támogatás hiányában lehetetlen utazni ; sok helyütt bizonyára meg sem engedték volna a kutatást. Olyanfajta kirándulásokhoz, amelyek a szokásos forgalom országútjára szorítkoznak, mondjuk például Borzsoin-hsü, az észak-kaukázusi fürdőhelyekre, vagy a grúziai hadi-úton át Transz-Kaukáziába, vagy akár a Dagesztán északi lábához — az ilyen utazáshoz nincs szükség előzetes ajánlatokra. Nélkülözhetetlen azonban a hatóságok segítsége, mihelyt letérünk ezekről a kényelmes útvonalakról. Az utas, aki beleveszi magát a havasi völgyek közé, ahol barátságtalan népek laknak, amelyeknek nyelvét sem érti, olyan nehézségekre bukkan, hogy a maga erejéből éppen nem boldogulhat. A hegylakók maguk is sokkal szegényebbek, hogy sem számottevő segítséget nyújthassanak, ezért nagyon gondos előkészületeket kell tennie az utazónak, hogy szállítási eszközök, szállás és élelmezés dolgában fenn ne akadjon.

Legelőször is jó tolmácsról kellett gondoskodni. Jurkovszki tábornok valóságos jótevőm volt, mikor megkérte D o l b i s e v államtanácsost, vladikavkazi gimnáziumi tanárt, a jeles archeológust, hogy meghivásomra csatlakozzék hozzám, legalább utam első szakaszán. Mellém rendelt állandóan egy kozákot, lehetőleg annak a népnek a fiaiból, amerre éppen utam irányult. Ennek kellett tudnia oroszul is egy kissé, hogy így Dolbisev segítségével érintkezhessünk a bennszülött törzsekkel. Miután ilyen módon a legnagyobb nehézségen túlestünk, következett az útipoggyász átrakása a ládákból és bőröndökből olyan csomagokba, hogy teherhordó állatok, vagy akár emberek is szállíthassák a hegyek között. A felszerelésben, a könnyű mozgásra való tekintettel, a legszükségesebbekre szorítkoztam, anélkül azonban, hogy utazásom céljait kockára tegyem. Mint akkor még a Kaukázusban járatlan utas, ebben az irányban talán túlságba is estem.

A felszerelés legfontosabb darabja volt a sátor, amely már előző hegyi utaimban is jó szolgálatot tett. Ez W h y m p e r-nek, az Andok és az Alpok híres kutatójának a terve szerint készült s róla is nevezték el Whymper-sátornak. Vízálló vitorlavászonból háztetőszerűleg van szerkesztve s feneke is van, amely az oldalfalakkal összefügg. Ilyenformán jó védelmet nyújt a nedvesség és a hideg ellen. A sátor karói középen kettéválaszthatók, ami nagyban megkönnyíti a szállítást, különösen sziklafalak megmászásánál. A földbe vert cölöpökhöz zsinórral erősített sátor ellenáll a leghevesebb viharnak is. Két emberre való, de szükségből három is megfér benne. Az aljára még gummitakarót is terítettünk, jól hozzáerősítve a sátor falához. Volt továbbá egy összegöngyölhető parafa-derekaljam, amelyre még Calcuttában tettem szert s használtam is már a Himálajaban. Zsákszerű szőrmetakarót is vittem magammal, amelyre, ha a szabadban táboroztunk, vékony gummitérítőt gomboltam reá. A vezetőknek gyapjutakarói s vastag kaucsukszövetböl való alvózsákot szereztem be, amely elég bő volt kettőjüknek.

Cej völgye a Kaukázusban

Az egyszerű konyhai készletet céljainknak megfelelően külön csináltattam. Ennek már a Himálajaban is jó hasznát vettem. A hozzá tartozó vas teás csészék, tányérok, kanalak és kések úgy készültek, hogy egymásba üljenek s az egész együtt a legnagyobb főzőedénybe. Erre azután már csak a fedőt kellett reácsatolni. Élelmi szert lehetőleg keveset vittem magammal. Borsós-hurkalevest, néhány szelence gulyáskonzervet, potted meats-et, szardíniát, Liebig-féle húskivonatot. Később még keservesen megbántam, hogy ilyen kevés konzervvel indúltam neki az útnak. Teát, cukrot, sót, gyertyát, gyufát, egy üveg sherryt és három palack cognacot már Vladikavkazban vásároltam be. Az utóbbi italokat nagyobb hegyi túrákra szántam, szükség esetére és ezenkívül orvosságnak. Ezekhez járult még sok egyéb tárgy : lámpa, összehajtható veder, kötelek a poggyásznak a nyereghez kötözésére, szerszámok, például fejsze, kalapács, feszítővas, fúró, azután szögek, varró készség, gomb, cérna s effélék.

Beszereztünk továbbá különféle apróságokat, ajándékul a bennszülött lakosságnak. így zsebtükröket, késeket és — amit a mohamedánok különösen sokra becsülnek — iránytűket.

A hegymászáshoz szükséges kellékekből voltak velünk jégfejszék, gleccserkötelek a legkitűnőbb manilai kenderből, gleccser-szemüvegek, cipőszegek.

Vittünk magunkkal továbbá két forgópisztolyt és egy golyós puskát megfelelő töltésekkel. Kis gyógyszertárunk el volt látva a legfontosabb orvosságokkal és kötőanyagokkal.

A tudományos felszereléshez tartoztak a következő műszerek: két Casella-

és Goldschmid-féle aneroid, ezeknek az ellenőrzésére forrpont-thermometer, több maximum- és minimum-hőmérő, rendes hőmérő, iránytű, szögmérő, fényképező-berendezés. Az aneroidokat indulásom előtt, valamint az utazás befejeztével, összehasonlítottam a budapesti magyar királyi meteorologiai intézet normális barométerével s az út folyamán is ellenőriztem Vladikavkazban és Tifliszben. Különös gondot igényelt a csomagolásnál a fotografáló gép és a sok lemez, amelyek jókora súllyal terhelték meg málhánkat. Nem hiányzottak persze térképek, néhány könyv, író- és rajzoló-készség, jegyző- és vázlatkönyv, stb.

A ruházat dolgában a legnélkülözhetetlenebb mennyiségre szorítkoztunk, de nem volt szabad megfeledkeznünk a havasi régiókban való táborozásokról és vándorlásokról.

Felszerelésünket részben a magunkkal hozott általvetőkbe, részben pedig kaukázusi zsákokba (szumhákba) csomagoltuk el. Jutott belőle háti tarisznyákba is. A teherhordó állatok nyergére szánt általvetőket ketté osztva, alkalmas szijazattal emberek hátára is felcsatolhattuk.

Ez a lajstrom persze nem egészen teljes. De semmi olyat nem vittünk magunkkal, ami vagy személyes ellátásunkra, vagy munkálatainkra ne lett volna feltétlenül szükséges. Jóllehet így a legnagyobb körültekintéssel és a legmesszebbmenő megszorítással válogattuk össze a felszerelést, az úti poggyász mégis szinte aggasztóan felszaporodott. A rengeteg sok holmi vladikavkazi szobámnak minden zugát megtöltötte. Elborította nemcsak a földet, hanem az asztalokat, székeket, szekrényeket és az ágyakat is. Kétnapi szakadatlan munkába került az osztályozás és a csomagolás s még éjjel is alig szünetelt a dolog, amit magamnak kellett elvégeznem.

Julius 20.-án reggel két óra tájban, mikor már a legutolsó ládával is elkészültem s a legutolsó zsákot is összeszíj aztam, kimerülve, el törődve tértem nyugalomra. Kevéssel utóbb, nyolc órakor elhagytuk Vladikavkazt, hogy egyenesen a hegység felé vegyük utunkat. Várakozással, reménységgel telve gondoltam a jövőre — merész terveimre és céljaimra.

Két kocsin — úgynevezett telegá-n — indultunk útnak... Az elsőn ült Dolbisev velem, a bakon meg Burgener; a másodikra volt felrakva a málha s tetejében trónolt Péter és a kozák, aki kisért bennünket...

(Folytatjuk)

BANGHA IMRE: Tagore emléke Balatonfüreden

Napjainkban egyre több magyar utazó ismeri meg azt a felemelő érzést, mikor Dárdzsíling peremén sétálva szeme elé ötlik a fényképekről jól ismert látvány: Kőrösi Csoma Sándor síremléke, aki 1842-ben e városban halt meg, és a helyi brit temetőben nyugszik. A magyar feliratokat látva minden magyar utazó valamennyire otthon érzi magát a Himalája e távoli szegletében.
Hasonlóan lelkesítő érzés lehet a balatonfüredi Tagore sétányra vetődő indiaiak számára megpillantani Tagore mellszobrát az alatt a fa alatt, melyet egykor maga a költő ültetett. Ha az utazó jobban körülnéz, észreveheti, hogy Tagore fája környékén számos Tagore emléke előtt tisztelgő indiai politikus által ültetett fa található. Amiként a székely vándor Dárdzsílinget egyfajta magyar zarándokhellyé tette, ugyanúgy az 1926-ban itt felgyógyuló Tagore emléke számos indiait vonzott a Balaton-parti városba.

A Tagore sétány a füredi parkban

Mind Dárdzsíling, mind Balatonfüred szép természeti környezetben fekvő, sokak által látogatott turistaváros. Míg Dárdzsíling a Himalája előhegyeiben, a hatalmas Kancsendzsunga alatt terül el, addig Füred vonzerejét Európa egyik legnagyobb tava, a Balaton adja.
Balatonfüred szénsavas fürdőkben bővelkedő fürdőváros, mely a tizennyolcadik század vége óta számos magyar irodalmi és közéleti személyiségnek nyújtott felüdülést, amint azt a füredi keserűvíz tiszteletére írt versek tanúsítják. /A szívkórházzal szemközti kúton található versek közül a legrégebbi (1777) Fejér Antalé. A másik három Berzsenyi Dánieltől, Garay Jánostól és Vitkovits Mihálytól származik./ A fürdőhely jelentősége a reformkorban tovább nőtt és a tizenkilencedik század második felétől kezdve számos vezető művész vásárolt nyaralót a városban, többek között Jókai Mór.
A füredi Állami Szívkórház az ország egyik legrégebbi kórháza. A szénsavas forrásokra már a tizennyolcadik század elején felfigyeltek a tudósok, 1765-ben a bencés rend épített ide fürdőt.
Néhány évvel később pedig kinevezték az első fürdőorvost. A fürdőt azonban csak a következő század végén alakította át modern kórházzá Hajdú Tibor apát. Az akkoriban Erzsébet Szanatórium néven ismert intézményt 1949-es államosításáig a bencés rend üzemeltette. A két világháború között Schmidt Ferenc (1881–1958) főorvos vezetése alatt a kórház fürdőkúrákra szakosodott. A kardiológus és pezsgőfürdő-szakértő Schmidt főorvos országszerte tartott előadásokat. A rendszeresen megrendezésre kerülő Balatonfüredi Orvosi Napok rendezvényein pedig kitűnő alkalma nyílt az ország legjobb orvosaival való kapcsolattartásra.

1926. november elsején Tagorét Korányi professzor kísérte el Balatonfüredre, hogy személyesen konzultáljon Schmidt doktorral a költő kezeléséről. Mivel Korányi visszatért Budapestre, ezért Balatonfüreden Schmidt professzor lett Tagore kezelőorvosa. A két orvos együttműködése olyan sikeres volt, hogy Tagore már a füredi tartózkodás harmadik napján jobban lett és orvosa megengedhette neki, hogy sétákat tegyen a szanatórium környékén. November 5-én a média figyelmétől kísérve fát ültetetett és megkoszorúzta a Jókai-emlékművet. 10-én pedig Schmidt doktor maga vitte el a költőt kocsijában Budapestre, ahol Korányi szintén egészségesnek és további utazásra alkalmasnak nyilvánította.
Tagore sosem felejtette el balatonfüredi tartózkodását és amellett, hogy élete végéig rendszeresen küldött üdvözlőlapokat Schmidt doktornak, igyekezett az egyetemére látogató magyarokat is a legnagyobb barátsággal fogadni.
Füred neve olyannyira egybefolyt Tagorééval, hogy a költőről soha másutt meg nem nyilatkozó Illyés Gyula is megemlíti a fürdőváros kapcsán egy 1962-es naplójegyzetében:

“[…] egész gyógytelepek, csaknem városszerű kiterjedéssel, mint Hévíz és Füred.
Egyik, mint tudnivaló, a reumások, a másik a szívbetegek világszerte ismert Mekkája. Egyikben maga a nagy Tagore gyógyult meg! Melyikben is? Mi is volt igazánból a baja? S arra a hatékony orvoslószer, illetve ez esetben a csodás orvoslóhely? Merjük azt mondani, mindegy; amint a tudomány lassanként minden baj, még a rák okozójának is az idegműködés valamely hibáját meri föltételezni.
A szívbajosok valóban legendákat terjesztenek Füred gyógytelepének varázsáról s titkáról, mert maguk sem igen értik, mitől is álltak oly gyorsan talpra? Attól, hogy orvosok, fák, hullámok, illatok és csillagok jóvoltából először is jól érezték magukat. A betegek igazánból nem az ágyban, nem fektükben gyógyulnak meg, hanem jártukban-ültükben a parton és a parkban.”

A látogatás emlékét a fürediek is ébren tartották. A kis bengáli társaság által egykor elfoglalt helyiségek egyikét, a kórház egyik legszebb, a központi erkélyre nyíló szobáját, a második emelet 220-at Tagore-emlékszobának nyilvánították, korabeli bútorokkal és a falon a költő látogatásának emlékét idéző fényképekkel rendezték be. A „Tagore-szobát” azóta számos indiai közéleti személyiség meglátogatta. A város az emlékfát is gondozza, és mikor 1999 telén meglátogattam Balatonfüredet, a fa előtti virágágyást még a hófoszlányok között is élő virágok díszítették.
A balatonfürediek gondoskodására már 1931-ben felfigyelt A. K. Csanda, Tagore egykori titkára. 1953-ban pedig K. P. S. Menon, India moszkvai diplomáciai képviselője a következőket írta Tagore fiának:

“Nemrég Magyarországra látogattam, ahova jelenlegi pozícióm mellett diplomataként akkreditáltak. Budapesten hallottam róla, hogy 1926-ban édesapja egy balatonparti szanatórium lakója volt, ahol egészségügyi problémával kezelték. Egy hársfát is ültetett ott. Örömére fog szolgálni, hogy elmondhatom, hogy Tagoréra szeretettel emlékeznek a Balatonon és környékén, és a falu lakói tisztelettel gondozzák a fát.”

1956-ban ugyanezen fa alatt hivatalos ünnepség keretében leplezték le Tagore mellszobrát, a sántinikétani művész, Rám Kinkar alkotását, a fa előtti sétány pedig a Tagore sétány nevet kapta. A szoborállításhoz kedvező politikai hátteret szolgáltatott az egyre erősödő szovjet-indiai barátság. Az ünnepségen, mely egybeesett az indiai külügyminiszter-helyettes és egy indiai tánccsoport látogatásával, számos magyar politikus is részt vett és jelen volt az idős Schmidt doktor is.

 

Tagore fája, mellszobra és a feliratok

Tagore fája és mellszobra a füredi kikötőt a szívkórháztól elválasztó sétány elején található. A tóparti sétány Balatonfüred egyik legszebb része. A mellszobor talapzatán és amellett ma három felirat szerepel. Balról egy különálló kis kőlap a faültetésnek állít emléket. Sajnos a faültetés dátuma hibásan november 8-ként szerepel, noha a szemtanú Ráni Mahalánobís levelének tanúsága szerint 5-én került rá sor . A szobortól jobbra egy hasonló kőlapon Tagorénak a faültetés alkalmából írt verse olvasható angolul és magyar fordításban. A talapzaton Tagore Sáhdzsahán című filozófiai költeményéből vett idézet látható bengáli kézírással, alatta annak magyar fordítása.

tómár kírtir cséjé tumi dzsé mahat,
tái taba dzsíbanér ratha
pascsáté phélijé dzsáj kírtiré tómár
bárambár…
“sá dzsahán” rabíndranáth thákur
Mádhab maitréjér arghja. 5-9-83

A magyar változat:

Te nagyobb vagy, mint alkotásod
életed szekere ezért
Rohan egyre előre és előre, hátrahagyva
az alkotásodat… költőfejedelem…
Tagore: Sah Dzsahan
Állíttatta: Madhab Moitreya 1984-ben.

Sajnos a háromból két emléktáblával Balatonfüred nem volt szerencsés, ugyanis a magyar változat meglehetősen szabadosra sikeredett, és még a vers címét (Sáhdzsahán „világ királya”, a Tádzs Mahalt építtető tizenhetedik századi nagymogul neve) is belefoglalta a versszövegbe („költőfejedelem”). A bengáli szöveg prózafordításban így hangzik:

Hírnevednél nagyobb vagy te magad,
és ezért életed szekere
utánad is terjeszti híred
folyamatosan…
„Sáhdzsahán” Rabíndranáth Tagore
Mádhab Maitréja adománya 1983. IX. 5.

A versek alatti magyar felirat szerint az emléktáblát Mádhab Maitréja (Moitreya) 1984-ben állította. A bengáli szöveg azonban az 1983. szept. 5-i dátumot viseli.

Kőrösi Csoma Sándor a Tagore-sétányon

Az ötvenes évektől kezdve számos Magyarországra látogató indiai politikus tette tiszteletét Tagore emléke előtt Balatonfüreden. Az egyik legkorábbi látogató Sibhanlál Szakszéna (Shibhanlal Saksena), az Indiai Munkás és Parasztpárt parlamenti képviselője volt. Ő Füreden találkozott Schmidt Ferenccel és a költő ápolónőjével, Holczhauser Bélánéval, és meglátogatta a Tagore-szobát, mely akkoriban egy magánlakás részét képezte.
A magyar faültetés nemcsak az 1928-tól évi rendszerességgel tartott sántinikétani faültetési ünnepséghez adott ösztönzést, hanem a szoborállítás után Balatonfüreden is hagyományt teremtett. Számos Balatonfüredre látogató Nobel-díjas személyiség ültetett azóta fát a Tagore-szobrot a kissé hátrébb levő Kisfaludy-szoborral összekötő sétány mentén. A Nobel-díjasok között az 1961-ben fát ültető olasz Salvatore Quasimodo személyében költő is található.
A Nobel-díjasok mellett indiai politikusok fái is megtalálhatók a Tagore-szobor mögött. Közülük először az államelnök Zákir Husszain 1968. július 9-én ültetett itt fát. Példáját követte 1970-ben V. V. Giri, 1972-ben Indirá Gandhi, 1973-ban a kormányzó indiai Kongresszus Párt elnöke, S. D. Sarmá, 1975-ben az államelnök Fakhruddín Ali Ahmad, 1979-ben a parlamenti képviselő Lókés Csandra, 1983-ban a külügyminiszter (később miniszterelnök) P. V. Naraszimha Ráó, 1984-ben Mádhab Maitréja és 1988-ban Rádzsív Gandhi. Bár nem kíséri faültetés, napjainkban is számos indiai közéleti személyiség hivatalos látogatásának része a balatonfüredi kirándulás. Noha nem minden fa éledt meg, mára már kisebbfajta liget keletkezett Tagore fája mögött, emlékeztetve rá, hogy a bengáli költő rövid látogatása a két nemzet barátságának szimbólumává tette a balatonparti várost.

Forrás: Bangha Imre: Bengáli kultúra és magyar irodalom. L’Harmattan, Budapest, 2011.