ALEKSZANDR ROSZKIN: A szahalini utazás

...1890 kora tavaszán [Anton Pavlovics Csehov orvos, prózaíró] ezt közölte egyik levelében:
„Tíz-tizenöt nap múlva megérkeznek a pacsirták. De – sajnos – a közeledő tavasz idegennek tűnik, mivel elutazom előle.”
Csehov messzire utazott – Szahalinra.
Barátai eleinte nem értették, tréfál-e, vagy valóban el akar utazni.
Abban az időben Szahalin cári fegyenctelep volt. Oroszország minden részéből erre a szigetre hajtották a bűnösöket. A szibériai vasút még nem készült el. A bilincsbe vert rabok gyalog mentek végig egész Szibérián, hónapokon, éveken át tartott az útjuk.
Szahalinon kimerítő munka, testi fenyíték, borvirágos orrú fegyőrök vártak rájuk. Azokat, akiket meghatározott időre száműztek Szahalinra, a hazatérés, a szabadság gondolata éltette. Szahalinról azonban csak ritkán tértek vissza a száműzöttek: a börtönökben elrothasztották, betegségekkel megfertőzték, korbáccsal halálra verték őket. Sok bűnözőt pedig életfogytig tartó börtönre ítéltek.
Nehéz utazás várt Csehovra – 11 000 verszta, melynek java részét lovas fogaton kellett megtenni.
Elkezdődött az, amit Csehov tréfából „Szahalin-mániának" nevezett. Napokon keresztül olvasgatta a földrajzi, meteorológiai, statisztikai és börtönügyi könyveket. Ismét az a kutató ébredt fel benne, aki néhány évvel előbb oly szorgalmasan gyűjtötte az adatokat a gyógyítás oroszországi történetéhez. Elolvasta idegen utazók emlékiratait, orosz hajósok beszámolóit, a Csendes-óceán partvidékéről szóló régi könyveket és a börtönszigetről szóló tudósításokat.
Nagy élvezettel olvasta Kruzenstern leírását egy világ körüli utazásról, de egyes speciális kutatásokról szóló beszámolók hangsúlyozottan fontoskodó nyelvezetükkel, terjengős elmélkedéseikkel és szegényes megfigyeléseikkel legyőzhetetlen unalmat keltettek benne.
– Olyan érzésem van, mintha svábbogarak fészkelték volna be magukat a fejembe – panaszkodott barátainak Csehov a „geológus, ichthiológus és zoológus urakra”.
És most már nem olvasni meg jegyzetelni akart, hanem utazni, hogy a saját szemével láthasson új dolgokat.
Moszkvát még hó borította. Csehov azonban már egyre többet álmodozott jövendő utazásáról, hogyan halad át utazókocsival a tajgán, vagy hogyan ül egy gőzös fedélzetén. Vásárolt magának egy ködmönt meg egy hosszú szárú csizmát. Éjszakánként, álmában látta az új országot, egyszer pedig azt álmodta, hogy üldözőbe vette egy farkas...
Sokan le akarták beszélni Csehovot az útról, ijesztgették, milyen nagy veszedelemmel jár az ilyen távoli utazás: szökött fegyencekkel találkozhat az országúton, medvével a tajgában; a megáradt szibériai folyókon való átkelés nehézségeiről beszéltek.
Az ismerős családok gyerekei szentül hitték, hogy Csehovnak még tigrisre is kell vadásznia. Irigy és rémült pillantással nézegették az új zsebkést, melyet kolbászszeléshez vásárolt az útra.
Csehov tréfával ütötte el a dolgot. De amikor barátja és kiadója, a monarchikus érzelmű Szuvorin újságíró megjegyezte, hogy nem érdemes Szahalinra mennie, mert kinek is kell ez a távoli sziget, kit is érdekel, Csehov úgy érezte, hogy ez a megjegyzés hamisan cseng.
Csehov nemcsak tudományos munkát olvasott Szahalinról; tanulmányozta a szahalini hivatalnokoknak a pétervári hatóságokhoz írott jelentéseit is. Ezek a jelentések olyan bűntényeket tártak fel, melyekről csak kevesen tudtak.
A kormány barbár módon tízezrével pusztította a fegyenceket, és csak megsokszorozta az újabb bűnözők számát.
Csehov izgatott és szenvedélyes hangú levélben válaszolt Szuvorinnak. Felháborodva írt arról, hogy az orosz társadalom közömbösen tűri a kormány bűncselekményeit, és semmit sem akar tudni Szahalinról.
Beköszöntött a tavasz, a folyók levetették jégtakarójukat, Csehov pedig útnak indult.
A pályaudvaron az egyik kísérő útikulacsot akasztott Csehov vállára. Konyak volt benne. Csehov megígérte, hogy csak a Csendes-óceán partján fogyasztja el az italt. Fogadalmát megtartotta, de az óceánig eljutni – nem volt könnyű.
Először folyók mentén vitte az útja, most látta először a Volga és a Káma vidékét. Április volt. Oroszország még hótakaró alatt nyugodott, csupasz erdőségek és barna földek között haladt a gőzös. Vad szél süvített, fehér fodrokat verve a piszkos-barnás víztükrön.
A gőzössel szemben uszályok jöttek lomhán; szakadt báránybundában mozdulatlan emberek álltak rajtuk, mintha bánatukban kővé meredtek volna.
A fedélzeti utasok között Csehov megfigyelt egy szőke szakállú parasztot. Házi cókmókkal megrakott zsákok feküdtek a lábánál, a zsákokon pedig egymáshoz támaszkodva szorongtak a gyerekei.
Gúnyos mosoly ült a paraszt arcán, és nyilván nem azon mosolygott, amit maga körül látott, hanem inkább önmagán, saját nyomorúságos életén.
Szibériába telepedett át a paraszt. A szegénység kergette el oda, több ezer versztányira szülőfalujától.
– Rosszabb már úgyse lehet – mondta, és mosolyt erőltetett az arcára.
E mosollyal mintha enyhíteni szerette volna az ismeretlen, félelmetes jövőt.
Az egyik utas odaszólt ültéből:

Vad Szahalin

– De igen! Lesz még rosszabb is! Csehov emlékezetébe véste e szavakat és az utas villogó tekintetét, ahogy végigmérte a parasztot... Tyumeny után kezdődött, Csehov szavai szerint, „a lovas-gebés utazás” az ázsiai földrészen át. Csehov egy ketrechez hasonló, zárt utazókocsiban haladt végig a végtelen szibériai útvonalon. Mindez borongással töltötte el: az ólomszínű felhők, a kocsisok iszonyú káromkodása, a híg kacsalevesek a vendégfogadókban. De a hidegnél és a nagy távolságoknál is sokkal inkább nyomasztotta Szibéria végtelen némasága. Néma volt a sztyepp, az egymástól távol eső, szétszórt falvakból nem hallatszott harmonikaszó, nem gyújtottak nótára a kocsisok sem. Ha néha-néha szembejött valaki, néma pillantással kísérte Csehov kocsiját. Száműzöttek voltak ezek, őrök kíséretében, vagy pedig csavargók, hátukra vetett bográccsal.
Leszállt az este, hideg lett. A kocsi már nem merült a sárba, hanem fagyos földön zörgött, és úgy ugrált, hogy majd kirázta az utas lelkét. Se ház, se ember az úton – sehol senki, csak sötétség és néma csend. Csehov a hidegtől meggémberedve cigarettára gyújtott. A gyufa fényére felébredtek az út mentén álomba merült vadkacsák.
Egész éjszakai rázkódás után hajnalban végképp kimerült a hidegtől, sártól és a csengők szüntelen zajától. Egyetlen dolgot kívánt csupán: aludni, aludni...
A kocsi végre megállt egy vendégfogadónál. Miközben lovakat váltottak, Csehov elhelyezkedett egy sarokban, és nyomban elaludt.
Néhány perc múlva már ébresztgette a kocsis:
– Felkelni, barátom, gyerünk!
Csehov kiment az udvarra. Keleten már derengett a hajnal. Felébredtek a vadludak, és gágogva a magasba szálltak.
Csehov kocsiba ült és továbbindult.
Az áradó folyók sokáig feltartóztatták útjában. Napokon át üldögélt a fogadókban, postaállomásokon vagy a révészek kunyhójában, várva, míg a víz leapad, vagy pedig csónakhoz jutnak. Milyen unalmas és nyomasztó napok voltak ezek!
A Tom folyón való átkelésnél majdnem vízbe fulladt.
Olyan volt ez az utazás, mint egy hosszadalmas betegség.
A széltől és az esőtől mintha halpikkelyek borították volna Csehov arcát.
A „lovas-gebés utazás" első kétezer versztájából nem maradt meg más Csehov emlékezetében, mint a hideg síkság, görbe nyírfák, a májusi hó, zavaros vizű folyók csupasz partjai...
Csupán a Jenyiszej partjára érve érezte úgy, hogy megkapta a kárpótlást az utazás minden gyötrelméért. A széles folyó rettenetes ereje, mellyel sebesen zúdította vizét a Jeges-tenger felé, lenyűgözte. És a füstszínű, álmodozó hegyek hirtelen a Kaukázust juttatták az eszébe.
A Jenyiszejen túl kezdődött a tajga. Csehov kocsija begördült az erdőségbe, melyben hemzsegtek a madarak, virágok tarkállottak, és ismerős erdei fenyők, lucfenyők és nyírfák nőttek.
Senki sem tudta megmondani, hol érnek véget ezek az erdők. Heteken át kocsiztak bennük, de még mindig ugyanúgy sötétlett előttük a rengeteg, és sűrű gyantaillat lengte körül az utasokat.
Csehov erősnek, ifjúnak, titokzatosnak találta a Jenyiszejt, a hegyeket és a tajgát. Útijegyzetei boldog sorokkal teltek meg az új országról, melyre csodálatos jövő vár.
De itt is újabb megpróbáltatások leselkedtek rá. Minél mélyebbre hatolt az erdőbe, annál erősebben keveredett a gyantaillatba a füst szaga.
Tűzvészek pusztították a tajgát, égő fák száraz recsegése töltötte meg a levegőt. Száz meg száz versztét tett meg Csehov a tüzes ködön át.
A szibériai utazás az Amuron és a Tatár-szoroson való átkeléssel ért véget.
Hosszú csőrű, ismeretlen madarak rikácsolva szálltak a gőzhajó nyomában. A gőzös időnként tülkölt – vadkecskenyájak keltek át a folyón, és elrekesztették a hajó útját. Elektromos szikrához hasonló világító bogarak repkedtek a kajütben. Az illemhelyen egy rókakölyök lakott – szelíd volt, és nagyon bánkódott, ha nem hallott emberi hangot maga körül, és nem érezte a csizmakenőcs szagát.
A fedélzeten aranyhomokkal telt zsákokkal dicsekedtek az utasok, s értékes szarvasagancsokat mutogattak egymásnak. Ezek az emberek legkedvesebb gyermekkori írójának, az amerikai Bret Harte-nak az elbeszéléseire emlékeztették Csehovot. Úgy érezte, mintha látná a fantasztikus országokat, melyeket a volt taganrogi fejvadász fiúcska ábrándképeken látott egykoron.
Hajnalban, amikor a kajüt sötétjében kirajzolódott a kis ablak világos korongja, Csehov kiment a hajó orrába. Szürke köpenyes embereket látott csoportba verődve, kezükön bilinccsel. Foglyok voltak, akiket a fegyenctelepre szállítottak. Együtt aludtak a többi fedélzeti utassal. Hideg volt, az emberek szorosan egymáshoz bújtak, és valamennyiüket – foglyokat, katonákat, asszonyokat, gyermekeket, kínaiakat – belepte a hideg harmat.
A látóhatár szélén, a nagy messzeségben ködös vonal – Szahalin – tűnt fel. Este volt, amikor a gőzhajó horgonyt vetett a szahalini parton.
A sziget fölött, a magasban tűz fénye csapott az ég felé. Égett a tajga, és füstbe borította a sziklákat. Csehovnak úgy rémlett, hogy lángban áll az egész börtönsziget, fegyházaival, kaszárnyáival és ércbányáival együtt.
A fogolycsoport a szigetre meredt, és mélyen hallgatott.
Csehov partra lépett. A kikötő táján kényszermunkások csavarogtak. Amikor megpillantották a kabátos, bőröndös férfit, levették kucsmájukat.

* 

Hajnalban bilincsek ütemes csörgésére ébredt – ablaka előtt vonultak el a kényszermunkások. Éjszaka azzal a gondolattal aludt el, hogy ha az emberi szenvedés kimeríthetetlen, az nem attól van, hogy a világban nincs elég könyörtelenség, hanem attól, hogy az élet elpusztíthatatlan, és a fegyenctelep legmegalázottabb lakójából is nehéz kiirtani az életösztön utolsó cseppjét.
Csehov elhatározta, hogy összeírja Szahalin egész lakosságát. Ez azt jelentette, hogy személyesen megfordul nemcsak minden börtöncellában, hanem valamennyi házban is.
Beutazta az egész szigetet, gondosan kitöltve a kérdőívek ezreit.
De Csehovot végső soron nem a számok érdekelték. Az összeírás lehetőséget nyújtott arra, hogy személyesen elbeszélgessen minden egyes fegyenccel, száműzöttel és telepessel – és az ő számára ez volt a legfontosabb.
A börtönépületeket csak a parancsnokság kíséretében látogathatta végig. Zörgött az óriási lakat. Csehov belépett a cellába. Mindenütt azonos látvány fogadta: ócska limlommal letakart fekhely, csótányoktól feketéllő sarkok, piszkos rongydarabbal bekötött sebek, félig lekopasztott koponyák és pillantások – közömbös, gunyoros és könyörgő emberi pillantások, olyan embereké, akik meglátva a parancsnokságot, feszes vigyázzba vágták magukat, és szemügyre vették az ismeretlen látogatót.
Ám az igazi fegyenctelep a börtöncellákon túl tárult Csehov szeme elé. A börtönben a jövőnek éltek az emberek, amikor majd letöltve a rájuk szabott büntetést, mint telepesek élhetnek a börtönfalakon kívül. De tíz-, tizenöt, sőt húszévi fegyencélet után, az örökös fejborotválás, a hátukon levő fekete folt és a bilincsek nyoma miatt az emberek még szerencsétlenebbeknek érezték magukat.
Azzal, hogy telepes lett belőlük, örökre elszakadtak szülőföldjüktől: a telepesek haláluk napjáig nem hagyhatták el többé Szahalint.
Az életfogytig tartó büntetést Csehov mérhetetlen igazságtalanságnak tartotta.
A telepesek házai is börtöncellára emlékeztették, csupán a lakat és a börtönőr hiányzott belőlük. Földre terített mocskos dunna, egy csajka meg egy palack – ez vette csak körül a telepest. Ha kitörött a szoba ablaka, nem üvegezték be; ha az ajtó nem csukódott rendesen, nyitva hagyták, még télidőben is – hát nem mindegy?
Csehovnak nem volt könnyű pontos adatokat kapni a telepesektől. Statisztikai lapjaira ilyen nevek kerültek: Nevesincs Vaszilij, Ismeretlen Foglalkozású Ember, Feledékeny Franc... Az emberek eltitkolták múltjukat, nevüket, mintha nemcsak kitörölni akarták volna emlékezetükből azt, ami száműzetésbe kényszerítette őket, hanem önmagukat, saját létezésüket is megtagadták.
Előfordult, hogy a telepesek valóban elfelejtették, hány évesek. Csehov kérdésére így válaszoltak:
– Lehet, hogy harminc, de az is meglehet, hogy ötven.
Csehov három hónapot töltött Szahalinon. Megfeszített erővel dolgozott. Hajnalban kelt, vigyázott minden percre. Sorra beutazta a falvakat, tajgai utakon, csónakkal a folyókon át, motorossal a szahalini partok mentén. Esténként valamelyik helybeli hivatalnok lakásán vagy egy telepes házában, gyertyacsonk mellett látott íráshoz. A háztetőn kopogott az eső; néha behallatszott, ahogy a sárban caplatva egy-egy fogoly vagy katona megy el az ablak előtt.
Késő éjszakáig írt.
Ez lett a Szahalin című tanulmány vázlata.

*

Dalos György száz év múltával megismételte a
csehovi utazást

Tízezer lakosa volt Szahalinnak, és Csehov tízezer statisztikai lapot töltött ki. Végtelenségig megalázott tízezer élet volt ez.
Örökre emlékébe vésődött az az éjszaka, melyet Gyerbinszk faluban töltött.
Egy raktárban szállt meg éjszakára. Írt, aztán eloltotta a lámpát, és lefeküdt. De ahogy lehunyta a szemét, hogy elaludjon, suttogás és különféle zajok ütötték meg a fülét. A raktár mellett állt a börtön. Abban a pillanatban a fegyencekre gondolt, akik éjszaka átmászhatnak hozzá a börtönből.
Felkelt, gyertyát gyújtott. Csend lett mindenütt. Csupán a tetőn beszivárgott esőcseppek hullottak, tompán zengő hangot adva, a padlóra.
Csehov megint eloltotta a gyertyát – és a suttogó hangok, könnyed és ijesztő zajok ismét megtöltötték a helyiséget. Már tisztán hallatszottak a sóhajtások, és kivehetők voltak a szavak:
– Jaj, istenem, jaj, istenem!
Csehov lehunyt szemmel feküdt a sötétben, és már nem akarta tudni többé, honnan jön a suttogás, ki az, aki ilyen kétségbeesetten egyre mondogatja: „Jaj, istenem!" Már nem a rémület, hanem a bánat szorongatta szívét.
Úgy rémlett neki, hogy az egész szigetre rátelepedett ez a kétségbeesés, és éjszakánként mindenütt elmosódott jajszavakat hallat.
Valódi pokolként állt Szahalin Csehov előtt. A cári hivatalnokok büntetlenül követtek el sokkal súlyosabb bűncselekményeket, mint amilyenek miatt ezek az elítéltek a fegyenctelepre kerültek.
De a szahalini pokol bűne nemcsak a helybeli hivatalnokokat terhelte, hanem az egész cári rendszert.
Ezzel a gondolattal tért vissza Csehov Szahalinról.

*

A leromlott egészségű Csehov
hazatérte után

Indiát megkerülve, a Szuezi-csatornán át, tengeri úton tért vissza. A komor szahalini képeket olyan tájak váltották fel, amelyekről egykor a Pallada fregatt olvasása közben álmodozott. Átszelte az Indiai-óceánt és a Vörös-tengert, járt Hongkongban és Singapore-ban, vonaton átutazott Ceylon pálmaerdein.
Miközben fürdött az óceánban, látott kalauzhalakat, és egy cápa közeledett feléje.
A Kínai-tengeren tájfunba került a hajó. Csehov készenlétben tartotta a revolverét, hogy végezzen magával, ha a hajó süllyedni kezdene.
Nyolchónapi távollét után érkezett vissza Moszkvába. Mihail elébe utazott Tulába.
A pályaudvar éttermében talált rá a bátyjára. Sűrű tömeg állta körül Csehov asztalát. A tömeg csodálkozva nézte útitársát – egy széles, lapos arcú, különös embert, furcsa szabású öltözékben – és a még különösebb két kis állatot, ahogy az ebédelők tányérjába bámultak.
– Ki ez, egy indián? – kérdezték tőle. – És ezek itt majmok?
Az indiánról kiderült, hogy egy burját pap Szahalinról, aki Csehovval együtt érkezett az anyaországba. A majmok pedig – manguszták. Ceylonból hozta őket Csehov.
Csehov a lakásában helyezte el a mangusztákat. Az állatok nyomban otthonosan érezték magukat: minden kis nyílásba bedugták hegyes orrocskájukat, lapozgatták a könyveket, felülről belebámultak az égő lámpába, orrukat a teáscsészékbe merítették, visszájára fordították a kesztyűket.
Eleinte eltűrték a mangusztákat. De rövidesen kiderült, hogy az egyik – vad pálmasodró: manguszta helyett ezt adták el Csehovnak Ceylonban.
A pálmasodró kártékony lénynek bizonyult. Valamilyen oknál fogva különösen a padlókefélőkre haragudott. Abban a pillanatban, ahogy munkához láttak a lakásban, az állat kiugrott a szekrény alól, és a padlókefélő lábába kapaszkodott.
Végül is mindkét állatot be kellett adni az állatkertbe.
Csehov néha meglátogatta őket. A pálmasodró gyűlölködő tekintettel nézett rá, a manguszta meg közömbösen elfordult tőle.

*

Csehov Szahalin címmel nagy könyvet írt az utazásáról. Ebben a munkájában igyekezett teljesen elfogulatlanul, csak a tényekre támaszkodva leírni Szahalint, úgy, ahogy egy földrajzkutató írt volna le valamilyen ismeretlen szigetet a Csendes-óceánon. De maguk a tények, amelyeket Csehov tapasztalt és leírt, visszataszító és szégyenletes képet festettek a hatóságok korlátoltságáról és semmivel sem magyarázható kegyetlenségéről. A Szahalin szigetéről írt, szigorúan tudományos munka az egész cári rendszerhez címzett súlyos vádirattá változott...

Forrás: Alekszandr Roszkin: Csehov élete. Móra-Kárpáti, Budapest-Uzsgorod, 1971.

IAMLING TENZING NORGAY: Apám lelkét megérintve

(Részlet)

Dardzsilingben jártam középiskolába. Engedelmeskedve apám óhajának, jelentkeztem egyetemre, bár azt gondoltam, hogy a felsőfokú tanulmányokkal csupán halogatom álmaim valóra váltását.

A Saint Paul's gimnázium Ázsia egyik legkiválóbb bentlakásos középiskolája, annak ellenére, hogy néhány ortodox hindu igencsak elítéli, mivel a menzán marhahúst is felszolgálnak. Bármilyen csodálatos is volt a környezetem, valósággal fuldokoltam az iskola szorításában, mert égett bennem a vágy, hogy útra keljek, és kalandokat éljek át. Fiatal fejjel biztosra vettem, hogy csak akkor ölelhetem magamhoz fenntartások nélkül a nagyvilágot, ha teljes mértékben szakítok a szüleimmel és a múltba dermedt ázsiai szokások és vallás előírásaival. A középiskola keresztény személyzete nem próbálta meg rávenni a diákokat a hitük feladására. Talán rájöttek arra, hogy a széles látókörű, világi műveltség éppen elég ahhoz, hogy az ifjak elfeledkezzenek a buddhista gondolkodásmódról és a lámák tanácsairól. Valóban, utolsó kollégiumi éveim során magam is kételkedni kezdtem a buddhizmus bölcsességében. Ez időben egybeesett azzal, amikor a szüleim fokozott odaadással kezdték el ápolni saját buddhista hagyományaikat, és egyre nagyobb összegekkel támogatták a hitet. Ők ketten akkorra már bejárták a világot, és alighanem eldöntötték, hogy miben fognak hinni. Miért ne tehetném én is ugyanezt?
Dardzsilingben láttam jó pár amerikai háborús filmet. Alaposan odafigyeltem arra, hogyan is beszéltek, hogyan viselkedtek az amerikai katonák. Valósággal odavoltam azért, ahogy a színészek olyan laza hatékonysággal kezelték a legnehezebb helyzeteket is. Ezek az érzékeny, humánus harcosok határozottan a kezükben tartották a saját sorsukat. Könnyedén megbirkóztak az élet kihívásaival, mivel nagyon is tisztában voltak a jó és a rossz közötti különbséggel. Látva ezt a különös egyensúlyt, rendkívüli mértékben szerettem volna tudni, hogy mégis milyen emberek építették fel az Egyesült Államokat, azt az országot, melynek már a puszta nevét is tiszteletteljes, ámuló hangon ejtették ki.
Mindig is lenyűgözve bámultam apám irodahelyiségének falán lógó, bekeretezett oklevelet, amelyik nem volt más, mint az amerikai Wisconsin államban működő Northland College tiszteletbeli diplomája. Jelentkeztem a Northlandre, és az egyetem elfogadott. A sikeres jelentkezés persze azt jelentette, hogy nem adhattam át magamat a hegymászószenvedélyemnek, nem mehettem fel az Everestre, és egy jó darabig még csak reménykedhettem abban, hogy a kapcsolatom Szojanggal komolyabbra fordul.
Viszont amikor megérkeztem az Egyesült Államokba, hogy 18 éves fejjel beiratkozzam az egyetemre, valósággal megdöbbentett a mindenütt tapasztalható fegyelmezetlenség. Nagyon úgy tűnt, hogy az amerikaiak nagyjában-egészében azt mondhatják és azt tehetik, ami csak jólesik nekik. Az évfolyamtársaimnak ráadásul rengeteg holmira volt szükségük. Magukkal hozták a kollégiumba a tévéjüket, a számítógépüket, az embertelen nagyságú magnójukat és a sztereó hangszórókat, de még a plüss-mackójukat is. Állandóan azt hallottam, ahogy vinnyogva sírdogáltak a telefonba, és azért jajveszékeltek a szüleiknek, hogy ilyen távolra kerültek otthonról. Visszatérő téma volt, hogy apuka és anyuka biztosan tud küldeni egy kis extra zsebpénzt. Az első órámon az egyik diák felrakta a lábát az előtte álló szék tetejére. A cipőjének talpa az előadó professzor felé nézett. Valósággal ledermedtem. A serpák szemében ez iszonyatos tiszteletlenség, sőt valódi sértés volt, hiszen a cipő eltapossa és megöli a rovarokat, néha pedig elmerül a mocsokban. Elképedve hallottam, hogy némelyik diák tegezte a professzorát. Úgy tűnt, hogy az egyetem irányítása is ugyanolyan lazán vette a dolgokat, mint a hallgatóság. Vagy talán pont fordítva volt a dolog?
Időnként a Nepálba és Dardzsilingbe ellátogató külföldiek között is felfedeztem az ilyenfajta tiszteletlenség jeleit. Amikor az anyám elhunyt, igen felzaklatott, hogy egy kis csapatnyi turista vadul fényképezni kezdte a temetési menetet és a holttestet, melyet egy kocsi tetejére erősítettünk. Pont úgy viselkedtek, mintha valamilyen ünnepséget bámultak volna. Úgy éreztem, hogy ezzel megsértették a magánéletemet. Erősen kételkedtem abban, hogy ugyanezek az emberek a saját szülőföldjükön csak úgy beállítottak volna egy ismeretlen temetésére, hogy ott a fényképezőgépeiket kattogtassák.
Mégis, mi szüksége volna egy diáknak négynél több ingre? Az egyik szobatársamnak harminc inge volt. Tíz éven keresztül éltem az Egyesült Államokban, mégis minden ingóságom elfért két bőröndben. Megbocsátható, ha valaki időnként nem tud ellenállni a késztetésnek, és kicsapongóan viselkedik, de hát Amerikában nyomát sem tapasztaltam a hálás alázatnak. Rengeteg olyan évfolyamtársam akadt, akinek egyszerűen semmi sem volt elég jó.
A serpák egyik legfontosabb jó tulajdonsága az, hogy nagyon könnyen alkalmazkodnak az új, gyorsan változó körülményekhez és elviselik a kényelmetlenségeket. Az apám tisztában volt azzal, hogy milyen kemény lehet az élet, és ezt meg akarta mutatni nekem és a testvéreimnek is. Amikor elkísérte a briteket az expedícióikra, nagy gonddal figyelte, hogyan szervezték meg a dolgaikat. Mindenekelőtt az utasítások végrehajtásának módja érdekelte. Megtanulta, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Rájött, hogy a fegyelmezett ember sokkal több mindent elérhet.
- Írjátok meg a leckéteket! - szólt ránk otthon. - Használjatok evőeszközt... Üljetek ide... Keljetek fel, és mossátok el az edényeket...
Amerikában szokott rá arra, hogy saját kezűleg mossa el a szennyes edényeket. Minket is rákényszerített erre a házimunkára. Voltak otthon segítő alkalmazottaink, ám apám fennen hangoztatta, hogy „ebben a házban nincsenek szolgák". Fent a hegyen, amikor kiadta a parancsait, bármikor hajlandó volt arra, hogy beálljon segíteni a többi serpa közé. Kivette a részét a sátrak felállításából és a terhek cipeléséből is. Apám szigorú volt, de sugárzott belőle a jóakarat és a vidámság.
Amerikában elakadtam két kultúra között. Mintha csak a fejem nem ugyanazon a földrészen lett volna, mint a testem. Miután a barátaimmal ettünk, gyakran elmostam az edényeket. Számos, művelt indiai és nepáli egészen egyszerűen nem volt hajlandó az ilyesmire. Páros lábbal, boldogan belevetettem magam Amerika zabolátlan szabadosságába, élveztem a rengeteg lehetőséget, ám az idő múltával egyre jobban visszafordultam a szüleim felé. Felidéztem magamban, hogy mire tanítottak. Az amerikai élet hullámverésében horgonyra volt szükségem, és nem találtam semmi mást, amiben megkapaszkodhattam volna, csupán a szüleim értékeit.
Amerikában teljesen gyakori, hogy az emberek elválnak egymástól. Azt gondoltam, hogy ennek talán az lehet az oka, hogy a házassághoz vezető kapcsolat során a pár két tagja túlságosan is nagy követelményeket támaszt egymás iránt. Amikor hazatértem a Himalájába, a Nyugaton elfogadott módon „szerelmi házasságot" kötöttem Szojanggal. Az ilyesmi Ázsiában is egyre gyakoribbá válik. A figyelmemet azonban nem kerülte el, hogy a ránk jellemző, elrendezett házasságok szokása hosszabb távon legalább annyira sikeres, mint a nyugati hagyományok. A serpák gyakorlatias emberek, akik kevéssel is beérik. Ez lehetővé teszi, hogy felneveljük a gyermekeinket, és eleget tegyünk a családfő vagy a háziasszony kötelességeinek. Miközben a két fiatal együtt él, és közösen tapasztalják ki az élet dolgait, lassacskán szárba szökik közöttük a szeretet is.
Szojanggal gyermekkorunk óta ismertük egymást. Már egészen kicsi korom óta valahogy tudtam, hogy egyszer majd őt veszem el feleségül. Nagyon boldoggá tett, amikor igent mondott, mivel sejtettem ám, hogy számos más fiatalember forgatta a fejében azt, hogy a helyemre lépve megkérjék a kezét. A hagyományos esküvői szertartást Dardzsilingben és Katmanduban is megrendeztük. A felszolgált ételeket az ősi szövegek előírásainak megfelelően készítették el. Pontosan a meghatározott számú hozzávalóból főzték meg a fogásokat. Az örömszülők szigorúan ragaszkodtak ahhoz, hogy a több mint húsz fogást az előírásos időpontban szolgálják fel.
Bárcsak az én szüleim is itt lehettek volna! A dardzsilingi szertartás során suttogva elmeséltem nekik, hogy milyen nagy hála tölt el a szeretetük és az útmutatásuk miatt. Megkértem az elhunytakat arra, hogy ne aggódjanak miattam, meg a fivéreim és a nővérünk miatt. Tudtam, a szüléink büszkék lennének arra, hogy mindannyian felnőttünk, és képesek vagyunk megállni a saját lábunkon.  

Vongcsu az alaptáborból levelet küldött egy öreg, pangbocsei szerzetesnek. A láma kézzel írott válaszában meghatározta, hogy a tibeti naptár melyik időpontja lenne a legalkalmasabb arra, hogy az alaptáborban megtartsuk az engesztelő púdzsa szertartását.
Addig egyetlen serpa sem tenné a lábát a hegyre, amíg nem került sor a púdzsára. A nyugati hegymászók fejet hajtanak a serpák szokása előtt, és betartják ezt az íratlan szabályt. A szertartás nagyjából annak felel meg, mintha engedélyt kérnénk az istenségektől a mászás megkezdése előtt. Kedvező időjárásért és biztonságos útért fohászkodunk. Vallási szempontból nézve tulajdonképpen egy szér-kjim (az Aranyital Felajánlása) szertartást végzünk el, aminek sokkal átfogóbb a jelentősége. Bármilyen új vállalkozás, például egy ház felépítése vagy egy hegy megmászása előtt elengedhetetlen, hogy egy láma megértést és belátást kérjen az istenségektől.
A púdzsát megelőző napon az egyik fiatal serpa, aki szerzetesi képzésben részesült a kolostorban, megmutatta, hogyan építsük fel az egyszerű, de igencsak tetszetős, sztúpára emlékeztető építményt. A nagyjából két és fél méter magas halom lesz majd a lhap-szo, vagyis a szertartásnak helyet adó terület szíve.
Másnap hajnalban megérkezett a láma. A nyomában haladó teherhordó egy jókora műanyag kannában csangot cipelt a hátán, mivel nem magasztos és visszafogott ünnepségre készültünk. Dzsangbu felállította a tharsíngot, az imazászlók magas rúdját, majd kövekkel rakta körül az alját. (A serpa hagyományok elvárják, hogy a zászlórudat olyan valaki állítsa, akinek még élnek a szülei.) A rúd végén hét színes imazászlót robogtatott a szél. Csakis páratlan számú zászlót szabad használni. A felfűzött zászlók végét a közelben rögzítettük. Hitünk szerint, ha a színes szövetdarabok már nem csapkodnak a szélben, vagy ha leszedik őket, akkor annak súlyos következményei lehetnek. Másrészt viszont, ha holló száll a rúd legtetejére erősített borókaágra, akkor az azt jelenti, hogy az expedíció sikerrel jár majd.
Kora délelőtt már az egész csapat ott gyülekezett a lhap-szo oldalán. Kezünkben tartottuk a felajánlott áldozati ajándékokat, például gabonát, krumplit, vagy éppenséggel értékesebb dolgokat, müzliszeleteket, csokoládét és whiskeyt. A láma egy párnán keresztbe tett lábbal ülve felolvasta a szent szövegeket, miközben két serpa gondoskodott a kényelméről. Teát töltöttek a csészéjébe.
A láma éneke nyolc különböző kategóriába tartozó természetfölötti lényt szólított meg. Közéjük tartozott a guru, a dharma védelmezői, a gondviselő istenek, a vidék istenségei, az angyalokra sokban hasonlító (de néha igencsak haragos) dakiník és Mijolangszangma, az Everest bőkezű védelmező istennője. A láma három fehér követ helyezett a csorten oltárára. Ezek Mijolangszangmát, valamint az Öt Hosszú Életű Nővért jelképezték. A lhap-szo oltárára szigetelőszalaggal ráerősítették a buddhizmust Tibetbe hozó, „lótuszban született" szent, Padmaszambhava, vagyis Guru Rinpőcse képét. 
Bár a serpák hagyományai nem írják elő, hogy komolyan illik viselkedni az ilyen rendezvények során, a csúcsra törő serpák mély odaadással meditáltak és imádkoztak. Hitünk szerint az emberre a halála pillanatában olyan intenzív irányvesztés vár, amihez képest semmit sem jelent még a leginkább zavarba ejtő háttérzaj sem. A buddhista hagyományok komoly része foglalkozik azzal, hogy felkészítsen minket a halál élményére. A zaj nem számított zavaró tényezőnek. A lámák gyakran hangsúlyozták, hogy az odaadó hívő számára kellő gyakorlás után a zaj és a zűrzavar is az összpontosítás segédeszköze lehet.
Csatlakoztam az imádkozó, hegymászó serpákhoz. Néhány nyugati mászó is beállt közénk. Volt, aki így nyilvánította ki a tiszteletét, míg mások azt akarták, lássuk, hogy azt teszik, amit mi. A külföldi mászók egy része jól ismerte a buddhizmus tanításait, míg páran talán csupán babonásak voltak. 
Meg kellett tisztítani, és meg kellett áldani a hegymászó-felszerelésünket is. Szakmánk eszközeit csak ez után lehetett felvinni a hegyre. Egy serpa ölnyi borókaágat fektetett az oltár elé, és meggyújtotta. Az expedíció tagjai és a serpák megfürdették a felszálló füstben a köteleiket, a mászóvasakat, a jégcsákányokat és a többi felszerelést. A sötét gomolygásba belekeveredett a védelmét nyújtó füstölők illatos füstje is. A füstölők édes illata megtisztítja orrunkat a kellemetlen szagoktól, a füst pedig eltünteti a spirituális szennyeződést. Elhárítják az akadályokat az elől, hogy az istenségek kegyeiért esedezzünk.
Vongcsu mindenkinek egy-egy maroknyi campát adott. A szertartás lezárásaként lassan a magasba emeltük jobb kezünket, miközben kórusban egyszerre kimondtuk a hosszan elnyúló fohászt:
- Szvoooóóó! (Induljatok el, kísérjen benneteket a jó szerencse!)
A fohászt még kétszer megismételtük, és a harmadik alkalommal a magasba hajítottuk tenyerünkből a lisztet. Ebben a zabolátlan, áttekinthetetlen pillanatban elkiáltottuk magunkat:
— Lhá Gjaló! (Győzzenek az istenek!)
A kezükre tapadó lisztet egymás hajába és arcára kentük. Ezzel a gesztussal annak a reményünknek adtunk hangot, hogy elég sokáig élünk ahhoz, hogy hajunk és szakállunk megőszüljön.
A láma ekkor kitöltötte a szertartást lezáró csangot. Pontosan azt tettem, mint amikor Gesé rinpőcsétől szentelt vizet kaptam. Odatartottam a jobb tenyeremet, miközben a balt tiszteletem jeléül a jobbom alá tartottam. Ittam egy kortyot az italból, majd a maradékot a hajamba kentem, hogy teljes mértékben az áldás részese lehessek. Visszakaptuk az áldozatul felkínált ételeket. Észrevettem, mindenki gondosan ügyelt arra, hogy ne egyen meg belőle túl sokat.
Készen álltunk arra, hogy megkezdjük a mászást.

A szerző családjával - feleségével és lányaival

Végül tehát a felkészüléssel töltött, hosszú hónapok után a lábamra csatolhattam a mászóvasaimat, és immár ott álltam a Khumbu-jégesés peremén. Elindultam az I. tábor irányába. Gesé rinpőcse egészen pontosan meghatározta számomra, hogy mikor kezdjem meg a mászást. Más serpák lámái nagyjából hasonló időpontot adtak meg, ám a legtöbb szent ember úgy vélte, hogy két nappal korábban kellett volna útra kelnünk, mint ahogy azt a terveinknek megfelelően tehettük volna. Az ellentmondást azzal akartuk feloldani, hogy két nappal a tervezett indulás időpontja előtt felvettük a felszerelésünket, és határozottan a Khumbu-jégesés területére léptünk. Egészen az első szakadékig elmentünk, ahol megfordultunk, és visszatértünk az alaptáborba. Ily módon pontosan abban a pillanatban indultunk el, amit a lámák előírtak számunkra. Tettünk nem számított csalásnak, és a lámák is pontosan tudták, hogy ezzel a módszerrel élünk.
A mászás első napjának reggele sorsdöntő fontosságú a serpák számára. Először déli irányba fordulunk, miközben némán elmondjuk a mantráinkat. Mindenki elkezd összpontosítani, felidézi magában azt a hármasságot, amelyik az utunkat mutatja, és megvédelmez minket. Ezek az istenségek, a lámánk és a szüleink. A lámák szerint csak úgy szólíthatjuk meg hatékonyan és őszintén a védelmezőinket, ha az elménk nyugodt állapotban van, és kényszer nélkül meditálhatunk. Nincs szükség arra, hogy erőfeszítések árán kiürítsük az elménket. Sokkal inkább hagynunk kell, hogy az magától ürüljön ki. Olyan ez, mintha csak kinyitnánk az ajtót, hogy az oda nem illő és a zavaró gondolatok távozhassanak, hogy helyüket átvehessék az előbb említett védelmezőink.
A Khumbu-jégesés a lakóház méretű jégtömbök áttekinthetetlen útvesztője. Az égbetörő gleccseroszlopok között tátongó jégszakadékok maródtak a mélységbe. Mintha itt minden a teremtés folyamata során, valahol félúton vált volna jéggé. A kozmikus rend és a véletlen különös művészi ihletésű keverékének a nyomait fedezhetjük fel. A szemünk elé táruló színek között ugyanúgy láthatunk fehéret, mint  átlátszóan tündöklőt, vagy türkizkéket. Ahogy elhaladunk egy jégtömb előtt, annak a színe folyamatosan változik. Mintha csak a medence aljáról visszatükröződő fény mozaikjában gyönyörködnénk. Az útvesztő szinte már hipnotikusan elbűvölő. Ugyanakkor viszont a jégesésbe csupán erősen összpontosítva szabad belépni. A sok száz tonnás jégtömbök minden előjel nélkül meginoghatnak és a mélybe zuhanhatnak. A Csomolungma tövében így működik az orosz rulett. A nap előrehaladtával új szakadékok tárulnak fel, míg mások torka bezáródik, ahogy a gleccserfolyam lassan mozogva hömpölyög. Megfontolt, de feltartóztathatatlan áramlását csipogó és ropogó hangok kísérik. Némelyik részéről feltételezhető, hogy nagyobb valószínűséggel leomlik, mint a többi, ám senki nem mondhatja meg pontosan előre, hogy mi fog történni. A hegymászók kora reggel szoktak átkelni a jégesésen. Ilyenkor a jéghidak és a gleccseroszlopok még kemények az előző éjszaka fagyától, vagy legalábbis annak tűnnek.
– A jégesés részei elképesztő gyorsasággal dőlnek össze – magyarázta nekem a veterán himalájai hegymászó, Pete Athans. – Ugyanannyi esélyed van arra, hogy belefuss egy omlásba, mint arra, hogy elkerüld.
1953-ban a britek egészen különleges nevet adtak a legveszélyesebb szakaszoknak. Az expedíció résztvevői Pokoltűz sétányról és az Atombomba szakaszáról beszéltek.
A jégesés legveszélyesebb részein előre rögzített kötelek segítik a hegymászók útját. A hosszú köteleket a szakadékok két szélén kikötik és így a mélység fölött hídként átnyúló létrákon haladóknak van miben kapaszkodniuk. Biztonsági okok miatt, valamint mászás közben segédeszköznek zuhanásgátlót használunk, melyet hurok köt össze a hevederzetünkkel. Ezt a gátlót rákapcsoljuk a kötélre és miközben előrehaladunk, mindig továbbcsúsztatjuk felfelé. Ha esetleg lezuhannánk vagy hátradőlnénk, akkor az eszköz rátapad a kötélre és megtart minket.
Mielőtt áthaladtam volna egy különösen fenyegető felém magasodó jégtömb alatt, megálltam és elővettem azt a zsinórral záródó pamutzacskót, amiben a Gesé rinpőcsétől kapott árpa megszentelt magvait őriztem. Néhányat közülük magam elé dobtam az útra, miközben valamiért az járt az eszemben, hogy mit szólnának ehhez a hátam mögött haladó hegymászók, ha felfigyelnének rá. 
A jégesésben eddig húsz ember, többségében serpák veszítették az életüket. A legtöbb nyugati hegymászó – vagy legalábbis a fizető vendégek – csupán három vagy négy alkalommal kelnek át a gleccseren. Meg sem állnak az I. táborban, mivel már várja őket a kényelmes II. tábor, az előretolt alaptábor. Nem igazán gondolnak bele, milyen nagy segítség az, hogy gyakorlatilag csakis a serpák cipelik keresztül az egész felszerelést a jégesésen, a hegy legveszélyesebb útszakaszán. 1953-ban tizenhét serpa háromszázhetvenöt kilónyi élelmiszert és felszerelést cipelt fel a 7930 méter magasban lévő Déli-nyeregbe. Nagyszerű teljesítményükre apám ugyanolyan büszke volt, mint én. Pontosan tudtuk, hogy a brit expedíció honfitársaim nélkül sohasem jutott volna fel az alaptábor fölé. Talán még odáig sem értek volna fel.
Átmenetileg azonban nem is törődtem annyira a veszélyekkel, mert valósággal elöntött a megkönnyebbülés. Hiszen végre mászhattam. Hóban haladhattam előre, miközben egyszerre éreztem saját sérülékeny és nagyon emberi mivoltomat. Valósággal remegtem az erőtől. Éreztem a bennem dübörgő adrenalint. Ebben csupán annak lehet része, aki próbára teszi a saját hitét és a reményeit. Mászás közben jobb nem gondolni a halálra és kerülni kell az aggódást is. Aki fél, az könnyen hibázik. Ugyanakkor a félelem megtanít arra, hogy tisztelni kell a hegyet.
A rettegés leküzdésére nincs jobb ellenszer a tapasztalatnál. Egy tapasztalatlan hegymászó nem tudja, hogy megbízhat-e a parányi, pénzérme nagyságú kitüremkedésben a sziklán. Pedig azon állva egy tapasztalt hegymászó olyan biztonságban érezheti magát, mintha egy vastag szőnyeggel borított folyosón sétálna.
Miközben arra vártam, hogy Araceli átkeljen egy létrán a szakadék fölött, szemügyre vettem a mélység túlpartját borító vastag hótömeg rétegeit. Olyan volt ez, mintha egy fa évgyűrűit tanulmányoztam volna. Számolni kezdtem a rétegeket. Negyvenhárom év havazásának nyomát láthattam. Miközben a túlsó falat szemléltem, a tekintetem végigsiklott a legalsó, kígyóként tekergőző sávon. Az a hó abban az esztendőben került oda, amikor az apám sikeresen feljutott a csúcsra. Útban felfelé, azon a rétegen lépdelt.
Én következtem. Várt rám a szakadék fölött átívelő létra. Műanyag kötelekkel négy alumíniumlétrát erősítettek egymáshoz. Az ilyen hosszabb áthidalásoknak megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy idegesítő módon hullámozni kezdenek, ahogy eljutunk nagyjából a szakadék közepe felé. Ilyenkor az ember alázatosan csoszogva halad csak. Bőségesen jut ideje arra, hogy alaposan megnézze magának a látszólag végtelen mélységű kékesfekete hasadékot. A serpák ezt úgy emlegetik, hogy valaki „átnéz Amerikába". Ha pedig valaki belezuhan egy ilyen szakadékba, akkor arra azt mondjuk, hogy „vízumot kapott az Egyesült Államokba". A létrákat szinte mindennap meg kell igazítani, mivel alattuk folyamatosan mozog a gleccser. Különösen az évszak vége felé lehet sok gond, amikor már melegebb az idő. A vasmacskák kiolvadnak, a csavarok kilazulnak, a szakadékok kitágulnak, a gleccser bizonyos részei pedig összeomolhatnak, betemetve közben az útvonal némelyik szakaszát. A britek társaságában ugyanúgy, ahogy korábban a svájciakat is kísérte, az apám elsősorban fatörzseken lépdelve kelt át a mélység fölött. A serpák az alacsonyabban fekvő erdőkben vágták ki és gallyazták le az egész fatörzseket, amelyeket később felcipeltek a jégesésbe. 1953-ban a britek csupán egyetlen széthajtható alumíniumlétrát hoztak magukkal. Úgy gondolták, hogy szükség esetén ezt továbbvihetik egyik szakadék partjáról a következőig. Apám azonban éppen elég tapasztalatot gyűjtött a svájciak mellett ahhoz, hogy tudja, csak akkor lehet mindkét irányban folyamatosan haladni a jégesésben, ha gondosan kiépítik a járhatatlan szakaszon átvezető útvonalat. Végül sikerült meggyőznie a briteket arról, hogy a svájciakhoz hasonlóan számos fenyőfát vágassanak ki, melyeket utána a serpák a vállukon felcipeltek a gleccserbe.
Egy délután az apám és Hillary lefelé mászott a jégesésen keresztül. Biztonsági kötél kötötte össze kettőjüket. Hillary haladt elöl. Miközben egy meredek lejtőn haladtak lefelé, az apám váratlanul azt látta, hogy magas társa megcsúszott, megpördült és a magasba emelte a jégcsákányát.
– Tenzing!

Hillary és Tenzing

Hillarynek csak annyi ideje maradt, hogy elkiáltsa apám nevét és máris elnyelte egy rejtett szakadék, mégpedig egy olyan, amelyikre aznap reggel útban felfelé felhívta Tenzing figyelmét. Apám pillanatnyi habozás nélkül a hóba nyomta a jégcsákányát és rátekerte a kötelet, hogy így rögzítse saját magát és a társát. Hillary nagyjából öt métert zuhanhatott, mielőtt megállt volna. Továbbra sem hárult el viszont annak a veszélye, hogy még mélyebbre esik a szakadék sötétjében. Apám kicsit arrébb mozdult, hogy jobban megvethesse a lábát. Lépésről lépésre sikerült kihúznia a társát a szakadék szélére. Hillary zuhanás közben elveszítette a jégcsákányát és az egyik mászóvasát. A megmaradt vas segítségével próbálta feljebb tolni magát.
Apám nagyon is tisztában volt azzal, hogy szinte lehetetlen feladat egy függő embert áthúzni a szakadék pereme fölé. Minden erejét megfeszítve azonban lassan, óvatosan annyira feljebb vonszolta Hillaryt, hogy a magas új-zélandi karjával már felért a szakadék pereme fólé és onnantól kezdve már a saját erejét is beleadhatta a mentésbe.
A váratlan erőfeszítés mind a kettőjüket kimerítette, ráadásul a kötél cafatokra szaggatta apám kesztyűjét. A baleset miatt igen közel kerültek egymáshoz. Az alaptáborban a hálás Hillary elmesélte a többieknek, hogy elpusztult volna, ha nincsen vele Tenzing. Apámat igen büszkévé tette a tény, hogy közreműködhetett a társa megmentésében. Amikor elmesélte a kalandot nekem, értésemre adta, hogy semmi rendkívülit nem tett. Az volt a lényeg, hogy gyorsan és határozottan cselekedett. A nemzetiségétől függetlenül bármelyik hegymászó így tett volna.

A jégesésben ugyanúgy, mint a hegyen, abban reménykedünk, hogy kellő cin-lap van bennünk ahhoz, hogy bármilyen helyzetet kezelni tudjunk. A cin-lap kifejezést nagyjából „áldásnak" lehetne fordítani, ám igazából arra a lelki képességre és erőre utalunk vele, ami lehetővé teszi, hogy az elménk a tökéletes tudatosság irányába forduljon. Amikor a bölcs istenségekhez, a buddhákhoz imádkozunk, akkor cin-lapot kérünk tőlük. Állítólag úgy is szert lehet tenni belőle egy bizonyos mennyiségre, ha szent táplálékot fogyasztunk. Ilyenek lehetnek azok a tabletták és folyadékok - ezeket magukat is cin-lapnak hívják -, melyeket a lámák imádkozás, mantrák ismétlése vagy látomások során szenteltek meg. Némelyikben megtalálhatjuk Buddha vagy magas rangú lámák testének elképzelhetetlenül apró részecskéit, melyeket sok száz himalájai gyógynövény keverékével és más megáldott dolgokkal kevertek össze.
Amikor cin-lapot kapunk, akkor kapcsolatba kerülünk a felsőbb hatalmakkal. Az ilyen kapcsolat mindig kedvező. Például mi azt szoktuk mondani, hogy még az az ember is előbbre juthat a megvilágosodás felé, aki ellenségként tekint Buddhára, mivel azzal, hogy rápillantott, létrehozta ezt az áldást hozó kapcsolatot.
Az Everest megmászásához természetesen nem elegendő csupán lélekben és spirituálisán felkészülni. Egy igazi sportember minden erejére és kitartására szükség van a sikerhez. A sportolók részben meghatározott gyakorlatok folyamatos ismételgetésével fejlesztik a képességeiket. Az expedíció minden egyes napját az edzésem részének tekintettem. Arra kényszeríttettem magamat, hogy állandó ütemben, keményen dolgozzak. Odafigyeltem arra is, hogy ne erőltessem meg magamat, ne egyek túl sokat és kellő mennyiségű víz megivásával elkerüljem a kiszáradást. Semmi ilyesmi nem történt velem, ám jó pár iszonyatos történetet hallottam azokról a hegymászókról, akik testük kiszáradása következtében nagy magasságban, életveszélyes helyzetbe kerültek. A koprosztázis olyan súlyos székrekedéssel járhat, hogy elengedhetetlen a beragadt székletdarab kézzel történő eltávolítása. Mivel a nikotin lazító hatású, ezért úgy véltem, hogy a cigarettázást megelőző intézkedésnek lehet tekinteni. Megpróbáltam ugyan leszokni a dohányzásról, de azért titokban elszívtam pár cigit nepáli összekötő tisztünkkel, Bidzsájával. A cigarettát „serpa oxigénpalack" néven emlegettük. Hogy a lehető legnagyobb hatékonysággal mozogjunk és hozzászoktassuk magunkat a nagyobb magasságokhoz, ezért egyre feljebb fekvő táborokba cipeltük fel a holminkat, majd utána visszatérve egy táborral lejjebb aludtunk. Amikor eléggé erősnek éreztük magunkat ahhoz, hogy nagyobb magasságban aludjunk és azon a szinten már elegendő felszerelés összejött, akkor az ott tárolt holmik egy részét még feljebb hordtuk.
Hegymászóként oda kell figyelnünk a testünk szavára. Nagyon fontos, hogy a megfelelő ütemben haladjunk felfelé. Ügyelnünk kell egy kényes egyensúlyra. Akklimatizálódnunk kell a magassághoz, ám közben nem engedhetjük meg magunknak, hogy a nagy magasság és az oxigénhiány miatt megroggyanjon az erőnlétünk. A magassági betegség kikúrálására egy felfújható túlnyomásos kamrát hoztunk magunkkal. Ez az erős műanyag cső elég nagy volt ahhoz, hogy egy ember belemásszon és lefeküdjön. A segítők kívülről folyamatosan levegőt pumpálnak a zsákba, így odabent megnő a légnyomás. Eközben több oxigén jut a tüdőbe és a testbe. Az eljárás lényege az, hogy a kamrában fekvő beteg mintha csak több ezer méterrel lejjebb került volna a hegyoldalon. Amikor a sérült kimászik a túlnyomásos kamrából, gyakran képes minimális segítség igénybevételével, sőt időnként még teljesen egyedül is lejutni a hegyről.
Miután sikerül kialakítani és készletekkel teljesen feltölteni a négy tábort, végre sor kerülhet az alaptáborból, vagy az előretolt alaptáborból egy gyors csúcstámadásra. 1953-ban és korábban a mászók kilenc tábort alakítottak ki. Felfelé haladva lépésről lépésre közelebb kerültek az ostromlott csúcshoz. A módszerüket mára már felváltotta a „mássz magasra, de aludj lejjebb" stratégiája. A csúcstámadás előtt két vagy három alkalommal a mászók lejönnek egészen az alaptáborig, hogy pár napig ott pihenjenek és visszanyerjék az elveszített testsúlyukat. Ily módon lehetséges lebegtetni a csúcstámadást, a mászók számára pedig óriási megkönnyebbülést jelent, ha kimerülve, megviselt állapotban visszatérhetnek a biztonságot jelentő alaptáborba, ahol pihentető álom vár rájuk. A táborok számának lecsökkentése nem rövidítette le a felfelé vezető utat. A mai négy tábor kiépítése pontosan annyi időt vesz igénybe, mint amennyi 1953-ban a kilenc táborhoz kellett. Akkor is, ma is másfél hónapig tartott a felkészülés.
Úgy véltem, a hegyoldalon felfelé haladók többségénél jóval tapasztaltabb hegymászó vagyok. Mégis ahogy felfelé lépdeltem és keresztülerőltettem magam a szűk sziklaréseken és jól hallottam a folyamatos változásban lévő, lassan elmozduló gleccser morgását és nyüszögését, a vál-lamra nehezedő nehéz zsák mintha csak megsokszorozta volna a kételyeim súlyát.
Azonnal felriadtam a csendes mélázásból, ahogy az első tábor alatt megpillantottam a jégesésbe temetett helikopter összeroncsolódott maradványait. A járművet 1973-ban az első olasz Everest-expedíció bérelte ki. Alighanem ők szervezték meg a hegymászás történetének legnagyobb vállalkozását. A hatvannégy hegymászójukat háromezer teherhordó és százhúsz serpa kísérte el. Megpróbálták légi úton a jégesés fölé szállítani a rakományt. A helikopter kétszer is sikerrel leszállt, majd újra a magasba emelkedett. A harmadik leszállása utána azonban már nem tudott felszállni. Néhány serpa szerint a helikopter azért mondott csődöt, mert egy élő birkát is felhoztak az alaptáborba, ahol feláldozták és megették az állatot. Elképzelni sem lehetne iszonyatosabb szentségtörést, mint megölni valakit, vagy húst enni a hegy közelében. Ennek ellenére az olaszok valóra váltották egy álmukat. Nem törődve, hogy milyen árat kell fizetniük, egy honfitársuk feljutott a csúcsra.
Ez volt az a pillanat, amikor elhaladtam az első holttest mellett. Igazából csak egy fél test feküdt ott. Valósággal beragyogta a jégesés tetejéhez közeli jégtömbökön tündöklő napfény. Az Everest veteránjai nem jönnek zavarba a holttestek látványától. A serpák alighanem azért, hogy a zavarukat-leplezzék, gúnyosan emlegetik őket. A hullákat „a hollók momoszának" nevezik. A momosz egy finom himalájai húsgombóc. Szükség van egy jó adag akasztófahumorra ahhoz, hogy távol tartsuk magunktól az örökké jelen lévő halál miatti félelmet.
– Odafent a hegyen számos holttest fekszik. Legtöbbjük – ha másként nem, de közvetett módon – a nagy magasság, a rossz időjárás, vagy egy elhibázott döntés áldozata volt. Látványuk arra emlékeztet minket, hogy az Everesten a legcsekélyebb hiba is szörnyű következményekkel járhat.

Forrás: Jamling Tenzing Norgay: Apám lelkét megérintve. Trivium Kiadó, 2013. Fordította: Varga Csaba

BALÁZS ÁDÁM: Gyógyító lovag a Kanári-szigeteken

A Hispániában élő magyarok, illetve magyar származásúak száma félezerre tehető. Többségük Madridban él, mint a két legismertebb spanyolországi magyar: Puskás Öcsi, a legendás hírű labdarúgó és Juan Gyenes, a királyi család fotográfusa. De van magyar kolónia a katalán „fővárosban", Barcelonában is, továbbá a Földközi-tengeri ismert üdülőhelyen, Benidormban. Még az ország legdélibb tartományában, az északnyugat-afrikai partok közelében lévő Kanári-szigeteken is tucatnyi magyar család telepedett le. Találunk közöttük autószerelőt és hivatásos vadászt, elektroműszerészt és tanítónőt, építészmérnököt és szállodaigazgatót. Meg egy különös sorsú orvost, Györkő-Györkös Sándor professzort. A gyógyítás „lovagját".

A könyvespolcon magyar nyelvű orvosi szakirodalom, a falat Magyarországról és Erdélyről készült régi metszet díszíti. Az asztalon a Dunántúli Napló friss számai. Egy pillanatra a pécsi Tettye lankáin érzem magam, vendéglátóm szűkebb pátriájában.
Ám a domboldalon épült ház ablaka alatt nem dunántúli mandulafák hajladoznak, hanem égbetörő kaktuszbokrok, karcsú dragok és érett fürtű banánfák. Az örök tavasz szigetén vagyunk, dr. Györkő-Györkös Sándor portáján, a Kanári-szigetek fővárosában, Las Palmasban. Az Atlanti-óceán közepén lévő, hét kisebb szigetből álló szigetcsoport ókori neve: Insulae Fortunatae - a Szerencsés Szigetek. Homérosz „Elíziumi mezői", Hésziodosz „Heszperidák kertje" valószínűleg mind a Kanári-szigetek lehettek. Platón szerint ezen a helyen volt az Atlantisz-sziget, amelyet az istenek büntetésből elsüllyesztettek.
Jóllehet a Kanári-szigetek létezéséről már az ókorban
tudtak, csak a XIV. századtól kezdve lett a „civilizált" világ része, amikor - az észak-afrikai eredetű guancs őslakosság ellenállását legyőzve - a spanyol koronához csatolták.
Amikor Györkő-Györkös Sándor legutóbb Magyarországon járt - 1983 nyarán a Magyar Orvosok Tudományos Találkozóján -, a „Kanári-szigetek bioklímája és orvosi kihasználhatósága" címmel tartott előadást a Magyar Tudományos Akadémián. Zsúfolt programja miatt akkor nem találkozhattunk.
Vajon felismerjük-e egymást a Las Palmas-i repülőtér forgatagában? A telefonon megbeszélt járattal érkezem, hónom alatt - különös ismertetőjelként - hazai újságokat szorongatok. S már indul is felém, ruganyos léptekkel, egy kockás kabátot viselő, hófehér hajú úr.
Átrobogunk a városon, szerpentinút vezet a magas kőfallal védett hegyi házhoz, amelyet a kíváncsi szemek elől szinte teljesen elrejt a színpompás, buja trópusi növényzet. Fölöttünk a helyi temetőkert, alattunk Las Palmas esti fényei. A különös alaprajzú épület valamennyi helyisége egy belső kertre nyílik.
- Hogyan kerül egy magyar orvos a Kanári-szigetekre?
- Pécsett születtem 1911-ben, régi nemesi családban - mondja a csöndes, halk szavú professzor. - Hadiárva lettem, mert édesapám - aki vegyészmérnök volt - a piavei ütközetben meghalt. Édesanyám viszont idős kort ért meg; nemrégiben hunyt el a szlovákiai Tornócon.
-  Szülővárosomban kezdtem tanulmányaimat, majd a budapesti Orvostudományi Egyetemen szereztem diplomát 1935-ben. A Nékám professzor által vezetett bőrklinikán tanultam tovább. Akkoriban - mint pályakezdő bőrgyógyász - nem kaptam megfelelő állást, ezért Hamburgba mentem, a Trópusi Intézetben képeztem tovább magam, majd egy német hajózási társaság orvosaként kezdtem dolgozni. 1936 nyarán kikötöttünk a Kanári-szigeteken. Meglátni és megszeretni - valóban egy pillanat műve volt. A szigetek szépsége elvarázsolt és a szubtrópusi klíma számos lehetőséget kínált szakmai kutatásokra is. Ez a „partraszállás" egyébként a spanyol polgárháború kitörése előtti hónapban történt, azóta itt élek - több mint fél évszázada!
Különleges ízű falatok kerülnek az asztalra. A méz, a sajt, a narancssaláta, de még a levesbe tett kukoricapép is saját készítmény. A ház asszonyát, Gálocsy Juditot dicsérik. 1956-ban egy brüsszeli konferencián ismerkedett meg férjével. Akkoriban tolmácsként dolgozott. Ma már minden idejét az unokák nevelésének és az óriási kert gondozásának szenteli. A család méhészkedik, kecskét is tart. Továbbá négy kutyát, néhány sündisznót és sok kanárimadarat. Mindig azt hittem: ezekről a pintyfélék családjába tartozó, kedves, színes madarakról - a kanárikról - nevezték el az itteni szigeteket.
- Éppen fordítva - mosolyodik el vendéglátóm. - A madarakat nevezték el a szigetről.
A professzor igazi ezermester, ezt bizonyítja a jól felszerelt asztalos- és autószerelő műhely. S amire talán a legbüszkébb: a fiával közösen épített víztároló medence és öntözőcsatorna. (Ifjabb Györkő-Györkös Sándor nemrégiben vette kézhez kertészmérnöki diplomáját.)
A Kanári-szigeteken a víz a legnagyobb kincs, mert nagyon kevés a csapadék. A legtöbb kutat őr vigyázza, hogy csak a helyi lakosok húzhassanak vizet belőle. Sajnos a banánfák helyére hamarosan káposzta kerül, mivel az kevesebb vizet igényel.
A gyönyörűen gondozott kert egyik ékessége a sárkány-fa. Törzsének felülete ráncos, kicsordul rajta a gyanta. Szétnyíló ágai sűrű hálózatot alkotnak, a fa lombja szabályos korona. Mint a professzortól megtudom, gyantás levét a guancs őslakosok - piros színe miatt - vérnek nevezték és halottaik bebalzsamozására használták.
A kertgondozásban, a ház körüli munkákban a professzor leánya, Zsuzsa is segít. Ő már itt született, soha nem járt szülei hazájában - ám tökéletesen beszél magyarul.
- Nővérként dolgozom egy röntgenintézetben - meséli ízes dunántúli tájszólással. - A férjem spanyol, három kisgyermekem - Zsuzsi, Sárika és Gyuri - még keveset tud magyarul. Édesapám arra biztat: ha nagyobbak lesznek, küldjem őket Magyarországra, nyelvet tanulni.
Az 1500 négyzetkilométer nagyságú központi szigeten örök a tavasz. A trópusi növénypompa még az országutak szélét is szinte botanikuskertté varázsolja. Györkő-Györkös professzor mint a tenyerét, úgy ismeri az eldugott falvakat is. A legérdekesebb látnivalóknál ki-kiszállunk a kocsiból: a guancs őslakosok által a vulkanikus tufába vájt barlangoknál vagy a terori templomnál, ahol Zsuzsát keresztelték, s ahol a XVII. századi barokk oltáron a sziget védőszentje - Nuestra Senora del Pino - őrködik. Felkeressük azt a kápolnát, ahol - a hagyomány szerint - Kolumbusz utolsó imáját mondta, mielőtt elindult felfedező útjára, majd egy őskori - ma már kihűlt - vulkánkráter tetejéről tekintünk szét. Egyes geológusok szerint a szigetek egy régi kontinens maradványai, mások úgy vélik, hogy vulkánkitörések folytán emelkedtek a felszínre.
- Látja, ott azt a hosszú, sárga épületet? - fordul hozzám a professzor. - Az a leprakórház, amelyet tíz esztendeig igazgattam. Többnyire térítés nélkül gyógyítottam a betegeket, ezért tagjai sorába fogadott a katolikus nemesek lovagrendjének, a Máltai Lovagrendnek gyógyítással foglalkozó egylete. Névjegykártyámon máig is használom ezt a kitüntető titulust: „a Jeruzsálemi Szent Lázár rend lovagja."
Barangolásunk utolsó állomása a Las Palmas-i Plaza Argentína. A pálmafákkal körülölelt tér közepén emelkedő templomot Árpádházi Szent Erzsébetről nevezték el! A névadó kis szobra a bejárat fölött látható.
- E templom 1938 óta viseli a magyar szent nevét - emlékezik Györkő-Györkös Sándor. - Jó barátságban voltam a szigetek akkori püspökével, s ő ezzel kedveskedett nekem...
Györkő-Györkös Sándor nyugdíjas, de ma is minden délután rendel. Az üdülőközpontban lévő rendelő falait pécsi és budapesti professzorok arcképei, a madridi és a hamburgi orvostudományi egyetemek diplomái, kitüntetései díszítik. A betegekkel zsúfolt rendelő ajtaján - a spanyol nyelven felsorolt titulusok alatt -, a névtábla alján ez áll: magyar orvos. Bizonyára nagyon kevés olyan beteg lépett be ezen az ajtón az elmúlt évtizedek során, aki ismerte volna ennek a magyar nyelvű táblácskának a jelentését.
„Magyar orvos." Bizonnyal tisztelgés ez az apró külsőség is; emlékezés a pécsi nevelőkre, tisztelet a szülőföldnek, a magyar orvostudománynak.
- Amíg a leprakórházat vezettem, nem folytathattam magánpraxist - meséli, amikor munkájáról kérdezem. - Állandóan jártam a vidéket, felkutattam a leprás betegeket. Régebben több napig tartott egy-egy hajóút, ma már rendszeres repülőjárat köti össze a szigeteket.
- A fennmaradt csontvázakból és koponyákból megállapítottam, hogy az afrikai eredetű guancs őslakosságnak - amely nem hajósnép volt, hanem a hegyi barlangokban élt - kétféle betegsége volt: a tuberkulózis és a szifilisz. A mai bőr- és nemi betegségek Kolumbusz előtt is megvoltak, a leprát viszont később hozták be Marokkóból. 1556-ban már létezett egy lepratelep Las Palmasban.
- A leprakórház vezetése mellett az itt működő hat külföldi konzulátus orvosa voltam. Ha olyan hajó kötött ki, amelyen nem volt orvos, nekem kellett megállapítanom, hogy a beteget jelentő matróz nem szimulál-e.  Sokan ugyanis olajat csöppentenek a fülükbe, hogy az megdagadjon. Számos egyéb trükk is létezik.
A rendelő tulajdonképpen egy többszobás lakás, gyógyszerekkel zsúfolt helyiségekkel és kis laboratóriummal.
-  Gyógyszerek konzerválásával is foglalkozom. Ha nálunk egy gyógyszer bomlás nélkül megmarad, akkor a világ bármely részén tárolható. Ezen a polcon például a hajdani Richter Gedeon gyógyszergyár több mint fél évszázada készült termékeit őrzöm, legtöbbjük még ma is használható lenne.
Az egyik sarokban hordozható lézerkészülék, a budapesti Magyar Optikai Művek terméke.
- A világon először használtam lézert a nemi betegségek -  főképpen a szifiliszes fekély - gyógyításában. Most a Kanári-szigetek bőr- és nemi betegségeinek atlaszát állítom össze, hamarosan nyomdába kerül.
- Kutatási témáim jelenleg főképpen a bioklimatológia gyűjtőfogalmába tartoznak; azt vizsgálom, hogy a különböző mikroklímák miképpen hatnak az emberi szervezetre. A Kanári-szigetek éghajlata - szaknyelven szólva - tengeri típusú, szubtrópusi klíma. A hőmérséklet egész évben alig változik: januárban is húsz fok felett marad, és augusztusban sem emelkedik huszonhét fok fölé. Vagyis inkább napszakonként, mint évszakonként van némi ingadozás. Mivel a légköri nedvesség magas, a légköri nyomás is állandó. Az esőzés ritka, a ciklonok a passzát szelek hatására legyengülve érvényesülnek - egyszóval az erős időjárásváltozás itt ismeretlen. Az elmondottakból következik, hogy a szigetek különösen alkalmasak mikroklimatikus gyógyintézetek elhelyezésére.
Györkő-Györkös Sándor nemrégiben az egész világra kiterjedő nemzetközi szervezetet alapított, a turisztikai orvostudományét, amely a nemzetközi turizmus során felmerülő orvosi ellátás gondjaival foglalkozik.   A magyar IBUSZ és a finn KUONI utazási irodák közös kiadásban jelentették meg hatnyelvű orvosi szótárát. Ez a külföldön megbetegedő turisták és az adott ország orvosai közötti érintkezés során szükséges legfontosabb orvosi kifejezéseket tartalmazza; spanyol, német, angol, olasz, francia és magyar nyelven. A szótár elkészítéséhez az adta az ötletet, hogy a professzor rendszeresen találkozott az évente idelátogató több mint négymillió turista nyelvi-megértésbeli nehézségeivel.
(...)
Györkő-Györkös Sándor otthonának bejáratánál felirat hirdeti: „VILLA HUNGRIA". Alatta színes kerámia -portugál művész munkája - Szent István arcképével.
- Becsülöm és szeretem azt az országot, amely befogadott - vallja a professzor. - Ugyanakkor sohasem felejthetem el szülőhazámat. Mindig az volt a célom, hogy saját kezem munkájával és tudásommal dicsőséget szerezzek a magyarságnak.

Forrás: 22 távoli történet. Magyarok a nagyvilágban. Budapest, 1988.

GARAMI LÁSZLÓ: Tiszteljük a csörgőkígyók magánéletét!

Kutasi Kovács Lajos, az Indián

Hallottam valahol, valakitől, hogy a négerek fehérnek születnek, csak néhány óra múltán kezd sötétedni a bőrük. Azután megtudtam valahol, valakitől, hogy szó sem igaz az egészből. Az ellenben igaz, hogy amikor az Indián megszületett – ez 1920-ban történt, méghozzá nem valamelyik amerikai rezervátumban, hanem a Séd-parti városban, Veszprémben –, semmiféle gyanús jel sem utalt arra, hogy a rézbőrűek tábora egy fővel gyarapodott volna.
Az sem volt különösebben feltűnő, hogy a gyermekké, majd kamasszá cseperedett Indián nem is olvassa, hanem szinte falja James Fenimore Cooper és az akkoriban még May Károllyá magyarosított Karl May indiánus-regényeit, a „Vadölő"-t a „Bőrharisnyá"-t, „Az utolsó mohikán"-t, illetve a Winnetouról és hű társáról, Old Shatterhandról szóló történeteket. Nem volt feltűnő, mert a többi gyerek is – kivéve, természetesen, a gyengébb nemhez tartozókat – ugyanezeket a könyveket bújta, megtoldva a listát még Verne „Gyula" magyarul megjelent műveivel.

Az első igazán gyanús jelre Schuler tanár úr, a második gimnazista Indián osztályfőnöke figyelt föl.
– A latin könyvemben, máig emlékszem reájuk, gyönyörű illusztrációk voltak: a hadokló gallus; Mucius Scaevola, amint jobbját a lobogó láng fölé tartja; Numa Pompilius, amint éppen megalapítja a papi rendet; na és persze Claudius Caesar Germanicus, azaz Nero császár, amint gyönyörködik Róma pusztulásában. Én meg ezeket, egytől-egyig valamennyi illusztrációt, átrajzoltam indiánnak. Amikor ezt Schuler tanár úr fölfedezte, azonnal a nyakamba sózott egy osztályfőnöki megrovást.
Osztálytársai pedig attól kezdve így nevezték: „Kovács, az indián". Aztán lekopott a Kovács is, a Lajos is, és maradt csak az Indián, de most már nagy I-vel. Az igazság kedvéért azonban rögtön hozzá kell tennem: a ragadvány-névért az érintett sohasem haragudott. Számára ez nem csúfnevet jelentett, hanem inkább egy álom, vágy (vagy tán törekvésnek nevezzem inkább?) tudomásul vételét, elismerését. És hogy ebben Kutasi Kovács Lajosnak, azaz az Indiánnak volt igaza, azt bizonyítja egy néhány évvel ezelőtti látogatása Öskü község plébánosánál.

A plébánossal, az egykori osztálytárssal vagy negyvenöt esztendeje nem találkozott, azóta nem, hogy elhagyta a piaristák veszprémi tanintézetét. Nem csoda hát, ha az ösküi pap első látásra nem ismerte föl. Sőt még akkor sem emlékezett, amikor a látogató bemutatkozott: „Hát én vagyok a Kovács!" De amikor elhangzott a szó: „Indián", a plébános úr azonnal „kapcsolt". „Hát persze! Te rajzoltad át a haldokló gallust haldokló indiánussá!"
Ezek szerint a latinok „elindiánosítása" nemcsak Kutasi Kovács Lajosban hagyott mély nyomot, hanem mindazokban, akikkel a piarista gimnáziumban együtt okították. A legtöbb gyerek, kamasz, mire ifjúvá serdül, túlteszi magát az efféle romantikus vágyakon. Száz közül kilencvenkilenc így van vele. Az Indián azonban századik volt.
– Tizennyolc éves voltam már, és még mindig világutazó szerettem volna lenni. Vagy őserdőkutató. Vagy tigrisvadász. Még levelet is írtam a budapesti brazil konzulátusra, s kértem, tájékoztassanak: hogyan lehetne egy amazonasi expedíciót szervezni. És Némay Ferenc, a tiszteletbeli brazil főkonzul udvariasan válaszolt. Szép rendre fölsorolta, mi szükséges egy ilyen expedícióhoz: részletesen kidolgozott tudományos tervek, a szakkörök pozitív véleménye, no és persze fölszerelés.
De akkorra Kutasi Kovács Lajos nem volt már „Indián". Igaz, csak átmenetileg nem. 1938-ban felsőkereskedelmi iskolába járt, s diáktársai így beszéltek róla: „A Kovács, aki Brazíliába készül." Ezt egyébként tanárai is tudták. Egyiküknek szava járásává is lett, ha a felelésre kiszólított Kovács néma maradt: „Sebaj, fiam. Majd megtanulja Brazíliában, igaz?"
Rá egy esztendőre azután már szó sem volt Brazíliáról. Elmúlt a szép tervek-vágyak időszaka. Kitört a második világháború, s a valóság nem kedvezett az álmoknak.
A háború végén azonban Kutasiék – Kovács Lajos, felesége és Szabolcs fia – kisodródnak Nyugat-Németországba, és négy év várakozás után, a Zsolttal és Ildikóval akkor már öttagúvá gyarapodott család 1949-ben áthajózik az Újvilágba, a rég áhított Brazíliába.
De mit csinálhat egy újságíró – mert 21 esztendős korában újságírónak állt be Veszprémben Kutasi Kovács Lajos, aki ráadásul a portugált se beszélte – három kisgyermekkel a vadidegen országban?
– Sao Paulóban festőként kezdtem a pályafutásomat. Képeket készítettem és adtam el képkereskedőknek. De nem sokáig. 1950 áprilisában már a Dél-Amerikai Magyar Hírlap szerkesztői székében ültem, s ezt a lapot szerkesztettem aztán 1967-ig. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez a lap valami nagy barátsággal viseltetett az új Magyarország iránt. De ötvenhat után bennem megváltozott valami: emberként is, lapszerkesztőként is kezdtem másképp megítélni az itthoni eseményeket, mint ahogyan azt az ottani emigráció elvárta volna tőlem. A döntő fordulat akkor következett be az életemben is, az elveimben is, amikor barátságba keveredtem doktor Bródy Sándorral, a volt szociáldemokrata képviselővel. Ő volt az, aki engem teljesen átformált, hogy úgy mondjam, a helyes irányba fordított. Addig-addig, amíg én, szinte anélkül, hogy észrevettem volna, egyszer csak a másik oldalon találtam magamat.(...)

Ekkor 1964-et írtunk, s ettől kezdve számított Kutasi Kovács Lajos a jobboldali körökben „árulónak, zsidóbérencnek, bolsevik ügynöknek". És körlevél ment a Sao Paulo-i magyar kolónia tagjaihoz: ezt az embert pedig ki kell golyózni! Az offenzíva azonban lassan-lassan gyengült, majd abba is maradt. És nemcsak azért, mert nem egyedül Kutasi Kovács „állt át", hanem a korosztályából még sokan mások, volt zászlósok, hadnagyok, főhadnagyok, értelmiségiek; és nemcsak azért, mert az emigrációban is minden csoda csak három napig tart. Ahogyan távolodott a jobboldaltól, a politikától, úgy ébredt rá: hiszen ő most Brazíliában van!, közel az őserdőkhöz!, közel az indiánokhoz! És közben egyre közelebb került az akkori brazil élethez, a brazil valósághoz. Amit elősegített az is, hogy 1962-ben egy nemzetközi sajtóiroda brazíliai igazgatója lett, és így „hivatalból" is fel kellett fedeznie, meg kellett ismernie az országot, amelyben élt. Még valami: egyre mélyült barátsága Ajtai Dezsővel, a campinasi egyetem antropológiai professzorával. A professzor meghívta Kutasi Kovács Lajost az éppen akkor szervezett expedíciójára.
Ekkor következett be a második rádöbbenés: „Hiszen én nem azért jöttem Brazíliába, hogy itt egy magyar lapocskát szerkesszek, hanem hogy az indiánokkal megismerkedjem!"
Persze, találkozott és megismerkedett már addig is épp elég indiánnal az egykori „Indián". Csak éppen nem olyanokkal, amilyenekről a May- és Cooper-könyvekben olvasott. Szálas-izmosokkal, tomahawkjukat forgató harcosokkal, fejükön csodálatos tolldíszt viselő hősökkel.
– Sao Paulóban láttam meg az elsőt, még az ötvenes években. Az Avenida de Ipirangán, ezen a gyönyörű sugárúton, amely tele van szebbnél szebb szállodákkal, éttermekkel, üzletekkel. Ő is az egyik szálloda, a Lord Hotel bejáratánál kuporgott, szakadozott rongyokban, és íjakat, nyilakat árult. Megrázó találkozás volt! Mert akkor már jól tudtam, hogy ők, a tupi-guaranik népesítették be a XV-XVI. században az egész tengerpartot. Több, mint tízezer harcosuk volt, akik mint a pelyhet söpörhették volna a tengerbe a portugálokat, ha nem kötnek békét velük, és ha nem bíznak meg bennük feltétel nélkül. így meg él, vagy inkább vegetál néhány száz tupi-guarani a civilizáció peremén. Képtelenek asszimilálódni, de már törzsi kapcsolataik is sorvadoznak. Két világ határán egyensúlyoznak, de már egyikhez sem tartoznak.
Amikor a portugálok partra szálltak Brazíliában, az ország mai területén mintegy négy-ötmillió indián élhetett. Ma kétszázezret tartanak számon. Igaz, indiánnak csakis az számít, aki még ma is törzsi közösségben él. De kevés az olyan brazil, akiben legalább egy cseppnyi indián vagy néger vér ne folyna. Mert a portugálok keveredtek az indián őslakosokkal, később pedig az Afrikából behurcolt néger rabszolgákkal és utódaikkal. Kutasi Kovács Lajos kisebbik fia, Zsolt, például brazil leányt, mégpedig úgynevezett „négyszázéves családból" valót vett feleségül, akin határozottan felismerhetők az indián vonások. Mondta is a fiú: „No, apa, ha benned nincs indián vér, az unokádban már van!"
Nem hiszem, hogy ezek után kérdéses lenne, vajon melyik az unokák közül az „Indián" kedvence. Kérdés viszont az, hogy Kutasi Kovács Lajos érdeklődése, vonzalma az indiánok iránt milyen reagálást váltott ki a másik oldalon. Magyarán: viszonzott vagy viszonzatlan „szerelemről" beszélhetünk-e?
Ahogyan ő mondja: is-is. A dél-amerikai indiánokkal nem sikerült közeli-bizalmas kapcsolatba kerülnie. Már csak azon egyszerű ok miatt sem, mert a tupi-guaranik vagy az arawakok a portugált nagyon gyatrán beszélik, tehát hiányzott a kapcsolatfelvétel első és legfontosabb feltétele: a közös nyelv. Más a helyzet az észak-amerikai indiánokkal. Ők – akár a városokban élnek, akár a rezervátumokban –, műveltebbek, általában jól beszélik az amerikai angolt, annak ellenére, hogy az angolszászok vagy a kanadai franciák és az indiánok nem keveredtek, nem házasodtak egymás között. A mai észak-amerikai indiánok is nagyon tudatos népcsoport: gondosan őrzik szokásaikat, nyelvüket, rítusaikat, és nem kívánnak beolvadni a fehérek társadalmába. De az a tény, hogy meg tudták magukat egymással értetni, lehetővé tette, hogy az indiánok és az „Indián" közel kerüljenek egymáshoz.
– Ez a közeledés négy lépésben történt. Az első északamerikai indiánnal valamikor Bostonban találkoztam, a földalatti megállójánál. Megszólítottam, elmondtam, ki vagyok, hogy gyermekkorom óta vonzódom az indiánokhoz, ő pedig ott, helyben, emberek ezreinek szeme láttára, eljárta nekem a barátság-táncot. Ez volt a kezdet. A második lépést az jelentette, hogy részt vettem egy indián pow-pow-on. Ezen a „pauau"-nak nevezett ünnepségen ismerkedtem össze egy házaspárral, az asszony navajo, a férfi pueblo indián, és Hajnalcsillag a neve. A pow-pow egyébként algonkin eredetű szó, és eredetileg azt jelentette, hogy varázslat, amely megvédi a törzset a járványoktól és az ellenséges fegyverektől. Mai jelentése inkább az, hogy barátság, együvé tartozás. A harmadik lépés: összeismerkedtem egy sziú főnökkel, Vörös Hajnallal, aki 1980-ban, amikor Kaliforniában jártunk, engem a sziú törzs tagjává fogadott, indián nevemet is ezen a szertartáson kaptam. És végül a negyedik lépést 1986-ban tettem meg, amikor Hajnalcsillag a testvérévé fogadott. Ha a múlt században élnénk, olyanok lennénk, mint Cooper regényében a Vadölő és a Nagy Kígyó. De a XX. században élünk, így hát nem harcolunk a sápadtarcúak ellen.
„Ettől fogva mi testvérek vagyunk – mondta a szertartáson Hajnalcsillag. – Ha rád gondolok, látni foglak, és hallom majd a hangodat, és ha te rám gondolsz, te is látsz majd, és hallani fogod a hangomat." És Wan-bli We-yah-kah, azaz Sastoll, azaz Kutasi Kovács Lajos állítja: így igaz. Indián testvére egyébként végigharcolta az USA katonájaként a második világháborút, s meglehetősen polgári foglalkozást űzött nyugdíjba meneteléig: a postán dolgozott. De előtte is, azóta is hetenként rendszeresen találkozik törzse tagjaival, és ezeken az összejöveteleken eltáncolják a maguk táncait, eldalolják a maguk dalait, csinálják a maguk rítusait.
Az a bizonyos testvérré fogadás Új-Mexikóban történt, a Jemez pueblóban. (A pueblo – ahogyan Kutasi Kovács „A mohikánok visszatérnek" című könyvében kifejti – spanyol eredetű szó, és hármas jelentéstartalmat hordoz. Falut, települési helyet jelent először, másodszor lakóházat vagy épületet, harmadszor pedig pueblóknak nevezik a hosszú-hosszú századokkal ezelőtt letelepült földművelő törzseket is.) Hajnalcsillag és családja Massachusettsből Új-Mexikóba utazott, „felcsomagolta" a Kutasi Kovács famíliát, és elvitte őket a pueblóbeli rokonokhoz. így tehát Sastoll nem úgy érkezett az indiánok közé, mint idegen turista, hanem mint a testvérük testvére. Az indiánokkal együtt ettek és ittak, laktak és éltek. Részt vehettek egy olyan csodálatos szertartáson is, mint a tavaszi kukoricatánc, amit tilos fotózni, filmezni, magnószalagra fölvenni, de kívülállóknak még megtekinteni sem szabad, olyan szent ez a rítus, amelyre vagy ezer indián táncos vonult föl, hogy e szertartással kikönyörögje vagy kikényszerítse a szellemektől a jó kukoricatermést.
A kukoricatánc színhelye egyébként a San Felip-i pueblo volt, időpontja pedig május elseje, azaz a település védőszentjének, Szent Fülöpnek a napja. Szellemek és védőszent – hogyan férhetnek meg ezek egymással?! Megférnek. Az indiánok – ahogyan Kutasi Kovács Lajos több művében is magyarázza – természetvallásúak, s a természeti erőket sok-sok szellemben testesíti meg képzeletük. És bár az új-mexikói indiánokat annak idején a spanyolok megtérítették, ez a katolicizálódás számukra csak annyi volt, hogy az indián szellemek száma a keresztény hitvilág szentjeivel tovább gyarapodott.
– A szertartás katolikus része abból állt, hogy a San Felip-i pueblo indiánjai kihozták a templomból Szent Fülöp szobrát, felállították egy tábori oltár-féle talapzatra a szabadban, és aztán elkezdték körülötte táncolni a teljes napon át tartó ősi rituális táncokat. Amikor aztán a Nap lement, megint fölemelték a szobrot, és nagy lövöldözés közepette visszavitték a templomba. Tehát egy vékonyka felszíni keresztény máz alatt mélyen-mélyen, de nagyon elevenen él az ősi indián hitvilág. És ebben a hitvilágban egészen más az értékrend, mint a fehérek vallásaiban. Náluk nem az ember a teremtés koronája, és a többi teremtmény nem azért él, hogy az embert szolgálja. Az indiánoknak a madarak: szárnyas testvérek, és a többi állat is testvér. Ha az indián kénytelen megölni egy állatot, utána rögtön ki is engeszteli. Éppen úgy, mint amikor egy fát kivág, azt is ki kell engesztelnie. Megkockáztassam az állítást, hogy ők, az indiánok az első ökológusok?

Lehet, hogy Sastoll kissé elfogult az indiánok iránt, akik testvérükké fogadták? Hallatlanul sokoldalúaknak, művészlelkeknek tartja például őket. Az egyik gyöngyhímzést csinál, a másik bőrmunkát, a harmadik farag, a negyedik fest, az ötödik ékszert készít, a hatodik kerámiát. Testvérbarátja Hajnalcsillag például – szerinte – valóságos ezermester és művész-polihisztor. Ismeri és eljárja a legkülönbözőbb törzsek táncait, és nemcsak kiváló táncos, hanem gyönyörű ékszereket is készít. Azután nagyszerű fafaragó. Olyan totemoszlopot szobrászolt például, hogy rögtön lecsapott rá az egyik nagy amerikai múzeum.
De miért lenne baj, ha valaki vagy akár valakik – néhány ember – az indiánok mellett elfogult, nem pedig ellenük, mint a legtöbb fehér Amerikában?! Talán ezért is lát rajtuk (vagy beléjük?) Kutasi Kovács Lajos valami állandó, letörölhetetlen szomorúságot, amely nem a jelenben, hanem a múltban gyökerezik. És az ok: érzik, tudják, hogy népükkel valami borzalmas és helyrehozhatatlan  igazságtalanság történt. „Népirtás!" – mondja Kutasi Kovács. És furcsállja, s föl is háborítja, hogy az amerikai fehérekben nyoma sincs emiatt a lelkiismeret-furdalásnak. Nem tudom, igaza van-e. Nem hiszem. Hiszen a bűnt nem a mai jenkik vagy a mai kreolok követték el, hanem az őseik. De ő csak köti az ebet a karóhoz: „Akárhogyan is van, én mégis szégyenkezem, és nemcsak az indiánok, hanem a Brazíliában élő feketebőrűek előtt is, pedig mi, magyarok, igazán nem vettünk részt ezekben a zsíros rabszolga-üzletekben". Aztán, mintha mentegetni-magyarázni szeretné fölindulását, keresni kezdi a racionális okokat: miért és hogyan került ilyen közel az indiánokhoz? Hiszen erre a kérdésre a gyermekkori olvasmányok és álmodozások nem adnak kielégítő választ.
– Talán mert magyar vagyok, és bennünk, magyarokban van valami Ázsiából magunkkal hozott és máig megmaradt tulajdonság, amit az indiánok megéreznek. Meg sem kell szólalnunk, bárhogyan vagyunk is öltözve, lerí rólunk: nem angolszászok állnak előttük. Ez az egyik szál, ami összeköt bennünket. A másik: én is idegenként kerültem bele a brazil világba, s éltem ott 21 éven át, tulajdonképpen két kultúrában. Ezért jobban ráérzek arra, mint egy odavaló, mint egy bennszülött brazil vagy jenki, hogy mit jelent az indiánoknak két kultúra között élni. Hogyne érteném én meg azt az indiánt, aki benne élve az amerikai tengerben, igyekszik minden áron megőrizni a maga „arcát", a maga kultúráját, hiszen én is, bekerülve abba a brazil világba, amit egyébként nemcsak szeretek, hanem csodálok is, igyekeztem megőrizni a magyarságomat, az anyanyelvemet, a hazulról hozott kultúrámat, sőt mindezt megpróbáltam továbbadni a gyermekeimnek is. Pedig nem titkolom: Brazília nekem valóban második hazám lett!

Mégiscsak különös: az ember, akinek két hazája is van, egy harmadik országban, Angliában él! Az indoklás: „Családi körülményeim miatt". Ez persze, kissé (vagy nem is kissé) csalóka magyarázat. Hiszen Szabolcs, az elsőszülött fiú, Amerikában, Kaliforniában telepedett meg, és bár rákkutató, örökölte apja szenvedélyeit. Magyarságtudatát elsősorban: gyakran jár haza, részt vett az orvostalálkozón, a rákkongresszuson. És állítja: szívének fele magyar, a másik fele pedig megoszlik az Egyesült Államok és Brazília között. De örökölte apja indiánbarátságát és gyűjtőszenvedélyét is. Együtt utaztak Arizonába és Új-Mexikóba, s ha Kutasi Kovács Lajos expedíciót szervez, akkor együtt kerekednek fel. Arizonában például négyezer kilométert autókáztak a navajók és a hopik között, fölkeresve az ősi sziklavárosokat, 1986-ban pedig, ugyancsak együtt, Albu-querquébe repültek, hogy megnézzék az egyik legősibb indián települést.
Zsolt, a kisebbik fiú, pedig éppen Brazíliában él. Az USA-ban végzett ugyan, de azután sietett vissza Délre, hogy a Sao Pauló-i egyetemen megszervezze a bioelektronika tanszéket. Egyébként nagy természetbarát, ami nyilvánvalóan apai örökség. Szóval: Brazília, az unoka, akiben indián vér is van, nem beszélve az USA délnyugati részében élő indiánok elérhető közelségéről - mindez azt indokolná, hogy a Kutasi Kovács házaspár sürgősen tegye át székhelyét - családi okokból is - valahová Amerikába, vagy Északra vagy Délre.
Angliában csak Ildikó él a férjével, Vásáry Tamással, s amikor elcsodálkoztam: miért nem érzem én magam vendégnek Kutasi Kovácséknál, a háziasszony azonnal rávágta: „Mert vendégnél vendégeskedik! Tudniillik mi is vendégek vagyunk Vásáryéknál." Egyébként Ildikó is jócskán rendelkezik apai örökséggel: néprajzból doktorált, és doktori disszertációját Magyarországon csinálta.
Mindezt számbavéve, kimondom, ami a szívemen, az a számon: ez az angliai letelepedés vagy vendégeskedés tulajdonképpen azt a célt szolgálja, hogy Kutasi Kovács Lajosnak legyen ürügye az ide-oda repdesésre.
A „gyanúsított" élénken helyesel:
– Pontosan! Amikor egyszer a szemünkre vetette valaki, hogy gyökértelenek vagyunk, a feleségem így vágott vissza: „Szó sincs róla! Nekünk léggyökereink vannak!" És ezek messzire nyúlnak: Magyarország és Brazília talajába is kapaszkodnak. Én pedig, afféle globetrotterként, családi látogatások ürügyén örökké úton vagyok, vándorolok országról országra, világrészről világrészre. És lám, a gyermekeink ezt a vándormadárkodást is örökölték. Vásáryék például most éppen Kanadában vannak. De még az unokáim is: a kaliforniaiak már mind jártak Magyarországon, a két idősebb nyári anyanyelvi táborban is volt. A nagy azt írta iskolai dolgozatában, hogy élete legemlékezetesebb élménye éppen ez a magyarországi tábor volt. A hozzátartozói közül meg engem tart legérdekesebbnek, „mert a nagyapa az indiánokkal foglalkozik, és mert író".
Jót nevet, hogy lám: ilyenek a gyerekek, mert valahogyan leplezni szeretné meghatottságát, ellágyulását. Ha megjelent is beszélgetésünk idejéig összesen 16 könyve -11 az emigrációban, öt idehaza –, kettő pedig éppen kiadás előtt áll, mindez a dicsőség semmi ahhoz képest, hogy milyen nagyra tartja őt az unokája! Kétségtelen azonban, hogy az íráshoz jó miliő Anglia, mert megfelelő tér- és időbeli távolságot teremt a szerző és az anyaggyűjtés színhelye között. Erre a távlatra pedig igen-igen nagy szükség van, mint arra is, hogy az író időnként fölelevenítse élményeit.
És Kutasi Kovács Lajos: élménymilliomos. Tele sztorikkal. Ahogyan beszél, szinte megelevenedik előttem Papik bácsi, aki hetven esztendősen állított be a Dél-Amerikai Magyar Hírlap szerkesztőségébe, és – kávéültetvényes lévén – zsákban hozta be a lap éves előfizetési díját. Mármint kávéval telt zsákban. Vagy a másik, a néger asszony, aki két csokoládészínű gyermekével együtt kopogtatott be a szerkesztőségbe, s köszönt szépen: „Jó napot kívánok!" A két kicsi pedig együtt harsogta: „Kezicsókolom!" Aztán a néger menyecske folytatta: „A Szabó János előfizetését jöttünk rendezni." A kérdésre pedig, hogy ő kicsoda, ugyancsak ékes magyarsággal válaszolta: „Hát ugyan ki lennék? Szabó Jánosné a nevem." (A szerkesztő miután magához tért, kiállította a nyugtát.)
Összefirkált térkép – ez a címe az egyik könyvnek, amelyen beszélgetésünk idején a nyomdászok dolgoztak. Esküdni mertem volna, a cím valamiféle élményt vagy emléket rejt magában. És nem tévedtem, legfeljebb annyiban, hogy nem egy, hanem két emléket kapcsolt egybe ez a két szó.
– Az a Kovács, ott a piaristáknál, egyszer nagyon kikapott. Rédl tanár úr szidott össze, mert fölfedezte, hogy teljesen összefirkáltam az atlaszomat. Hogyne firkáltam volna! Világutazónak készültem, és ahogyan képzeletemben hajóztam a Níluson, a piros ceruzám széles barázdát vágott a térképbeli folyamba. Aztán a Gangeszen utazgattam kék ceruzával, majd az Amazonason, talán zölddel. Egy szó, mint száz: összefirkáltam a térképet. De nemcsak ilyen képzelt utazásaim voltak. Amikor 1945-ben kikerültem Nyugatra, volt egy kis zsebatlaszom, és amerre utaztam, mindig bejelöltem: hol és merre fordultam meg. És ahogy átkerültem Dél-Amerikába, azután az Egyesült Államokba, lassan-lassan ezt a térképet is összefirkáltam. A könyv ezekről az utazásokról szól, innen a címe.
De az emlékek nemcsak Kutasi Kovács Lajos fejében vagy könyvek oldalain, papírra préselve gyülekeznek, halmozódnak, hanem ott vannak a csöndes, szinte falusias észak-londoni előváros villájának az emeletén is: a falakon, a polcokon, a fiókokban, mindenütt. Észak-amerikai dobok, totem-madár díszítéssel, egykor a síkföldi indiánok üzentek velük egymásnak, vagy táncoltak dübögésükre. Rókafős fejdísz, valamikor egy feketeláb-törzsbeli indián hordta. Aztán egészen másfajta fejdíszek, a dél-amerikai caraja indiánokéi. Egy parókatartó-félén végre egy olyan fejdísz, ami számomra is ismerős: ilyennel ábrázolják a Cooper és a May regényekben az indiánokat. Kutasi Kovács fölteszi, illik a fejére. Ez a sastollból készült, kék gyöngyökkel hímzett fejek Vörös Hajnaltól való, az indiánfőnöktől (aki „civilben" néprajzos-antropológus), és az „Indián" akkor kapta, amikor indiánná (így, idézőjel nélkül és kisbetűvel) fogadták, tiszteletbeli sziúvá, és megkapta a Sastoll nevet.

Itt mindenben valami soha nem látott különlegesség rejtőzik. A dobozból, amelyben valaha Thorntons Continental bonbont tartottak, most egy korallkígyó tekeredik elő, szerencsére csak a bőre, mert ez a legádázabb mérgeskígyók egyike. Az anaconda és a boa constrictor irhája, persze, már tízekkora csokoládésdobozba sem fért volna, ők a nagy fiókból kerültek elő. De hogy az indián sastáncost ábrázoló szárnyas agyagfigurát vagy hogy a vörös pipakőből faragott békepipát láthassuk, már le kell mennünk a földszintre, Vásáryék nappalijába, mert a relikviák – ahogyan Rózsa asszony mondta – „lassan-lassan levándorolnak a mi kuckónkból ide".
Az albumok is ott vannak, a rengeteg-sok fényképpel. Az egyikben az új-mexikói Chaco-kanyoni sziklavárosról sorakoznak a fotók.
– Ezeket a városokat a kanyonok mélyén, barlangok torkában építették föl az indiánok ősei, az anasazik, vagy ezer esztendővel ezelőtt. Remek kőmívesek voltak. Táblakövek százezreiből húzták föl például ezt az ötemeletes épületkomplexumot, a Pueblo Bonitót, nem kevesebb, mint nyolcszáz lakóhelyiséggel, itt a Chaco-kanyonban. Egy egész sor ilyen romváros van még ezen a tájon. És mindegyik pueblóban ott a kiva, ez a föld alatti, kör alakú helyiség, ahol az indiánok titkos szertartásaikat tartották. Ezek a kivák általában nem túl nagyok, átmérőjük csak néhány méter. Mi az úgynevezett nagy kivát is megnéztük, ez tízakkora, mint a többi. A legérdekesebb, amit a nagy kivánál láttam, nem maga a szertartáshely volt, nem is a romváros, hanem egy tábla, amelyet az anasazik huszadik századi utódai állítottak föl a következő felirattal: „Kérjük, tartsa tiszteletben a csörgőkígyók magánéletét!" Azt hiszem, akkor értettem meg igazán az indiánok mentalitását, amikor ezt a kérést-figyelmeztetést elolvastam.

Forrás: 22 távoli történet. Magyarok a nagyvilágban. Szerkesztette: Halász János. Budapest, 1988.