LAMBRECHT KÁLMÁN: Az alpinizmus úttörői

Az utolsó pár nap Amritsarban se

hogysem akart eltelni, annyira vágyód

tam a Himalájára.

Tagore: Emlékeim.

„Boldogok, akik ilyen magasságokig föl tudnak hágni; csak itt lehet a szívük tiszta és itt látniok kell Istent. Legalább erre a pillanatra tisztáknak kell lenniök" — mondja Sir Francis Younghusband, az Angol Királyi Földrajzi Társaság volt elnöke „A természet szívé"-ről írott szép könyvének „Elhagyott magaslatok"-ról szóló fejezetében.
És valóban: az ember lelke csak ott, a hegyóriások magányos ormain tisztul meg minden földi salaktól, csak ott, az aetherikus finomságot megközelítő üde, éles levegőben emelkedhet föl a Természet végtelen fenségéhez.

Csak a puszták fia írhatta:

„Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesektől vadregényes tája... "

és mégis igazabban vall Tompa, mikor így regél ..A havasi rózsáról":

Ébredve: látom
A völgyet, ormot...
S örömre gyullad
Tekintetem; —

S végpillanatját
Hunyó szememnek,
Könnyebb, ha rajtok
Feledhetem!

Kóró tebenned,
Szülő tte-földem!
Inkább leszek, mint
Másutt virág;

Szebb itt az ősz, mint
Más föld tavasza;
Az éj, mint máshol
A napvilág!

Dantet is ezek a magasságos magányok vonzzák, hogy onnan élvezhesse a kilátást, Leonardo da Vinci is ott bolyong Itália Alpesein, elsőül vetítve halhatatlan alakjai mögé sziklás hátteret és a Genfi tó, Vevey és az Eremitage nagy remetéje, Rousseau is innen, a svájci havasok világából meríti legragyogóbb színeit, legmerészebb vonalait. A turistaság és alpinizmus híveinek egyre gyarapodó tábora ma már egész kis könyvtárra rúgó adatot halmozott föl azokról a nagyszabású próbálkozásokról, amelyek során a röghöz kötött ember megvívta harcait a hegyóriások nyaktörő bérceivel, a jégárborította havasok ezer veszélyével. Wilhelm Lehner vaskos kötetet írt „Az Alpok meghódításáról", Karl Blodig bregenzi turista pedig külön könyvet szentelt „Az Alpok 4000 méteres ormai"-nak. Ez a „csúcsfaló" ugyanis — ahogyan kritikusai nevezik — három évtized alatt megmászta a Nyugati Alpok valamennyi, 4000 méternél magasabb csúcsát. 1882-ben fölhágott — elsőül — a Monte-Rosara, 1911-ben pedig megmászta az utolsó „négyezrest", a Luigi Amadeo-csúcsot, — azután megírta könyvét, amely a 69-ik orom megmászása után ezzel a figyelemreméltó tanulsággal zárul: „Végtelen üresség tátongott előttem, mert nem egy hőn óhajtott vágyunk beteljesülése, hanem éppen maga az óhaj és törekvés az emberi élet legnagyobb öröme". 
A „csúcsfalás" valóban nem lehet az ideálja egyetlen komoly turistának sem. De ideálja kell hogy legyen az a harmonikus természetimádat, a magas régiók életviszonyainak, klímájának, meteorológiájának megismerése, amelyről a világirodalom legszebb dithyrambusát Raoul Francé zengte el az Alpokról írott, gazdagon illusztrált remekművében. A modern termeszettudományoknak ez a ragyogó stilisztája, az élettudományi gondolkodásnak ez a magányos úttörője minden esztendő egy teljes hónapját az Alpok világának szenteli. Hétszám elhagyott erdei lakok csöndes magányában tölti az éjszakákat, hogy pirkadástól alkonyatig szívhassa magába a magas hegyvidék páratlan tanulságait. Es nem hiába fordul az alpesi tájakhoz. Minden sorában ott zúg az erdőhatár fenyvese, ott hívogat a havasi gyopár lágy bársonya, ott dübörög a sziklás tájak viharának moraja.
Francé a maga munkás életének termékeny munkaóráit harmonikus élete gazdag tanulságaira és a természetet évtizedek óta kutató, régi és modern búvárok szilárd eredményeire építette föl. Kemény, sziklás út vezetett ezekhez az eredményekhez. A legragyogóbb emberi elmék egész sora hordta össze sziszifuszi munkával azt az alapot, amelyre a modern idők lángelméje ráépíthette a maga világnézetét.
Évszázadokba, évezredekbe telt, míg az ókori bölcsek lapos, tányéralakú Földje a maga szűk határai közül geoiddá gömbölyödött, Kopernikus, Galilei és Newton verejtékén át elfoglalta a maga helyét a világűrben. Azután jönnie kellett Kolumbusnak, hogy felfedezze az újvilágot, és jönnie kellett Magelhaesnek, hogy körülhajózza a Földet. És jönnie kellett a világutazók népes gárdájának, Marco Pólótól Cookon át az agg Schweinfurtig, Julián baráttól Körösi Csomán át Humboldtig, Sven Hedinig, Stein Aurélig és meg kellett ismerni Ausztráliát és Óceániát, Afrika titkait és a Tűzföld rejtelmeit, Grönlandot és a Ferenc József földet, meg Kerguelen szigetét és az óceáni szigeteket. Csak amikor már idáig eljutottunk, akkor következhettek sorra a sarkvidékek: Nansen és elődeinek fárasztó útkeresése, Peary diadalmas ostroma az Északi Sark ellen (1909 április 6), majd Scott és Amundsen halálos kimenetelű versenyfutása a Déli Sark kietlen tájain, amelynek finishéhez a korábban indult Scott csak az utóbb útrakelt Amundsen (1911 december 15) után harminc három nappal (1912 január 18) jutott el, — hogy élve vissza se térjen többé.
És csak jóval a Földkerekség minden szárazulatának megismerése, jó egy évtizeddel a pólusok bevétele után gondolt az ember a Föld legmagasabb pontjának, a Hegyek Királyának: a Mount Everestnek megostromlására.
Ha kemény és sziklás volt az út, amely elvezetett a Föld valamennyi szárazulatára s a Sarkok magányos vidékére: fokozottan kemény és sziklás út vezet föl a legmagasabb hegyormokra, azokra a hegyfejedelmekre, amelyeknek örök hóval koronázott ura a Mount Everest.

*

...Peregtessük le gyorsan magunk előtt a magasbegymászás tör ténetének változatos filmjét.

Az első ostrom Európa hegyóriása: a Mont Blanc ellen zajlott le és bizony évekbe, évtizedekbe telt, míg bevették a hatalmas masszívumot. 
Az angol Windham tizenkét kísérőjével már 1741-ben megpróbált feljutni rá Chamonix felől, a Mer de Glace jégáron át. Sikertelen vállalkozása arra indította Saussure genfi természetbúvárt, hogy díjat tűzzön ki annak jutalmazására, aki megtalálja a 4810 méter magas csúcsra vezető utat. A kitűzött pályadíj ugyan alaposan fölvillanyozta a környék amúgy is vállalkozó szellemű fiait, mégis negyedszázadba telt, míg Jacques Balmat vezető Paccard doktor kíséretében Chamonix-ból startolva elérte a 4810 méter magasságban trónoló finisht.
Balmat 24 éves korában, 1786 augusztus 8-án este 1/2 7 órakor ért föl a rég sóvárgott lapos tetőre. A primitív eszközökkel végrehajtott merész vállalkozás ki is merítette a magas turisztika két első hősének szervezetét: Paccard doktor négy napra megvakult és Balmat vasegészsége is megrendült. Saussure pályadíján kívül az egész művelt világ elismerése is osztályrészéül jutott: Szardínia királya gazdagon megjutalmazta őt és ezenfelül a Le Balmát du Mont Blanc nevet adományozta neki. Szászországban országos gyűjtés indult meg számára, Bourrit pedig könyvet írt a Mont Blanc hőseiről. 1787-ben azután maga Saussure is megmászta a roppant hegyóriást. Balmat vezetése alatt és tizenkét kísérője támogatásával ekkor végezte el a nagy francia tudós úttörő meteorológiai kutatásait a magasságos régiókban. Chamonixban, a Royal-szálló előtt ma is ércemlékmű hirdeti a merész alpinista és az úttörő természetbúvár közös munkálatának emlékét. Saussure nagy munkájának az első irodalmi emlékét nagy kortársa, Volta, a fizikus állította — fiatal korában szerzett verseiben.

Bisson felvétele a Mont Blancon készült 1860-ban

1849-ben Martins, Bravais és Le Pileur mászták meg a Mont Blancot meteorológiai megfigyeléseket végezve s 1858-ban maga a nagy Tyndall kapaszkodott föl rá, húsz órát töltve a jeges magasságokban. Hat hőmérő-állomást szerelt föl ezúttal a halhatatlan angol fizikus — amelyekből azonban egy esztendő múlva már egy sem működött — áldozatul estek az elemek tomboló táncának. 1861-ben Bisson fényképész merészkedett föl; neki köszönhetjük az első, máig is híres fényképfelvételeket ezekről a csupán madárlátta tájakról.
Azóta természetesen a turisták ezrei járták már meg Európa tetejét, sőt 1893 szeptember 8-án már át is adták a tudományos kutatásnak Jansen obszervatóriumát, amely a 180 lépés hosszú és 12 lépés széles, boltozatos plató tetején épült meg. A 300 tonnás alkotmány Párizsban készült és 800 darabban került föl a szédítő régiókba — Jansen személyes felügyelete alatt. A béna aggastyán szánon, a veszélyes pontokon kísérői karján tette meg a rettenetes utat, — de megtette és maga nyitotta meg a magas légrétegek első rendszeres meteorológiai állomását. Pierre Jansen csillagász béna teste engedett a töretlen akaraterőnek.

Bisson felvétele a Mont Blancon készült 1861-ben

Európa legmagasabb hegyormának sikeres ostroma után még mindig egy egész évszázadnak kellett eltelnie, mielőtt a többi kontinensek hegyóriásait sorra-rendre meghódították a magasturisták. A mi földrészünk legmagasabb hegycsúcsa után Afrika tetejére hágott föl a magasságok megismerésére vágyó ember. A legsötétebb világrész legmagasabb pontja, a Kilimandzsáró, Brit-Kelet-Afrika és Német-Kelet-Afrika határán, az egyenlítő alatt, az Indiai-óceán partja közelében emelkedik égnek. A 6010 m magas vulkán legmagasabb ormát, a Kibot már Teleki Sámuel gróf megostromolta 1887-ben, amikor a Rudolf és Stefánia tavak vidékén végezte a magyar geográfia évkönyvében emlékezetes kutatásait, de csak 4800 m magasságig jutott el. A Kibo még két évig dacolt a magasságok felé törő turistákkal, 1889-ben azonban beadta derekát. Hans Meyer német utazó, az Európa szerte ismert Konversations-Lexikon kiadójának fia Purtscheller kíséretében feljutott a Kibo-kráter szélére és fölkapaszkodott leg magasabb ormára, a Vilmos császár-csúcsra; akkor tűnt ki, hogy a hatalmas hegy 6030 méter magasságig mered égnek.
1906-ban Dél-Amerika legmagasabb csúcsát, a 7040 m magas Aconcagua-t vette be Vines geológus Zűrbriggen svájci vezető kíséretében, négy év múlva pedig Észak-Amerika tetejére, a 6240 m magas Mount Mc Kinleyre kapaszkodott fel a Lloyd-expedíció.
Egymásután bevették tehát Európa, Afrika, Dél- és Észak-Amerika legnagyobb ormait — Ausztrália tetejét, a mindössze 2240 m magas Mt Toiwnsendet különősebben meg sem kellett ostromolni — csak Ázsia ormai dacoltak még jó ideig, sőt dacolnak jórészt maiglan is. Ez különben érthető is. Valamennyi világrész legmagasabb ormai alatta maradnak a 7000 méternek; egyedül a délamerikai Andok déli szakaszán, Peru és Argentína határán merészkedik az Aconcagua 40 métérrel a 7000 méteres határ fölé. Ázsia pedig, az emberiség és minden kultúra őshazája a hegyóriások egész sorával ostromolja az egeket. Mindezek az eget ostromló hegyóriások egyetlen platóban, a Pamír fensíkban, vagy ahogyan a bensz-löttek büszkén nevezik: A világ tetejében futnak össze, jobban mondva, onnan indulnak ki. „Mint a polip — írja Sven Hédin — nyújtja ki a Pamír a maga hosszzú sziklakarjait: nyugat felé a Hindukust, a hinduölőt, mert örök jege minden hindut megöl, aki forró hazájából fölmerészkedik, kelet felé pedig sugarasan ágaznak szerte a világ legimpozánsabb hegyláncai: északon a Tiensán, „Az Ég Hegyei", középen az Altin-tag és Kuenlün, délen pedig a Karakorum, a Himalája és aTranshimalaja.
Itt, ezen a vadregényes, ember alig lakta tájon székel a hegykirályok dinasztiája, élén hatalmas urával, a Mount Everesttel.
Magyar kutatók is gyakran megfordultak ezen a földrajzi, történelmi és nyelvészeti tekintetben egyaránt érdekes, párját ritkító vidéken. Ott járt nemzetközileg is elismert úttörőként Körösi Csorna Sándor, Tibet ősi nyelvének első avatott búvára, akinek haló pora fölé a dardzsilingi temetőben az Angol Keletkutató Társaság emelt síremléket. Megfordult e tájakon Lóczy Lajos is, gróf Széchenyi Béla keletázsiai expedíciójának lelke, sőt a Transhimalaja nevének is a magyar Lóczy Lajos a keresztapja. Amikor ugyanis Sven Hédin egyik nagy tibeti útjáról visszatért, előadást tartott a londoni Földrajzi Társaság előtt és kifejtette, hogy a Himalájától északra, egy evvel párhuzamos hatalmas hegylánc húzódik és azt indítványozta, nevezzék el Transhima-lajának, Hédin jelentése — írja Cholnoky Jenő Lóczy életrajzában (Földrajzi Közlemények 1920.) — „óriási feltűnést keltett és élénk vita indult meg, hogy jogos-e ez az elnevezés és nem jobb volna-e megtartani a Gangri nevet, mert ez ugyan csak egyetlen csúcsnak a neve, de már be van vezetve a tudományos irodalomba". „Az ülés lezajlása után az angol geográfusok legkiválóbbjai szép levélben fordultak Lóczyhoz — folytatja Cholnoky —, hogy mondjon ítéletet e kérdésben. Lóczy egyszerűen hivatkozott gróf Széchényi Béla keletázsiai utazásainak tudományos eredményeire. Az I. kötet 567. oldalán a 111. ábra bemutatja Tibet hegy vonulatait s ott már jókora betűkkel be van írva, hogy „Trans-Himalaja". Lóczy tehát már 1890-ben megjelent nagy munkájában publikálta ezt a fölfedezést, természetesen elméleti alapon". És ez a vidék, a Himalája vidéke, a második hazája a magyar Stein Aurélnak, aki a kasmíri havasok árnyékában, Shrinagarban piheni ki évtizedek óta korszakos expedíciói fáradalmait és itt írja kötetekre rúgó monográfiáit Serindiáról, a népvándorláskori kultúrák mozgalmas, ma már kihalt színteréről, Kina és India kultúrájának érintkezéséről. 
A magyar kutatók azonban nemcsak Ázsia eddig felsorolt hegyláncainak megismeréséből vették ki részűket. Lóczy Lajos Kina belsejét, Cholnoky Jenő a mennyei birodalom hidrografiáját tisztázták, Prinz Gyula pedig a Karatash, a Koktan-Tau, a Kara-Teke és Bolor-Tag homályát oszlatta el. Külön centrumként vonzotta kutatóinkat a Kaukázus ősrengetege. Az ógyallai Besze János Károly a nagy Humboldt kíséretében már 1829-ben megfordult a Kaukázusban, járt arra Zichy Jenő gróf expedíciója is, legendás szerelemmel azonban Déchy Mór ragaszkodott a Kaukázushoz. Három évtized alatt hét expedíciót vezetett saját költségén az Elbrusz (5620 in) környékére, amelyet 1884-ben, az angol Douglas W. Freshfleld után elsőül meg is mászott. Déchy expedíciójának köszönhetjük, hogy — Richthofen Ferdinánd bárónak, a berlini egyetem egykori világhírű geográfusának ítélete szerint — a magyar alpinista-geográfus felvételei alapján a Kaukázus a legjobban illusztrált Európán kivüli hegység.

[Forrás: Lambrecht Kálmán: A Mount Everest ostroma. Világirodalom Kiadás, 1924 - A szöveg a könyv első fejezete]

PÁSZTOR ÁRPÁD: Amerika Kanadától Panamáig (4)

A SING SING 

Ossining, 1914 január.

Ez nem a villamos szék, csak vizes
vallató. De hatásos ez is - már
nincs divatban...

Tegnap délben, félegy óra tájt szemtől-szembe állottam a rettenetes hírű Sing Sing fegyház villamos székével. Világoszöld olajfestékes kisebb terem, talán hetven négyzetméter lehet, a fal mellett alul körülbelül másfél méter magasságban barna faburkolat fut körbe, hátul és oldalt ablakok, balfelől sárgára festett vasajtó egyenesen a siralomházból nyit oda, különben pedig üres a terem, nincsen benne semmi, csak a sárga vasajtóval szemben egy megmozdíthatatlanul odarögzített szék.
Otromba, durva szélességgel készült „bútor". Szíjak és csatok lógnak le róla, lent középen, ahova az ülő lába szokott érni, két csat, hogy átkösse a bokákat, a támlánál két széles szíjazat, hogy lekösse a derekat és a kezeket, és mint valami kis sapka, az egyik karfára akasztva, két szabadon egymás alá varrott tenyér nagyságú bőr, az egyik a homlokra jön, a másik pedig a szájat csukja le — örökre.
Első pillanatban nem értettem meg, hogyan teszik a fejre, mire az őr a fejemre akarta tenni. Ijedten toltam el magamtól a modern Nibelung- sapkát, amely hordozóját ugyancsak láthatatlanná teszi!
És a szék támláján, mint a borbélyüzletekben, fel- és letolható bőrtámla a fejnek, hogy jobban alátámaszthassa, aki ideülni kényszerül. Majd féllépéssel a szék mögött hatalmas, barna fával befont villamos telep, fent fehér lakkos cső fut
ki belőle, gyenge ívvel közvetlenül a szék fölé hajlik, a csőből szigetelt, csaknem kissujj vastagságú sárga rézdrót fut le spirálisan, alul négy-öt centiméter hosszúságon szigetelés nélkül bújik ki, azt a lekötözött ember tarkójához teszik, aztán rábocsátják a 2200 voltos áramot. A villamos szekrény falán van az előírás is:

5 bells Get Ready
1 bells Turn on Current
2 bells More Current
3 bells Les Current
4 bells Shut of Current
6 bells All Throug.
(5 csengőjelzés: minden legyen készen, 
1 csengőjelzés: kapcsold be a feszültséget, 
2 csengőjelzés: nagyobb feszültséget, 
3 csengő jelzés: kisebb áramot, 
4 csengőjelzés: kapcsold ki az áramot, 
6 csengő jeízés: minden megtörtént.)

A vezető őr tanúsága szerint a kivégzés, illetőleg a halál bekövetkezésének ideje még csak egy pillanat sem. A testet azután átviszik a jobbkéz felé lévő kis ajtón a benyílóba, ahol fekete vaslábakon fekete kőlap várja, ott felboncolják s onnan temetik el. Megkértem a fegyház igazgatóját, hogy vezettessen elém egy magyar fegyencet. Az irodából telefonálnak az őrszobába: keressenek ki egy magyar foglyot. Mi a száma? Felírja: „No. 58742 A."
Előszedik sárga törzslapját. Neve: Frank Kish, alias Frank Kiss. Bűne: emberölés. Elítélése napja: 1908 dec. 22. Szabadulása ideje: 1928 június 22. Magassága: 5 láb 6 K hüvelyk. Súlya: 175 font. Vallása: római katolikus. Iskolázottságra: elemi iskola. Apja : magyar. Anyja : magyar. „Came to U. S. október 28. 1907." Tehát 1907-ben jött Amerikába s 1908-ban már embert ölt.
Lentről újra telefonáltak, hogy Kiss Ferenc az őrök szobájába fog jönni, ott várjam. Néhány lépcsőt lefelé haladtam az irodából, hatalmas, rácsos vaskapu nyílott meg. Mellette egy ingujjas ember azt jegyezte, hogy hányszor nyílik a kapu, ki jön be. Tőle balra hosszú, keskeny folyosó, jobb- és baloldalt sűrű, fonott drótháló. Kifelé, ahol szabad a járás-kelés, székek, akár csak az „Amerikan bar"-okban, befelé minden székkel szemben ketrec, benne guggoló ember. Azok a fegyencek, akiknek látogatójuk van. Ők a ketrecben guggolnak, a látogató a folyosón túl, a másik drótháló mögött a széken ül. Minden hónapban egyszer másfél óra hosszat fogadhat minden fegyenc vendéget. Éppen egy néger s egy olasz szórakoztatja vendégét. A négernek hölgylátogatója van. Hangosan, igen jóízűen nevet.
Beljebb haladunk. Csak néhány lépés és kietlen, rettenetes épülethez érünk. Óriási kőtömegek egymásra rakva, egymás fölött három emelet magasságban két-két 500 láb hosszú folyosó fut végig, jobbra-balra kriptaszerű kis benyílók, amelyeket felül rácsos vasajtókkal lehet elzárni. Ezek a cellák. Soha rettenetesebb odúkat még nem láttam, pedig bejártam a pétervári Péter Pál-erődöt, a belgrádi fegyházat, a japán börtönöket.
A Sing Sing cellái egy lépés széles és három lépés mély lyukak, ablakuk nincs és nappal csak a kietlen, felsővilágításu óriási folyosókról kapnak egy csöpp fényt. Az ágy a falra van erősítve, nappal felcsatol ható, az egyik oldalon a sarokban kis polc könyveknek, a másik sarokban a földön néhány szükséges edény. Ez minden. A cella mélyében a falon díszítések; minden fegyenc úgy díszítheti fel, ahogy akarja. Van, aki a hozzá érkezett képes levelezőlapokból keresztet rakott ki, a másik valami hirdetés  szép női fotográfiáját vágja ki és ragasztja a falra, hogy legalább így legyen közelében egy nő, van, akinél kis kézitükör lóg, sőt az egyik cellában a földön szőnyeget is találtam. De különben ez az eleveneknek való kripta a legkietlenebb és legrettenetesebb hely. Mozdulni sem lehet benne.
Délután öt órakor kell minden fegyencnek kriptájába vonulni, nyolc óráig dróthálós villamos lámpát égethet, azután reggel hétig sötét. Képzeljék el, mit jelent ez annak, aki, mint Kiss Ferenc is, 19 évre és hat hónapra, vagy talán életfogytiglan van elítélve. És ezenkívül büntetésképpen még „sötétzárkát" is alkalmaznak. Ó, milyen lehet az!
De meg kell védenem Amerikát. Modern fegyházai egészen mások, a Sing Sing 1823-ban épült. Rettenetes ház, nemsokára lerombolják, hogy humánusabb épületnek adjon helyet De ma még a régi, talán egyedülvaló s éppen ezért kerestem fel.
Az őrök szobája. Kisebb terem. Az őrök ruhája éppen olyan, mint az amerikai rendőröké, csak sapkájukon négy betű: N. Y. P. D. mutatja, hogy a State of Newyork Prison Departmentjéhez tartoznak. New York állam börtön őrei. Látható fegyverük nincs, kezükben csak a kis, ismert bot, de azért mindegyiknél akad, ha szükség van rá, browning is.
Kezdőfizetésük évi 680 dollár, három próbaév elteltével minden évben száz dollár fizetésjavítást kapnak, míg fizetésük eléri az 1200 dollár évi maximumot Az első őr évi fizetése 2000 dollár. Harmincnyolc éve van már a Sing Sing szolgálatában. Nyugdíjjogosultságuk nincs! Persze szabad lakás és étkezés jár ki nekik.
A Sing Singben most 1360 fegyenc van; az összes cellák száma 1200, tehát megesik, hogy egy cellában ketten is alszanak. Az ágyak, az egy lépés széles odúban, mint a hajón, egymás fölött vannak. A fegyházban összesen száz őr teljesít szolgálatot. Az őrök szobájába belép egy fegyenc. Leveszi a sapkáját, kezében jelentkező cédula. Neve: Kiss Ferenc.
Ruhája szürke daróci. (A moziból ismert fehér vörös csíkos amerikai fegyencruha már esztendők óta nincs használatban.) Balmellén „A" betű. Azt jelenti, hogy elsőízben ítélték el. Aki másodszor kerül fegyházba, „B"-t kap, többszörösen visszaeső „C" betűt. Ezenkívül „Frank Kish" balkarján három fehér csillag és négy sáv van. Mindegyik csillag öt, mindegyik sáv egy esztendőt jelent. (Különös, hogy az amerikai zászló is csillagos-sávos!)
Megszólítom magyarul, összerezzen, az arca kigyúl, mosolyog.
— Ó, magyar ember! Mióta nem beszéltem magyarral — mondja.
Jóképű fiú, somogyszentbalázsi születésű, fekete, csillogó szemű.

A fegyháztisztviselő széket ad neki is, nekem is. Leülünk egymással szemben. Ahoz itt kell lenni Amerikában, a Sing Singben, hogy az ember azt a különös, megindító elfogultságot érezze, amelyet a magyar szó vált ki belőlünk.
Hát nem furcsa! Kiss Ferenc somogyi molnárlegény 1907-ben Amerikába m egy az Ultoniával, hogy ott kenyeret keressen s 1913-ban a Sing Singben akadok össze vele.
— Hát hogy esett a maga dolga! — kérdem.
— Magam se tudom — feleli. — Ma sem értem. A burdos-ház előtt lelőttem egy részeg legényt, mert ez kikezdett velem, azt mondta, hogy „megfixol", hogy ki ereszti a piros vérem ... Az én piros vérem !... mondtam ... És lelőttem.
— És ezért húsz évet kapott!
— Igen ... Nem tudtam angolul, nem volt pénzem ügyvédre. A fegyházban tanultam meg angolul be szelni, írni, olvasni. Könnyen ment, hiszen három évig szolgáltam a kaposvári bakáknál s felvittem a káplárságig. Ebből is láthatja az úr, hogy soha még csak büntetésem sem volt. Mert hogy lehetett volna akkor káplár belőlem ! Ha angolul tudtam volna, ha más lett volna a védelmem, lehet hogy csak egy évet kaptam volna ... így húszat...
— De ha jól viseli magát, úgy hallottam, hogy minden esztendőből elengednek két hónapot.
— O no... — feleli Kiss. — Az csak a visszaeső bűnösöknél van. H a az jól viseli magát, büntetéséből az első két évben 2—2 hónapot számítanak le, harmadik-negyedik évéből 4—4 hónapot, azután évenként 5— hónapot.
— De hiszen ez lehetetlen! — mondom. —A visszaeső bűnösökkel enyhébben bánnak el?
S hogy megtudjam, vajjon ez igaz-e, megkérdezem a tisztviselőt.
— Igen ... New York államban ez a törvény — feleli. — Hogy mi az oka, nem tudom.
— Az én büntetésem 10 év minimum és 19 óv 6 hó nap maximum ... Ha jól viselem magam, talán tíz év elteltével kibocsátanak.
— Miért jött ki Amerikába?
— Mert őrült voltam. Annyit írtak haza, hogy milyen jó itt, szép itt, hogy a molnárnak három dollár keresete is van naponta, hogy elbolondítottak. Félévig kóboroltam munka nélkül. Nagyon kiszívják az embert, ha itt pénzt akar keresni.
— Hány magyar van a fegyházban?
— Lehet vagy tíz.
— Mindig tudnak róla, ha jön egy új?
— Hogyne, mi mindenről tudunk. A műhelyben beszélünk, van ott tinta-toll; titokban dugunk egymásnak levelet.
— Azután szoktak-e kopogni úgy a falon, mint a  magyar fegyházakban?
— Nem ... A folyosó nagyon visszhangos, mi a cellákból kikiabálunk egymásnak.
— Szabad ezt?
— Nem szabad, de hát ha az őrök akarják, nem veszik észre.
— Hát azt tudják, hogy mikor van kivégzés!
— Hogyne... Az irodában is dolgoznak rabok, azok elmondják...
— Különben milyen az „intézet"!
— Amikor én bejöttem, még pokoli volt. Ma már minden emberségesebb, csak a cellák rettenetesek. Az igazgató nagyon finom ember. Én még az amerikai
magyar újságot is kapom. Nekem magyar könyvet is küldött a Kiss Emil newyorki könyvkereskedő úr, mert írtam neki. Tíz kötet olcsó Jókkait. Én kölcsönözöm oda a többi magyarnak, mert magyar könyv nincs a fegyház könyvtárában.
— Hát haza mit üzen!
— Tessék megírni, hogy mindenkit tisztelek, csak nagyon sajnálom szegény hazánkat a politika miatt. Borzasztó dolgok mennek ottan végbe.
Ezt üzeni a Sing Sing.
Keresztül-kasul bejárom a fegyházat. Négy-öt régi fajtájú gyárépülete van, mindegyik egy-egy nagy terem, az egyik nyomda s abban nyomják New York állam fegyházainak nyomtatványait, továbbá a fegyencek Star of Hope (A remény csillaga) című kéthetenként megjelenő újságját. Szerkesztője egy egyetemet végzett fegyenc, munkatársai is fegyencek. Nevük nincs és a cikkek alatt csak a fegyház neve és egy szám jelenti a szerzőt. Például: „Laughing in the Major 's Tent. By Auburn No 32608". (Nevetés az őrnagy sátrában. Irta az aubumi intézet 32608-as száma.) Mert a Star of Hope a Sing Sing, Auburn, Clinton, Great Meadow fegyházak lapja, még női rovata is van, , melyet az auburni fegyház női elítéltjei szerkesztenek. Van ezenkívül szövőgyár, vasrostély készítő műhely, cipőgyár, kötélverő. A műhelyek aránylag tisz ták, de messze elmaradnak a hasonló magyar intézményéktől.
Néhány gyárépületet most újra építenek, mert a múlt évben leégtek. Biztosan fegyencek gyújtották fel s a támadt zavarban hárman meg is szöktek. De a gyujtogatókat nem sikerült kinyomozni. Az udvaron egy szürkepapucsos, sápadt fiút vezetnek végig. Most fotografálták le. Villamosszékre van ítélve s tegnap hirdették ki előtte, hogy „guilty", — fellebbezését elutasították, ő lesz a 99-ik a Sing Sing villamos székén!
A műhelyekben szünetel a munka. Az 1300 fegyenc ebédelni megy. Egyetlen óriási terembe. Hosszú padok, asztalok, tányér, mindegyikben egy darab disznó hús, mellette egy csésze kávé, kenyér, villa, kés, az ablakokon pálmák. Bevonul a szürke sereg. Műhelyek szerint jönnek, mint katonai századok. A léptek csoszogása vagy félóráig nem szűnik meg. Egy őr vezeti őket s minden csoport mellett is egy-egy őr halad. Az egyik csoport balról jön, a második jobbról. Beszélni nem szabad, lekapják sapkájukat, szürkén, csoszogva, szótlanul vonulnak, míg egészen szürke nem lesz a terem, mintha egy óriási, gyászos felhő ereszkedett volna le.
Arab szakácsok hatalmas bödönöket hoznak babfőzelékkel tele, óriási merítőkanalakkal odacsapják a disznóhúshoz. Ezerháromszáz ember egyszerre csámcsogni kezd. Mindenféle faj, mindenféle nemzet. Néger és kínai, kanadai s román, mexikói és svéd, orosz és török, perzsa és magyar, amerikai és görög. Kicsiben minden faj és nép, amelynek erényei és bűnei felépítették az Egyesült Államokat.
Mégis az U. S. minden keleti állama fegyházainak legtöbb lakóját az Amerikában született olaszok adják. Ez a legveszedelmesebb, a leginkább bűnökkel terhelt faj. Miért, ez igen érdekes témája lehetne szociálpszichológusoknak. 

Madártávlatból

A magyarokról egy kis statisztika a New York állambeli fegyházak évkönyvéből. New York állam öt fegyházában 1912-ben összesen 4646 fegyenc volt. Ezek közül olyan, aki az Egyesült-Államokban született, 2896, külföldi születésű: 1750. Az 1750 külföldi között magyar 33. Tudva azt, hogy New York államban igen sok a magyar bevándorolt, ez a szám igen kedvező és mutatja, hogy népünk erkölcse a legnagyobb bűnöket tekintve a többi nemzethez viszonyítva nagyon magas fokon áll. Hogy a kisebb bűnöknél nem ez az arány, azt nyelvtudásuk hiánya, kizsákmányolt voltuk, rettenetes lakásviszonyaik okozzák és az a törekvésük, hogy minden áron pénzt takarítsanak meg.
Az auburni női fegyháznak a múlt évben 130 lakója között egyetlen magyar sem volt. Különben pedig, hogy egészen lelkiismeretes legyek, Sing Sing egy indián törzs neve volt, amely ezen a vidéken élt és Ossining volt fősátorvárosa. A sátorvárosból város lett s így került ide a Sing Sing. Alatta folyik a hatalmas Hudson-folyó, partja mellett fut el a vonat, amelynek ablakából látni lehet a Sing Sing-fegyház húsz méter magas vörös téglafalait, melynek folytonosságát megszakítja a szürke, temetőnél szomorúbb cellaépület. Délelőtt féltizenegy órakor léptem át a fegyház kapúját, délután félháromkor hagytam el. Az ebédlőben a felügyelő egy darab kenyeret adott, mutatván, hogy milyen ízletes a fegyencek kenyere. Miközben a vasút felé haladtam, a Sing Sing kenyerét ettem. Ez volt ma az ebédem.

[És ráadásnak egy vers a szerzőtől a Nyugat c. folyóirat 1908/12-13. számából. A szöveg híven fejezi ki Pásztor Árpád mérhetetlen utazási és megismerési szenvedélyét a világ jelenségei iránt.

PÁSZTOR ÁRPÁD: 
NAPLEMENTE

Csak visszatérek mindig kék vizedhez
Gyönyörű tenger, örökös talány.
Nézem a távolt, hol határod elvesz,
Mig másnak épp ott kezdődik talán.
A nap most indul túlvilági útra,
Lebukóban lehiggad tűzszíne.
Beléje nézhetsz... Sugárkoszorúja
Lehamvadt róla;
Izzó golyója
Vérzőn omlik a tenger vizibe.

És úgy, amint fogy haldokló korongja,
Más szint ad néki minden pillanat.
A granát rozsdás bíborát kibontja,
Majd meg sávkeskeny rubincsík marad.
Vörös fátyolrongy... Ennyi lett belőle...
Hullám csapódik... Hol van!... Merre volt?
Halkan zokog a nap viztemetője
S mint özvegy árnya
Az ég boltjára
Némán úgy lép az ezüstfátylú hold.

Nékünk alkony, de túl a szemhatáron
Most van súgárzó, boldog virradat.
S amint a napot én most bukni látom,
Úgy nézi más fölkelni ezalatt.
Gyárkürtők hangja, madárdal köszönti
S míg itt lassan az alkonygyász leszáll,
Ez a nap ott túl fénykelyhét kiönti
S űzve az éjet
Indul az élet
S betódul a hajnal kapuinál.

És függönyöd aranytűvel kiszúrja,
Párnádra hinti porzó sugarát.
Félig ébredve, a kora fényt únva
Fordulsz a másik oldaladra át,
Nem is sejted, hogy tengeren túl, messze
Én éjbe veszni látom a napot,
Amely kíváncsin fekhelyedre lesve
Fiatal fénybe'
Ragyogva, égve
Tűzrózsákkal behinti ablakod.

Az atlanti óceánon.