ROBERT GRAVES: Hegymászó évadunk

A Snowdon

George Mallory többet is tett értem, nemcsak könyveket adott kölcsön: az iskolai vakációkon magával vitt hegyet mászni a Snowdon-ra. 

Harlechi hálószobám ablakából nagyon jól ismertem a Snowdont. Távoli fehér hósapkája tavaszonként megejtő dicsfénybe borította az egész tájat. Amikor először mentem George-dzsal a Snowdonra, a Quellin-tó partján szálltunk meg, a Snowdon Ranger szállóban. Január volt, a hegyet hó borította. Sziklát keveset másztunk, de kötéllel és jégcsákánnyal fölkapaszkodtunk néhány jó, havas lejtőn. Emlékszem, amikor egyszer fölmásztunk a csúcsra. Az ottani menedékháznak az előző éjjel a szélvihar elvitte a tetejét, így a kelta sír kőhalma mellett ültünk le, és karlsbadi szilvát meg kenőmájas szendvicseket eszegettünk.Velünk volt Geoffrey Keynes is, a  Nonesuch Blake-kiadás szerkesztője. Ő meg George, aki hegymászás közben mindig valósággal megrészegedett az izgalomtól, köveket szedett fel a kőhalomról, és addig hajigálta a menedékház kéményét, amíg az is a tető romjai közé dőlt. 

George még ma is az alpinizmus történetének három-négy legjobb sziklamászója közé számít. Amikor először ment az Alpokba, olyan látványos haditetteket hajtott végre, hogy azt hittük, nem éli túl a hegymászó évadot. Utána sem hagyta el soha szinte esztelen merészsége, és mindent tudott, amit csak az alpinizmus technikájáról tudni lehet. Mindig tökéletes biztonságban éreztem magam vele a kötélen. George tüzérhadnagyként csinálta végig a háborút, mégis ép idegrendszerrel szerelt le – mert amikor szabadságon volt, sziklát mászott. Mire véget ért a háború, George jobban szerette a hegyeket, mint valaha. Öt év múlva halt meg a Mount Everesten. Senki sem tudja, hogy Irvine meg ő megmászták-e az utolsó ötszáz yardot, vagy visszafordultak, vagy hogy mi történt; de aki valaha is együtt mászott George-dzsal, meg van róla győződve, hogy feljutott a csúcsra, de lelkesedésében annyira meghajszolta magát, hogy a leereszkedéshez már nem maradt elég ereje. 
A haláláról szóló újságbeszámolóban nem említették meg, hogy Winchesterben, iskolás korában kezdett hegyet mászni, a gyönge szívét akarta erősíteni vele. Elmesélte, hogy Winchesterben olyan boldogtalan volt, hogy egyszer meg is szökött: semmit nem vitt magával, csak szeretett matematikakönyveit. George hírnevének másik alapja, hogy ő írta meg James Boswell első modern életrajzát. Csak fecsérelte az életét Charterhouse-ban, ahol, legalábbis az én időmben, a fiúk általában lenézték, mert nemcsak fegyelmezni nem tudott, de a futball és a krikett sem érdekelte. Barátilag próbálta kezelni az osztályát, ami zavarba hozta a fiúkat, és sértette is őket, hiszen az iskolai hagyomány szerint a diákok és a tanárok között kötelező a titkos háborúság. Ha tanárról volt szó, nem tartottuk szégyennek a csalást, a hazugságot vagy a becsapást sem, bár az iskolatársunkkal ugyanígy bánni erkölcstelen lett volna.

Mallory és társai

George a felügyelő tanárokkal is szembekerült, mert nem volt hajlandó elfogadni ezt a hadiállapotot, és amikor csak lehetett, barátkozott a fiúkkal. Amikor véletlenül gyors egymásutánban két olyan ház felügyelő tanára is meghalt, akik barátságtalanok voltak hozzá, így tréfálkozott: „Látod, Robert, hogy futnak meg előlem az ellenségeim!" Mindig keresztnevén szólítottam, akárcsak három-négy másik fiú is. A méltóságnak ez a hiánya a legtöbb fiú és minden tanár szemében valóságos bélyeg volt. Visszás helyzete nagyon megviselte, de mindig sikerült négy-öt fiút találnia, akik, akárcsak ő, nem találták helyüket, összebarátkozott velük, és elviselhetővé tette számukra az életet.
Utolsó Everest-expedíciója előtt elhatározta, hogy otthagyja Charterhouse-t, és Cambridge-ben vállalt munkát a Munkásoktatási Szövetségben; belefáradt, hogy gentlemanségre tanítsa a gentlemaneket. 

Egy évadot töltöttem George-dzsal meg egy csomó más hegymászóval a Snowdonon, a Pen-y-Pass szállóban, 1914 tavaszán. Ezúttal igazi sziklaszirteket másztunk meg, és abban a szerencsében volt részem, hogy együtt mászhattam George-dzsal, H. E. L. Porterrel (az ismert, kitűnő alpinistával), Kitty O'Briennel és bátyjával,Conor O'Briennel, aki később híres világkörüli utazást tett egy nevetségesen kicsiny hajón. Conor, mint elmesélte, főleg a gyenge idegeit akarta gyógyítani a sziklamászással. Roppant izgalomba jött, valahányszor valami kis akadály fölmerült, és rendszerint sivító magasságokba emelkedett a hangja. Kitty így szokta pirongatni:

„Ach, Conor drágám, legyen már egy kis eszed!" – mire Conor bocsánatot kért. Tengerész létére mezítláb mászott. Mászás közben az embernek gyakran a teljes testsúlyát néhány lábujjával kell megtartania – de kemény bakancsba bújtatott lábujjakkal. Conor azt állította, hogy meztelen lábujjait jobban meg tudja vetni a repedésekben, mint a bakancsot.
A legtiszteltebb ember Geoffrey Young volt köztünk: tanár Etonban és az Alpinista Klub elnöke. Négy legjobb barátja mind sziklamászás közben halt meg, ebből is látszik, hogy ő maga milyen rendkívüli gonddal vigyázott mindig magára. Ez a gondosság nemcsak a mászás előkészületeiben nyilvánult meg – szálról szálra, alaposan végigvizsgálta a mászókötelet, ügyelt a bakancs szögeire és a hátizsákjaki egyensúlyozott terhelésére —, a sziklán is roppant óvatos volt. Minden mozdulatot lépésről lépésre előre végiggondolt, mintha sakkfeladványt fejtene. Ha a következő kapaszkodót történetesen nem tudta volna egészen elérni, hogyha a következő lábtámasz csak egy kicsit is bizonytalannak tűnt, megállt, hogy kieszeljen valami biztonságos módot, amellyel meg lehet kerülni a nehézséget. George néha türelmetlenkedett, de Geoffrey sosem hagyta magát siettetni. Alacsony termete hátrányára volt, nem tudott olyan magasra nyúlni, mint mások. Bár nem volt olyan ruganyos testű és kitűnő kapaszkodó, mint Porter, és olyan kápráztatóan leleményes és vakmerő sem, mint George, tökéletes alpinista volt, és még ma is az, méghozzá annak ellenére, hogy az olasz fronton egy vöröskeresztes egységnél elveszítette a fél lábát. Most műlábbal mászik, és nemrég ő írta meg az alpinizmus egyetlen megbízható tankönyvét. Nagyon büszke voltam rá, hogy egyazon kötélen mászhatok GeoffreyYounggal, és amikor egy szép napon azt mondta nekem: „Robert, neked van a legjobb természetes egyensúlyérzéked, amit valaha alpinistánál láttam" – bókjának sokkal jobban örültem, mintha akár a Koszorús Költő dicsért volna meg, hogy az enyémhez fogható ritmusérzékkel fiatal költőnél még nem találkozott. 
Kétségkívül jó az egyensúlyérzékem. Egyszer Svájcban ez mentett meg attól, hogy kitörjem a lábamat, esetleg mind a kettőt. Anyánk az 1913/14-es karácsonyi vakációra vitt minket oda, színleg a téli sport kedvéért, valójában azért, mert úgy gondolta, alkalmat kell teremteni a nővéreim meg a húgaim számára, hogy kedves és jómódú fiatalemberekkel ismerkedhessenek meg. Körülbelül harmadik napja síeltem, amikor Champéryből, ahol megszálltunk, és ahol túl puha volt a hó, fölmentem a vagy ezer lábbal magasabban lévő Morgins'ba, ahol a hó olyan volt, akár a porcukor. Találtam egy jéggé fagyasztott bobpályát, és anélkül, hogy meggondoltam volna, hogy sítalp nem való jégre, uzsgyi, elindultam rajta lefelé. Néhány yard után ijesztően nőni kezdett a sebességem, akkor jöttem rá megdöbbenve, hogy mi áll előttem. A pályának több, magas falakkal védett, éles kanyarja is volt, és ha nem akartam összetörni magam, hajlonganom kellett, teljes testsúlyommal egyensúlyozva. Amikor végül is épségben, sítalpaimon befutottam a célba, a sportklub egyik ijedt tisztviselője csúnyán leszidott, amiért épp az ő pályáján tettem kockára az életemet. Írtam akkoriban egy esszét az alpinizmusról, amelyben azt mondtam, hogy ehhez a sporthoz képest minden más sport unalmas. 

Mallory a  Mount Everesten

„Új mászóutakra, vagy régebbiek új variációira nem a versenyszellem készteti az embert, hanem csak azért csinálja, mert nagyszerű érzés megvetni lábunkat ott, ahol még soha senki nem járt előttünk. Csodálatos dolog társként együtt lenni ezekkel a különleges, kiválasztott emberekkel, akikben tökéletesen meg lehet bízni. A sziklamászás, ha az ember nem tartja be a szabályokat, egyike a legveszélyesebb sportoknak, de ha az ember tartja magát a szabályokhoz, nem kell hozzá vakmerőség. Ha a csoport minden tagja kellő erőben van, ha gondosan figyelik az időjárást, alaposan átvizsgálják a felszerelést, ha nem sietnek, nem aggályoskodnak, és nem bravúroskodnak, az alpinizmus jóval biztonságosabb, mint akár a rókavadászat. A vadászatnak ellenőrizhetetlen tényezői vannak: egy rejtett drót, lyukak, amelyekben a ló felbukhat, a ló megriadása vagy megbokrosodása. A sziklamászónak viszont csak a saját lábára, kezére, vállára, egyensúlyérzékére, távolságbecslésére van gondja."
Első sziklaszirtem a Cribyddysgel volt: ez afféle próbapálya kezdők számára. A kőgörgeteg fölött mintegy ötven lábnyira – ez a magasság sokkal ijesztőbb, mint ötszáz láb, mert a halál szinte ugyanolyan bizonyosnak, de sokkal közelebbinek látszik – van egy keskeny sziklapárkány, amely fölött kifelé hajlik a hegy, körülbelül olyan szélességben, mint egy átlagos szoba, ezen a szakaszon kell jobbról balra átkelni. Nem kínál kapaszkodót se a kéznek, se a lábnak. A lejtése, azt hiszem, körülbelül negyvenöt vagy ötven fokos lehet. Állva gördültünk keresztül rajta, bízva a súrlódás fenntartó erejében. Ezen átjutva úgy éreztem, hogy a többi már könnyű lesz. Ezt a mászóutat „A Csel"-nek nevezték. Az előző évadban Robert Trevelyan, a költő került ez elé a próba elé, de szerencsétlen módon lezuhant. Néhány lábnyi zuhanás után felhúzták a vezető jól kihorgonyzott kötelével, de az élmény elvette a kedvét a sziklamászástól, és Pen-y-Passban töltött ideje hátralévő részében már csak sétálgatott a környéken A kihorgonyzás azt jelenti, hogy a derekunkra csavart kötélből gyorsan hurkot kötünk egy kiugró sziklára, és úgy helyezzük el a testsúlyunkat, hogy ha az alattunk vagy fölöttünk lévő mászó le talál esni, a kihorgonyzás az egész társaságot megtartsa, nehogy mindnyájan lezuhanjunk. Az alpinista kötélnek a hossza egyharmadánál van a szakítópontja. Bármely adott időpontban mindig csak a mászócsapat egyik tagja mozog, a többiek kihorgonyozva várakoznak. A vezetőnek néha ötven-hatvan lábnyit kell fölfelé kapaszkodnia, amíg biztonságos horgonyzóhelyet talál, ahonnan neki lehet vágni a következő kapaszkodónak, így ha ő csúszik le, és nem tudja magát valahogyan lefékezni, több mint kétszer ennyit zuhan, mire fel lehet húzni. Még ugyanaznap egy látványos, de nem különösebben nehéz útra is elvittek a CribGochra. Egyik pontján egy pengeéles sziklafalat kerültünk meg. Valamikor lehasadt róla egy pillérszerű sziklatömb, műnyelven monolit. Felmásztunk a völgy felett ötszáz lábnyira meredező monolitra, aztán egyensúlyozgatva sorra megálltunk a tetején. A monolit csúcsáról egy hosszú, óvatos szökelléssel lehetett átjutni a sziklafalra, amelynek párkánya olyan keskeny volt, hogy az ember éppen meg tudta vetni a bakancsa orrát, de onnan aztán kényelmes kapaszkodó vezetett éppen olyan magasra, hogy könnyen fel lehetett róla húzódzkodni a következő párkányra. Emlékszem, ahogy George fölülről lekiabált nekem: „Vigyázz arra a lábtámaszra, Robert! Nehogy letörd a szélét, különben soha többé nem tud rajta senki fölmászni. Annak még legalább ötszázévig ki kell tartania!"

Veszélybe egyetlenegyszer kerültem. Porter elvitt a hegység egy félreeső részébe. A kapaszkodóutat, amelyet Szalag-ösvény és Harisnyakötő-átjáró néven ismertek,akkor már tíz év óta nem is próbálta senki megmászni. Körülbelül félúton fölfelé egy kürtőhöz értünk. A „kürtő" függőleges hasadék a sziklában, amely elég széles ahhoz, hogy az ember egész teste beleférjen, míg a „hasadékba" csak a bakancs fér be. A kürtőn az ember oldalozva mászik fel, a hátával meg a térdével kapaszkodva, de a hasadéknál szembe kell fordulnia a sziklával. Porter ötven lábbal fölöttem kapaszkodott fölfelé a kürtőben, és ugrott egyet, hogy elérjen a kezével egy kissé magasabban lévő kapaszkodót. Eközben kimozdított a helyéből egy kőrakást, amely megszorult a kürtőben. A kövek csörömpölve zuhantak lefelé, és egy krikettlabdánál is nagyobb kő úgy eltalált, hogy elveszítettem az eszméletemet. Szerencsére jól ki voltam horgonyozva, és Porter elérte a célpontját. A kötél megtartott, néhány másodperc múlva magamhoz tértem, és sikerült folytatnom a kapaszkodást. Pen-y-Passban ráérősen szoktunk reggelizni, aztán kifeküdtünk a napra egy kupa sörrel, és csak késő délelőtt indultunk el valamelyik csúcs felé. A Snowdon eszményi hegység az alpinisták számára: sziklái szilárdak és nem csúszósak. És mihelyt az ember fölért valamelyik sziklaszirt tetejére – ezer láb magasak is akadnak köztük, de valamelyik oldaláról mindegyiket meg lehet mászni –, mindig talál egy könnyű ösvényt, amin le lehet kocogni. 

Este, amikor visszamentünk a szállodába, belefeküdtünk a fürdőkádba, és áztattuk magunkat a forró vízben. Emlékszem, ahogy bámultam a testemet – kicsorbult körmeimet, felhorzsolt térdemet, a mászóizmok csomóját, amelyek már kezdtek kidagadni a lábfejemen —, és ehhez az új rendeltetéséhez mérten szinte gyönyörűnek láttam. A legszerencsétlenebb mászásom a Lliwedden esett, a legveszedelmesebb sziklacsúcson. Egy olyan ponton, amely a legnagyobb figyelemösszpontosítást igényelte, egy holló kezdett körözni a társaság fölött nagy ívben. Furcsa módon ettől elvesztettem a biztonságérzetem; az ember végtére is mindig csak fölfelé, lefelé vagy oldalvást mászik, a holló viszont mintha más mozgásdimenziókat sugallt volna — kísértésbe vitt, hogy eleresszem magam és kövessem...

Forrás: Robert Graves: Isten hozzád, Anglia! Európa, Budapest, 1979. Fordította Szilágyi Tibor, Tótfalusi István