ERDÉLYI ISTVÁN: Magyarok Dagesztán földjén

Kakas István

A szépséges Kaukázus északkeleti vidéke, ahol a füves sztyepp és a Kaszpi-tenger hullámai találkoznak a hegység peremével, néptörténeti és nyelvészeti szempontból talán az egyik legérdekesebb része Európa eme végvidékének. Ez a táj már elég régen magára vonta a magyar kutatók érdeklődését. De még jóval a történelem és néprajz iránt érdeklődők előtt elvetődtek oda magyarok, bár jóval azután, hogy egy francia tollából Európa már a XV. század derekán tudomást szerzett a Kaukázus és azon belül Dagesztán népeiről.

Dagesztán hegyeit — igaz, hogy a Kaszpi-tenger felől nézve — a magyarok közül talán Zalánkeményi Kakas István, neves erdélyi diplomata pillantotta meg először, aki Habsburg Rudolf császár és magyar király megbízatásából erre vette útját 1603 tavaszán, miután Borisz Godunov orosz cár engedélyének birtokában Asztrahányból elindult Perzsia felé. Mint Tardy Lajos feldolgozásából megtudjuk, Kakas István azonban rövidesen elhunyt a perzsa parton, és csupán titkára érkezett vissza dolga végeztével Európába.

A következő magyar, aki Dagesztán földjére már tényleg rá is tette a lábát, több mint egy évszázad leforgása után adott hírt a Szulak folyó partjáról, ahol egykor az orosz—dagesztáni határ húzódott. Itt, a szulaki erődben szolgált huszártisztként a szikszói származású Turkai Sámuel, akinek Asztrahányból 1725-ben hazaküldött levelét még a múlt század végén közzétette Munkácsi Bernát a néprajzi szakirodalom hasábjain. A levelet egyébként Farkas Máté, egy tatár fogságból megszökött magyar vitte el Magyarországba. Turkai Sámuel 1716-ban ment ki Moldván át Oroszországba, és a Kuma menti Madzsar, az elpusztult középkori város romjait is felkereste (melyről úgy vélték, hogy magyar eredetű a neve, és talán lakói is azok lehettek) a Kaukázus előterében, sőt a Krím-félszigeten is járt, ahol hét magyar falut talált... Ám levelében Dagesztánról részletesen nem írt a hazaiaknak.

Egy derbecti várostörténész még arról is tudósít (Boros János tette közzé nemrégen adatait Kaukázusról szóló könyvében), hogy „Turkul őrnagyot" — ez Turkai Sámuel lehetett — Asztrahányból Derbentbe vezényelték, hogy megalapozza ott a bortermelést. További sorsáról nem tudunk.

Dagesztán ősi múltja nem ok nélkül izgatja a magyar kutatókat. Ugyanis ezen a földön állt valaha két kazár főváros, Szemender és Balangar (Belendzser), - annak a Kazár Kaganátusnak a városai, melyhez őseink a honfoglalás előtt szoros politikai és gazdasági szálakkal kapcsolódtak, egyes kutatók véleménye szerint majd kétszáz esztendőn keresztül. Mindenesetre a kazár hatás jelentős volt, és a Kaganátusból kiszakadt és a honfoglaláskor csatlakozott három kavar törzs a Kárpát-medencében telepedett le. Ám izgalmas Dagesztán múltja a magyar honfoglalást megelőző avarok miatt is, akiknek népnevét egyesek a kaukázusi avarok (saját nevükön maarulal) nevében vélik felfedezni, jóllehet népi kapcsolatról nem lehet ebben az esetben szó, amint arra híres tudósunk és utazónk Jerney János már 1829-ben — igen helyesen — rámutatott.

Zichy Jenő gróf és Vámbéry Ármin
(ülő sorban jobbról a második) kísérőikkel, 1864 

Részben az erdélyi születésű Bayer Frigyes geológus és régész nyomain járva, a múlt század kilencvenes éveiben Zichy Jenő gróf vezetett Dagesztán földjére is expedíciót, miközben Grúziában saját családja őseinek rokonait vélte megtalálni. Több éves kutató útjainak anyagát pompás kötetek egész sorában tette közzé munkatársaival, Posta Béla régésszel és Jankó János etnográfussal. Az utóbbi ugyan a helyszínen nem járt, de mintaszerű szorgalommal rágta át magát a szakirodalmon, és rendszerezte Zichyék hatalmas gyűjteményét. írásában igen jó jellemzést adott a Kaukázus népeiről, ezen belül Dagesztán tarka etnikai képéről. Ez volt az első tudományos leírás, melyet magyar nyelven erre a vidékre vonatkozóan néprajzi szempontból összeállítottak. Sajnos a nagyközönség a drága és ritka könyvsorozathoz nemigen juthatott hozzá, és így inkább Csudáky Bertalan XX. század eleji könyvecskéjére volt utalva (megjelent Budapesten 1907-ben), aki Dagesztán földjéről és népéről vajmi kevés jót és igazat tudott csak írni.

Számvetésünk nem volna még megközelítőleg sem teljes, ha nem szólnánk a híres alpinista és utazó Déchy Mór nagyszabású kaukázusi expedícióinak dagesztáni vonatkozásairól. Déchy, mint a magashegység megszállottja, főleg Dagesztán hegyvidékéről írt hatalmas kötetekre terjedő útleírásaiban, amelyekben a vele együtt utazó és dolgozó Hollós László botanikus és Papp Károly geológus eredményeit is közreadta. Egyébként maga Hollós is jelentetett meg útjukról 1899-ben egy kis könyvecskét Kecskeméten. Déchy először 1886-ban, majd pedig 1898-ban járt odakint. Először a csecsének földje felől érkezett.

A népek és nyelvek sokasága őt is lenyűgözte. Elsőnek a lezgeket említi, mint az egyik legnagyobb lélekszámú dagesztáni népet, majd Andiban és Botlichban járva azok hasonnevű nyelveiről is megemlékezik könyveiben. Felkeresve Hunzahot, az avar fejedelemség egykori fővárosát, illetve erődjét, a duna-meden-cei, hasonló kihalt avarokról megjegyzi, hogy a két nép nem volt rokon. A kaukázusi avarok jelenleg közel négyszázezren vannak.

1898-ban Déchy Belső-Dagesztán ormait utazta és járta végig, Botlich felől indulva el, át a kétezer méter magasságot messze túlhaladó hágók során, a didoi nyelvet beszélők falvaiba. Könyvei jeleskednek a saját maga által készített szebbnél szebb felvételekkel, amelyek részben néprajzi érdekességűek is. Ma már ritkaságszámba menő néprajzi felvételsorozatot hozott magával a Zichy Jenő-féle expedíció is, amely többek között szintén felkereste Hunzah és Gunib településeket. A (közöletlen) felvételek a Néprajzi Múzeumba kerültek. Jankó János Dagesztán területén negyvenkilenc népről tudósít. A lezgeken belül azonban tizenötféle nyelvről beszél. A mai kutatás ezek számát tízre teszi, de a dagesztáni helyi nyelvek száma több mint harmincra rúg, ha nem számítjuk az azerbajdzsániakat, ukránokat vagy oroszokat.

A Gobi-sivatagban mongolok tanítják íjazni Zichy grófot

De hát mi is az oka Dagesztán különös népi-nyelvi tarkaságának? A kutatók jelentős része földrajzi tényezővel, a terület erős tagoltságával ad erre feleletet: az elzárt völgyekben, teraszokon az egyes népcsoportok elszigetelődtek, nyelveik is eltávolodtak így egymástól. Azonban, amint ezt elsősorban Aglarov Mamajhan neves dagesztáni etnográfus nyomán elmondhatjuk, a kis települések nem mindig fekszenek „elzárt" völgyekben, ellenkezőleg, hegyoldalakon, kisebb-nagyobb fontosságú utak mellett helyezkednek el, és hozzájuk régebben is jól járható hágókon át vezet az út. A nyelvi tarkaság oka szociális gazdasági, sőt politikai természetű. Minden egyes ilyen közösség később írásba lefektetett szokásjog alapján védte területi integritását, és egységét szolgálta saját külön nyelve is.

Az egyes településcsoportok, népek, egymás közötti érintkezéséhez közvetítő nyelvekre volt mindig szükség. Ilyen volt a régi időkben a perzsa, újabban ezt a célt is szolgálja az orosz. A dagesztáni emberek általában két-három nyelvet beszéltek mindig és beszélnek manapság is.

A hatvanas években végre újra sikerült magyar kutatóknak eljutni Dagesztán földjére. Megfordult ott Istvánovits Márton magyar etnográfus (aki Tbilisziben védte meg grúz nyelven írt kandidátusi disszertációját!). 1966-ban és 1969-ben magam is áttanulmányoztam Derbent, Mahacskala gazdag műemlékeit és múzeumait, majd 1972-ben háromtagú küldöttség tagjaként, melynek vezetője Czeglédy Károly filológus professzor volt, meglátogattam ismét Derbentet, és ugyanakkor megtekintettük Balangar kazár főváros romjait, melynek ásatását M. Magomedov, mahacskalai régész vezette a Szulak folyó partján. Ezen kívül a nemrég elhunyt V. Kotovics, régész vezetésével Mahacskala határában, Tarkiban, meg jóval délebbre, olyan romokat szemléltünk meg, melyek egyike a kazár kori Szemender város maradványa lehet. Küldöttségünk, beleértve Bartha Antal történészt, sok termékeny vitát folytatott a helyszíni tájékozódáskor. (...)

Forrás: Szovjet Irodalom, 1981 / 1. sz. 176-177. old.